Csisztay Gizella: Borbély Imre emlékére - Mandics György: Egy dobbanás

Mandics György a magyar szellemi élet talán legérdekesebb, legizgalmasabb alakja ezidőtájt. Költő, író, tudós egyszerre, de ha csak a tudományos munkásságát nézzük, az is  rendkívül szerteágazó. Személyében az utolsó polihisztorok egyikét tisztelhetjük.

Apámmal az utóbbi másfél évtizedben többet találkoztak, mint azelőtt, aminek fő oka, hogy felismerték egymásban a lényeglátót, akik félszavakból is értik egymást, akik nem kell fél napig győzködjék egymást arról, hogy a politikai színpadán a nagyközönségnek előadott játék a felszín csupán s hogy a lényegi kérdések nem a formális fórumokon, nem a parlamentben és a kormányüléseket dőlnek el, hanem a háttérben.

Ismeretségük fokozatosan barátsággá nemesedett.

Mandics György búcsúsorai a Nyugati Jelenben láttak napvilágot, akárcsak feleségéé, Csisztay Gizelláé, aki műfordító, a lengyel-magyar kapcsolatok jeles harcosa.

A két szöveg olvasható az „Őr és úr” emlékkötetben.

A képek Kulcson készültek Mandicséknál, 2010 nyarán.
 

In memoriam Borbély Imre

Borbély Imrével a kilencvenes évek elején az MDF Bem téri székházában találkoztam először. Gyakran bejárt a külügyi osztályra, véleményét, kritikáját soha nem rejtette véka alá. Akkor sem, amikor az RMDSZ képviselője volt Bukarestben (egy interjúban arra a kérdésre, hogy érzi magát ott, azt válaszolta „mint egy magyar idegen földön”).

Korunk legnagyobb magyar nemzetstratégája volt.

A Kolozsvári Nyilatkozat, a magyar autonómiatörekvés szellemi atyja. Vegyészmérnök, kutató vegyész volt a temesvári forradalomig. Tőkés László bajtársa a forradalomban. Róla és öccséről is megemlékezik Mandics György A temesvári Golgota cimű dokumentum-trilógiájában.

Elveiből soha nem engedett, ki is szorult a romániai magyar politikai életből.

Sorra írta nemzetstratégiai műveit, tudása, műveltsége lenyűgöző volt.

Jómagam tanúja lehettem 1992-es genfi beszédének, azon az  NGO-os konferencián, amelyen a romániai magyarságot képviselte Tőkés Lászlóval együtt. Imre a konferencia közepén egyszer csak szót kért, és szolidaritást vállalt Horvátország függetlenségi törekvéseivel. Egyedül ő, csak ő merte ezt megtenni.

Anyanyelvi szinten beszélt angolul és németül. A gyökereit nem a cipőjében hordta – mint ahogyan az agyondíjazott költő és színész verseskötetében hirdeti magáról. A gyökerei ott voltak, ahol ősei éltek és nyugszanak. Visszaperelte az ősi bérházat Temesvár központjában, melyet még dédapja épített a huszadik század legelső éveiben.

Számos unokája és fiai hitét továbbviszik.

S ne feledkezzünk meg Viktória asszonyról sem, aki ötven évig volt a társa.

Két hete láttam utoljára, amikor azzal búcsúzott: „Nincs még veszve Lengyelország.” Nincs bizony, és ő sem, akinek nagyszerű utódai továbbviszik, amit Ő elkezdett.

Azt hiszem Borbély Imre boldog ember volt.

Szerettünk Imre, Isten Veled!

Csisztay Gizella 

Megjelent a Nyugati Jelen 2017. január 31-i számában

Mandics György:

Egy dobbanás – Borbély Imre emlékére

Valami dobbant. Nagyot dobbant, mint egy távoli visszhang, amelyet mégis valahogy közelről hallok. Talán a szívem volt? Vagy egy másik szív? Egy testvérszív?

Nehezen riad fel az ember a munkájából, ezért alig hallom: meghalt Borbély Imre.

De hisz ez lehetetlen! Hiszen alig néhány napja hallottuk a jó hírt: túlesett egy nehéz műtéten, de jól van. S akkor? Hogyan? Akkor miért?

Valami dobban. Újra dobban. Talán ő kopog? Ő jelez, ő üzen? Valamit mondani akar, kitartóan kopog, küldi a maga nehezen kihámozható morzejeleit.

Valami dobban. Egyre erősebben, egyre határozottabban. Ez az ő kopogása, ez az ő dobogása. Hiszen kétségtelenül ő volt az, aki nem szűnt meg figyelmeztetni politikus társait, hogy vannak ügyek ahol az ékes beszéd falra hányt borsó. Vannak kérdések, ahol azzal kell kezdeni, hogy az asztalra kell csapni. Mert vannak erők, akik csak az erő megnyilvánulására érzékenyek.

Most már világos, hogy ököllel kopognak. Az ő csontos öklét hallom. Talán a Mennyország kapuját üti. Nem magának kér bebocsátást, hiszen egész élete legkisebb részletével is elegendő érv lenne a bebocsátás mellett, hanem azoknak a nagy nemzeti kérdéseknek követel bebocsátást, azoknak a nagy nemzeti tehertételeknek kér bebocsátást, melyeket nem tudott megoldani ebben a korlátozott földi valóságban. Nem tudott keresztülvinni a Parlamentben, az Öregek Tanácsában, a Világszövetségben, az ENSZ kisebbségvédelmi fórumain, s mindenütt ahol kért, érvelt, kilincselt, de mégis minden maradt a régiben.

Valami dörög, igen, dörög. Mert Imre most már a Jóisten előtt veri az asztalt. Mert – mondja: Nem elég, hogy mi Te benned bíztunk eleitől fogva, nem elég, ha te Uram itt ülsz trónusodon, s körülötted helytartóid liberális vattafelhők sűrű hangtompítóit függesztik trónusod köré, hogy ne halld meg a mi panaszainkat. Valami dörög, mint Gábor Áron rézágyúi a szabadságot eltipró hordákkal szemben. Valami dörög, igen, ez te vagy, ez a te hangod, mely üzen, hogy nincs nyugalom, nincs megállás, a halogatást be kell fejezni, s készül a Mennyei revízió. Mert nem lehet, hogy annyi szív, mert nem lehet az ÍGY LEHET, s főként NEM, a CSAK ÍGY LEHET.

Imre csontkeze dobol, értünk dobol, s ha most sem – hát mikor, hát HOL?

Megjelent a Nyugati Jelen 2017. február 3.-i számában.