Három évvel ezelőtt egy hosszú interjút készítettem vele,
elsősorban politikai tevékenységéről. Imre kiutazott hozzánk Göteborgba, s bő
hetet töltöttünk egymás társaságában. Az interjú szüneteiben nagyokat jártunk a
közeli erdőben – s természetesen folytattuk előzőleg megkezdett témáinkat
erdőjárás közben is.
Az alábbiakban ebből az interjúból közlök olyan részeket,
amelyek – véleményem szerint – erősen rávilágítanak Imre politikai
tisztánlátására, gondolkodásmódjára és cselekvési bátorságára.
Elmélkedett többek között az erdélyi magyarok társnemzeti
státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni
magyar állampolgárságról.
Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai. Amit állított, a
mögött mindig ott volt a bizonyosság.
Dolgozatot írt a szubszidiáris
nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az
anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet
teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómia-nyilatkozatot,
és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály templomban.
A szöveg zöme Borbély Imrétől származik.
Amikor ez nyilvánvaló, nem írom ki minden alkalommal a nevét.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) létrehozása – Bukarest
érdeke szerint
A nagyváradi RMDSZ kongresszus.
Bukarestben megszületett az akarat, hogy létrejöjjön az
RMDSZ. Okunk van feltételezni, hogy ez Iliescu dolgozószobájában történt, bár
Domokos Géza tagadta, hogy román ráhatás eredményeképpen állt volna a magyar
szervezet élére. Azt viszont később egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a
román politikum, a románság sokat köszönhet neki azért, hogy Bukarestben hozta
létre az RMDSZ-t, hogy elejét vegye ezáltal a felelőtlen erdélyi magyar
kezdeményezéseknek.
1989 végén, 1990 elején Erdély-szerte alakultak
RMDSZ-szervezetek. Ezeket a központi RMDSZ mind fölszippantotta.
Ha a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontját alkalmazzák, mely
szerint se a pártfunkcionárisok, se a szekusok tíz éven át felelős állami állást
nem tölthetnek be, Domokos Gézát nem lehetett volna elnökké választani. És ez
volt a fő tétje a kongresszusnak, mert Domokost a Román Kommunista Párt
Központi Bizottságának póttagjaként érte a nagy változás.
Az autonómia igényének a hivatalos vállalása az RMDSZ-en
belül csak 1992. október 25-én történt meg a Kolozsvári Nyilatkozat
elfogadásával.
Románia föderalizálására vonatkozó igényünk megfogalmazása elakadt az
RMDSZ elnökén
1990 májusában tartották Romániában az első szabad parlamenti
választást, ezzel egyidejűleg történt az államelnök megválasztása, majd pedig
beindult az alkotmányozás folyamata.
Tőkés László azt ajánlotta Imrének, hogy a föderalizáció kérdését beszélje meg
Bukarestben Domokos Gézával.
„A Prahova völgyén ismertettem vele a koncepciót” – idézte
fel Imre. „ Amikor befejeztem a mondandómat, akkor Domokos olyan vörös lett,
mint a pipacs, és szinte magán kívül kiabált, hogy „ez lehetetlen, ez Románia
földarabolása”, hogy „román állampolgár ilyet el sem képzelhet! Pont ezzel
támadnak minket, pont ebbe a gyanúba kevernek minket! Hát nem fogjuk ezt
vállalni!” Mondom neki kiabálva: „De igen! Épp azért kell vállaljuk! Ha úgyis
ezt mondják rólunk, akkor tessék hivatalosan mondani: „igen, ezt akarjuk!
Közben tudva tudjuk, hogy ezt vissza fogják utasítani, de maradjon meg a
történelemkönyvek lapjain, hogy a magyarság ezt akarta. Majd rájönnek ők, hogy
ez a jó nekik is. És a magyarok már akkor megmondták."
Felkészülés az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusára
Abban az évben alkalom nyílott arra, hogy Csép Sándorral[1]
Svédországba utazzak. Közelebbi ismerkedésünk akkor kezdődött, amikor
megkérdezte, hogy én mit akarok, vagy mit tartanék jónak az otthoniak számára.
Azt válaszoltam, hogy tapasztalataim nyilvánvalóvá tették: a rendszerváltó
Magyarországnak esze ágában sincs irredenta politikát folytatni. A második
legjobb opció az erdélyi magyarság szempontjából az, ha a legmagasabb fokú
autonómiát tűzzük célul.
Csép Sándor, miután végighallgatott, azt mondta: hogy amit én
akarok, azt nemzeti autonómiának kell nevezni, viszont ennek különböző
konzekvenciái vannak. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a romániai magyarok
nemzeti autonómiája nem feltételezi egy új nemzet létrejöttét, hanem, e
közösség az egységes magyar nemzet részeként akarja definiálni magát
Romániában. Azt is mondta, hogy erről a tervről az erdélyi magyar nemzeti
közösség nagyjai már évtizedek óta töprengenek és vitáznak. A legeladhatóbb
megnevezés, amit találtak az az, hogy társnemzet legyünk. Vagyis a társnemzeti
státust célozzuk meg, nem a nemzeti autonómiát és önállóságot. Mivel a nemzeti
önállóság a teljes mértékű önrendelkezést jelenti, a fogalomban a szecesszió,
az elszakadás is benne foglaltatik, míg a társnemzeti státus egy korlátolt
önrendelkezést jelent csak. A korlát maga a szecesszióról való lemondás.
Merthogy a mai Európában és Romániában elképzelhetetlen egy olyan célkitűzés,
amely nyitva tartaná az elszakadás opcióját.
Rám ez megnevezés, hogy társnemzeti státus
megvilágosodásszerűen hatott. Ez a modell több európai országban is
megtalálható.
