Sunday, July 8, 2018

Tóth Károly Antal: Beszélgetések Borbély Imrével


Három évvel ezelőtt egy hosszú interjút készítettem vele, elsősorban politikai tevékenységéről. Imre kiutazott hozzánk Göteborgba, s bő hetet töltöttünk egymás társaságában. Az interjú szüneteiben nagyokat jártunk a közeli erdőben – s természetesen folytattuk előzőleg megkezdett témáinkat erdőjárás közben is.
Az alábbiakban ebből az interjúból közlök olyan részeket, amelyek – véleményem szerint – erősen rávilágítanak Imre politikai tisztánlátására, gondolkodásmódjára és cselekvési bátorságára.
Elmélkedett többek között az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról.
Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság.
Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómia-nyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály templomban.

A szöveg zöme Borbély Imrétől származik. Amikor ez nyilvánvaló, nem írom ki minden alkalommal a nevét.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) létrehozása – Bukarest érdeke szerint
A nagyváradi RMDSZ kongresszus.
Bukarestben megszületett az akarat, hogy létrejöjjön az RMDSZ. Okunk van feltételezni, hogy ez Iliescu dolgozószobájában történt, bár Domokos Géza tagadta, hogy román ráhatás eredményeképpen állt volna a magyar szervezet élére. Azt viszont később egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a román politikum, a románság sokat köszönhet neki azért, hogy Bukarestben hozta létre az RMDSZ-t, hogy elejét vegye ezáltal a felelőtlen erdélyi magyar kezdeményezéseknek.
1989 végén, 1990 elején Erdély-szerte alakultak RMDSZ-szervezetek. Ezeket a központi RMDSZ mind fölszippantotta.
Ha a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontját alkalmazzák, mely szerint se a pártfunkcionárisok, se a szekusok tíz éven át felelős állami állást nem tölthetnek be, Domokos Gézát nem lehetett volna elnökké választani. És ez volt a fő tétje a kongresszusnak, mert Domokost a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagjaként érte a nagy változás.
Az autonómia igényének a hivatalos vállalása az RMDSZ-en belül csak 1992. október 25-én történt meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával.
Románia föderalizálására vonatkozó igényünk megfogalmazása elakadt az RMDSZ elnökén
1990 májusában tartották Romániában az első szabad parlamenti választást, ezzel egyidejűleg történt az államelnök megválasztása, majd pedig beindult az alkotmányozás folyamata.
Tőkés László azt ajánlotta Imrének,  hogy a föderalizáció kérdését beszélje meg Bukarestben Domokos Gézával.
„A Prahova völgyén ismertettem vele a koncepciót” – idézte fel Imre. „ Amikor befejeztem a mondandómat, akkor Domokos olyan vörös lett, mint a pipacs, és szinte magán kívül kiabált, hogy „ez lehetetlen, ez Románia földarabolása”, hogy „román állampolgár ilyet el sem képzelhet! Pont ezzel támadnak minket, pont ebbe a gyanúba kevernek minket! Hát nem fogjuk ezt vállalni!” Mondom neki kiabálva: „De igen! Épp azért kell vállaljuk! Ha úgyis ezt mondják rólunk, akkor tessék hivatalosan mondani: „igen, ezt akarjuk! Közben tudva tudjuk, hogy ezt vissza fogják utasítani, de maradjon meg a történelemkönyvek lapjain, hogy a magyarság ezt akarta. Majd rájönnek ők, hogy ez a jó nekik is. És a magyarok már akkor megmondták."
Felkészülés az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusára
Abban az évben alkalom nyílott arra, hogy Csép Sándorral[1] Svédországba utazzak. Közelebbi ismerkedésünk akkor kezdődött, amikor megkérdezte, hogy én mit akarok, vagy mit tartanék jónak az otthoniak számára. Azt válaszoltam, hogy tapasztalataim nyilvánvalóvá tették: a rendszerváltó Magyarországnak esze ágában sincs irredenta politikát folytatni. A második legjobb opció az erdélyi magyarság szempontjából az, ha a legmagasabb fokú autonómiát tűzzük célul.
Csép Sándor, miután végighallgatott, azt mondta: hogy amit én akarok, azt nemzeti autonómiának kell nevezni, viszont ennek különböző konzekvenciái vannak. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a romániai magyarok nemzeti autonómiája nem feltételezi egy új nemzet létrejöttét, hanem, e közösség az egységes magyar nemzet részeként akarja definiálni magát Romániában. Azt is mondta, hogy erről a tervről az erdélyi magyar nemzeti közösség nagyjai már évtizedek óta töprengenek és vitáznak. A legeladhatóbb megnevezés, amit találtak az az, hogy társnemzet legyünk. Vagyis a társnemzeti státust célozzuk meg, nem a nemzeti autonómiát és önállóságot. Mivel a nemzeti önállóság a teljes mértékű önrendelkezést jelenti, a fogalomban a szecesszió, az elszakadás is benne foglaltatik, míg a társnemzeti státus egy korlátolt önrendelkezést jelent csak. A korlát maga a szecesszióról való lemondás. Merthogy a mai Európában és Romániában elképzelhetetlen egy olyan célkitűzés, amely nyitva tartaná az elszakadás opcióját.
Rám ez megnevezés, hogy társnemzeti státus megvilágosodásszerűen hatott. Ez a modell több európai országban is megtalálható.
Akkor kezdtem el formálni magamban azokat a gondolatokat, melyekkel társnemzeti koncepciót tálalni lehet. Azidőtájt már kongresszusi küldött voltam, 1991-ben járunk a marosvásárhelyi küldöttgyűlés előtt. Csép Sándor azt mondta, hogy ezt rajtam kívül senki nem fogja fölvezetni. Komolyan vettem figyelmeztetését, abból indultam ki, hogy ő összehasonlíthatatlanul több belső információval rendelkezik, mint én. És ennek nagy hasznát vettem. A hosszú úton vette magának a fáradságot, hogy a leglényegesebb dolgokat többször is elismételve, megtanítson kiigazodni az erdélyi magyar politikumban.
Amikor visszafordultunk Svédországból, mindenütt, ahol megszálltunk, írni kezdtem azt a dolgozatot, amit később a kongresszus elé terjesztettem és előadtam. Akkor azt mondta nekem: Imre, te német iskolába jártál, németesen beszélsz magyarul, ez nem lesz egy jó dolog ott, Vásárhelyen. Én elviszlek téged egy barátomhoz. Barabás Bélának[2] hívják; ő majd segít neked magyarítani a szövegeden. Mert ahogy beszélsz, úgy fogsz írni is.
Budapesten megállva, két hétig ott maradtam még a kongresszus előtt, és éjt nappallá téve írtam a szöveget, majd újraírtam, és ismét újraírtam. Ez volt életem első humán tárgyú dolgozata, nem számítva azt a két hosszabb üzenetet, amit Tőkés László híradásaival együtt juttattam ki Magyarországra, s melyek az 1989. november 26-i népszavazás előtt Pozsgay Imre rendszerváltó érdemeit méltatták. Addig csak vegyészeti szakszövegeket írtam. A részben vagy egészben politikai jellegű elemzésben igyekszik az ember tárgyszerű és távolságtartó lenni, de a szövegen csak átizzott, hogy a lelkem csordultig van indulatokkal. Az elkészült szöveg hosszú volt és érzelemdús, tele jelzővel, minősítéssel. Ezt elvittem Barabás Bélához. Ő négy napig dolgozott rajta, majd egy áramvonalas, fenntartható szöveget adott át nekem. Ezt újból átnéztem, és amit ő a lényeget érintve kivágott, azt visszaillesztettem, de már az ő útmutatásai szerint. Fontos leckét tanultam Barabás Bélától. Azóta is ehhez tartom magam. Mindig a fölsorakoztatott tényanyag kell, hogy minősítsen, nem a szerző. Ez a fő dolog, amit tanultam tőle, amellett, hogy rövidebb mondatokat használjak, mint amilyeneket a német nyelvben megszoktam.
*
Eljutottunk a marosvásárhelyi kongresszushoz. 1991 májusát írtuk. Az utolsó pillanatban sikerült a HTMH (Határon Túli Magyarok Hivatala) révén sokszorosítani a társnemzeti státusz gondolatát eszmeileg aládúcoló „Merre vigyük végzetünk” című dolgozatomat, a sokszorosított példányokat Budapestről egyenesen Marosvásárhelyre vittem, a kongresszusra. Ott szétosztottam az írást, amely nagy feltűnést keltett. Többek szerint a kongresszus fő attrakciója volt.
Érdekes talán megemlíteni, mi volt az emberek első reakciója. Megkerestek ismerősök és ismeretlenek is. Egyesek gratuláltak, mások viszont kétségeiknek adtak hangot.
Például emlékszem, hogy Cs. Gyimesi Éva félrehívott, s azt mondta, hogy ő az egész dolgozattal szembement volna, ha nem lett volna benne egy olyan mondatom, hogy a non-konfrontatív utat kell választanunk, és a szeretet fegyverét kell bevetnük. Ez késztette őt arra, hogy egyáltalán tisztázni kívánja velem a szándékaimat. Megkérdezte, hogy mit is akarok ezzel, és hogy kell-e ez a kemény nemzeti hang és ez a kemény nemzeti célkitűzés. Ellenkérdéssel válaszoltam Évának: hogy mi egyéb kellene? Ez egy olyan cél, amely Románia területi épségét nem érinti – tehát önmagában non-konfrontatív. Én nem látom, miért kellene egy olyan számos és régi kultúrával, munka-ethosszal és kreativitással rendelkező nemzeti közösség, mint az erdélyi magyar lejjebb adja, mint a non-konfrontatív maximum. Konfrontációra nincs erőnk. Megkérdezte: Nem lesz ebből baj? – Mondom neki: Baj abból lesz, ha nem csinálunk semmit. Abból biztos baj lesz – elfogyunk innen. Az esetleges, a román hatalom által okozott baj árán olyan cél felé indul a közösségünk, ami nem a nemzethalálunk.
Németh Zsolt is félrehívott, és elkezdett győzködni, hogy ne adjam elő ezt a dolgozatot. Ne csináljam ezt, mert ebből csak konfrontáció lesz a románokkal…
Elmagyaráztam neki ugyanazt, amit Cs. Gyimesi Évának is, hasonló reakciót váltva ki.
Ez a két kísérlet volt, hogy utolsó pillanatban visszatartsanak attól, hogy a dolgozat vitatémává váljon. A kongresszus előestéjén az antikommunisták vezéralakja, Szőcs Géza, aki akkor RMDSZ főtitkár volt, és a hajdani kommunista központi bizottsági póttag, a posztkommunista erők vezetője, Domokos Géza, aki RMDSZ elnök volt, egy gyűlésen hosszú vitát folytattak arról, hogy tegyék-e lehetővé vagy nem, hogy a dolgozatomat szétosszam.
Akkor, ott végeredményben megkaptam a lehetőséget, hogy a szöveget szétosszam. Ezt az erőpróbát tulajdonképpen Borbély Ernő felszólalása döntötte el, akit én nem ismertem addig, csak a Szabad Európa Rádióban hallottam róla. Úgy látszott, hogy nagy tiszteletnek örvend azokban a körökben. Borbély Ernő Domokos Gézának éppen az ellentétje: politikai elítélt, börtönviselt ember volt. 1992-ben a forradalmi élmények, a Ion Iliescu által elrendelt magyarellenes fekete március és a demokratikus erők megtörésére irányuló bányászjárások után, nehezen válaszolhatott volna Domokos Géza Borbély Ernő föllépésére másképpen, mint úgy, hogy: hát akkor legyen.
Így kerültem egyáltalán abba a helyzetbe, hogy a dolgozatot ismertethettem a mikrofonnál, és hogy szétoszthattam.
Egyébként az elnök személyéről az 1991-es kongresszuson kétszer történt igen szoros szavazás. Az első értelmében Szőcs Géza lett az elnök. Ennek eredményét Tokay György „óvására” megsemmisítették, arra való hivatkozással, hogy az urnából hiányzik néhány szavazat.[3] A második szavazáskor Domokos Géza került ki szintén minimális szavazattöbbséggel. Látványos bizonyítéka volt e két szavazás annak, hogy a Domokos Géza neve által fémjelzett konfliktuskerülő, önfeladó paktumpolitikának és Szőcs Géza által képviselt gyökeres megoldásokat kereső, konfrontációt is vállaló tábornak a támogatottsága a Szövetségen belül kiegyensúlyozott. E két politikai vonulat kötélhúzása határozta meg 2003-ig az erdélyi magyar politikát. 2003-ban Domokos Géza utódai leszámoltak az önálló magyar politika alapvető elképzeléseivel, a belső népszámlálással és a belső választással, Tőkés Lászlónak a tisztségét, a tiszteletbeli elnökséget megszüntették. Ezzel leszámoltak a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállás szellemi örökségével.
Végül az ideológiával megbízott elnökségi tag posztjára jelöltek, mert akkor az elnökségi tagokat és az alelnököket is adott feladatkör betöltésére jelölték. Az elnökségi tagokat a kongresszus választotta, így legitimitációs hátterük azonos volt az elnökével. Egy kabinet és egy mikro-parlament státusának az egyvelege volt az akkor megválasztott elnökség. Nem az elnök hívta meg maga köré a kabinetet. Aki az elnöktől kapja a legitimációját, azt az elnök le is válthatja, így viszont senkit nem válthatott le. Az elnöknek végig tűrnie kellett, hogy ellenvéleményt nyilvánítson bármelyikünk, sőt azt is, hogy leszavazzuk. Egyenlőkként. Ez egy szerencsés helyzet volt. [4]
Az ideológiával megbízott elnökségi tagságot vállaltam, és ugyanerre a tisztségre velem szemben Verestóy Attila indult. A megmérettetésből jelentős többséggel jómagam kerültem ki győztesen. Az eset megismétlődött rá egy évre, amikor a Hargita megyei székely székek szenátusi előválasztást tartottak. Akkor megint megvertem őt. Verestóy kétszer kikapott tőlem. A milliárdos szenátor úr, aki székelykeresztúri születésű unitárius székely. És a székelyek nem rá szavaztak, hanem rám, aki temesvári vagyok. (Derülten hozzátette): Német akcentussal beszélő temesvári.
Visszatérve a társnemzeti koncepcióra: ez abból indul ki, hogy az erdélyi magyarság egy olyan küszöbérték fölötti számban van jelen Erdélyben, olyan történelemmel, kultúrával és kohézióval rendelkezik, amely lehetőséget ad az önálló nemzeti létre.
