1994-ben, újkori demokráciánk leggyászosabb
választását követően az RMDSZ Borbély Imrét delegálta az MSZP kongresszusára.
Nem állom meg, hogy ide ne
szúrjak egy jellemző sztorit, mely még most is, a nem szűnő gyász dacára mosolyt
csal az arcomra.
A kongresszus végén valamelyik MSZP-s
vezető azt mondta, hogy „akkor énekeljük el együtt a dalt”. Apám, aki az első
sorban ült , felállt, azt hitte, hogy a Himnusz következik. Amikor az MSZP-sek
rázendítettek az Internacionáléra, akkor teljes természetességgel leült. Mellette
igen jóravaló kisebbségi vezetőnek volt helye a Kárpát medence másik szögletéből,
hadd ne mondjam a nevét. Nekiállt cibálni apám zakóját vállmagasságban, állva
odáig ért ugyebár a keze, fogai között szűrve, hogy „állj fel, állj már fel,
mert botrány lesz”. Apám a harmadik noszogatásra szintén a foga között szűrte
az üzenet: „hagyj békén, mert behúzok egyet.” Nem lett botrány. Apám viszont
gazdagodott néhány jó kapcsolattal.
Akkor még úgy tűnt, hogy van esély
arra, hogy az MSZP nemzeti irányba fejlődjön. Pokol Béla több harcos publicisztikában
is amellett érvelt, hogy a nemzeti erőknek össze kellene fogni az MSZP-vel,
különben az SZDSZ mindent tönkretesz a magyar kultúrában és oktatásban. Végül
nem úgy lett, szerencsére, a kártétel nagy volt, de nem helyrehozhatatlan.
Apám értelmszerűen a nemzeti szárny politikusaival
kereste a kapcsolatot, Kósa Ferenc filmrendező elfogadta meghívását a paradigma-konferenciára
Székesfehérvárra 1995-ben, Lábodi Lászlóval a 2004-es népszavazásig jó viszonyban
volt (apám mindenkit nemzetárulónak tekintett, aki nemmel szavazott vagy nemmel
szavazásra buzdított s meg is szakította velük a kapcsolatot), halálig tartó jó
barátságot ápolt Pozsgay Imrével és a jeles politikus háttéremberével, Vass Csabával,
akiről kevesen tudják, hogy Bogár Lászlóhoz mérhető szellem, mind a
lényeglátást, mind a műveltséget illetően.
Az Ő búcsúszavait olvashatjuk lentebb.
(A fotó 2004. április 27-én készült Törzsasztalunk találkozóján, a Maligán vendéglőben.)
Vass Csaba:
Hárman voltunk
Hárman
voltunk, Imre, Ernő s jómagam, mint a hegyek címerünkben, mint a színek
zászlónkban, és mint a magyar igazság. A hegyek jogos
tulajdonunkat-területünket, a Szent Korona szakrális testét, a színek
tulajdonságainkat: a napot, Arany Atyácskát, a nappali után az éji
világosságot, a Holdat, a fehéret-ezüstöt – mint Árpád zászlajában – Ezüst
Anyácskánkat, a zöld, Atyácskánk és Anyácskánk által felemelt szakrális
létünket jelölte ki számunkra.
Ami
együtt az igazságban való rendíthetetlenséget tette ki; aki magyar: nemes, s
ezért csak az igazat gondolhatja, vallhatja, teheti. Háromszorosan is: amily
igaznak látszik, amelyet megvalósíthatunk, s amely a legmélyebben, s ezért
mindételen mindig folytathatóságot biztosít. Aki magyar, az a hozzá illő, a
látszólagos és a megvalósítható, azaz a hamis és a gyenge igazsággal szemben
csak a Világ Világosságát, a létigazságot, az erős, magabiztos, és
rendíthetetlen igazságot élheti és éli. S ha már nem élheti, akkor, mint szent
állatunk, a Pelikán, önfeláldozóan, hogy utódai visszatérhessenek ez útra,
harcba száll érette.