Akkor kezdtem el formálni magamban azokat a gondolatokat,
melyekkel társnemzeti koncepciót tálalni lehet. Azidőtájt már kongresszusi
küldött voltam, 1991-ben járunk a marosvásárhelyi küldöttgyűlés előtt. Csép
Sándor azt mondta, hogy ezt rajtam kívül senki nem fogja fölvezetni. Komolyan
vettem figyelmeztetését, abból indultam ki, hogy ő összehasonlíthatatlanul több
belső információval rendelkezik, mint én. És ennek nagy hasznát vettem. A
hosszú úton vette magának a fáradságot, hogy a leglényegesebb dolgokat többször
is elismételve, megtanítson kiigazodni az erdélyi magyar politikumban.
Amikor visszafordultunk Svédországból, mindenütt, ahol
megszálltunk, írni kezdtem azt a dolgozatot, amit később a kongresszus elé
terjesztettem és előadtam. Akkor azt mondta nekem: Imre, te német iskolába
jártál, németesen beszélsz magyarul, ez nem lesz egy jó dolog ott, Vásárhelyen.
Én elviszlek téged egy barátomhoz. Barabás Bélának[2]
hívják; ő majd segít neked magyarítani a szövegeden. Mert ahogy beszélsz, úgy
fogsz írni is.
Budapesten megállva, két hétig ott maradtam még a kongresszus
előtt, és éjt nappallá téve írtam a szöveget, majd újraírtam, és ismét
újraírtam. Ez volt életem első humán tárgyú dolgozata, nem számítva azt a két
hosszabb üzenetet, amit Tőkés László híradásaival együtt juttattam ki
Magyarországra, s melyek az 1989. november 26-i népszavazás előtt Pozsgay Imre
rendszerváltó érdemeit méltatták. Addig csak vegyészeti szakszövegeket írtam. A
részben vagy egészben politikai jellegű elemzésben igyekszik az ember tárgyszerű
és távolságtartó lenni, de a szövegen csak átizzott, hogy a lelkem csordultig
van indulatokkal. Az elkészült szöveg hosszú volt és érzelemdús, tele jelzővel,
minősítéssel. Ezt elvittem Barabás Bélához. Ő négy napig dolgozott rajta, majd
egy áramvonalas, fenntartható szöveget adott át nekem. Ezt újból átnéztem, és
amit ő a lényeget érintve kivágott, azt visszaillesztettem, de már az ő
útmutatásai szerint. Fontos leckét tanultam Barabás Bélától. Azóta is ehhez
tartom magam. Mindig a fölsorakoztatott tényanyag kell, hogy minősítsen, nem a
szerző. Ez a fő dolog, amit tanultam tőle, amellett, hogy rövidebb mondatokat
használjak, mint amilyeneket a német nyelvben megszoktam.
*
Eljutottunk a marosvásárhelyi kongresszushoz. 1991 májusát
írtuk. Az utolsó pillanatban sikerült a HTMH (Határon Túli Magyarok Hivatala)
révén sokszorosítani a társnemzeti státusz gondolatát eszmeileg aládúcoló „Merre vigyük végzetünk” című
dolgozatomat, a sokszorosított példányokat Budapestről egyenesen
Marosvásárhelyre vittem, a kongresszusra. Ott szétosztottam az írást, amely
nagy feltűnést keltett. Többek szerint a kongresszus fő attrakciója volt.
Érdekes talán megemlíteni, mi volt az emberek első reakciója.
Megkerestek ismerősök és ismeretlenek is. Egyesek gratuláltak, mások viszont
kétségeiknek adtak hangot.
Például emlékszem, hogy Cs. Gyimesi Éva félrehívott, s azt
mondta, hogy ő az egész dolgozattal szembement volna, ha nem lett volna benne
egy olyan mondatom, hogy a non-konfrontatív utat kell választanunk, és a
szeretet fegyverét kell bevetnük. Ez késztette őt arra, hogy egyáltalán
tisztázni kívánja velem a szándékaimat. Megkérdezte, hogy mit is akarok ezzel,
és hogy kell-e ez a kemény nemzeti hang és ez a kemény nemzeti célkitűzés.
Ellenkérdéssel válaszoltam Évának: hogy mi egyéb kellene? Ez egy olyan cél,
amely Románia területi épségét nem érinti – tehát önmagában non-konfrontatív.
Én nem látom, miért kellene egy olyan számos és régi kultúrával,
munka-ethosszal és kreativitással rendelkező nemzeti közösség, mint az erdélyi
magyar lejjebb adja, mint a non-konfrontatív maximum. Konfrontációra nincs
erőnk. Megkérdezte: Nem lesz ebből baj? – Mondom neki: Baj abból lesz, ha nem
csinálunk semmit. Abból biztos baj lesz – elfogyunk innen. Az esetleges, a
román hatalom által okozott baj árán olyan cél felé indul a közösségünk, ami
nem a nemzethalálunk.
Németh Zsolt is félrehívott, és elkezdett győzködni, hogy ne
adjam elő ezt a dolgozatot. Ne csináljam ezt, mert ebből csak konfrontáció lesz
a románokkal…
Elmagyaráztam neki ugyanazt, amit Cs. Gyimesi Évának is,
hasonló reakciót váltva ki.
Ez a két kísérlet volt, hogy utolsó pillanatban
visszatartsanak attól, hogy a dolgozat vitatémává váljon. A kongresszus
előestéjén az antikommunisták vezéralakja, Szőcs Géza, aki akkor RMDSZ főtitkár
volt, és a hajdani kommunista központi bizottsági póttag, a posztkommunista
erők vezetője, Domokos Géza, aki RMDSZ elnök volt, egy gyűlésen hosszú vitát
folytattak arról, hogy tegyék-e lehetővé vagy nem, hogy a dolgozatomat
szétosszam.
Akkor, ott végeredményben megkaptam a lehetőséget, hogy a
szöveget szétosszam. Ezt az erőpróbát tulajdonképpen Borbély Ernő felszólalása
döntötte el, akit én nem ismertem addig, csak a Szabad Európa Rádióban
hallottam róla. Úgy látszott, hogy nagy tiszteletnek örvend azokban a körökben.