A küszöbérték alatt egy etnikai közösség nem képes magát nemzetként sem eltartani, sem menedzselni. Vegyük példaként a bánsági szerbeket. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy adójuknak az a része, amely a szerb nyelvű oktatás fenntartására költhető, elérje azt az összeget, amit a román államnak erre a célra költenie kell. Ezért pozitív diszkriminációra vannak utalva. Ez azonban azt jelenti, hogy aki nekik a pénzt adja, cserében bizonyos dolgokat kérhet.
A magyarok olyan nagy számban élnek ma is Erdélyben, olyan a történelmük, olyan az öntudatuk, olyan a felkészültségük, a civilizációs fokuk, az önszerveződésre való képességük, hogy el tudják látni egy nemzet minden funkcióját azon a területen, ahol élnek. Tehát a teljes nemzeti autonómiára képesek. Ezért kell megcélozzák a társnemzeti státust. Ez azt jelenti, hogy nem kell nekik egy vas sem a románoktól, mert saját céljaik megvalósítására az adójuk elegendő. A társnemzeti lét persze feltételezi azt is, hogy a román nemzet nem sújtja őket embargóval. Hogy nem indul gazdasági háború ellenük. Ezért kell társnemzeti státusuk legyen. Képesek a képzés horizontális és vertikális teljességét fenntartani a saját maguk számára.
Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy önálló nemzetként működnek Európában olyan közösségek, melyek számbelileg kisebbek, mint az erdélyi magyarság. Például a lettek, az észtek és a szlovének. A szlovének körülbelül annyian vannak, mint az erdélyi magyarok. Ha képesek vagyunk önmagunk fenntartására, akkor a nemzetek önrendelkezésének elve mentén jogunk is van ezt kérni. És ez a követelésünk eurokonform, mivelhogy nem érinti Románia területi integritását és határait. Annál is inkább, mert demokrácián alapulna, a belső demokrácián. Az erdélyi magyarságnak általános és titkos választásokon megválasztott erdélyi „parlamentje”, döntéshozó testülete rendezné a belső törvényhozást. E testület megválasztaná a mindenkori végrehajtó hatalmat, melynek tagjai adminisztrálnák az autonómiát, akik gondoskodnának arról, hogy azok a források, amelyeket a közösség a saját gazdasági erejénél fogva ki tud termelni, olyan dolgokra fordíttassanak, amilyeneket e testület jónak lát.
Mivel törekvéseink nem ütköznek az európai paradigmába, legitim módon lehet erőt gyűjteni mögéjük. Mobilizálhatja külföldön, belföldön a saját nemzeti kisebbségét, a saját közösségét, és propagandát folytathat a románság felé is. Ebbe a tevékenységbe a román hatalom sem tud beleszólni. Blokkolni tud, obstruálni tud, de a társnemzeti gondolat népszerűsítését nem tudja megakadályozni. Csupán egy nyílt diktatúra ütközhet az európai paradigmával.
A temesvári népfelkelésben közvetlenül részt vevő újságírók és értelmiségiek által alapított Temesvár Társaságban is felvetettem a kérdést. A Társaság egyes tagjaival beszélgettünk, nem az egész társasággal, természetesen. Ők azt mondták, hogy nagyon nehezen keresztülvihetőnek tartják, de ha ők magyarok lennének, ők is ezt tűznék ki célul. És hogy tulajdonképpen ez egy őszinte és lojális célkitűzés, hiszen valóban nem érinti a határokat.
A kongresszus után ezeket a gondolatokat Felix Ermacora[5] professzorral is megvitattam. Ő a dél-tiroli autonómiáról beszélt nekem, és elmondta, hogy hogyan jött létre, és hogy a kisebbség ezt saját erőből kiharcolni nem tudja. Mindig kell legyen külföldi erő is, amelyik támogatja, s ez természetszerűen az anyanemzet kell legyen. Ez Ausztria esetében fenn is állt. Ausztriának a védőhatalmi státusát nemzetközileg elismerték. És ez vezetett sikerre. A professzor úr is hangsúlyozta, hogy az autonómia-harc legfontosabb két pillére közül az egyik az elnyomott, de szabadságra törekvő közösség akaratának az erősítése, tehát a belső mobilizáció, a másik pedig a külföldi erők mozgósítása, illetve bevonása, vagyis a külügyi eszközök használata. Itt bármilyen külföldi erőre gondolok, amely támogatni kész ezt az igyekezetet.
Tehát az erdélyi magyarságra vonatkoztatva, a belső választásokon, ami nagyon hatékony mobilizációs forma, állandó propagandára van szükség. A politikai elit megfelelő fórumokon meg kell magyarázza az embereknek, hogy miről van szó. Ha már vannak képviselőink, akkor mennél több képviselőnek, mindenkinek, aki csak él, mozog, és foglalkozik a magyar politikával, állandóan magyaráznia kell, és mindig pozitívan kell erről beszéljen, beleértve a magyar nyelvű médiát is. Ez a belső mobilizáció.
A másik pillér az a külpolitika. Aki arra képes, az járja a külföldet, és az ügyünket képviselje megfelelő módon, megfelelő szinten. Ismertetnie kell, hogy probléma van, és azt, hogy szerintünk mi a megoldás, hogy mennél többen tudjanak róla.
E két irányban való tudatos és tervszerű cselekvés egy olyan helyzetet hozhat létre, amikor lépéskényszerbe kerül a főhatalom. A román hatalom. Le kell adnia valamit a szuverenitásából. Később az RMDSZ-ben ezt képviseltem, ezt próbáltam elmagyarázni az embereknek, de azok, akik az RMDSZ csúcsán voltak, nem mentek mobilizálni az autonómiáért, hiszen ellenérdekeltek voltak ebben, mert a legkisebb ellenállás mentén képzelték el saját privát életüket. Ami azt jelenti, hogy a románság viszonylatában szinte mindenki non-konfrontatív formákat keresett, olyat, ami kényelmes neki, és nem jár azzal a rizikóval, hogy a rendszer esetleges bekeményítésekor betörik az ablakát, vagy, hogy összeverik a nyílt utcán. Netán koncepciós eljárás indul ellene, mint Mezei János volt gyergyószentmiklósi nemzethű polgármester ellen.
Csak néhányan voltunk, akik vettük magunknak a fáradságot, hogy külföldön mobilizáljunk, hogy támogatókat szerezzünk ügyünknek. Ezzel szemben a fősodor tagjainak egyetlen igyekezete az volt, hogy a román politikumba integrálódva kijárjanak maguknak, jobb esetben a közösségnek apró-cseprő engedményeket. Motiváció tekintetében sem a nagyobb közösségi szabadságfok kiharcolása állt gondolkodásuk középpontjában, hanem a fizetés, illetve a befolyás- és összeköttetés-tőke, amit a parlamentben megszerezhettek. Itt lezárult a célkitűzési horizontjuk.
Egyébként a társnemzet kérdése és az autonómiáé egy és ugyanaz. A társnemzeti státus az annak az autonómiának a végső formája, ami háromszintű autonómiaként került az RMDSZ programjába a brassói kongresszuson. A vásárhelyi kongresszuson viszont, a társnemzeti dolgozatomnak köszönhetően a társnemzeti koncepció bekerült az RMDSZ alapdokumentumába, mint az erdélyi magyarság önmeghatározása. De nem, mint program.
Ebben a kérdésben végül nem került sor döntésre a kongresszuson. Úgy véltem, hogy egy ilyen határozatot csak közfelkiáltással lehet meghozni, s letettem arról, hogy erről szavazás legyen. Viszont a kongresszus szövegező bizottságában Balázs Sándor kolozsvári filozófus is benne volt. A végén odajött hozzám, és azt mondta nekem: „Imre, én bevittem a dolgozatod lényegét az önmeghatározásunkba.”[6]
Egy kisebbség új típusú autonómiája. A társnemzeti koncepció. Horvátország elismerése
Az ülés kezdetén Domokos Géza fölvezette az általa elképzelt napirendet, majd megkérdezte, hogy van-e kiegészítés hozzá? Jelentkeztem, mert fölkészültem arra, hogy napirendre kell tűzni két fontos témát. Egyrészt elengedhetetlennek láttam, hogy megvitassuk az önrendelkezési jogon alapuló autonómia koncepcióját, s hogy miként fogjuk az autonómiát létrehozni. Másrészt fontosnak láttam Horvátország és Szlovénia szuverenitása melletti kiállást. Akkor indult el horvát testvéreink szabadságharca, és úgy gondoltam, sőt, úgy gondolom mindmáig, hogy mi nem várhatunk semmiféle szolidaritást Európa kisebbségeitől, ha mi nem vagyunk szolidárisak egy szabadságáért harcoló európai nemzeti közösséggel. Ennek megfelelően azt indítványoztam, hogy az RMDSZ nyilatkozatban álljon ki a horvát és szlovén nemzet szabadsághoz, szuverenitáshoz való joga mellett, hogy ezzel támogassuk morálisan a függetlenedési törekvéseiket és szabadságharcukat.
No, ennek a napirendi indítványnak drámai hatása volt az elnökre, aki majd, hogy föl nem robbant. Azzal kezdte, hogy (erős, szinte kétségbeesett hangon) „ez lehetetlen, elképzelhetetlen, katasztrofális, autonómiáról szó sem lehet! A románok soha nem fogják megérteni, hogy minekünk autonómia-igényünk van. És különben is, ha ezzel előlépnénk, akkor széttépnének minket a románok.” Majd hozzátette: „És különben is, mi közünk nekünk Horvátországhoz? Minekünk az erdélyi magyarokkal kell törődni.
Amikor elfáradt, jeleztem, hogy én fenntartom a javaslatomat, eszem ágában sincs lemondani arról, hogy ezeket napirendre tűzzük, és kérem, hogy minden elnökségi tag mondja el ezzel kapcsolatban a véleményét. Gondolom, egyértelmű, hogy mi nincs mit keressünk itt, ha az autonómiát nem akarjuk elérni. Egy. Kettő: a horvát nemzet testvérnépünk volt a magyar királyságon belül, és már azért is kötelesek lennénk mellettük kiállni. Ők egy elnyomott kisebbség voltak Jugoszlávián belül, amely e gyűlés pillanatában épp a szabadságáért harcolt. El nem tudom képzelni, hogy mi az erdélyi magyarság elé lépünk, és azt mondjuk, hogy az RMDSZ elnöksége nem akarta sem az autonómiát, sem pedig a horvát, illetve szlovén nemzet önrendelkezési jogának az elismerését.
Erre azt mondja: „Miért? Hát csak nem akarjátok ezt a sajtó elé vinni?
Mondom neki: „De, egyenesen a sajtó elé viszem, amennyiben olyan döntés születik itt, hogy egyiket sem akarjuk. Mert akkor én mit keresek itt?
Estig tartó vita kezdődött a két javaslatról. Egyébként Tőkés László, mint tiszteletbeli elnök is ott volt az elnökségi gyűlésen. Patrubány Miklós kért szót.
Fölszólalását azzal kezdte, hogy teljes mértékben egyetért velem. Nem ismer, de azzal, amit mondok, maradéktalanul egyetért. Igenis, mit keresünk itt, ha az autonómiát nem akarjuk, vagyis nem vállaljuk fel azt, amit a székelység őserővel kíván? És hogy lehet vita tárgya, hogy mi egy igazságos felszabadító harcot támogatunk-e vagy sem?
Toró T. Tibor is természetesen rögtön mellettem állt. Mi együtt jöttünk Temesvárról, nagyon sok mindenben egyetértettünk. Valamivel mérsékeltebb, óvatosabb, visszafogottabb volt mindig nálam, de a politikai alapállása, programja azóta is nagyjából ugyanaz.
Szőcs Géza rögtön mellette volt a két javaslatnak, Kolumbán Gábor köröket írt le, de végeredményben ugyanazon konklúzióra jutott. Tőkés László taktikázott köztem és Domokos Géza között, hogy (a hangját és modorát imitálva) „Túl radikális vagy, Imre, de azért te is gondold meg, Géza, mert Imre biztos kimegy az újságírók elé, és akkor milyen színben tűnünk mi föl itten?”
Beder Tibor azt mondta, hogy az autonómiával mindenképpen egyetért, és hogy amennyiben mi úgy mondjuk, hogy nem túl nagy kockázat számunkra, ha a horvátok és a szlovének mellett vagyunk, akkor ő azt is aláírná.
Béres András, a marosvásárhelyi, sokak által szabadkőművesnek tartott színházigazgató ötölt-hatolt, és lényegében nem mondott semmit. Tokay György teljes mellszélességgel támogatta Domokos Géza nihilista álláspontját. Csapó József hajlongott Domokos Géza felé, és azt mondta, hogy „persze távlati célként az autonómiát mindenképpen mérlegelni kell, de ahogy elnök úr mondta – ő biztos jobban ismeri a helyzetet –, nem lenne okos, hogyha most ezzel a nagyközönség elé lépünk.” Amikor visszakerült a szó hozzám, Csapó Józsefhez kapcsolódva azt mondtam, hogy nem az a kérdés, hogy a nagyközönség elé lép-e az elnökség, hanem, hogy a nagyközönség elé kerül-e ez az ügy, és az számít csak, hogy azon vitatkozunk a továbbiakban, vajon az elnökség állásfoglalása kerül a sajtó elé, vagy pedig az én tudósításom az elnökség belső állásfoglalásáról, amely nemleges az autonómiával kapcsolatban.
Egyszerűen megzsaroltam Domokost és Tokayt, az autonómia fő ellenlábasaiat.
A vita újabb körében rádöbbentek, hogy nem állhatnak nemzetárulókként a magyarság elé. Ezért egy olyan nyilatkozat mellett döntöttek, melyben közzéteszik, hogy az autonómia koncepciójának kidolgozásával megbíznak egy bizottságot. Tehát végül is nem döntötték el a kérdést, hanem előbb anyagot kívántak gyűjteni és időt nyerni. Ami viszont az Ügy szempontjából időveszteség volt.
Megszületett ugyanakkor a nyilatkozat a horvát szabadságharccal kapcsolatban, amit a horvátok nagy becsben tartottak. Visszajelzést kaptam arról, hogy ők ezt „megünnepelték”. A horvát külügyminisztérium halljában évekig ki volt téve a nyilatkozat másolata. A nyilatkozatban, amit az elnökség elfogadtatott az 1991. júliusában összeülő Küldöttek Országos Tanácsával, értelemszerűen Szlovénia függetlenségének elismerése is szerepelt.
Ez életemnek egy kimagasló politikai győzelme volt. Az elnökségi ülésen elértem, hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni Domokos Gézától. Kézbe kell venni a dolgokat.