S
amíg harcról volt szó, bajunk nem volt semmi. Legyőzni még az eredetünket, s
létünket meghatározó-szabályozó léttörvényeinket, s becsületünket elorzó, s a
maga érdekeinek megfelelővé átmaszkírozó, írásos emlékeinket és hordozóit
megsemmisítő, a megmaradtakat raktárak mélyére záró tolvaj bandák sem tudtak.
Emlékezzünk bátran, bár hamis diplomácia ügynökei tiltják, Pozsonyra, s arra,
hogy évszázadokkal később az elpusztításunkra a törökkel szövetkező, a mai
migrációt szervező, magát európainak nevező hordák ellen mi védtük meg Európát,
az igazit, s velünk együtt az útról letért szövetkezőket is.
De
vigyázz, ne tévesszen meg: életünket csak a látszat révén, létezői voltunkat a
megvalósíthatósággal szabályozó, ember kitalálta normáinkat csupán a gyenge
igazsággal méricskélő megoldások merőben idegenek tőlünk, a hármas, vagyis a
létigazságot élőktől. Ellenségeink, akik éppen ezért ellenségeink, maguk is
felismerték, ha és amíg érintetlen Szentkorona szakrális teste, míg ennek létét
a háromszoros, a létigazság és ennek megvalósításán őrködő igazságőrző, csak az
ilyet tekintélynek elismerő és ezért csak ennek tiszteletet adó magyar létezik,
addig esélyük sem lehet a győzelemre, tulajdonságaink kiforgatására. Addig a
létigazságot nem áldozhatják fel a megvalósíthatóság oltárán, az ebben
tekintélyes életet és szimbólumait nem cserélhetik el az önzés hivalkodó
látványosságával fölénk tolakodó experimentumaival, s a tiszteletet nem a
megvalósíthatóságban hivalkodóknak kiutaló hamisítással. S nem tehetik, az összes többi embert, Isten
szent teremtményeit, alacsonyabb rendű, s kiirtható, feláldozható tömeggé.
A
hivalkodó megvalósíthatóság magának vindikáló és a folytatható igazság európái
közti évezredes küzdelmek, bár világháborúkkal kívánták lezárni, nem értek
véget – s ismét egy magyar állt ki Európáért, mi több Euramerikáért. Amely
éppen most kezd öntudatra ébredni: az USA és Európa ma két és fél évszázad után
végre Euramerikaként kezdte felemelni fejét Amerópa ellenére is és éppen a
földi életet veszélyeztető és ember-milliárdokat áldozni: temetni tervező
torzultságával szemben.
S
hogy ez megtörténhetett, abban hármunk közül az először távozó Imre
barátunknak, kiemelkedő szerepe volt. Persze, egy embernek a történelemmel
szemben, vagy érte, csak vajmi kevés lehetősége lehet, ha nem a hatalmi
centrumban áll. De itt nem is arról a magyarságát őrző erdélyi és
világmagyarságbéli sokaságról kell szót ejtenünk, akiknek Imre utat mutatott, s
értük és velük felelősséget vállalt. Hatása ennél sokkal tágabb: világméretű
volt. Nem, nem túlzás, csak érteni kell a "hatás" miben létét. Egy
celebnek a hatása a média-zombikra terjed ki, a politikusoké még ennél is
kevesebbre, az ideológiai élő-halottakra. Akik elhiszik, hogy akkor képviselhetik
a velük szemben szövetkezők egységével szemben a nemzetet, ha ellenséges
pártokra szakítják szét a védeni kívánt nemzetet. Imre hatása ugyan egyre
gyöngülő hullámokban, de a világ minden szögletébe elért, s nemcsak mert a Magyarok
Világszövetségének meghatározó főtisztje volt, hanem, mert példája a nyelvi,
politikai népi határokon túl is képes volt megszólítani és reményt adni a
világnak az ő példájára éhező és abból erőt meríteni akaró mindennapi hősei
számára. Amint a maga korában minden magyar, manapság minden ember érti a
furcsa szavakat, s nem szájtátva bámul, mint a költő által megénekelt
szerencsétlen megtévesztettek, "akiknek ha eszmélnének, eszme csak az övék
jut eszükbe." A meglett ember érti az igaz szót, s megbecsüléssel és
tisztelettel tekint arra, aki szóhoz éppen az igazságot engedi jutni.