Borbély Ernő Domokos Gézának éppen az ellentétje: politikai elítélt,
börtönviselt ember volt. 1992-ben a forradalmi élmények, a Ion Iliescu által
elrendelt magyarellenes fekete március és a demokratikus erők megtörésére
irányuló bányászjárások után, nehezen válaszolhatott volna Domokos Géza Borbély
Ernő föllépésére másképpen, mint úgy, hogy: hát
akkor legyen.
Így kerültem egyáltalán abba a helyzetbe, hogy a dolgozatot
ismertethettem a mikrofonnál, és hogy szétoszthattam.
Egyébként
az elnök személyéről az 1991-es kongresszuson kétszer történt igen szoros
szavazás. Az első értelmében Szőcs Géza lett az elnök. Ennek eredményét Tokay
György „óvására” megsemmisítették, arra való hivatkozással, hogy az urnából
hiányzik néhány szavazat.[3] A második szavazáskor
Domokos Géza került ki szintén minimális szavazattöbbséggel. Látványos
bizonyítéka volt e két szavazás annak, hogy a Domokos Géza neve által
fémjelzett konfliktuskerülő, önfeladó paktumpolitikának és Szőcs Géza által
képviselt gyökeres megoldásokat kereső, konfrontációt is vállaló tábornak a
támogatottsága a Szövetségen belül kiegyensúlyozott. E két politikai vonulat
kötélhúzása határozta meg 2003-ig az erdélyi magyar politikát. 2003-ban Domokos
Géza utódai leszámoltak az önálló magyar politika alapvető elképzeléseivel, a
belső népszámlálással és a belső választással, Tőkés Lászlónak a tisztségét, a
tiszteletbeli elnökséget megszüntették. Ezzel leszámoltak a kommunista
rendszerrel való nyílt szembenállás szellemi örökségével.
Végül az ideológiával megbízott elnökségi tag posztjára
jelöltek, mert akkor az elnökségi tagokat és az alelnököket is adott feladatkör
betöltésére jelölték. Az elnökségi tagokat a kongresszus választotta, így
legitimitációs hátterük azonos volt az elnökével. Egy kabinet és egy
mikro-parlament státusának az egyvelege volt az akkor megválasztott elnökség.
Nem az elnök hívta meg maga köré a kabinetet. Aki az elnöktől kapja a
legitimációját, azt az elnök le is válthatja, így viszont senkit nem válthatott
le. Az elnöknek végig tűrnie kellett, hogy ellenvéleményt nyilvánítson
bármelyikünk, sőt azt is, hogy leszavazzuk. Egyenlőkként. Ez egy szerencsés
helyzet volt. [4]
Az ideológiával megbízott elnökségi tagságot vállaltam, és
ugyanerre a tisztségre velem szemben Verestóy Attila indult. A megmérettetésből
jelentős többséggel jómagam kerültem ki győztesen. Az eset megismétlődött rá
egy évre, amikor a Hargita megyei székely székek szenátusi előválasztást
tartottak. Akkor megint megvertem őt. Verestóy kétszer kikapott tőlem. A
milliárdos szenátor úr, aki székelykeresztúri születésű unitárius székely. És a
székelyek nem rá szavaztak, hanem rám, aki temesvári vagyok. (Derülten hozzátette): Német akcentussal
beszélő temesvári.
Visszatérve a társnemzeti koncepcióra: ez abból indul ki,
hogy az erdélyi magyarság egy olyan küszöbérték fölötti számban van jelen
Erdélyben, olyan történelemmel, kultúrával és kohézióval rendelkezik, amely
lehetőséget ad az önálló nemzeti létre.
A küszöbérték alatt egy etnikai közösség nem képes magát
nemzetként sem eltartani, sem menedzselni. Vegyük példaként a bánsági
szerbeket. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy adójuknak az a része, amely a szerb
nyelvű oktatás fenntartására költhető, elérje azt az összeget, amit a román
államnak erre a célra költenie kell. Ezért pozitív diszkriminációra vannak
utalva. Ez azonban azt jelenti, hogy aki nekik a pénzt adja, cserében bizonyos
dolgokat kérhet.
A magyarok olyan nagy számban élnek ma is Erdélyben, olyan a
történelmük, olyan az öntudatuk, olyan a felkészültségük, a civilizációs fokuk,
az önszerveződésre való képességük, hogy el tudják látni egy nemzet minden
funkcióját azon a területen, ahol élnek. Tehát a teljes nemzeti autonómiára
képesek. Ezért kell megcélozzák a társnemzeti státust. Ez azt jelenti, hogy nem
kell nekik egy vas sem a románoktól, mert saját céljaik megvalósítására az
adójuk elegendő. A társnemzeti lét persze feltételezi azt is, hogy a román
nemzet nem sújtja őket embargóval. Hogy nem indul gazdasági háború ellenük.
Ezért kell társnemzeti státusuk legyen. Képesek a képzés horizontális és
vertikális teljességét fenntartani a saját maguk számára.
Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy önálló nemzetként működnek
Európában olyan közösségek, melyek számbelileg kisebbek, mint az erdélyi
magyarság. Például a lettek, az észtek és a szlovének. A szlovének körülbelül
annyian vannak, mint az erdélyi magyarok. Ha képesek vagyunk önmagunk
fenntartására, akkor a nemzetek önrendelkezésének elve mentén jogunk is van ezt
kérni. És ez a követelésünk eurokonform, mivelhogy nem érinti Románia területi
integritását és határait. Annál is inkább, mert demokrácián alapulna, a belső
demokrácián. Az erdélyi magyarságnak általános és titkos választásokon
megválasztott erdélyi „parlamentje”, döntéshozó testülete rendezné a belső
törvényhozást. E testület megválasztaná a mindenkori végrehajtó hatalmat,
melynek tagjai adminisztrálnák az autonómiát, akik gondoskodnának arról, hogy
azok a források, amelyeket a közösség a saját gazdasági erejénél fogva ki tud
termelni, olyan dolgokra fordíttassanak, amilyeneket e testület jónak lát.