Az RMDSZ küldöttségeinek 1991-es budapesti látogatásairól
1991 ősszén az elnökség egyes tagjai hivatalos meghívást kaptak a magyar kormány részéről, hogy látogatást tegyenek Budapesten. A delegáció tagja volt Domokos Géza, Kolumbán Gábor, Somai József, Szilágyi Zsolt, Szőcs Géza és Toró T. Tibor.
A vadászterem fölötti teremben fogadott minket Göncz Árpád. Egy sztenogramot vezető fiatal hölgy volt vele, különben egyedül volt. Pár szót beszélt minden delegáció-taggal.
Udvariasságból sorban meghallgatta a bemutatkozásainkat. A beszélgető partnere neki nem elsősorban Domokos Géza volt, hanem Szőcs Géza. Feltehetően az írók közti régi ismeretség okán. Szőcs Gézának mesélvén – ők pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel. „Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége.”   
És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam, hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.
Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult: „Akkor ez nem kerül a protokollba.” És röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva megkérdezte: „Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?” Engem is megkérdezett. „Én nem ígérek önnek semmit” – mondtam.
Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol meg nem jelent.
TKA: És írásban valahol eddig?
BI: Sehol. Hazamentem, és olyan meggondolatlan voltam, hogy édesapámnak, aki a budai vár védői közé tartozott, és két hónapot harcolt ott az első vonalban, elmondtam ezt az esetet. Ő magába roskadt, hosszú percekig nem szólt egy szót sem, és egy gesztussal elhárította, hogy én szóljak, vagy vigasztaljam, majd felém fordult, és nagyon kitisztult arccal azt mondta nekem: „És nincs katonatiszt, aki lelője!”
Ez volt a verdiktum.
TKA: Ez egy igaz ember reakciója volt.
BI: Ez bennmaradhat az interjúban. Édesapámnak tartozom ezzel.
Ennyit mondott csak: „És nincs katonatiszt, aki lelője.”
Mert az egyértelmű, hogy Göncz Árpádnak személy szerint lehet ilyen véleménye, de ő minket nem személyes látogatáson fogadott, hanem Magyarország köztársasági elnökeként hivatalos látogatáson. Elnökként egy anyaországától elszakított, idegenek által elnyomott magyar kisebbség képviselőinek nem vághatja ezt az arcába, hogy kellemes neki az amputációnk.
1992 – parlamenti választás Romániában
1992-ben ismét parlamenti választást tartottak Romániában, mivel az első parlament fő feladatát, az alkotmányozást elvégezte. A választásokon Hargita megyében indultam, miután Katona Ádám és Tőkés László bátorított, hogy tegyem meg ezt a lépést. Valójában nem vágyódtam a bukaresti román parlamentbe, de a megelőző vitákban, melyek arról szóltak, hogy központi politikai célkitűzéssé kell-e tenni vagy sem az autonómiát, miután az elnökségen belül abszolút többségre tett szert ez a gondolat, amiben, úgy vélem, kulcsszerepem volt, szükség volt a frakció támogatására is.
A kolozsvári Nyilatkozat az autonómiáról
A választások után 1992. október 24-ére hívták össze a Küldöttek Országos tanácsát több napirendi ponttal. Úgy érzem, hogy a gyűlés mentális előkészítésében meghatározó szerepem volt, hiszen a moratóriumot megelőző ülésen elég nagy hatása volt a Keresztény és nemzeti liberális egységkeret” című írásomnak, amit szétosztottam …mindazoknak, akik még ingadoztak, de a magyar ügyet kívánták szolgálni. (…)
A gyűlésen kialakult polémiában már nem vettem részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőzőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, és szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók álérveit. (…) Majd Domokos Géza felé fordult, aki mellette ült, és azt mondta, hogy te vagy a politikai asszimilációnak a vezetője itt, ebben a szervezetben, rajtad keresztül asszimilálódnak azok, akik téged követnek.
A tanácskozó testület úgy döntött, hogy egy szövegező bizottság finomít a mi szövegünkön. A kevésbé radikális változatot egyetlen tartózkodással megszavazta az SZKT. Ebben szerepe lehetett annak a ténynek is, hogy az autonomisták név szerinti szavazást kértek. S miután a vita során világossá vált, hogy nincsenek ép érvek az autonómiaigény kinyilvánítása ellen, s a választói bázis felé is vállalni kellett a döntést, senki nem akart az erdélyi magyar autonómia ellenségeként feltűnni. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat.[7] Tőkés László azt indítványozta, hogy a parlamenti frakció esküdjön meg a Szent Mihály templomban, hogy méltóképpen képviseli majd a megszületett döntést a román parlamentben.
Másnap megtörtént a hivatalos eskü a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egy lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba öntött.

