Thursday, September 7, 2017

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej



1990 és 1999 között Budapesten éltem. Egyetemet, majd PHD kurzust végeztem itt, továbbá ezzel párhuzamosan a Századvég Politikai Főiskolát. Nem volt könnyű lelkileg az otthontól távol lenni ennyi ideig. 1998-ban az internet bekötésével és az e-mailes kapcsolattartással már könnyebb volt elviselni a köztem és szeretteim közötti 300 kilométeres távolságot.

Az e-mail hőskorában, a kilencvenes évek végén virágzottak a levelezőlisták. Jómagam is tagja voltam fél tucatnak. Ezek zöme nemzeti szelleműnek számított. Közöttük emlékezetem szerint kettőnek is tagja volt Ágoston Balázs, akire hamar felfigyeltem az egyik listán, mely az ultra-radikálisokat tömörítette. Mi tagadás, több volt az indulat e közösségben, mint az értelem.

Feltűnt, hogy Ágoston Balázs soha nem ment bele az öncélú gyalázkodásba, gyűlölködésbe, hozzászólásai fegyelmezettek, megalapozottak, szellemileg tartalmasak voltak.

Nem emlékszem már, hogy ki volt az a közös jóbarát, aki megismertetett egymással pár évvel később (talán Strahl Zoltán… ő sincs sajnos már közöttünk), tény, hogy nagyon hamar barátságot kötöttünk, úgy hiszem egy egész életre. S ahogy nézem nemcsak én - Balázst családtagnak tekinti nálunk mindenki, anyám, öcsém, fiaim, sógornőm, s annak tekintette apám is.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy apám emlékének szentelt kötetbe Ő, a nemzet egyik legkeményebb, soha meg nem alkuvó újságíró-harcosa is helyet kap.

Normális körülmények között a második írás kellett volna legyen az övé, abc sorrendben közlöm ugyanis ezeket. Az igazság az, hogy a szöveg eltűnt egy időre a szemem elől, most sikerült kikutassam a megszámlálhatatlan e-mail közül azt, mely csatolt állományként tartalmazta az alábbi eszmefuttatást.

(BZSA)

(Törzsasztal 2004. május 11.-én a Maligán étteremben)