Mivel törekvéseink nem
ütköznek az európai paradigmába, legitim módon lehet erőt gyűjteni mögéjük.
Mobilizálhatja külföldön, belföldön a saját nemzeti kisebbségét, a saját
közösségét, és propagandát folytathat a románság felé is. Ebbe a tevékenységbe
a román hatalom sem tud beleszólni. Blokkolni tud, obstruálni tud, de a
társnemzeti gondolat népszerűsítését nem tudja megakadályozni. Csupán egy nyílt
diktatúra ütközhet az európai paradigmával.
A temesvári népfelkelésben közvetlenül részt vevő újságírók
és értelmiségiek által alapított Temesvár Társaságban is felvetettem a kérdést.
A Társaság egyes tagjaival beszélgettünk, nem az egész társasággal,
természetesen. Ők azt mondták, hogy nagyon nehezen keresztülvihetőnek tartják,
de ha ők magyarok lennének, ők is ezt tűznék ki célul. És hogy tulajdonképpen
ez egy őszinte és lojális célkitűzés, hiszen valóban nem érinti a határokat.
A kongresszus után ezeket a gondolatokat Felix Ermacora[5]
professzorral is megvitattam. Ő a dél-tiroli autonómiáról beszélt nekem, és elmondta,
hogy hogyan jött létre, és hogy a kisebbség ezt saját erőből kiharcolni nem
tudja. Mindig kell legyen külföldi erő is, amelyik támogatja, s ez
természetszerűen az anyanemzet kell legyen. Ez Ausztria esetében fenn is állt.
Ausztriának a védőhatalmi státusát nemzetközileg elismerték. És ez vezetett
sikerre. A professzor úr is hangsúlyozta, hogy az autonómia-harc legfontosabb
két pillére közül az egyik az elnyomott, de szabadságra törekvő közösség
akaratának az erősítése, tehát a belső mobilizáció, a másik pedig a külföldi
erők mozgósítása, illetve bevonása, vagyis a külügyi eszközök használata. Itt
bármilyen külföldi erőre gondolok, amely támogatni kész ezt az igyekezetet.
Tehát az erdélyi magyarságra vonatkoztatva, a belső
választásokon, ami nagyon hatékony mobilizációs forma, állandó propagandára van
szükség. A politikai elit megfelelő fórumokon meg kell magyarázza az
embereknek, hogy miről van szó. Ha már vannak képviselőink, akkor mennél több
képviselőnek, mindenkinek, aki csak él, mozog, és foglalkozik a magyar
politikával, állandóan magyaráznia kell, és mindig pozitívan kell erről
beszéljen, beleértve a magyar nyelvű médiát is. Ez a belső mobilizáció.
A másik pillér az a külpolitika. Aki arra képes, az járja a
külföldet, és az ügyünket képviselje megfelelő módon, megfelelő szinten.
Ismertetnie kell, hogy probléma van, és azt, hogy szerintünk mi a megoldás,
hogy mennél többen tudjanak róla.
E két irányban való tudatos és tervszerű cselekvés egy olyan
helyzetet hozhat létre, amikor lépéskényszerbe kerül a főhatalom. A román
hatalom. Le kell adnia valamit a szuverenitásából. Később az RMDSZ-ben ezt
képviseltem, ezt próbáltam elmagyarázni az embereknek, de azok, akik az RMDSZ
csúcsán voltak, nem mentek mobilizálni az autonómiáért, hiszen ellenérdekeltek
voltak ebben, mert a legkisebb ellenállás mentén képzelték el saját privát
életüket. Ami azt jelenti, hogy a románság viszonylatában szinte mindenki
non-konfrontatív formákat keresett, olyat, ami kényelmes neki, és nem jár azzal
a rizikóval, hogy a rendszer esetleges bekeményítésekor betörik az ablakát,
vagy, hogy összeverik a nyílt utcán. Netán koncepciós eljárás indul ellene,
mint Mezei János volt gyergyószentmiklósi nemzethű polgármester ellen.
Csak néhányan voltunk, akik vettük magunknak a fáradságot,
hogy külföldön mobilizáljunk, hogy támogatókat szerezzünk ügyünknek. Ezzel
szemben a fősodor tagjainak egyetlen igyekezete az volt, hogy a román
politikumba integrálódva kijárjanak maguknak, jobb esetben a közösségnek
apró-cseprő engedményeket. Motiváció tekintetében sem a nagyobb közösségi
szabadságfok kiharcolása állt gondolkodásuk középpontjában, hanem a fizetés,
illetve a befolyás- és összeköttetés-tőke, amit a parlamentben megszerezhettek.
Itt lezárult a célkitűzési horizontjuk.
Egyébként a társnemzet kérdése és az autonómiáé egy és
ugyanaz. A társnemzeti státus az annak az autonómiának a végső formája, ami
háromszintű autonómiaként került az RMDSZ programjába a brassói kongresszuson.
A vásárhelyi kongresszuson viszont, a társnemzeti dolgozatomnak köszönhetően a
társnemzeti koncepció bekerült az RMDSZ alapdokumentumába, mint az erdélyi
magyarság önmeghatározása. De nem, mint program.