Imre
számára kétféle ember létezett: a magyarokért élő, s a másik, aki hitből,
érdekből, vagy csak tudatlanságból - éppen ellenére. Nem tévesztette meg a
párttagság sem, mert tudta, felismerte, hogy kivált a mi országunkban,a
magyarságért, azt a keveset is, ami később már nem is volt kevés, csak a párton
belül lehetett: a nemzeti baloldalon. S egy hitszegő, ellenségeink által a
miniszterelnöki székbe ültetett, de már előtte árulóvá lett: mezőgazdaságunkat,
s iparunkat leépítő "politikus" szava nem tartása zárta ki a
nemzetből a "baloldalt," és vele együtt az őt magasra emelő mozgalom,
a népiek mozgalmának minden tagját.
Egy
sem kerülhetett kormányába közülük, liberálisok annál inkább. Olyanok is, akik
egyetlen törvénnyel: a "csődtörvénnyel” az egész magyar gazdaságot térdre
kényszerítették, s ezzel fillérekért játszották át a – nem baloldali
sztálinistáknak -, illetve külföldnek. Imre tudta, hogy a nemzet ellen éppen az
ősi önkormányzatok önkormányzata helyére kényszerített, jobb és baloldalra
szétbontása, s egymásra uszítása a leghatásosabb fegyver, s hogy csak az
egymással összefogásra elszánt nemzeti jobb és nemzeti bal állhat ellent a
kívülről-belülről rontó támadásoknak.
Tudta,
hogy ha vannak, akik jobb oldalt mondanak, hogy ne legyenek nyomorékok,
baloldaluknak is lenniük kell. Persze nem nemzetközi, hanem nemzeti baloldalnak
– ha már egyszer szétszakították a nemzetet. S a nyakunkra ültették a
nemzetközi jobb és baloldalakat. Vallotta, hogy ellenükre kell felszabadító
harcot vívnunk. Sokszor beszéltünk erről, s együtt csalódtunk a nemzeti jobb és
a nemzeti bal élére saját tehetségük és általunk is állítottakban. Akik nem
értették sem a kétféle jobb-baloldalt, sem azt, hogy az "észrevétlenül elavult
modernizáció" helyett már a globalizáció korát éljük, egy új létmódét,
ahol minden megváltozott, s hogy ezért nekünk velük kell változni, s közben
megmaradni magyar nemzetnek, Szentkorona országának. Ők nem elárulták, csak
elhagyták posztjaikat, s a hamis jobb-bal valamelyikébe besorolás helyett
személyükben akartak hősök lenni, s csak minket támadtak hátba – miközben már
nemcsak egy médiával, hanem egy más, egy globális, puha hatalmi gépezettel, a
"producenssel" álltak szemben eszköztelenül. Ma már, szerencsére
nemcsak a médiát, de a producens egy másik oszlopát, az idegen egyetemeket is
próbáljuk visszavenni, s folytatjuk a producens többi, nemzetünket
"xenáló" intézményével együtt a visszavételt is. Hosszú harc árán már
lehet országunkban szkíta kisebbséginek lenni, s szkíta önkormányzatot is
újraalkotni. Imre mindezeket is felismerte, s például a Vatikáni Zsinat ördögi
mesterkedéseit is megmutatta mindenkinek.
Hárman
voltunk, emlékeztetek újra, mint a magyar igazság. Ernő már régen felzárkózott
műveivel Imre mellé az igazság kutatásával és publikációival, s a magam szerény
eszközeivel igyekszem én is. Imre azonban ezen is túl látott. Tudta, hogy a
magyar igazsághoz a negyedik, a ráadás is elkerülhetetlen, a folytatás. S
mindenki okulására, fiában a "ráadást" is megadta nemzetünknek.
Áldott nyugalmat
Számára, hogy aztán majd Onnét segíthessük, újra hárman, nemzetünket.
(A szerző Takács F. László és Reiter Szilvia között, ugyanakkor, ugyanott, mint az előbbi képen.)
(A szerző Takács F. László és Reiter Szilvia között, ugyanakkor, ugyanott, mint az előbbi képen.)