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej

Borbély Imre nevét az 1990-es évek első felében jól megjegyeztem. Ismeretlenül is mély tisztelettel gondoltam a bátor magyar képviselőre, aki a bukaresti parlamentben – elsőként az RMDSZ-es honatyák közül, és őszintén szólva nem tudom, akadt-e legalább ebben követője azóta – anyanyelvén szólalt fel 1994. március 15-én, mit sem törődve a román politikusok soraiból áradó lincshangulattal. Az elszánt egyenesség már akkor, a sajtó híradásait olvasva-hallva megérintett.
Aztán 2003-ban személyesen is találkozhattam vele. Puszta jelenléte tiszteletet ébresztett és tekintélyt szült hallgatóságában, ezt akkor és később is számtalan esetben megfigyeltem. Karizmája volt.
A kézdivásárhelyi Idol söröző kerthelyiségében derűvel oldva a téma komolyságát, de benső szenvedéllyel elemezte az erdélyi és az egyetemes magyar ügy pillanatnyi állását, és nem csak helyzetképet adott, hanem logikus gondolati láncolattal reális cselekvési lehetőségekre is rámutatott. Mély, maradandó benyomást tett rám ez a megközelítés.
A tényszerű adatokkal dolgozó vegyészmérnök politikusként, majd politikai elemzőként, gondolkodóként soha nem rugaszkodott el a valóságtól. Álmodott, de nem álmodozott. Rendszerszemlélete, a jelenségek összefüggéseinek, az okok és okozatok azonosításának igénye sorsszerűen tette megkerülhetetlen jelentőségű, alapvető tételeket megállapító, gazdag és széles merítésű tudással rendelkező nemzetstratégává.
Mérnöki precizitással tudta, hogy ami erkölcsileg, közösségileg szükséges, az politikailag nem mindig lehetséges. Így a nemzeti érzelmű táborban oly gyakori kontraproduktivitást okosan elkerülve érzelmileg elkötelezetten, de racionálisan – vagyis forró szívvel, de hideg fejjel – tudott bátran és értelmesen kockáztatni. Az irrealitásoktól távol tartva magát radikálisan elmenni a valós lehetőségek végső határáig.
Igen, Borbély Imre nem volt sem hamis realista, sem túlfeszült lényeglátó. A lényeglátó realista ideáltípusát képviselte. Sajnálatos, hogy e közéleti típusból a XX. században, de úgy tűnik, a XXI. században is oly kevés jutott-jut nemzetünknek.
E minőségében is egy régi világot, a keresztény-nemzeti, polgári Magyarországot éltette és örökítette tovább. Az egész hazát, melynek Dévénytől Vereckéig, a Tátrától a Kárpátok déli hegyláncolatáig a magyar államszervező és –fenntartó géniusz volt meghatározó és megkérdőjelezhetetlen vezérlő kultúrája.
Az e kultúrában gyökerező sajátos magyar patríciusság legnemesebb hagyományait egyesítette magában: szeretetteljes határozottsággal volt a család feje, derűs életszeretetével párosuló kötelességtudata meghatározta a temesvári Borbély-ház légkörét.
A nemzedékek által felhalmozott bölcsesség sohasem vált nála statikussá, lezárt, pláne dogmarendszerré merevedő ismerethalmazzá. Borbély Imrében mindig megvolt a szűkebb és tágabb világ megértésének igénye, amit kielégítendő folyamatosan tudatosan kutatta, tanulta az új és még újabb információkat.
Ezeket nem csak elemezte, hanem rendszerezte is. Rendszerszemlélete újfent olyan erény, és olyan példa, melyre mindig emlékezni fogok, miként a vele folytatott, mindig inspiráló beszélgetésekre, melyek során részletkérdéseket, lehetséges eszközöket illetően előfordulhattak eltérő vélekedések, de a nagy cél, a közösségi erkölcsi minimumnak tekintendő nemzeti újraegyesítés megkérdőjelezhetetlen volt.
Borbély Imre meghatározó tulajdonsága volt a nagyfokú fegyelmezettség, aminek köszönhetően akkor is maximális odaadással tudott csapatkötelékben küzdeni, ha maga belül nem volt meggyőződve az alkalmazott eszközök leghasznosabb voltáról. Távol állt tőle az a fajta anarchizmusba hajló defetizmus, ami az elmúlt évtizedekben a keresztény-nemzeti politikai térfélen oly sok jobb sorsra érdemes ügyet gáncsolt el fecsegő kételkedéssel, önmagáért való végtelen, nyílt színi vitatkozással. Számára a kötelességteljesítés szent volt, mindent száz százalékos tökéletességre törekedve tett. A belső igényességből fakadóan ismeretlen volt előtte a „jó lesz az úgy is” fogalma, a felében-harmadában, tessék-lássék elvégzett munka.
Ugyancsak idegen volt tőle a könnyed, felszínes fecsegés, a haszontalan kvaterkázás. Szavai mindig megfontoltak, pontosak voltak, olyan karizmával rendelkezett, mely automatikusan közösséggé formálta hallgatóságát. Rá figyelve mindig azt éreztem, hogy vele bármikor csatába mennék, mert amit mond, akként is él.
Itt van előttem széles mosolya, fülemben zeng eltéveszthetetlen baritonja, mely – patrícius család fejéhez illően - hadvezéri határozottsággal irányította, fonta tovább kötetlen estéken a nótázást. Tisztelte, szerette és tudta is élni az életet. Úgy hiszem, Borbély Imre boldog és elégedett ember volt, de ez sohasem vált kényelmes megelégedettséggé.
Életszeretete pedig sohasem vált könnyelműséggé. A derűs patriarcha tudott töprengő filosz is lenni, akiben az évek múltával, számos csalódást követően sem lankadt a tűz, az elszántság: szolgálni nemzetét, újraegyesíteni a sokfelé tépett egyetemes magyarságot, követve az örök törvénnyé ércesedett Szabó Dezső-i parancsot, mely szerint „minden magyar lélek felelős minden magyar lélekért.” Kétely nélkül hitt ebben, és a benne lobogó tűz másokba is hitet tudott plántálni. Még a csonka-magyarországi ádáz magyarellenes kurzus 2004. december –ében összesűrűsödő mélypontján – amikor pedig legtöbben nyomasztóan sötétnek láttuk a jövőt - sem adta fel a reményt és a harcot, és ezzel új erőt öntött a csüggedőkbe. Neki volt igaza, amint azt az azóta történtek igazolják.
Élete fő műve a magyar állampolgárság kiterjesztésének megvalósulása volt, melynek politikai végrehajtására ugyan a második Orbán-kormánynak nyílt módja, a vágy, a gondolat megformálása, az elvek lefektetése azonban – ezt szükséges rögzíteni az utókor számára – Borbély Imre több évtizedes munkásságának gyümölcse.
E gyümölcsöt végül ő maga és családja is élvezhette-élvezheti – több mint jelképértékű, hogy Borbély Imre a román állam polgáraként született, de büszke, teljes jogú magyar állampolgárként adhatta vissza lelkét a Fennvalónak. Amit alkotott, az maradandó. Igazodási pont, még inkább világítótorony. Neve a jövőben megírandó igaz és magyar érdekű történelemkönyvekben a Trianon utáni nemzeti história legnagyobbjai között fog ragyogni.