Ebben a kérdésben végül nem került sor döntésre a
kongresszuson. Úgy véltem, hogy egy ilyen határozatot csak közfelkiáltással
lehet meghozni, s letettem arról, hogy erről szavazás legyen. Viszont a
kongresszus szövegező bizottságában Balázs Sándor kolozsvári filozófus is benne
volt. A végén odajött hozzám, és azt mondta nekem: „Imre, én bevittem a
dolgozatod lényegét az önmeghatározásunkba.”[6]
Egy kisebbség új típusú autonómiája. A társnemzeti koncepció. Horvátország
elismerése
Az ülés kezdetén Domokos Géza fölvezette az általa elképzelt
napirendet, majd megkérdezte, hogy van-e kiegészítés hozzá? Jelentkeztem, mert
fölkészültem arra, hogy napirendre kell tűzni két fontos témát. Egyrészt
elengedhetetlennek láttam, hogy megvitassuk az önrendelkezési jogon alapuló
autonómia koncepcióját, s hogy miként fogjuk az autonómiát létrehozni. Másrészt
fontosnak láttam Horvátország és Szlovénia szuverenitása melletti kiállást.
Akkor indult el horvát testvéreink szabadságharca, és úgy gondoltam, sőt, úgy
gondolom mindmáig, hogy mi nem várhatunk semmiféle szolidaritást Európa
kisebbségeitől, ha mi nem vagyunk szolidárisak egy szabadságáért harcoló
európai nemzeti közösséggel. Ennek megfelelően azt indítványoztam, hogy az
RMDSZ nyilatkozatban álljon ki a horvát és szlovén nemzet szabadsághoz,
szuverenitáshoz való joga mellett, hogy ezzel támogassuk morálisan a
függetlenedési törekvéseiket és szabadságharcukat.
No, ennek a napirendi indítványnak drámai hatása volt az
elnökre, aki majd, hogy föl nem robbant. Azzal kezdte, hogy (erős, szinte kétségbeesett hangon) „ez lehetetlen, elképzelhetetlen,
katasztrofális, autonómiáról szó sem lehet! A románok soha nem fogják
megérteni, hogy minekünk autonómia-igényünk van. És különben is, ha ezzel
előlépnénk, akkor széttépnének minket a románok.” Majd hozzátette: „És különben is, mi közünk nekünk
Horvátországhoz? Minekünk az erdélyi magyarokkal kell törődni.”
Amikor elfáradt, jeleztem, hogy én fenntartom a javaslatomat,
eszem ágában sincs lemondani arról, hogy ezeket napirendre tűzzük, és kérem,
hogy minden elnökségi tag mondja el ezzel kapcsolatban a véleményét. Gondolom,
egyértelmű, hogy mi nincs mit keressünk itt, ha az autonómiát nem akarjuk
elérni. Egy. Kettő: a horvát nemzet testvérnépünk volt a magyar királyságon
belül, és már azért is kötelesek lennénk mellettük kiállni. Ők egy elnyomott
kisebbség voltak Jugoszlávián belül, amely e gyűlés pillanatában épp a
szabadságáért harcolt. El nem tudom képzelni, hogy mi az erdélyi magyarság elé
lépünk, és azt mondjuk, hogy az RMDSZ elnöksége nem akarta sem az autonómiát,
sem pedig a horvát, illetve szlovén nemzet önrendelkezési jogának az
elismerését.
Erre azt mondja: „Miért?
Hát csak nem akarjátok ezt a sajtó elé vinni?”
Mondom neki: „De,
egyenesen a sajtó elé viszem, amennyiben olyan döntés születik itt, hogy
egyiket sem akarjuk. Mert akkor én mit keresek itt?”
Estig tartó vita kezdődött a két javaslatról. Egyébként Tőkés
László, mint tiszteletbeli elnök is ott volt az elnökségi gyűlésen. Patrubány
Miklós kért szót.
Fölszólalását azzal kezdte, hogy teljes mértékben egyetért
velem. Nem ismer, de azzal, amit mondok, maradéktalanul egyetért. Igenis, mit keresünk
itt, ha az autonómiát nem akarjuk, vagyis nem vállaljuk fel azt, amit a
székelység őserővel kíván? És hogy lehet vita tárgya, hogy mi egy igazságos
felszabadító harcot támogatunk-e vagy sem?
Toró T. Tibor is természetesen rögtön mellettem állt. Mi
együtt jöttünk Temesvárról, nagyon sok mindenben egyetértettünk. Valamivel
mérsékeltebb, óvatosabb, visszafogottabb volt mindig nálam, de a politikai
alapállása, programja azóta is nagyjából ugyanaz.
Szőcs Géza rögtön mellette volt a két javaslatnak, Kolumbán
Gábor köröket írt le, de végeredményben ugyanazon konklúzióra jutott. Tőkés
László taktikázott köztem és Domokos Géza között, hogy (a hangját és modorát
imitálva) „Túl radikális vagy, Imre, de
azért te is gondold meg, Géza, mert Imre biztos kimegy az újságírók elé, és
akkor milyen színben tűnünk mi föl itten?”
Beder Tibor azt mondta, hogy az autonómiával mindenképpen
egyetért, és hogy amennyiben mi úgy mondjuk, hogy nem túl nagy kockázat
számunkra, ha a horvátok és a szlovének mellett vagyunk, akkor ő azt is
aláírná.
Béres András, a marosvásárhelyi, sokak által szabadkőművesnek
tartott színházigazgató ötölt-hatolt, és lényegében nem mondott semmit. Tokay
György teljes mellszélességgel támogatta Domokos Géza nihilista álláspontját.
Csapó József hajlongott Domokos Géza felé, és azt mondta, hogy „persze távlati célként az autonómiát
mindenképpen mérlegelni kell, de ahogy elnök úr mondta – ő biztos jobban ismeri
a helyzetet –, nem lenne okos, hogyha most ezzel a nagyközönség elé lépünk.”
Amikor visszakerült a szó hozzám, Csapó Józsefhez kapcsolódva azt mondtam, hogy
nem az a kérdés, hogy a nagyközönség elé lép-e az elnökség, hanem, hogy a
nagyközönség elé kerül-e ez az ügy, és az számít csak, hogy azon vitatkozunk a
továbbiakban, vajon az elnökség állásfoglalása kerül a sajtó elé, vagy pedig az
én tudósításom az elnökség belső állásfoglalásáról, amely nemleges az
autonómiával kapcsolatban.