Az RMDSZ brassói kongresszusa
Ez a struktúra nagy döntéshozási és effektív hatalmat, így a pénzügyek fölötti rendelkezési jogot is adott az elnöknek, hogy az autonómiához szükséges önmegszámlálást, azaz a „regisztrációt” és a belső választást menedzselni tudja. A későbbiekben kiderült, hogy ezt az új elnök, Markó Béla, közel húszéves tevékenysége alatt elszabotálta. A kapott hatalmat éppen a közösen megszabott célok akadályozására használta.
A Neptun-ügy
Valamikor 1993 nyarán hívott föl Tőkés László, hogy megkérdezze, tudok-e a Neptun-ügyről. Tőle tudtam meg,  hogy három RMDSZ-es élpolitikus, Frunda György, Borbély László és Tokay György meghívást kaptak egy amerikai szervezet részéről a román tengerpart Neptun nevű üdülőhelyén szervezett találkozóra, melyen részt vettek a nyíltan magyarellenes, Iliescu-féle román hatalom emberei is. A román hatalom amerikai segítséget kapott, de ehhez kellett a magyar statisztéria. Meg is lelték a magyar statisztákat azon politikusok személyében, akik eleve a hatalomhoz való törleszkedésben látták politikai jövőjüket.
Párizsi út a román parlament külügyi bizottságának néhány tagjával.
1994-ben történt, hogy Párizsba utaztam a román parlament külügyi bizottságának több tagjával. A delegáció vezetője egy román szenátor volt. Szinte egész idő alatt Adrian Severinnel beszélgettem a repülőgépen, aki meglepetésemre eléggé nyitott agyú intellektuális alkatnak bizonyult. Érdekfeszítő volt a vele való véleménycsere, hiszen ő azon második generációs nomeklatúristák közé tartozott, akik – mint Petre Roman és még sokan mások– egy speciális iskolában, a Securitate káderképzőjében végeztek, ahova már csak nagyon megbízható fiatalok kerülhettek. Ezek annyira megbízhatók voltak, hogy az iskola végeztével, Nyugatra küldték őket tanulni, és így sokan közülük rendelkeztek nyugati diplomákkal. Ez még a Ceauşescu-időben történt természetesen. Ezért én azt gondoltam én azt róluk, hogy eléggé doktriner, zárkózott alakok lehetnek, de nem. Ezért volt nekem kellemes meglepetés Adrian Severin.
Amikor a repülőgép leszállt, és mentünk kifelé, akkor odajött hozzám a delegáció vezetője, akivel én korábban soha egy szót nem váltottam. Megszólított: „Borbély úr, úgy tudom, hogy először van itt Párizsban.” Mondom, igen. „És különben civilként se volt itt?” Mondtam, hogy nem. „Megengedi, hogy akkor én, mielőtt a szállodájába menne, bemutassam önnek Párizst?”
Nem tudtam mire vélni a dolgot, és azt válaszoltam: igen, nézzük meg. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Beszálltunk a párizsi román külképviselet ezüst színű Mercedes 600-asába, és a szenátor úr végigvitetett minket Párizs központján, megmutatta, hogy hol van a Notre-Dame, hol a Louvre meg a többi látványosság, az Invalidusok palotája meg az Eiffel-torony, és az utazás vége felé, amikor már a hotel irányába tartottunk, azt mondta: Lám, milyen szép város ez a Párizs. „Nagyon sok minden dőlt el itt, az önök sorsa is”. Majd hozzátette: „Mi nagy figyelemmel kísérjük az ön pályafutását, és úgy gondoljuk, hogy ön nagy tehetséggel és nagy személyes bevetéssel képviseli nemzetének az érdekeit. Mi önnek ebben segítségére lehetünk. Lehetővé tesszük önnek, hogy akár tízszer többet tartózkodjon Párizsban. Egy feltétele van csak ennek, hogy az ön nagyon szókimondó és radikális hangját, amit külföldön mindenfelé megüt, tompítsa, mert ezáltal sokkal többször és sokkal több fórumon lesz majd lehetősége a saját nemzetének az érdekeit védeni.
Azt kérdeztem tőle, hogy ez azt jelenti, hogyha nem mondom a teljes igazságot, akkor a féligazságot akár tízszer is el tudom ismételni?
Erre hümmögött, én pedig megkérdeztem: „Ön az én helyemben ezt az ajánlatot elfogadná, szenátor úr?” Erre azt mondta: „Képviselő úr, nem vártunk más választ öntől, de azért meg kellett próbálnunk”.
Kiszálltunk, kezet szorítottunk, és elbúcsúztunk. Még aznap délután a francia külügyminisztérium fogadott engem a román kollégámmal együtt, hogy megkérdezze, milyen a magyar kisebbség helyzete Romániában. És míg a román kolléga azt mondta, hogy nem létezik kisebbségi probléma Romániában, én tényekkel alátámasztott expozéban bizonyítottam ennek az ellenkezőjét. Az egyházi vagyon, az iskolák vissza nem adása, az autonómia megrekesztése, szóval minden fájdalmunkat szépen, a legvilágosabb módon és legkevésbé félreérthetően elmagyaráztam. A román kolléga nem nagyon volt megelégedve velem.

