Mandics
György a magyar szellemi élet talán legérdekesebb, legizgalmasabb alakja ezidőtájt.
Költő, író, tudós egyszerre, de ha csak a tudományos munkásságát nézzük, az is rendkívül szerteágazó. Személyében az utolsó
polihisztorok egyikét tisztelhetjük.
Apámmal
az utóbbi másfél évtizedben többet találkoztak, mint azelőtt, aminek fő oka, hogy
felismerték egymásban a lényeglátót, akik félszavakból is értik egymást, akik
nem kell fél napig győzködjék egymást arról, hogy a politikai színpadán a
nagyközönségnek előadott játék a felszín csupán s hogy a lényegi kérdések nem a
formális fórumokon, nem a parlamentben és a kormányüléseket dőlnek el, hanem a
háttérben.
Ismeretségük
fokozatosan barátsággá nemesedett.
Mandics
György búcsúsorai a Nyugati Jelenben láttak napvilágot, akárcsak feleségéé, Csisztay Gizelláé, aki műfordító, a lengyel-magyar kapcsolatok jeles harcosa.
A
két szöveg olvasható az „Őr és úr” emlékkötetben.
A képek Kulcson készültek Mandicséknál, 2010 nyarán.
In memoriam
Borbély Imre
Borbély Imrével a kilencvenes évek
elején az MDF Bem téri székházában találkoztam először. Gyakran bejárt a
külügyi osztályra, véleményét, kritikáját soha nem rejtette véka alá. Akkor
sem, amikor az RMDSZ képviselője volt Bukarestben (egy interjúban arra a
kérdésre, hogy érzi magát ott, azt válaszolta „mint egy magyar idegen földön”).
Korunk legnagyobb magyar
nemzetstratégája volt.
A Kolozsvári Nyilatkozat, a magyar
autonómiatörekvés szellemi atyja. Vegyészmérnök, kutató vegyész volt a
temesvári forradalomig. Tőkés László bajtársa a forradalomban. Róla és öccséről
is megemlékezik Mandics György A temesvári Golgota cimű
dokumentum-trilógiájában.
Elveiből soha nem engedett, ki is
szorult a romániai magyar politikai életből.
Sorra írta nemzetstratégiai műveit,
tudása, műveltsége lenyűgöző volt.
Jómagam tanúja lehettem 1992-es genfi
beszédének, azon az NGO-os konferencián, amelyen a romániai magyarságot
képviselte Tőkés Lászlóval együtt. Imre a konferencia közepén egyszer csak szót
kért, és szolidaritást vállalt Horvátország függetlenségi törekvéseivel.
Egyedül ő, csak ő merte ezt megtenni.
Anyanyelvi szinten beszélt angolul és
németül. A gyökereit nem a cipőjében hordta – mint ahogyan az
agyondíjazott költő és színész verseskötetében hirdeti magáról. A gyökerei ott
voltak, ahol ősei éltek és nyugszanak. Visszaperelte az ősi bérházat Temesvár
központjában, melyet még dédapja épített a huszadik század legelső éveiben.
Számos unokája és fiai hitét
továbbviszik.
S ne feledkezzünk meg Viktória
asszonyról sem, aki ötven évig volt a társa.
Két hete láttam utoljára, amikor azzal
búcsúzott: „Nincs még veszve
Lengyelország.” Nincs bizony, és ő sem, akinek nagyszerű utódai
továbbviszik, amit Ő elkezdett.
Azt hiszem Borbély Imre boldog ember
volt.
Szerettünk Imre, Isten Veled!
Csisztay Gizella
Megjelent
a Nyugati Jelen 2017. január 31-i számában
Egy dobbanás –
Borbély Imre emlékére
Valami dobbant. Nagyot dobbant, mint egy
távoli visszhang, amelyet mégis valahogy közelről hallok. Talán a szívem volt?
Vagy egy másik szív? Egy testvérszív?
Nehezen riad fel az ember a munkájából,
ezért alig hallom: meghalt Borbély Imre.
De hisz ez lehetetlen! Hiszen alig
néhány napja hallottuk a jó hírt: túlesett egy nehéz műtéten, de jól van. S
akkor? Hogyan? Akkor miért?
Valami dobban. Újra dobban. Talán ő
kopog? Ő jelez, ő üzen? Valamit mondani akar, kitartóan kopog, küldi a maga
nehezen kihámozható morzejeleit.
Valami dobban. Egyre erősebben, egyre
határozottabban. Ez az ő kopogása, ez az ő dobogása. Hiszen kétségtelenül ő
volt az, aki nem szűnt meg figyelmeztetni politikus társait, hogy vannak ügyek
ahol az ékes beszéd falra hányt borsó. Vannak kérdések, ahol azzal kell
kezdeni, hogy az asztalra kell csapni. Mert vannak erők, akik csak az erő
megnyilvánulására érzékenyek.
Most már világos, hogy ököllel kopognak.
Az ő csontos öklét hallom. Talán a Mennyország kapuját üti. Nem magának kér
bebocsátást, hiszen egész élete legkisebb részletével is elegendő érv lenne a
bebocsátás mellett, hanem azoknak a nagy nemzeti kérdéseknek követel
bebocsátást, azoknak a nagy nemzeti tehertételeknek kér bebocsátást, melyeket
nem tudott megoldani ebben a korlátozott földi valóságban. Nem tudott
keresztülvinni a Parlamentben, az Öregek Tanácsában, a Világszövetségben, az
ENSZ kisebbségvédelmi fórumain, s mindenütt ahol kért, érvelt, kilincselt, de
mégis minden maradt a régiben.
Valami dörög, igen, dörög. Mert Imre
most már a Jóisten előtt veri az asztalt. Mert – mondja: Nem elég, hogy mi Te benned
bíztunk eleitől fogva, nem elég, ha te Uram itt ülsz trónusodon, s körülötted
helytartóid liberális vattafelhők sűrű hangtompítóit függesztik trónusod köré,
hogy ne halld meg a mi panaszainkat. Valami dörög, mint Gábor Áron rézágyúi a
szabadságot eltipró hordákkal szemben. Valami dörög, igen, ez te vagy, ez a te
hangod, mely üzen, hogy nincs nyugalom, nincs megállás, a halogatást be kell
fejezni, s készül a Mennyei revízió. Mert nem lehet, hogy annyi szív, mert nem
lehet az ÍGY LEHET, s főként NEM, a CSAK ÍGY LEHET.
Imre csontkeze dobol, értünk dobol, s ha
most sem – hát mikor, hát HOL?
Megjelent
a Nyugati Jelen 2017. február 3.-i számában.