Egyszerűen megzsaroltam Domokost és Tokayt, az autonómia fő
ellenlábasaiat.
A vita újabb körében rádöbbentek, hogy nem állhatnak
nemzetárulókként a magyarság elé. Ezért egy olyan nyilatkozat mellett
döntöttek, melyben közzéteszik, hogy az autonómia koncepciójának kidolgozásával
megbíznak egy bizottságot. Tehát végül is nem döntötték el a kérdést, hanem
előbb anyagot kívántak gyűjteni és időt nyerni. Ami viszont az Ügy
szempontjából időveszteség volt.
Megszületett ugyanakkor a nyilatkozat a horvát
szabadságharccal kapcsolatban, amit a horvátok nagy becsben tartottak.
Visszajelzést kaptam arról, hogy ők ezt „megünnepelték”. A horvát
külügyminisztérium halljában évekig ki volt téve a nyilatkozat másolata. A
nyilatkozatban, amit az elnökség elfogadtatott az 1991. júliusában összeülő
Küldöttek Országos Tanácsával, értelemszerűen Szlovénia függetlenségének
elismerése is szerepelt.
Ez életemnek egy kimagasló politikai győzelme volt. Az
elnökségi ülésen elértem, hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni Domokos Gézától.
Kézbe kell venni a dolgokat.
Az RMDSZ küldöttségeinek 1991-es budapesti látogatásairól
1991 ősszén az elnökség egyes tagjai hivatalos meghívást
kaptak a magyar kormány részéről, hogy látogatást tegyenek Budapesten. A
delegáció tagja volt Domokos Géza, Kolumbán Gábor, Somai József, Szilágyi
Zsolt, Szőcs Géza és Toró T. Tibor.
A vadászterem fölötti teremben fogadott minket Göncz Árpád.
Egy sztenogramot vezető fiatal hölgy volt vele, különben egyedül volt. Pár szót
beszélt minden delegáció-taggal.
Udvariasságból sorban meghallgatta a bemutatkozásainkat. A
beszélgető partnere neki nem elsősorban Domokos Géza volt, hanem Szőcs Géza.
Feltehetően az írók közti régi ismeretség okán. Szőcs Gézának mesélvén – ők
pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan
felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit
akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán
mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel. „Hosszú beszélgetés után azt mondtam
Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs
nemzeti kisebbsége.”
És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs
megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát
dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam,
hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.
Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a
gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult: „Akkor ez nem kerül a protokollba.” És röviden búcsúzott tőlünk.
Közben mindenki felé fordulva megkérdezte: „Ugye
ezzel nem mennek a sajtó elé?” Engem is megkérdezett. „Én nem ígérek önnek semmit” – mondtam.
Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam
az egészet. Soha sehol meg nem jelent.
TKA: És írásban valahol eddig?
BI: Sehol. Hazamentem, és olyan meggondolatlan voltam, hogy
édesapámnak, aki a budai vár védői közé tartozott, és két hónapot harcolt ott
az első vonalban, elmondtam ezt az esetet. Ő magába roskadt, hosszú percekig
nem szólt egy szót sem, és egy gesztussal elhárította, hogy én szóljak, vagy
vigasztaljam, majd felém fordult, és nagyon kitisztult arccal azt mondta nekem:
„És nincs katonatiszt, aki lelője!”
Ez volt a verdiktum.
TKA: Ez egy igaz ember reakciója volt.
BI: Ez bennmaradhat az interjúban. Édesapámnak tartozom ezzel.
Ennyit mondott csak: „És
nincs katonatiszt, aki lelője.”
Mert az egyértelmű, hogy Göncz Árpádnak személy szerint lehet
ilyen véleménye, de ő minket nem személyes látogatáson fogadott, hanem
Magyarország köztársasági elnökeként hivatalos látogatáson. Elnökként egy
anyaországától elszakított, idegenek által elnyomott magyar kisebbség
képviselőinek nem vághatja ezt az arcába, hogy kellemes neki az amputációnk.
1992 – parlamenti választás Romániában
1992-ben ismét parlamenti választást tartottak Romániában,
mivel az első parlament fő feladatát, az alkotmányozást elvégezte. A
választásokon Hargita megyében indultam, miután Katona Ádám és Tőkés László
bátorított, hogy tegyem meg ezt a lépést. Valójában nem vágyódtam a bukaresti
román parlamentbe, de a megelőző vitákban, melyek arról szóltak, hogy központi
politikai célkitűzéssé kell-e tenni vagy sem az autonómiát, miután az
elnökségen belül abszolút többségre tett szert ez a gondolat, amiben, úgy
vélem, kulcsszerepem volt, szükség volt a frakció támogatására is.
A kolozsvári Nyilatkozat az autonómiáról
A választások után 1992. október 24-ére hívták össze a
Küldöttek Országos tanácsát több napirendi ponttal. Úgy érzem, hogy a gyűlés
mentális előkészítésében meghatározó szerepem volt, hiszen a moratóriumot
megelőző ülésen elég nagy hatása volt a Keresztény
és nemzeti liberális egységkeret” című írásomnak, amit szétosztottam
…mindazoknak, akik még ingadoztak, de a magyar ügyet kívánták szolgálni. (…)
A gyűlésen kialakult polémiában már nem vettem részt
különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőzőző erejével
képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, és szabályosan porrá zúzta
az autonómia ellen szólók álérveit. (…) Majd Domokos Géza felé fordult, aki
mellette ült, és azt mondta, hogy te vagy a politikai asszimilációnak a
vezetője itt, ebben a szervezetben, rajtad keresztül asszimilálódnak azok, akik
téged követnek.
