Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

Nekifogtam apám, Borbély Imre Tóth Károly Antallal folytatott nagyívű beszélgetésének ki nem adott, eddig sehol meg nem jelente részét sajtó alá rendezni.

Addig is, míg könyv formában megjelenik, frappánsnak ítélt részeket felteszek a blogra. Itt van például egy kiváló eszmefuttatás a sajtószabadságról. (BZSA)

(A képsorozat a két jóbarát utolsó földi találkozása alkalmával készült, 2016 júliusában, Budapesten, egy közös barátunk lakásán, a Sushi Sei nevű étteremben és a Zazzi cukrászdában.)

Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy pervertáljon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

A skót származású John Swinton a New York Times vezércikkírója volt az amerikai polgárháború teljes ideje alatt. Köztiszteletnek örvendett. 1883. április 12.-én díszvendége volt egy bennfentes újságírói és kiadói bankettnek a new yorki Mills Buildingben a Twilight Club-ban. Valaki elismerő szavakkal magasztalta a független sajtót.

Erre Swinton a következőket válaszolta: „Amerikában olyasmi, mint a szabad sajtó nem létezik, hacsak nem vidéki városokban. Ti mindnyájan rabszolgák vagytok. Ti tudjátok ezt és én is tudom. Nincs egy sem köztetek, aki őszintén merné kifejezni véleményét. Ha mégis megtennétek, akkor eleve tudnátok, hogy az soha nem kerülne kinyomtatásra. Jómagam 150 dollárt kapok azért, hogy az őszinte véleményeket távol tartsam azon újságtól, amelynek dolgozom. Mások közületek hasonló fizetéseket kapnak hasonló dolgokért. Amennyiben mégis megengedném becsületes vélemények megjelenését valamelyik lapszámban, akkor 24 órán belül Othello sorsára kerülnék: elveszteném foglalkozásomat. Az, aki eléggé bolond ahhoz, hogy őszinte véleményeket írjon, utcára kerülne és vadászhatna valamilyen más állásra.

Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon (villify), hogy a Mammon lába előtt hajbókolva az országát és fajtáját elárulja napi kenyeréért, vagy, ami egyre megy, a fizetéséért. Ti tudjátok ezt és én is tudom ezt – és akkor micsoda bolondozás a „szabad sajtóra” emelni poharainkat! Mi mindnyájan a színfalak mögötti gazdag emberek eszközei és vazallusai vagyunk. Pojácák vagyunk. Ők húzzák a zsineget, mi pedig táncolunk. Az időnk, a tehetségünk, az életünk, a lehetőségeink más emberek tulajdonában vannak. Értelmiségi prostituáltak vagyunk. (Pár hónappal a fenti kirohanás után, Swinton elhagyta állását és John Swinton’s Paper nevű önálló, munkásmozgalmi lappal kísérletezett – sikertelenül.)

Egy félrevezetett néppel nem lehet valódi népakaratot fölépíteni. A félrevezetett emberek nem képesek felismerni, hogy valójában mi az érdekük. Tehát demokráciáról a szó valódi értelmében nem lehet beszélni, amikor az információt szűrik és a szűréssel párhuzamosan súlyosan eltorzítják.

Márpedig ma is szűrik.

Nem úgy, mint a kommunizmusban és az abszolutizmusban, amikor a cenzúra eltávolította a hatalom által kifogásolt információt, hogy megakadályozzák a terjesztését. Ma már megírás előtt közbelép a cenzúra. Jelenleg a pénz cenzúrája működik. Aki egyszer hibát követ el, azt kirúgják, és elfelejtik. Nem közvetlenül az információt, hanem annak közvetítőit válogatják ki egzisztenciális alapon.

A médiában dolgozók létalapjuknál fogva kiszolgáltatottjai azoknak, akik birtokolják a tömegkommunikációt. A főszerkesztő pontosan tudja, hogy mit lehet leírni, mit kell leírni és mi nem szabad leírni. Kiadják neki. Vagy sugallják. Vagy pedig tapasztalatból tudja, hogy az elődjét miért rúgták ki. És ő rendelkezik akkora éleslátással, hogy ezt kitalálja. Így születik a bizalmi ember.

Én nem hiszem, hogy a New York Times élére az utóbbi ötven évben olyasvalaki kerülhetett, akiben a háttérhatalom ne bízott volna. Aki az ilyen állást betölti, már eleve beépített ember.

Udo Ulfkotte „Megvásárolt újságírók” című magyarul is megjelent könyve részletesen leírja azokat a finom mechanizmusokat melyeken keresztül demokratikusnak mondott politikai rendszerben is kézi vezérléssel működik a sajtó. Ilyen körülmények között a demokrácia, illetve a most demokráciaként eladott vagy címkézett rendszer nem más, mint népfélrevezetés, népszórakoztatás és népámítás.