Borbély Imre útja kivezet az RMDSZ-ből
A ’96-os év a sorsom alakulása szempontjából több fontos eseményt is tartogatott. Horn Gyula és Iliescu között aláírásra került a román-magyar alapszerződés, ami egy szégyenteljes dolog, a Horn-kormány egyik szégyenletes tette, mert az az alapszerződés minket tulajdonképpen teljes mértékben kiszolgáltatott a román hatalomnak, és meg is választották a helyet, hogy ez hol történjen: éppen Temesváron. Külön perverzióként éltem meg, hogy az ellenforradalmár, pufajkás, kommunista Horn Gyula a puccsista Iliescuval ott akarta aláírni ezt a szennyiratot, a politikai kisebbségbe került nemzeti közösségek sorsát eldöntő irományt, ahol épp a szabadságért vér ontatott. Ezt meg is írtam akkor egy Horn Gyulának címzett nyílt levélben.
Körvonalazódott az is, hogy az RMDSZ labanc szárnya bármilyen áron, de kormányba akar kerülni. E kísérlet veszélyeire akkor nem figyelmeztetett más csak Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevű keresztény és nemzeti konzervatív platform vezetője, Csapó József, aki egymaga többet tett az autonómiakövetelés elméleti alátámastzásáért és kidolgozásáért mint az egész RMDSZ együttvéve, fiam Borbély Zsolt Attila, aki abban az évben kapta meg kitüntetéses politológusi diplomáját és jómagam. Úgy véltük, az autonómiaharc elképzelhetetlen kormányzati szintről, hogy összeegyeztethetetlen a kormányzati jelenlét az autonómia programmal.
A Markó Bélának címzett nyílt levelem, a Nagy Benedek ellen általam történő mozgósítás Székelyföldön, a nyílt levelem Horn Gyulának, valamint az a tény, hogy én amennyire csak tudtam, meggyőzően érveltem a kormányba lépés ellen, politikai szükségszerűséggé tette azt, hogy Markó Béla eltávolítson engem az RMDSZ-ből. És ezért hozatott egy olyan belső „törvényerejű” kiegészítést, egy SZKT-határozatot a román választási törvényhez, amely lehetetlenné tette a megválasztásomat Székelyföldön.
*
Tartottak tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Csalódott volt. Azt érezte: hogy többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak.