A tanácskozó testület úgy döntött, hogy egy szövegező
bizottság finomít a mi szövegünkön. A kevésbé radikális változatot egyetlen
tartózkodással megszavazta az SZKT. Ebben szerepe lehetett annak a ténynek is,
hogy az autonomisták név szerinti szavazást kértek. S miután a vita során
világossá vált, hogy nincsenek ép érvek az autonómiaigény kinyilvánítása ellen,
s a választói bázis felé is vállalni kellett a döntést, senki nem akart az
erdélyi magyar autonómia ellenségeként feltűnni. Így született meg a Kolozsvári
Nyilatkozat.[7]
Tőkés László azt indítványozta, hogy a parlamenti frakció esküdjön meg a Szent
Mihály templomban, hogy méltóképpen képviseli majd a megszületett döntést a
román parlamentben.
Másnap megtörtént a hivatalos eskü a lehető legfelemelőbb
környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg
azok, akik soha egy lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik
ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig
semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat
alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba öntött.
Az RMDSZ brassói kongresszusa
Ez a struktúra nagy döntéshozási és effektív hatalmat, így a
pénzügyek fölötti rendelkezési jogot is adott az elnöknek, hogy az autonómiához
szükséges önmegszámlálást, azaz a „regisztrációt” és a belső választást
menedzselni tudja. A későbbiekben kiderült, hogy ezt az új elnök, Markó Béla,
közel húszéves tevékenysége alatt elszabotálta. A kapott hatalmat éppen a
közösen megszabott célok akadályozására használta.
A Neptun-ügy
Valamikor 1993 nyarán hívott föl Tőkés László, hogy
megkérdezze, tudok-e a Neptun-ügyről. Tőle tudtam meg, hogy három RMDSZ-es élpolitikus, Frunda
György, Borbély László és Tokay György meghívást kaptak egy amerikai szervezet
részéről a román tengerpart Neptun nevű üdülőhelyén szervezett találkozóra,
melyen részt vettek a nyíltan magyarellenes, Iliescu-féle román hatalom emberei
is. A román hatalom amerikai segítséget kapott, de ehhez kellett a magyar
statisztéria. Meg is lelték a magyar statisztákat azon politikusok személyében,
akik eleve a hatalomhoz való törleszkedésben látták politikai jövőjüket.
Párizsi út a román parlament külügyi bizottságának néhány tagjával.
1994-ben történt, hogy Párizsba utaztam a román parlament
külügyi bizottságának több tagjával. A delegáció vezetője egy román szenátor
volt. Szinte egész idő alatt Adrian Severinnel beszélgettem a repülőgépen, aki
meglepetésemre eléggé nyitott agyú intellektuális alkatnak bizonyult.
Érdekfeszítő volt a vele való véleménycsere, hiszen ő azon második generációs
nomeklatúristák közé tartozott, akik – mint Petre Roman és még sokan mások– egy
speciális iskolában, a Securitate káderképzőjében végeztek, ahova már csak
nagyon megbízható fiatalok kerülhettek. Ezek annyira megbízhatók voltak, hogy
az iskola végeztével, Nyugatra küldték őket tanulni, és így sokan közülük
rendelkeztek nyugati diplomákkal. Ez még a Ceauşescu-időben történt
természetesen. Ezért én azt gondoltam én azt róluk, hogy eléggé doktriner,
zárkózott alakok lehetnek, de nem. Ezért volt nekem kellemes meglepetés Adrian
Severin.
Amikor a repülőgép leszállt, és mentünk kifelé, akkor odajött
hozzám a delegáció vezetője, akivel én korábban soha egy szót nem váltottam.
Megszólított: „Borbély úr, úgy tudom,
hogy először van itt Párizsban.” Mondom, igen. „És különben civilként se volt itt?” Mondtam, hogy nem. „Megengedi, hogy akkor én, mielőtt a
szállodájába menne, bemutassam önnek Párizst?”
Nem tudtam mire vélni a dolgot, és azt válaszoltam: igen,
nézzük meg. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Beszálltunk a párizsi román
külképviselet ezüst színű Mercedes 600-asába, és a szenátor úr végigvitetett
minket Párizs központján, megmutatta, hogy hol van a Notre-Dame, hol a Louvre
meg a többi látványosság, az Invalidusok palotája meg az Eiffel-torony, és az
utazás vége felé, amikor már a hotel irányába tartottunk, azt mondta: Lám,
milyen szép város ez a Párizs. „Nagyon
sok minden dőlt el itt, az önök sorsa is”. Majd hozzátette: „Mi nagy figyelemmel kísérjük az ön
pályafutását, és úgy gondoljuk, hogy ön nagy tehetséggel és nagy személyes
bevetéssel képviseli nemzetének az érdekeit. Mi önnek ebben segítségére
lehetünk. Lehetővé tesszük önnek, hogy akár tízszer többet tartózkodjon
Párizsban. Egy feltétele van csak ennek, hogy az ön nagyon szókimondó és
radikális hangját, amit külföldön mindenfelé megüt, tompítsa, mert ezáltal
sokkal többször és sokkal több fórumon lesz majd lehetősége a saját nemzetének
az érdekeit védeni.”
Azt kérdeztem tőle, hogy ez azt jelenti, hogyha nem mondom a
teljes igazságot, akkor a féligazságot akár tízszer is el tudom ismételni?
Erre hümmögött, én pedig megkérdeztem: „Ön az én helyemben ezt az ajánlatot elfogadná, szenátor úr?” Erre
azt mondta: „Képviselő úr, nem vártunk
más választ öntől, de azért meg kellett próbálnunk”.
Kiszálltunk, kezet szorítottunk, és elbúcsúztunk. Még aznap
délután a francia külügyminisztérium fogadott engem a román kollégámmal együtt,
hogy megkérdezze, milyen a magyar kisebbség helyzete Romániában. És míg a román
kolléga azt mondta, hogy nem létezik kisebbségi probléma Romániában, én
tényekkel alátámasztott expozéban bizonyítottam ennek az ellenkezőjét. Az
egyházi vagyon, az iskolák vissza nem adása, az autonómia megrekesztése, szóval
minden fájdalmunkat szépen, a legvilágosabb módon és legkevésbé félreérthetően
elmagyaráztam. A román kolléga nem nagyon volt megelégedve velem.
