Maurer Oszkárral a második Magyar Szigeten ismerkedtem meg, Verőcén. Akkor ő még a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tiszteletbeli elnöke volt, s előadásában szenvedélyesen mesélte, hogy birtokot fog vásárolni a Szerémségben s minden erejével azon lesz, hogy visszaadja Mátyás király kedvenc borvidékének a régi fényét.
S ahol a kőkemény céltudatosság acélos akarattal és konok kitartással társul, a lehetetlen szűkölve menekül. Ezt igyekeztem Oszkár stílusában megfogalmazni, remélem, sikerült.
Tény, hogy ma Oszkár természethű szerémi borait michelin csillagos éttermek sora kínálja.
Akkor, 2002-ben kötöttünk életre szóló barátságot, ami plusz dimenziót kapott, amikor apám az egyik születésnapi összejövetelünkön szimbolikusan fiává fogadta. Oszkár tehát nemcsak barátom és harczostársam, hanem testvérem is.
Természetszerű volt, hogy Őt is felkértem, hogy legyen szerzője apám emlékkötetének.
A véletlen műve, hogy írása eddig nem került fel a blogra.
Alább Maurer Oszkár visszaemlékezését olvashatjuk.
A képek a 2010-es pünkösdi bortúrán készültek, a somlói borfesztiválon, a Szeremley valamint a Posta pincénél.
Maurer Oszkár: A székely favágó története
Nem tudom mi a könnyebb, a béke elmúlásával, vagy az elmúlás békéjével együtt élni?
És mind a kettővel?
Mi, katonák tudjuk, hogy ez mit jelent.
Borbély Imre is tudta.
Ez azt jelenti, hogy még nagyobb elszántsággal kell küzdenünk, azon harcostársak helyett is, akik nem lehetnek már velünk. Igaz életútjukkal, tanításaikkal erősebbé tesznek bennünket is.
A Borbély családdal sok éves barátság kötött össze minket, mígnem egy meghitt, családias hangulatú délutánon a barátságunk megerősítése, magasabb szintre emelése mellett döntöttünk.
Imre fiának fogadott, Zsolt és Szilárd a testvérének, Viki utólagos jóváhagyásával. Hatalmas megtiszteltetésként éltem meg a dolgot. Az egész család iránt szeretettel voltam-vagyok, Borbély Imre fogadott fiává válni kitüntetett érzés.
A történelmünk során, amikor sikertelenek voltunk, olyankor vagy a jó vezető hiányzott, vagy a nemzet, aki mögé sorakozik. Imrére az utóbbi volt az igaz. Vezéregyéniség volt, széleskörű látásmóddal, nagyfokú intelligenciával, műveltséggel, határozottsággal, nem túlzás azt mondani, hogy egy összeszedettebb állapotban lévő nemzet nem is választana magának másféle embert vezetőnek. Hunyadi Jánoshoz hasonlatos stratégiai képességekkel, éleslátással és bátorsággal volt felvértezve.
Imre a Regnum Marianum eszmeiségében nevelkedett, ami alapjaiban határozta meg a nemzeti sorskérdésekhez való viszonyulását. Egyszer mesélt is egy szép történetet, amikor is egy székelyföldi lakossági fórumkörúton, egy favágó kijavította őt a trianoni határok lehetséges-vagy nem lehetséges elfogadásának a kérdésében.
Aztán teltek az évek, jött egy szomorú hír. Zsolt közölte, hogy Imre rákkal küzd, és hatástalan volt a gyógykezelés, meg vannak számlálva a napjai, és örülne, ha meglátogatnám még egyszer.
A temesvári kórházban kezelték, Viki és Zsolt épp benn voltak Nála. Viki példamutató kiállással ápolta Imrét, erős tudott lenni a legnehezebb pillanatokban, miközben elképzelni sem tudjuk, hogy mi játszódhatott le benne.
Imre a kórházi ágyon feküdt, látható volt, hogy az állapota súlyos, de azt nem gondoltam, hogy utoljára látom.
Beszélt az eddigi kezelésekről, tisztában volt az állapotával. Kifogytunk a szóból. Elszoruló torokkal roskadoztunk a reánk nehezedő csend súlya alatt. Ekkor megkértem Imrét, ha emlékszik a történetre egy székely favágóról, amikor Borszéken vagy hol jártak, talán elmesélhetné. Persze én szóról szóra emlékeztem rá, pedig már volt néhány éve, hogy mesélte, ellenben Imre összes felemelő története közül ez ragadott meg leginkább, szerettem volna még egyszer hallani. Az a töretlen hit és rendületlenség, ami őt mindig is jellemezte, itt érhető tetten leginkább.
Erőt vett magán, kicsit feljebb húzta magát az ágyon, Viki megigazította alatta a párnát.
„Igen, elmesélem” - mondta határozottan, életerős hangon – „Abban az időben Hargita megye képviselőjeként tevékenykedtem. 1994 végén Tőkés László barátomat és harcostársamat aljas, nemtelen támadás érte az akkori RMDSZ részéről.