Borbély Imre 2017. január 29-én elhunyt.
Adjon Isten neki igazi égi nyugodalmat.



[1]Csép Sándor erdélyi magyar riporter, a romániai rádió és televízió magyar adásainak műsorszerkesztője, politikus. 2013-ban halt meg, hetvennégy éves korában.
[2] Barabás Béla, kisebbségkutató, a Teleki László Alapítvány munkatársa volt, több fontos kötet szerzője, illetve szerkesztője.
[3] Akkor még nem volt akkora „demokratikus” gyakorlatunk, hogy elutasítsuk az abszurd óvást. Az, ha hiányzik néhány szavazat, nem ok az óvásra, hisz bármelyik küldött zsebében felejtheti, megsemmisítheti vagy elteheti a maga szavazócéduláját – akár azzal a céllal, hogy óvjon, ha nem megfelelő neki az eredmény. Az lett volna valódi indok az óvásra, ha több szavazat lett volna az urnában, mint amennyit szétosztottak.
[4]„A Domokos-korszakban bizonyos értelemben fordulópontot jelentett a marosvásárhelyi kongresszus. Ekkor ugyanis egy olyan elnökség került a szervezet élére, amelyben az elnöknek, Domokos Gézának nem volt többsége, így nem tudta akaratát s politikáját korlátok nélkül érvényesíteni. Az elnökség többsége ugyanis Szőcs Géza politikai taborához tartozott. (…) Az elnökségnek tagja lett a tiszteletbeli elnök, Tőkés László, politikai alelnökként Szőcs Géza, szervezési alelnökként Kolumbán Gábor, Toró T. Tibor akkori MISZSZ-elnök, Patrubány Miklós, Borbély Imre, a társnemzeti koncepció megfogalmazója, Csapó József, több memorandum és későbbi autonómia-statútum szerzője. Domokos Géza vonalát egyedül Tokay György képviselte teljes határozottsággal. A többi elnökségi tag (Béres András, Takács Csaba és Beder Tibor) szavazatai hol az egyik oldalra estek, hol a másikra. (Borbély Zsolt Attila és Szentimrei Krisztina: Erdélyi magyar politikatörténet 1989-2003, Budapest, LKD BT kiadása, 2003. 24. o.)
[5] Felix Ermacora jeles emberjogi szakértő volt. A tiroli autómia atyjának szokták nevezni. 1995-ben halt meg.
[6]A programba a társnemzeti koncepcióról szóló vita eredményeképpen bekerült a fogalom körülírása: a dokumentum második pontjának második mondata leszögezi, hogy az erdélyi magyarság »önmagát mint közösséget államalkotó tényezőnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen, a többségi nép – nemzet – egyenjogú társának tekinti«. Az idézett öndefiníció programszintű kodifikációját felemás sikerként könyvelhette el mind Borbély Imre (aki javaslattevőként visszalépett a társnemzeti önmeghatározás szavazásra bocsátásától), mind Szőcs Géza, akinek kisebbségi törvénytervezetét nem tette magáévá a kongresszus, hanem átadta egy bizottságnak, mely csendben »meghalasztotta«”. (Borbély Zsolt Attila - Szentimrei Krisztina, i. m. 22-23. o.)

[7] Lásd a dokumentum-gyűjteményt.

Monday, June 25, 2018

Toót-Holló Tamás: Őr és úr - legendává válni, legendákban élni


Toót-Holló Tamást 2002-ben ismertem meg a gondola nevű internetes portál egyik fórumának közvetítésével. Hasonló világlátású emberek gyűltek ott össze, kiderült, hogy van közös levelezőlista is, amikre engem is meghívtak, ha jól emlékszem ezen a listán szerveződött meg egy borkóstoló 2002-ben, melynek keretében jómagam kalauzoltam végig az érdeklődőket a Magyar Borok Házának pincéjében. Több jó ismeretséget kötöttem akkor, de barátságot csak egyet, Tamással. Illetve akkor még Toót H. Zsolttal, aki egyébként a Heti Válasz nevű akkoron még nemzeti szempontból a jó oldalon álló sajtóorgánumnak volt az alapító főszerkesztője. 2002 őszén szakmai síkon is találkoztunk: a Csoóri Sándor Markó Bélához címzett nyílt levele által indukált vitához apám is, jómagam is hozzászóltunk.
2003 őszén látogatott el először hozzám a párjával. Az alábbi írás egyik jelenete is akkor játszódott. Ekkor ismerkedett meg apámmal is, akivel hasonló jó kapcsolatot épített ki, mint velem.  A gondolati-értékrendi-érzésbeli harmónia között mindig nagyon magas fokú volt.
Jelen kötetnek címét az ő írásának címéből kölcsönöztem.
(Egy asztalnál 2003 őszén. Az asztalon öcsém legendás juhtúrós-kapros rétese.)
 (Kocsmában együtt, ugyanakkor, mint oly sokszor a továbbiakban.)

Toót-Holló Tamás:
Őr és úr - legendává válni, legendákban élni
(Oldalnézeti képek Borbély Imréről)