Ágoston Balázs

Tuesday, September 5, 2017

Hegedűs Tamás: Nemzetstratéga magyar szenvedéllyel, német precizitással



Hegedüs Tamással a nemzeti radikális értelmiséget megszólaltató Visegrádi Disputa 2003-as tanácskozásán ismerkedtünk meg, ahol mindketten előadók voltunk. Ismeretségünk igen hamar barátsággá izmosodott s Tamás részéről kiterjedt rövid idő alatt apámra is, aki szintén becsülte az akkor még fiatal közgazdász felkészültségét, nemzeti elkötelezettségét és briliáns agyát.

Egy virtuális körben mozog(t)unk, de gyakran találkoz(t)unk személyesen is borkóstolókon, éttermekben, politikai rendezvényeken. Tamás volt a Jobbik legfelkészültebb képviselője, aki szaktudásának és nem a pártmunkának köszönhette státuszát. Nem csoda, hogy midőn Vona Gábor a személye iránti vélelmezett lojalitást tette a legfőbb szervezőelvvé és kikerült az első vonalból mindenki, aki nála felkészültebb és/vagy tekintélyesebb volt, akkor Tamás munkájára sem tartottak már igényt.

Az alábbi írás személy szerint nekem azért jelent sokat, mert olyan, mintha a magam gondolatait olvasnám. Tamás leírhatta azt, amit én aligha, mert úgy tűnt volna, hogy az elfogultság beszél belőlem.

(Borbély Imre a kenderesi EMI táborban fejti ki az álláspontját a globalizációról)

 (Hegedüs Tamással folytatott beszélgetéseink egyik legjobbikának az Alabárdos étteremben elköltött vacsora adott apropót. Torkos Csütörtök, 2010)




Hegedűs Tamás:

Nemzetstratéga magyar szenvedéllyel, német precizitással


Kevés olyan ember van, akire kétség és habozás nélkül azt lehet mondani: a nemzetstratégiában gondolkodás egész életét átszőtte, elméleti munkásságától kezdve a gyakorlati megvalósításig.
Borbély Imre ilyen ember volt.
Egész politikai nemzedék nőtt fel lényeglátó és vaslogikával végigvitt elemzésein, amelyek nem elégedtek meg a mélyreható diagnózissal, hanem a cselekvés irányát is kijelölték. Mi, akik egy generációval fiatalabbak voltunk nála, sokat tanultunk életbölcsességéből, hatalmas műveltségéből, karakán jelleméből és akár kíméletlen kritikáiból is.
Egy közös barátunk találó megfogalmazása szerint: igazi pátriárka-alkat volt.
Borbély Imre úgy gondolkodott nemzetstratégiában, hogy az két irányban is nyitott volt. Egyrészt a kor globális, nemzetközi folyamataiba ágyazva fogalmazta meg nemzetpolitikai gondolatait, ahogy ezt a magyar történelem legnagyobbjai is tették. A legjobb példa erre talán II. Rákóczi Ferenc volt, aki a nemzeti függetlenség megteremtésére irányuló harcához, mint célhoz minden esetben a kor diplomáciai realitásai, a nemzetközi erőviszonyok változásai – vagy megcélzott változásai – között reálisan elérhető eszközöket szabta. Nem többet, de soha nem is kevesebbet – a cél az elérhető maximum volt. Ehhez persze széleskörű olvasottság és stratégiai lényeglátás szükséges, ami nem csak Rákócziban, hanem Imrében is megvolt.
Másrészt a nemzet iránti felelősséget soha nem választotta el az egyén szintjén parancsoló elvárásként megjelenő felelősségtől. Az ő világképébe nem fért bele, hogy emberileg megkérdőjelezhető módon is lehetne a nemzet üdvéért cselekedni – ez a fajta „régivágású” közéleti erkölcsfelfogás biztos horgonyt jelentett nem csak saját személyes szerepvállalásában, hanem azoknak a közéleti aktivitásában is, akiknek Imre mintát adott.
Elkötelezett hazafi volt, aki nemzetközpontúságával együtt is univerzális, holisztikus módon gondolkodott. Imre számára evidencia volt, hogy a magyarság csak akkor őrizheti meg, teremtheti újjá erejét, ha egy erős, keresztény Európába tud beágyazódni. Sikeres magyarság nincs sikeres Európa nélkül, és Európa nem lehet másképp sikeres, csak ha saját antik és keresztény alapjaira, mint kősziklára épül.
Keresztény meggyőződése nem egyszerűen hitbeli meggyőződésének politikai megfogalmazása volt, hanem a keresztény civilizációba, annak értékteremtő és értékmegőrző erejébe vetett hitét is jelentette – olyan megközelítésben, amit nem csak hívő keresztények tehettek magukévá, hanem minden felelős, nemzetben gondolkodó magyar is. Ebben a kérdésben nem ismert pardont: a magyarság ősi hagyományai iránti elkötelezettsége mellett is alapkérdésnek tekintette, hogy immár ezer éve a kereszténység is a magyar hagyomány, nemzeti identitásunk szerves része.
Közéleti szerepvállalása a tágabban vett Erdélyben – a történelmi Erdély, a Partium és a Bánság területén – indult, de soha nem szűkült le szűkebb pátriájára. Nemcsak a Magyarok Világszövetségében betöltött és felelősséggel, hatalmas erőbedobással ellátott tisztsége tükrözte összmagyarság-szemléletét, hanem baráti körének összetétele is.
Munkásságából, személyes mintaadásából a többi elszakított terület, az anyaország és a távoli emigráció magyarsága is épült. Az országhatárok nála valóban csak a pillanatnyilag kényszerűen tudomásul vett politikai realitást jelentették, de soha nem a nemzet határait. Az egységes magyar nemzetben való gondolkodás, az egységes magyar nemzet újjászületése életének és közéleti szerepvállalásának mindvégig vezérlő csillaga volt.
Imre intellektusát nem csak gazdag humán műveltsége, történelmi és stratégiai ismeretanyaga határozta meg, hanem fegyelmezett, szigorú következetességre nevelő természettudományos végzettsége is. Szintén visszautalva egy közös barátunk jellemzésére: a magyar szenvedély nála németes precizitással párosult.
Ebbe a következetes világképbe se a hagymázas, légvárakon alapuló álmodozás, se az elvtelen megalkuvás, a nemzetpolitikai célokból való engedés nem fért bele. Az elérhető maximumra tette a hangsúlyt, és ebben a jelzős szerkezetben mindkét szó hangsúlyos volt: az elérhető mellett a maximum megcélzása és szem elől nem tévesztése is. Ezért nem tudott soha megbékélni volt pártja opportunista irányvonalával, ezért is lökte ki magából az a pártlogika, amely csak a rövidtávú mandátum-optimalizálásban és az ebből leakasztható rövid távú nyereségekben – vagy látszateredményekben – gondolkozott.
De amit elveszített vele a versenypárt-logikán alapuló pártrendszer Erdélyben, azt megnyerte az összmagyarság ügye. Borbély Imre munkásságának, merész célkitűzésének és szívós célkövetésének döntő része volt abban, hogy 2010-ben a magyar Országgyűlés elsöprő többséggel szavazhatott a Kárpát-medence minden magyarjára kiterjedő, a szülőföldön maradás mellett is visszakapható egységes állampolgárságáról.
Igen, visszaszerzésről, helyreállításról van szó, mivel a határon túl élő magyarság tagjait és az ő felmenőiket senki nem kérdezte meg annak idején arról, hogy lemondanak-e magyar állampolgárságukról az idegen uralom alatt. A kiterjesztés tehát ez esetben is élő, organikus kötődés helyreállítását, újjászületését jelentette. Egy olyan rend visszatértét, ami organikus fejlődés esetén meg sem kérdőjeleződött volna. Az ennek érdekében végzett kitartó munkája és stratégiai szemlélete éppen arra adott mintát, hogy hogyan lehet radikális (vagyis mélyreható változást eredményező) eszközökkel az organikus szemléletnek, konzervatív értékrendnek megfelelő célokat elérni. Ha a nemzet életében megtört a szerves fejlődés, akkor a kitűzött célnak annak kell megfelelnie, amit külső kényszer és belső destrukció híján a nemzet természetes állapota kellene, hogy legyen. Soha le nem mondva annak helyreállításáról, ha kell: újrateremtéséről. Imre már nem lehet közöttünk, de ezt a leckéjét egy életre szólóan magunkkal visszük.

