Egyik
vesszőparipám, hogy ha az RMDSZ 1990-ben, a választások után a legnagyobb
ellenzéki pártként ragaszkodott volna ahhoz, hogy képviselői magyarul szólalhassanak
fel, előbb-utóbb felszerelték volna a
tolmácsgépeket.
Az ország
tekintélye meg volt tépázva az ismételt bányászjárások valamint a
marosvásárhelyi pogrom által, a frissen pozícióba jutott hatalmi elit aligha
engedhette volna meg magának, hogy miközben Európa fele igyekszik, elhallgattassa
a legnagyobb ellenzéki pártot.
Az RMDSZ
akkori vezetősége, Domokos Gézával az élen egészen más politikát képviselt, ők
a románok kegyeit keresték, sorozatos önmegalázásokba bocsátkozva, melyek közül
azt emelném ki, midőn Domokos Géza felmondta az összes hamis román sztereotípiát
a II. bécsi döntésről 1990. augusztus 30-án, tételesen, hogy a nemzetközi jogi
tanszékeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként tanítható jogszerű döntés
“diktátum lett volna”, „nagyhatalmi önkény”, mely módszertanának helytelenségével
az akkor józan magyarok is tisztában voltak. (Csak a tények rögzítése kedvéért:
a döntést a román fél kérte, elfogadta és végrehajtotta. A józan és kevésbé
józan magyarok pedig egyaránt virágesővel fogadták a bevonuló magyar csapatokat.)
Jóapám,
Borbély Imre, akkori Hargita megyei képviselő 1994. március 15.-én magyarul
szólalt fel a román parlamentben nemzeti ünnepünkön.
Az
ülésvezető kikapcsolta a mikrofonját.
Némi vita után
visszaadta a hangot azzal, hogy apám folytassa románul, de ő miután visszakapta
a mikrofont, magyarul kívánt áldott és méltóságteljes ünnepet minden magyarnak.
A terem felhördült, de a felbolydult ház leghangosabbjai a büfében gratuláltak Apámnak
s sokan közülük onnan kezdve előre köszöntek Neki.
Az eset kapcsán
több sajtóorgánum is megkereste, alábbiakban az Erdélyi Napló interjúját
olvashatjuk.
Magyarul – A
Házban?
A T.Ház,
miután vegyes érzelmekkel végighallgatta Borbély Imre március 15.-ét idéző
szavait, már nem volt hajlandó meghallgatni azt a néhány - ugyanabban a
szellemben fogant - magyar nyelvű mondatát. Lehurrogták, kifütyülték - az ülést
vezető alelnök pedig megvonta tőle a szót. A történtekről magát Borbély Imrét
kérdeztük.
- Milyen
megfontolásokból kívánt magyarul szólni a képviselőházhoz?
- Az RMDSZ az erdélyi magyarság
fennmaradásáért küzd. Ez a mi munkánk. Azért, hogy itt, Erdélyben 500 év múlva
is egy remélhetőleg gyarapodó magyar közösség éljen. Márpedig megmaradásunk
egyenes függvénye a szabad nyelvhasználatnak. Mindezért nemcsak programjából,
nemcsak alapszabályzatából, hanem az RMDSZ létértelméből is fakad, hogy síkra
kell szállnia a magyar nyelv szabad használatáért. Ez alól nem lehet kivétel
Románia parlamentje sem. Úgy éreztem, de gondolom sokan osztják ezt a
véleményt, hogy a tegnapi nap vizsga volt.
- És mi is
történt?
- Kétszer is elkezdtem magyarul szólni a
magyar nemzet ünnepén. Ezt akár kéznyújtásnak is lehet tekinteni. Mindkétszer
durván visszautasítottak. Ebből mindenki levonhatja a következtetést: hogyan
vizsgázott most ebből ez a társadalom. Gondolom, hogy a gyűlésvezetés is
hozzájárult ehhez a lehangoló eredményhez. Ugyanis kapkodva reagált. Nem a
hangoskodókat csitította, hanem a szónoki mikrofont kapcsolta ki, a legálisan
nekem járó idő alatt. Ez eléggé rövidlátó gesztus volt. Valószínűnek tartom,
hogy egy külpolitikai tapasztalattal rendelkező házelnök, például Adrian
Nãstase igyekezett volna a termet csillapítani, mert felfogta volna, mekkora
külpolitikai tőkét jelenthetne Románia számára, ha a román parlamentben fel lehet
szólalni magyarul. És éppen most, amikor a hónap végén az Európa Tanács
jelentéstevői látogatnak Romániába.
- Ugyanilyen
kísérlet másfél-két évvel ezelőtt nem váltott volna ki még nagyobb ellenérzést?
- Nem tudnám megítélni. Nagyon sok függ a
pillanatnyi hangulattól és az elnöktől. Azt hiszem, hogy a többség részéről
létezik egy bólogató hozzáállás, egy vezéreket követő magatartás.
V.K.
Megjelent az Erdélyi Napló 1994. március
23.-i számában.
A mini-interjú részét képezi a „Magyar jövőt
a Kárpát medencében” című megjelenés előtt álló interjúkötetnek.
(A fotó 2005 Húsvétján készült)
Hadd illesszem ide Tóth Károly Antal
interjújából is a vonatkozó részt, mely megjelent a „Harc a nemzet érdekében”
című kötetben is.
Rövid magyar nyelvű felszólalás 1994.
március 15-én a román parlamentben
BI: A következő
évben március 15-én magyarul szólaltam fel a román parlamentben.