Nagy Benedek, Hargita megyei képviselőtársam egy gyalázkodó röpiratot köröztetett a frakcióban, melyben Temesvár hősét „a Gonosz rabjának”, besúgónak, „gátlástalan puhánynak” és hűtlen kezelőnek nevezte. Javasoltam a kérdés megtárgyalását és az azonnali testületi elhatárolódást, amit azonban Tokay György frakcióvezető tisztségével visszaélve megakadályozott.
Markó Béla is vonakodott elítélni a gyalázkodó képviselőt, akiből egyébként két évvel később vallásügyi államtitkárt csinált az RMDSZ hatalomra kerülése után.
Jómagam 1995 januárjában körbeutaztam a választókörzetemet, hogy tisztázzuk az emberekkel a helyzetet. Az egyik helyszín a Gyergyószentmiklós feletti Borszék volt. Télen érkeztünk, hó fedett be mindent. Az emberek a művelődési házban gyülekeztek, de kinn az utcán mielőtt beléptünk, felfigyeltem egy lovasszán érkezésére. Fával volt megrakva, szikár székely ember szállt le a szánról. Ő is bejött, a fejszéjét is magával hozta, majd a leghátsó sor mögött egyedül megállt.
Tisztáztuk a Püspök urat ért rágalmakat, világossá és egyértelművé téve, hogy egy szó sem igaz belőlük. Ezt követően a közelmúltban nagy port felkavart magyar külügyi nyilatkozatra kérdeztek rá az emberek, érdekelte őket a személyes álláspontom is. A külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Magyarország végérvényesen lemond a Trianonban elcsatolt országrészekről, és nincs semmilyen területi követelése a szomszédos államok irányában.”
- „Fiam!”- szólt Zsolthoz – „Hogy hívták az akkori külügyminisztert, azt a rongyembert”?
- „Kovács László” - válaszolta Zsolt.
- „Igen, ő volt már akkor a magyar diplomácia vezetője.”
„Szóval a magyarság szerte Erdélyben, és gondolom másfele is, felháborodással és csalódottan vette tudomásul a Magyar Kormány külügyminiszterének a nyilatkozatát, amit később a magyar - szlovák és a magyar – román alapszerződés is megerősített.
Megkérdezték mi az én álláspontom, mint a parlamenti képviselőjüknek.
Azt válaszoltam, hogy nézetem szerint a magyar külügyminiszternek semmiféle felhatalmazása nem volt arra vonatkozólag, hogy ilyet nyilatkozzon, sőt senki másnak sem állna jogában ilyet nyilatkozni. A trianoni határokat elfogadni, és Magyarország területeiről senkinek sem áll jogában lemondani. Legfeljebb azt tudnám elképzelni, ha egy népszavazáson a magyarság többsége döntene így, akkor fenntartásokkal, de fájó szívvel elfogadnám a népakaratot.
Ezzel a válasszal némileg megnyugtattam az embereket is, de ekkor leghátulról megszólalt egy hang.
A favágó volt az.
„- Én mindig nagyra becsültem a képviselő urat és a munkásságát, és ahogy kiáll a magyarság érdekei mellett, de engedje meg, hogy most ne (!) értsek egyet önnel.” - mondotta. „Az én tudomásom szerint Szent István királyunk halála előtt felajánlotta Krisztus Urunk szülőanyjának, Szűz Máriának a koronát, az egész Magyarországot, nemzetestül, papostul, mindenestől. Mint az ország alapítója így végrendelkezett, teljes joggal. Ezt az örök időkre szóló égi-földi szövetséget egy népszavazásnak sincs joga felbontani.”
Erre elakadt bennem a szó. Nem tudtam és nem akartam vitatkozni ezzel a derék székellyel. Ez a Regnum Marianum tana, ennek szellemisége határozta meg a neveltetésemet. Rám kevésbé jellemzően elérzékenyültem, könnybe lábadt a szemem.
Erőt vettem magamon, megköszöntem neki a felszólalást.
Igen, Önnek teljesen igaza van, senkinek sem áll jogában lemondani egy tenyérnyi területéről sem, Mária Országának, ami az ő tulajdona. Sőt, keresztényi és magyar kötelességünk megóvni azt. Csak az a baj, hogy ma már egyre kevésbé vannak ilyen "székely favágók".”
Megköszöntem a történetet, majd Imrével elbúcsúztunk egymástól. Átöleltük egymást, de akkor már elsírtuk magunkat. Elmondta, hogy büszke arra, hogy fiának tekinthetett, és én is megköszöntem neki mindent. Majd hozzátettem, hogy amíg mi élünk, majd a gyermekeink, és unokáink élnek, nincs veszve semmi. Nemzedékről nemzedékre átadjuk az akaratot, a hitet, a magyar feltámadás reményét. S addig "székely favágók" is lesznek.
„Tudom” - válaszolta megnyugvó tekintettel.
Másnap hajnalban eltávozott.
Testvérek csontjaival együtt nyugszik, ősei földjében, Magyarországon, Mária országában.
Amiben hitt, az bennünk él tovább.