Wednesday, August 30, 2017

Gazda Árpád: A rendszerváltás mérnöke



Gazda Árpád kötődése családunkhoz a ma már történelminek nevezhető időkbe vezet vissza, a sötét Ceausescu-kor utolsó éveibe. Árpád, avagy Sárpi, hogy barátai nevezik sokoldalú tehetség. Íráskészségét több műfajban is megcsillogtatta. „Reális látomás” című írása megjelent a „Temesvár ostroma” című hiánypótló kötetben, mely dokumentálja Tőkés László 1988/9-es példás helytállását. De amatőr színészként is emlékezeteset alkotott a Thália keretén belül.  
Alábbi írása nagyon érzékletesen hozza vissza annak a kornak a hangulatát, melyben családjaink egymásra találtak. Írhatom ezt így, hiszen testvéreivel és Édesapjával is a közös értékrend, közös célok, közös világnézet szilárd alapján álló baráti kapcsolatot ápolunk. A szöveg rövidesen megjelenik a „Harc a nemzet érdekében” című, Borbély Imre által jegyzett kötet előszavaként valamint a Borbély Imre emlékének szentelt visszaemlékezés-kötetben. 
Bár megszámlálhatatlan fotó maradt apámról, ezen bejegyzéshez a szerző által készített képet csatolom, ami egyébként az írásnak elsőként helyet adó Krónikában is megjelent. (BZSA)




            1989 november vége felé, Erich Honecker német, és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae Ceaușescu következik. Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására.
            Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett szembenéznie. A parókiát a Securitate megpróbálta hermetikusan elzárni a külvilágtól, ennek ellenére álarcos, késes betörők jutottak be, és támadtak a lelkészre a lakásában. A Tőkés Lászlót körülvevő csoport tagjait egyenként próbálták eltávolítani Temesvárról; ki Bukarestbe, ki Cernavodára, ki Lugosra kapott áthelyezési parancsot a munkahelyéről. A gyülekezet tagjai, és a hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be. A bíróság elrendelte a lelkész kilakoltatását.
            Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt: ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a megsemmisülés felé tartott, a Securitate nap mind nap jobban bekeményített. Az eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vonalat meghosszabbítva pedig meg lehetett volna állapítani, mikor metszi a megtorlásvektor az idő tengelyét, le lehetett volna olvasni az ábráról, hogy mennyi van még hátra. A harc reménytelennek tűnt, de ez nem volt ok arra, hogy ne tegyen meg mindenki mindent, amit a lelkiismerete diktál.
            Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Securitatéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra bukásához. Azt sem sejtette, hogy neki, és családjának is oroszlánrésze lesz a temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu ne élje már meg az új évet.