Ennek
érdekesek az előzményei is. Mert a frakció nem akarta vállalni, hogy magyarul szólaljak
fel a nevükben. Akkor tisztáztam: én nem azért jöttem Bukarestbe Arad vagy
Temesvár helyett, ahol szónokolhattam volna, hogy ne mondjam el itt magyarul a
beszédemet. A kérdés csak az, hogy a magam nevében szólalok föl, vagy pedig a
frakció nevében. Akkor Bárányi Ferenc Temes megyei képviselő kijelentette, hogy
jó, de ha a frakció nevében mondod, akkor azt mondod, amit mi akarunk. Ez
tévedés, válaszoltam neki. Itt van a beszédem, vagy elfogadja a frakció ezt a
beszédet, vagy magam nevében mondom el. Akkor egyesek azzal riogattak, hogy
meglincselnek a románok, mások azt mondták, hogy mondjam el csak románul, és
utána azt mondjam, hogy „Isten áldd meg a magyart”, azzal gyorsan menjek a
helyemre. Akkor azt mondtam, hogy nekem ehhez még egyszer meg kellene
születnem, mert én nem így fogom csinálni. Elmondom románul, hogy tudják, miről
fogok beszélni, s utána elkezdem mondani magyarul.
A
végén fogcsikorgatva beleegyeztek, hogy a frakció nevében szólaljak fel. A
megegyezésnek megfelelően elmondtam románul a szövegemet, majd hozzáfogtam
magyarul. Erre az ülésvezető kikapcsolta a mikrofont. Odafordultam hozzá, és mondtam
neki, hogy mit engedsz meg magadnak, add vissza a mikrofon hangját. Erre azt
mondta, hogy igen, de én az állam nyelvén kell, hogy beszéljek. Hát mondom,
hadd beszéljük ezt meg a mikrofonnal az egész ház előtt. Visszaadta a hangot, s
azon keresztül hivatalosan fölszólított engem, hogy beszéljek az állam nyelvén.
Miért, mondtam neki, ez a nyelv egy és félmillió román állampolgárnak az
anyanyelve, én azokat képviselem, és azoknak az anyanyelvén akarok beszélni.
Ebből
a mikrofonból csak románul lehet beszélni – állította. Ez tévedés, válaszoltam
neki, mert két héttel ezelőtt volt itt Çiller asszony[1],
és az törökül beszélt. Azt mondta, hogy Çiller asszony nem román állampolgár.
Mondom, köszönöm, hogy belátja, hogy nem román állampolgároknak több joga van
Romániában, mint az állam saját polgárainak. És, különben is, micsoda furcsa
ország ez, ahol a vonatok ablakainál hat nyelven van kiírva, hogy veszélyes
kihajolni. Még olasz nyelven is. Hány olasz él itt? De egy és félmillió
embernek szabad kihajolni, azok hadd veszélyeztessék a fejüket. – Hagyjuk a
CFR-t[2]
békében, válaszolta. – Mondom a CFR-t békében hagyom, az állammal van bajom és
a hozzáállásával. – Akkor kérem szépen, hogy a törvény tiszteletben tartásával
fejezze be a mondandóját.
És
akkor románul kezdtem, hogy „tisztelt ház”, majd magyarul folytattam, tudván,
hogy több szót úgyse fogok kapni:„Isten
áldjon meg minden ünneplő magyart és minden olyan nem magyart, aki velünk
együtt ünnepel.”
Akkor
szinte robbant a terem, hogy mégis magyarul szóltam. Felálltak: huááá,
megölünk, oáá. És akkor rájuk mosolyogtam, és lelegyintettem őket. Lementem, és
mondtam magamban: most nem oldalt kell kimenni, hanem direkt azok között, akik
a leghangosabban kiabálnak. Volt köztük egy ilyen orangután, egy hatalmas nagy
pasas, aki kezeit az égnek emelve üvöltött ellenem. Odamentem hozzá, és
közelről belenéztem az arcába. A legnagyobb széles mosollyal. Leengedte a
kezét, és félreállt. Odamentem az RMDSZ padsoraihoz, mondtam nekik: fiúk,
kiszáradt a torkom, lemegyek a büfébe inni valamit. S akkor kimentem. Mikor
kimentem, utánam jöttek. Nem ők, hanem a románok. Na, mondtam, most következik.
Megálltam, kihúztam magamat. Körülvettek. De ott minden pártból voltak. Még a
PUNR-ből is. És azt mondták, hogy gratulálunk. Aşa da, ungur! (Ez igen,
magyar!) Ilyennek szeretjük mi a magyart. Legyen büszke. Én azt hittem, hogy
verekedésre kerül a sor. És attól kezdve, amíg ott voltam, a parlament nagy
része előre köszönt nekem. Bent üvöltöttek, kint gratuláltak.
TKA: Hm. Ez hozzátartozik végül is a román
mentalitáshoz…az összeegyeztethetetlenség.
BI: Csak mondom:
összeegyeztethető az is, hogy így cselekedtek, meg hogy úgy cselekedtek. Az is,
amit mondtak, őszinte volt. Ők szeretnek fölnézni a magyarra. Ez egy lényeges
dolog. Mert ez után történt, hogy a román fegyveres erők napján, október 25-én,
ami tudvalevőleg az a nap, amikor az utolsó honvédet kiverték a „szent román
földről”, valamelyik évben Keleti György, MSZP-s hadügyminiszter a román-magyar
határ teátrálisan leeresztett sorompója fölött pezsgővel koccintott a román
hadügyminiszterrel. Ő azt hitte, hogy ez hű, de nagy megbékélési szimbólum
lesz. A románok jöttek hozzám, és azt mondták, hogy hányingerük van. Micsoda
ember az, aki magyar hadügyminiszterként így megalázkodik.
TKA: Igen, azért sok románban benne van a
bátorság tisztelete.
BI: Így van. Főleg
az erdélyiekben.
TKA: Igen. Mert azok jobban értik.
No comments:
Post a Comment