Borbély Imre
útja kivezet az RMDSZ-ből
A
’96-os év a sorsom alakulása szempontjából több fontos eseményt is tartogatott.
Horn Gyula és Iliescu között aláírásra került a román-magyar alapszerződés, ami
egy szégyenteljes dolog, a Horn-kormány egyik szégyenletes tette, mert az az
alapszerződés minket tulajdonképpen teljes mértékben kiszolgáltatott a román
hatalomnak, és meg is választották a helyet, hogy ez hol történjen: éppen
Temesváron. Külön perverzióként éltem meg, hogy az ellenforradalmár, pufajkás,
kommunista Horn Gyula a puccsista Iliescuval ott akarta aláírni ezt a
szennyiratot, a politikai kisebbségbe került nemzeti közösségek sorsát eldöntő
irományt, ahol épp a szabadságért vér ontatott. Ezt meg is írtam akkor egy Horn
Gyulának címzett nyílt levélben.
Körvonalazódott
az is, hogy az RMDSZ labanc szárnya bármilyen áron, de kormányba akar kerülni.
E kísérlet veszélyeire akkor nem figyelmeztetett más csak Katona Ádám, az
Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevű keresztény és nemzeti konzervatív platform
vezetője, Csapó József, aki egymaga többet tett az autonómiakövetelés elméleti
alátámastzásáért és kidolgozásáért mint az egész RMDSZ együttvéve, fiam Borbély
Zsolt Attila, aki abban az évben kapta meg kitüntetéses politológusi diplomáját
és jómagam. Úgy véltük, az autonómiaharc elképzelhetetlen kormányzati szintről,
hogy összeegyeztethetetlen a kormányzati jelenlét az autonómia programmal.
A
Markó Bélának címzett nyílt levelem, a Nagy Benedek ellen általam történő
mozgósítás Székelyföldön, a nyílt levelem Horn Gyulának, valamint az a tény,
hogy én amennyire csak tudtam, meggyőzően érveltem a kormányba lépés ellen,
politikai szükségszerűséggé tette azt, hogy Markó Béla eltávolítson engem az
RMDSZ-ből. És ezért hozatott egy olyan belső „törvényerejű” kiegészítést, egy
SZKT-határozatot a román választási törvényhez, amely lehetetlenné tette a
megválasztásomat Székelyföldön.
*
Tartottak tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből.
Csalódott volt. Azt érezte: hogy többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak
rá igényt. Így 1996-tól a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a
nemzetstratégiai gondolatainak.
Borbély Imre 2017. január 29-én elhunyt.
Adjon Isten neki igazi égi nyugodalmat.
[1]Csép Sándor erdélyi magyar
riporter, a romániai rádió és televízió magyar adásainak műsorszerkesztője,
politikus. 2013-ban halt meg, hetvennégy éves korában.
[2] Barabás Béla, kisebbségkutató, a
Teleki László Alapítvány munkatársa volt, több fontos kötet szerzője, illetve
szerkesztője.
[3] Akkor még nem volt akkora
„demokratikus” gyakorlatunk, hogy elutasítsuk az abszurd óvást. Az, ha hiányzik
néhány szavazat, nem ok az óvásra, hisz bármelyik küldött zsebében felejtheti,
megsemmisítheti vagy elteheti a maga szavazócéduláját – akár azzal a céllal,
hogy óvjon, ha nem megfelelő neki az eredmény. Az lett volna valódi indok az
óvásra, ha több szavazat lett volna az urnában, mint amennyit szétosztottak.
[4]„A Domokos-korszakban bizonyos
értelemben fordulópontot jelentett a marosvásárhelyi kongresszus. Ekkor ugyanis
egy olyan elnökség került a szervezet élére, amelyben az elnöknek, Domokos
Gézának nem volt többsége, így nem tudta akaratát s politikáját korlátok nélkül
érvényesíteni. Az elnökség többsége ugyanis Szőcs Géza politikai taborához
tartozott. (…) Az elnökségnek tagja lett a tiszteletbeli elnök, Tőkés László,
politikai alelnökként Szőcs Géza, szervezési alelnökként Kolumbán Gábor, Toró
T. Tibor akkori MISZSZ-elnök, Patrubány Miklós, Borbély Imre, a társnemzeti
koncepció megfogalmazója, Csapó József, több memorandum és későbbi
autonómia-statútum szerzője. Domokos Géza vonalát egyedül Tokay György
képviselte teljes határozottsággal. A többi elnökségi tag (Béres András, Takács
Csaba és Beder Tibor) szavazatai hol az egyik oldalra estek, hol a másikra.
(Borbély Zsolt Attila és Szentimrei Krisztina: Erdélyi magyar politikatörténet
1989-2003, Budapest, LKD BT kiadása, 2003. 24. o.)
[5] Felix Ermacora jeles emberjogi
szakértő volt. A tiroli autómia atyjának szokták nevezni. 1995-ben halt meg.
[6]A
programba a társnemzeti koncepcióról szóló vita eredményeképpen bekerült a
fogalom körülírása: a dokumentum második pontjának második mondata leszögezi,
hogy az erdélyi magyarság »önmagát mint
közösséget államalkotó tényezőnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen, a
többségi nép – nemzet – egyenjogú társának tekinti«. Az idézett öndefiníció
programszintű kodifikációját felemás sikerként könyvelhette el mind Borbély
Imre (aki javaslattevőként visszalépett a társnemzeti önmeghatározás szavazásra
bocsátásától), mind Szőcs Géza, akinek kisebbségi törvénytervezetét nem tette magáévá a kongresszus, hanem átadta egy bizottságnak,
mely csendben »meghalasztotta«”. (Borbély
Zsolt Attila - Szentimrei Krisztina, i. m. 22-23. o.)
[7] Lásd a dokumentum-gyűjteményt.