A beteljesedett jövendölés

            Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval a hadviselés stratégiájából merített tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott: Ceaușescu, România! A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a sötétséget, a rabságot, a nélkülözést.
            December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére összesereglett tömegben, majd bent a parókián adott tanácsokat. Talán az sem a véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a villamosforgalmat a közelben, hogy a lelkész melletti szolidaritástüntetést a Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa. Imre még akkor sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát, hogy a Securitate ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint később elmesélte – az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam valahol”. Borbély Imre időben menekült egy barátjához. A Securitate a munkahelyén és a lakásán is kereste, de nem találta. Egy hét múlva pedig már a Securitate tisztjeinek kellett menekülni, bujkálni.

Szimbólumok, és jövőtervezés

            Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki nemzeti érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Magyarsága román és német környezetben pallérozódott. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogyan verte végig Zoltán öccsével a temesvári német gimnázium bozgorozó táborát, és hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem védte meg magyar diákjait az etnikai alapú csúfolódástól.
            A német nyelvű középiskolai tanulmányokat, és a német kulturális beágyazottságát is a magyarság érdekében hasznosította. 1990 januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszter Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra, és ő is tolmácsolt a felek között.
            1992-ben vagy 1993-ban az aradi október 6-i megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a zsebében érkezett, és ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől – megpróbálták levenni, testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett. Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De sok más kezdet is az ő nevéhez fűződik. Ő állította fel a román parlamentet az aradi vértanúk tiszteletére, egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben ő szólalt fel elsőként magyarul a képviselőházban, március 15-én.
            E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus. Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály templomban.
            Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta, ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók.

Tenni, amit kell

            Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. A szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, hogy mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Féltek tőle, veszélyesnek tartották. Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik előtt, hogy: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak nevezni...”
            1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést a romániai magyar államelnök-jelöltségért. Azt azonban hozzátette, hogy ha ő lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának a programjával szállna versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott volt. Azt érezte: hogy többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményét akkor láthatta, amikor nem a romániai magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt gondolatainak megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő nemzetegyesítés.
            Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében.

A szabadság kulcsa
           
            Úgy adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg mellettem a fekete autó. A fél napom a Securitate egyik vallatótermében telt. Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek kulcsot is adok.
            Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos vendéggé, és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről, azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket, és arról a világról, ami a szögesdróton túl van.
            Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy légből kapottnak tűnő, mástól hallott gondolatra. Amikor azonban Imre mondta nagyjából ugyanazt, akkor már nem tudtam legyinteni rá. Mert ő soha nem mondott olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna.
            Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása, elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar közéletéből.


A Krónika napilap 2017. február 3.-i számában megjelent írás szerkesztett változata.

Saturday, August 19, 2017

Csizmadia András: Tábornoknak kellett volna lennie…



Csizmadia András gasztro-filozófussal, boriskola-szervezővel, a Magyar Borakadémia (volt) alelnökével, megannyi gasztronómiai kiadvány szerzőjével kapcsolatunk kezdetben egyoldalú volt. 2001-ben a Budavári Borfesztivált megelőző „Boregyetemen” figyeltem fel Rá, mint fergeteges, színes, a hallgatóságot lebilincselő előadóra, aki épp kedvenc témájáról, a sajtok és borok összhangjáról adott akkor elő.
Egy évre rá, öcsémmel, Szilárddal már tudatosan ültünk be az előadására, akkor a pezsgő volt a téma. Poénkodása a D 209-es modellt követő pezsgőspoharakkal azt sugallta, hogy itt egy egészséges értékrendű, konzervatív emberrel van dolgunk.
Nem tévedtünk.
Tóth Sándor jeles káli medencei borász (Scheller birtok) leánya, Virág volt az, akinek köszönhetően személyesen is kapcsolatba kerültünk Andrással. Virág aki elhozta tanárát, a nagy tekintélyű borszakértőt a Magyarok Házában működő szerény kis borklubomba, mely akkor még gyermekcipőben járt. (Azóta megfordult ott András társelőadóként is, például Szepsy István kóstolóján, de eljött több tucatszor meghallgatni az épp aktuális meghívottat, legyen az a már említett Tóth Sándor, Dunai Ágnes vagy Borbély Tamás.)  
Következőleg egy köveskáli borbírálaton találkoztunk, immár, mint borbírák, ismét csak Virágnak köszönhetően. Akkor javasoltam, hogy jöjjön el hozzánk Aradra és Temesvárra, amire rögvest igent mondott. 2003. október 22-én érkezett meg barátnőjével és Jalecz Lajos vendéglőssel, a hajdani Kisködmön vendéglő tulajdonosával.