Borbély Imre halálhírét fia, Borbély Zsolt Attila közölte velem. Épp a budapesti Operában ültünk Mártával, ahol a szünetben ért utol a barátom telefonhívása. Előtte pár perccel az MTI kolozsvári tudósítója, Gazda Árpád küldte át nekem mailben a hírügynökségi anyagot, amely a halál hírét közölte és az elhunytat méltatta – tudva, hogy a család személyes ismerőse és nagy tisztelője vagyok. Vagyis a telefonomat böngészve már megrendülve láttam, amit látnom kellett. Zsolt hívása pedig kellő súlyt adott a puszta ténynek. Hogy bekövetkezett, ami várható volt. Hogy Imre szervezete feladta a harcot a hosszan, méltósággal viselt, súlyos betegsége ellen.
Azóta is sokat gondolok az Imre távozása nyomán keletkező űrre. S amikor erről gondolkodom, csupa olyan emlékem van, amelyek inkább csak oldalnézeti képek, de a maguk nemében így is jelentőségteljesek. Sőt, a maguk finom esetlegességével valami olyasmire is felhívhatják a figyelmet, amit a komolyabban pásztázó érdeklődés talán nem is venne észre. 
Nem voltam soha a hallgatóságban, amikor Imre hivatalos minőségében, hivatalból szólalt meg. Számtalanszor ott ültem viszont az asztalánál, amikor minden kötöttség nélkül beszélgettem vele a világ folyásáról. Nem mozogtam vele együtt a nagyobb küzdelmeiben, de ismertem a legendáját. A kötetlen összejövetelek pedig igenis alkalmasak voltak arra, hogy felismerjem a személyiségében: mennyiben jogos az, hogy legendák teremnek körülötte. Ezekre a felismeréseimre ráadásul olyan alkalmak során jutottam, amikor ő elvben soha nem volt főszereplő, de a jelenléte valahogyan így is átragyogott minden társaságon.
Erről a ragyogásról szeretnék hát írni most rá emlékezve – nem helyettesítve persze azokat a megemlékezéseket, amelyeket az elvbarátai és a harcostársai jegyezhetnek, de szívesen kiegészítve néhány mozzanattal ezeket a mások által felrajzolható képeket.
A szemlélődésem – s így az emlékezésem – nézőpontja tehát kissé oldalnézeti. Az az oldalnézet, amely felől kitekintve Imrére ráláttam, fiának, Zsoltnak a szemléletmódja volt. Ő az a barátom, akivel hosszú idők óta mozgunk együtt egyrészt különféle szellemi pályákon, másrészt mindenféle ízletes falattal, elgondolkodtató borral megrakott asztalok mentén. S ő az, akinek az apja iránt érzett tiszteletén, szeretetén keresztül – mint markáns szűrőn keresztül – megismerhettem Imrét.
Imre az én horizontomon legelőször is tehát apaként jelent meg. Egy rendkívül súlyos és jelentőségteljes apafiguraként. Minden kétséget kizáró volt az a szellemi befolyása, amit a fiára gyakorolt – s ehhez csatlakozott még az az életvezetési minta is, amit a puszta létével, a személyes létezésének a technikájával mutatott fel a gyerekeinek. 
Éreztem Zsolt reakcióiból, hogy mennyire nagyra tartja az apját, de Zsolt végtelenül szuverén lényének ismeretében az sem volt kérdéses számomra, hogy ez a kötődés csakis őszinte ragaszkodás lehet, nem pedig egy dominanciára törekvő szülői személyiség kivívta előjog.
Ahogy megismertem Imrét, persze az is világossá vált számomra, hogy Imre nem törekszik dominanciára – hanem egyszerűen, minden törekvés nélkül: domináns. És ez a dominancia nem mások elnyomása árán terem meg körülötte, hanem sodró lendületű személyiségének köszönhetően. Egyszerűen, magától értetődően. Minden kényszer nélkül. Annak okán, hogy ő egyszerűen megkerülhetetlen. Ahogy apaként is az volt. S ahogy az erdélyi magyar közéletben mozgó politikusként, később pedig nemzetpolitikai elemzőként is az volt.
Magam sem akartam hát megkerülni őt, mi több, érdeklődéssel figyeltem. Ahogy korábban is írtam: erre a legtöbbször kedélyes asztaltársaságokban felbukkanva volt alkalmam.
Ha Borbély Imrére gondolok, jobbára azt látom tehát magam előtt, hogy asztaloknál ülünk. Válogatott társaságban, finom falatokkal kényeztetjük magunkat. Kóstoljuk a jobbnál jobb borokat. Az egyik szavunkat a másikba öltjük. A tekintetünket a másikra emeljük.
Látom, hogy Imre szívvel-lélekkel, tüzesen magyaráz. Szóval tartja a társaságot. És mindenki élvezettel hallgatja. Mert magára vonja a figyelmet. Miközben nincs benne semmi színpadiasság.
Csak a tűz. Csak az odaadás. Szikrázik közben a szeme. Mozog a keze, gesztikulál. Egész testével, teljes lényével előadja, ami gondol.
Soha nem hallottam nagyobb társaságban másról beszélni, mint a világ kellően átfogó értelmezéséről. A nemzet sorskérdéseiről. S közben mindig együtt élt azzal, amit kifejtett. Együtt élt azzal, amit a magyar megmaradás szolgálatának nevezünk.
Imre gyakran megjelent a fia, Borbély Zsolt Attila barátom szervezte borkóstolók, különleges kulináris élvezetet jelentő vacsorák kisebb-nagyobb társaságaiban, s persze az asztal mellett is kiválóan vitte a szót. Ezek a borkóstolók, a Hamvas Borbarát Kör összejövetelei sokáig ráadásul éppen a Magyarok Világszövetsége székházában, a Magyarok Házában voltak, ahol Imre nagyon sokáig a szó szoros értelmében is otthon volt. A szövetség Kárpát-medencei régióelnökeként tevékenykedve ugyanis az épületben egy vendégszobát is elfoglalhatott – ahonnan sokszor hoztunk le a borkóstolók asztalaira jobbnál jobb falatokat, finomságokat. 
Nem volt hangoskodó szónok, de mindig nagy lendülettel érvelt. Emlékszem, hogy amikor néha alábbhagyott az asztalunknál a zsongás, szívesen belehallgattam abba, hogy a szomszédos asztalok valamelyikénél Imre éppen miről beszél. Sorsfordító történelmi események, emlékezetpolitika, nemzetpolitika, magyar sorskérdések. Mindig ezek voltak terítéken. Különösen bor mellett. Röpködtek az évszámok, s a nevek: a máig példaértékű történelmi hősök és a nemzetáruló kollaboránsok nevei. Mert a mi társaságunk már csak ilyen: neveket akarunk hallani.
S innen, ezekből az informális beszélgetésekből értettem meg azt is, milyen lehetett Imre a formális közpolitikai terekben. Ahol tudvalevő volt róla, hogy a velünk szemben tanúsított engedmények keresése helyett a számunkra kedvező helyzet megteremtése volt a célja. Ahogy egy általa híressé tett kategória ezt jól leírja: nem más, mint a helyzetteremtő magyar politizálás.
Helyzetet teremteni viszont csakis úgy lehet, ha az ember nem éppen békülékeny természet. Imre harcos volt, de tegyük hozzá: soha nem öncélúan valami ellen kelt ki, hanem mindig valami mellett, mindig a magyar ügy mellett állt ki.
Ha Imrében az örök harcost is tisztelhetjük, könnyűszerrel adja magát a képzettársítás, hogy a lényére összpontosuló figyelem György Attila híres és fontos könyvéhez, a „Harcosok könyvéhez” is megérkezzen, s azon belül is arra a fejezetre összpontosuljon, amely szerint nemcsak őrizői, de urai is vagyunk atyánkfiainak.  
„Mindenki, aki lelkiismeretesen őrködik: úr, hivatásánál fogva” – írja a Harcosok Könyvében György Attila, s talán nem túlzás azt állítani, hogy ezt mintha egy az egyben Borbély Imréről szólva írta volna.
Mert Imre úgy őrködött, hogy közben nagyúri természettel áldotta meg őt az Isten. Volt a kiállásában valami arisztokratikus, nem tanult, hanem a vér örökségével együtt járó, született előkelőség.
Ismertem ezt a kiállását, s ennek az ismeretnek az alapján pontosan el tudtam képzelni, mi vezethette néhány legendás bukaresti fellépése közben.
Nyilván őr és úr volt akkor is, amikor a román parlamentben elsőként ő lett az, aki magyarul szólalt fel. Nyilván őr és úr volt akkor is, amikor 1993. október 5-én ő kezdeményezte a parlamentben az egyperces néma felállást az aradi vértanúk emlékére.
Őrnek és úrnak lenni az én szememben pedig annyi, mint a leginkább szokatlan, el nem várható és meglepően radikális lépéseket is kellően kiszámítottan megtenni.
Mert más az átütő ereje egy meglepő húzásnak, ha a szenvedélyünk hívja elő bennünk. A pillanat szeszélyének, a hirtelen felindulásnak köszönhetően.
De Imre nem ilyen volt. Tele volt szenvedélyekkel, de ez soha nem szorította benne háttérbe az elemzés képességét.
És akkor ezt megvilágítandó hadd hozakodjak elő egy életképpel. Látom magam előtt az egyik temesvári reggelen, hogy amíg mi a ház vendégeiként lassan ébredezünk, s az előző napi súlyos lakoma után valahogy csak-csak életre kelünk, addig ő már szellemileg teljesen frissen, a köntösében jön-megy a lakásban, szálfaegyenesen, mint ahogyan mindig is járt, s közben rendre az egyik szobában álló számítógép képernyője elé téved. Ahol lép egyet – a géppel bonyolult és elmélyült küzdelmet folytatva.
Zsolt kérdezte meg talán tőlem akkor, hogy ismerem-e a go kínai eredetű táblajátékát. Mert, hogy ők azt játsszák. Néztem a számítógép monitorán kirajzolódó állást, s megértettem, hogy itt valami nagyszabású stratégiai küzdelem zajlik. Amit Imre nagy kedvvel folytat – s amihez ezek szerint a fiainak is kedvet csinált.
Ha van kép, amelyik Imre elemző szenvedélyét kifejezheti számomra, akkor ennek a temesvári reggelnek a képe lehetne az számomra.
És ez lenne hát a szenvedélyes kiállás és a kellő kiszámítottság mindig megfelelő gyúanyagot keltő együttese.
Ez a stratégiai játékokon edzett tudás és szenvedély emelhette őt szólásra a román parlamentben az aradi vértanúk emlékét felidézve. Az indulatok felkavarodását is vállalva és előre kiszámítva. És ez munkálhatott benne akkor is, amikor olyan elméletileg is jelentős, az erdélyi magyar közpolitika számára ma is mérföldköveket jelentő dokumentumokhoz is a nevét adta, mint a Temesvári Kiáltvány vagy a Kolozsvári Nyilatkozat.
Ha az Imre távozásával támadó űrt akarjuk felmérni, akkor ezeket a kezdeményezéseket – és bennük Imre pontos szerepét – kell nyilvánvalóan felmérnünk. Ezeket is.
De az én dolgom ebben az emlékezésben mégis inkább az, hogy író emberként a magam oldalnézeti képének vegyem a hasznát. Hogy egy-egy kiragadott pillanatban vegyek észre valamit Imre lényének ragyogásából.
Maradok tehát a kiválasztott pillanatok megidézésénél.
És maradok annál a temesvári vendégségnél, amelynek egyik reggelén betekintést nyertem a go rejtelmeibe is – abba a szent lelkesedésbe, amellyel azt Borbélyéknál játszották.
Azt a reggelt megelőzően Zsolt barátomnál vendégeskedtünk az akkori párommal Aradon egy hosszú hétvégén, amely összeért a halottak napjával is. Amikor a programot megszerveztük, Zsolt már jó előre jelezte, hogy át fogunk majd látogatni Temesvárra is. Egyrészt azért, hogy Imrééknél is vendégeskedjünk egy sort, másrészt azért, mert akkor nekik kötelező jelenésük van az egyik temesvári temetőben, ahol gyertyát gyújtanak majd a család egyik neves ága, a Pápaffyak sírjai előtt.

