Egyik vesszőparipám, hogy a szabadon megválasztott RMDSZ képviselőknek 1990-ben csak magyarul kellett volna megszólalniuk a román parlamentben. Lett volna hörgés, anyázás, mocskolódás, de az akkor még demokratikus bizonyítási kényszer alatt levő ország nem engedhette volna meg magának, hogy a legerősebb ellenzéki párt ne szólalhasson meg a törvényhozásban.
De ehhez nem volt meg a kellő elszántság, bátorság és főleg politikai akarat a Domokos Géza által vezetett szervezetben.
Ismereteim szerint egyedül apám, Borbély Imre szólalt fel magyarul Bukarestben. A közel negyed évszázados esetre így emlékezett vissza Tóth Károly Antal mikrofonja előtt: (BZSA)
Rövid magyar
nyelvű felszólalás 1994. március 15-én a román parlamentben
BI:A következő
évben március 15-én magyarul szólaltam fel a román parlamentben.
Ennek érdekesek az előzményei is. Mert a
frakció nem akarta vállalni, hogy magyarulszólaljak fel a nevükben. Akkor
tisztáztam: én nem azért jöttem Bukarestbe Aradvagy Temesvár helyett, ahol
szónokolhattam volna, hogy ne mondjam el itt magyarul a beszédemet. A kérdés
csak az, hogy a magam nevében szólalok föl, vagy pedig a frakció nevében. Akkor
Bárányi Ferenc Temes megyei képviselő kijelentette, hogy jó, de ha a frakció
nevében mondod, akkor azt mondod, amit mi akarunk. Ez tévedés, válaszoltam
neki. Itt van a beszédem, vagy elfogadja a frakció ezt a beszédet, vagy magam
nevében mondom el. Akkor egyesek azzal riogattak, hogy meglincselnek a románok,
mások azt mondták, hogy mondjam el csak románul, és utána azt mondjam, hogy
„Isten áldd meg a magyart”, azzal gyorsan menjek a helyemre. Akkor azt mondtam,
hogy nekem ehhez még egyszer meg kellene születnem, mert én nem így fogom
csinálni. Elmondom románul, hogy tudják, miről fogok beszélni, s utána elkezdem
mondani magyarul.
A végén fogcsikorgatva beleegyeztek,
hogy a frakció nevében szólaljak fel. A megegyezésnek megfelelően elmondtam
románul a szövegemet, majdhozzáfogtam magyarul. Erre az ülésvezető kikapcsolta
a mikrofont.Odafordultam hozzá, és mondtam neki, hogy mit engedsz meg magadnak,
add vissza a mikrofon hangját. Erre azt mondta, hogy igen, de én az állam
nyelvén kell, hogy beszéljek. Hát mondom, hadd beszéljük ezt meg a mikrofonnal
az egész ház előtt. Visszaadta a hangot, s azon keresztül hivatalosan
fölszólított engem, hogy beszéljek az állam nyelvén.Miért, mondtam neki, ez a
nyelv egy és félmillió román állampolgárnak az anyanyelve, én azokat képviselem,
és azoknak az anyanyelvén akarok beszélni.
Ebből a
mikrofonból csak románul lehet beszélni – állította. Ez tévedés, válaszoltam
neki, mert két héttel ezelőtt volt itt Çillerasszony[1],
és az törökül beszélt. Azt mondta, hogy Çiller asszony nem román állampolgár.
Mondom, köszönöm, hogy belátja, hogy nem román állampolgároknak több joga van
Romániában, mint az államsaját polgárainak.És, különben is, micsoda furcsa
ország ez, ahol a vonatok ablakainálhat nyelven van kiírva, hogy veszélyes
kihajolni. Még olasz nyelven is. Hány olasz él itt? De egy és félmillió
embernek szabad kihajolni, azok hadd veszélyeztessék a fejüket. – Hagyjuk a
CFR-t[2]
békében, válaszolta. – Mondom a CFR-t békében hagyom, az állammal van bajom és
a hozzáállásával. – Akkor kérem szépen, hogy a törvény tiszteletben tartásával
fejezze be a mondandóját.
És akkor románul kezdtem, hogy „tisztelt
ház”, majd magyarul folytattam, tudván, hogy több szót úgyse fogok kapni:„Isten áldjon meg minden ünneplő magyart és
minden olyan nem magyart, aki velünk együtt ünnepel.”
Akkor szinte robbant a terem, hogy mégis
magyarul szóltam. Felálltak:huááá, megölünk, oáá. És akkor rájuk mosolyogtam,
és lelegyintettem őket. Lementem, és mondtam magamban: most nem oldalt kell
kimenni, hanem direkt azok között, akik a leghangosabban kiabálnak. Volt köztük
egy ilyen orangután, egy hatalmasnagy pasas, aki kezeit az égnek emelve
üvöltött ellenem. Odamentem hozzá, és közelről belenéztem az arcába. A
legnagyobb széles mosollyal. Leengedte a kezét, és félreállt. Odamentem az
RMDSZ padsoraihoz, mondtam nekik: fiúk, kiszáradt a torkom, lemegyeka büfébe
inni valamit. S akkor kimentem. Mikor kimentem, utánam jöttek. Nem ők, hanem a
románok. Na, mondtam, most következik. Megálltam,kihúztam magamat. Körülvettek.
De ott minden pártból voltak. Még a PUNR-ből is. És azt mondták, hogy
gratulálunk. Aşa da, ungur! (Ez igen, magyar!) Ilyennek szeretjük mi a magyart.
Legyen büszke. Én azt hittem, hogy verekedésre kerül a sor. És attól kezdve,
amíg ott voltam, a parlament nagy része előre köszönt nekem. Bent üvöltöttek,
kint gratuláltak.
TKA:
Hm. Ez hozzátartozik végül is a román mentalitáshoz…az
összeegyeztethetetlenség.
BI: Csak mondom:
összeegyeztethető az is, hogy így cselekedtek, meg hogy úgy cselekedtek. Az is,
amit mondtak, őszinte volt. Ők szeretnek fölnézni a magyarra. Ez egy lényeges
dolog. Mert ez után történt, hogy a román fegyveres erők napján, október
25-én,ami tudvalevőleg az a nap, amikor az utolsó honvédet kiverték a „szent
román földről”, valamelyik évben Keleti György, MSZP-s hadügyminiszter a
román-magyar határ teátrálisan leeresztett sorompója fölött pezsgővel
koccintott a román hadügyminiszterrel. Ő azt hitte, hogy ez hű, de nagy
megbékélési szimbólum lesz. A románok jöttek hozzám, és azt mondták, hogy
hányingerük van. Micsoda ember az, aki magyar hadügyminiszterként így
megalázkodik.
TKA:Igen,
azért sok románban benne van a bátorság tisztelete.
BI: Így van. Főleg
az erdélyiekben.
TKA:
Igen. Mert azok jobban értik.
[1]Tansu Çiller 1993 és 1996 között
Törökország miniszterelnöke volt.
[2]CFR = Căile Ferate Române;
magyarul: Román Vasútvonalak
No comments:
Post a Comment