Két feledhetetlen napot töltöttünk együtt, barátságunk azóta is tart, sőt kiterebélyesedett az egész családra. Értsd alatta, hogy Andrásékat mind a felettem levő generáció, azaz apámék is igen hamar szívükbe zárták, éppen úgy, ahogy a fiaim és a feleségem is. Azóta együtt kirándulunk, együtt szilveszterezünk, nem ritkán születésnapjainkat is együtt ünnepeljük.
(Második látogatásunk Andrásnál, 2004-ben apám a konyhában blinit süt.)
 (A blinihez lazackaviár, zöld citrom, lilahagyma és tejfel járt)
 (Hunor fiam 2004-ben az áldott természetű Pezsgő kutyával.)
 (Első látogatásunk Andráséknál, 2003. december 30.-án)

Nem véletlenül utal ezekre a csodás együttlétekre András is az alább következő írásában.

Csizmadia András: Tábornoknak kellett volna lennie…

Tábornoknak kellett volna lennie, a régi haza visszafoglalásában, az erdélyi és partiumi hadtest parancsnokaként! Átütő erejű, hatalmas hangjával, stratégiai gondolkodásával és felkészültségével hadosztályokat vezényelhetett volna diadalra!
„Klónozással sürgősen szaporítandó legalább százezer példányban és szétszórandó a Kárpát medencében” - gondoltam, és vallottam róla, mikor megismertem. Imre fajtánk ama ritka – mára már alig fellelhető - példánya volt, akiből egy ilyen mennyiség bebiztosítaná a haza ingatag sorsát.
Korrumpálhatatlan, kérlelhetetlen és megingathatatlan hazaszeretet, a tisztánlátás nagy adományának birtokában.
Így láttam Őt, és meggyőződéssel így gondolom ma is.
Imréék temesvári lakása 2003 őszén… mint a régi Magyarország egy érintetlenül hagyott szigete… ez az életérzés ragadott magával. A falak lehelete, a tárgyak és bútorok kisugárzása, az levegő összetétele más volt. Az idő rokkája itt száz évet visszapergett… igen, ez még a boldog békeidők atmoszférája.
Valahányszor ott jártam, megingásaimon erőt vett a környezet, feltöltődtem e „szigeten”, derűvel, reménnyel, kitartással…
A mindent túlélő sziget a lassan elszórványosodott Temesváron. De az ilyen szigetek a magyar jövő zálogai!
Nagy közös erdélyi hegyi túrák, nagy borozások és feledhetetlen közös dalolások. 

(Két kép az első közös kirándulásról, mellyel hagyományt alapítottunk. 2005, Retyezát. Az első képen Pók Tamás jeles egri borász látható, aki szintén hűséges társ volt a hegyi túrákon (is), a másodikon a szerző mellett hűséges, azóta eltávozott kutyája látható, aki Pezsgő névre hallgatott. )

A kirándulásokon nagy beszélgetések a haza dolgairól… S mindez éveken át újra és újra… és most a folyamatosság megszakadt, emléktúrává oldódott, melyen áldjuk Imre emlékét és bizonyossággal vagyunk felőle, hogy amonnan, „fentről” is figyel minket.

(Álljon itt néhány fotó az utolsó közös túráról. A közös kirándulásokhoz a kétezres évek első évtizedének végén csatlakozott Konyári János, kitűnő dél-balatoni borász is, aki szinte ugyanakkor tudta meg, hogy apámmal azonos kórban szenved. 2016-ben már egyikük sem lehetett velünk Magyarremetén, a 2017-es túra, mint András is írja, már kettős emléktúraként került megszervezésre. Itt, Várasfenesen még együtt daloltunk, amit nem kis mértékben segített Pálfi Noémi is csengő hangjával.)