Az este fénypontja persze egy fantasztikus vacsora volt, de előtte még kimentünk a temetőbe. Igen, mi is a Borbély családdal tartottunk. A vendégeiket nem akarták magukra hagyni, ezért minket is meginvitáltak a temetőjárásra és a gyertyagyújtásra. Lassan lépkedtünk egy számunkra ismeretlen temetőben, néztük a már körülöttünk pislákoló sok-sok gyertyafényt, s közben meghallgattuk Zsoltot is, aki pár szóval elmondta a tudnivalókat a családfájuknak arról az ágáról, amelynek emléke előtt éppen tisztelegni akartunk.
Langyos őszi este volt, csendesen dobbantak körülöttünk a lassú léptek, szépen sercegve lobbant fel a gyertyák lángja. Békés csend borult ránk, hogy a múltat megidézze. Hogy az élőket megtanítsa a megmaradás szépségére.
Hiába voltunk tapintatosak, visszahúzódóak, annyira intim, belső körében mozogtunk a minket vendégül látó családnak, hogy kicsit mi is közéjük tartozónak éreztük magunkat.
És akkor Imre megint felmutatott valamit abból, amit én az őr és az úr szerep-együttesének látok benne – s mindezt ráadásul úgy tette, hogy ezt a kettősséget a számomra olyannyira fontos apaszerepben élte meg és teljesítette ki.
Miután annyi érdekes történetszálat meghallgattunk a saját családjukról, Imre hozzánk fordult, hogy mondanánk valamit mi is magunkról a párommal.
És akkor mi is szóltunk pár szót a kapcsolatunkról, a gyökereinkről, a családi múltunkról. De tényleg röviden. Éppen csak udvariasságként. Hogy ha már itt vagyunk az ő családjuk egyik ágának sírjai előtt, hangozzék is el a kért felelet, de ne is tolakodjunk a magunk történetével bele abba a virtuális térbe, amelyik ott és akkor éppen az ő őseikkel volt képzeletben telis-tele.
Imre figyelmesen meghallgatott minket, s amikor befejeztük a mondandónkat, utánozhatatlan előkelőséggel biccentett, majd ránk mosolyodott.
„Áldásom rátok” – mondta. Úgy fordulva hozzám, ahogy a saját apám sem tette soha. Nagyúri gesztussal áldást osztva, s közben magunkat valahogyan egy családi térben és időben is megtartva. Átszólva az egyik család határán egy másik család határai mögé, de ezzel nem is igazán üzenetet megfogalmazva, hanem inkább egy kegyelmi pillanatot magunkhoz szólítva.
Ezek az apróságok mutatják, hogy Imre nem csak teoretikusa volt a helyzetteremtésnek, hanem, ha kellett, maga is helyzetet teremtett. És nemcsak a közpolitika tágas tereiben, hanem ugyanígy a család intim szférájának közegeiben.
Imrének ezt a mondatát utóbb párszor még nagy elismeréssel felidéztem Zsoltnak is. Nem azért, mert ezzel Imre valamiképpen sorsot formált volna, hiszen – hogy mást ne mondjak – azzal a lánnyal már nem vagyunk együtt, hanem azért, mert Imre nagy ívű gesztusai közé ennek az áldásnak a kinyilvánítása is parádésan belefért.
Bizonyságául annak, hogy a nagy ívű gesztusokhoz nagy formátumú személyiségek illenek, s ha ez így van, akkor lehetetlen szerepet téveszteni. Mindig helyénvaló, amit mondasz, akkor is, ha elsőre meglepetést váltasz ki vele. Hiszen ha egy mondatod számára esetleg nem magától értetődő a kontextus, akkor a hitelességeddel te magad hozhatod a szavaidat egyszerre csak helyzetbe.
Ez volt tehát az első olyan helyzetteremtő mondata Imrének, ami szíven ütött. Amelyik találva talált.
Imre másik, engem találva találó, hasonlóan szemléletformáló mondata nagyon más lesz. Nagyon más szférában mozog. Miközben erre is igaz lehet az a kitétel, hogy ennek kimondása is nagy ívű gesztust foglal magában.
Imre legendájához hozzátartozik mindaz, ami a temesvári forradalom idején történt vele. Legendás az is, ahogyan kiállt, ott állt Tőkés László mellett. A megfelelő helyen és a megfelelő időben. Amikor súlya volt egy-egy ilyen kiállásnak.
Tudtam róla, hogy katolikus vallású, s ezért valamelyik beszélgetésünk közben megkérdeztem tőle, hogy miképpen éli, élte meg, hogy katolikusként éppen egy református lelkipásztor oldalán kapcsolódhatott be a magyar ügy képviseletében a történelem sodrásába.
És akkor megint elhangzott egy súlyos, veretes, a maga egyszerűségében döbbenetes Borbély Imre-mondat. Volt a megnyilvánulásaiban mindig valami, ami kinyilatkoztatásként hatott, de ezek a kinyilatkozások annyira egységben voltak személyiségének erejével, hogy soha nem érezte őket az ember túlzóan patetikusnak. Amennyi pátosz belefért ezekbe a mondatokba, annyi pátosznak pedig ott mindig helye volt. Vagy ha nem lett volna, Imre helyzetet teremtett neki.
És akkor hadd idézzem fel a mondatot. A kérdésemre adott választ. Imre azt mondta, mélyen a szemembe nézve, lassan, tagoltan fogalmazva, hogy ha neki választania kell a vallása és a magyarsága között, akkor ő a saját fajtáját választja.
Ahogy ezt kimondta, beleborzongott az ember. Mert Imre ezeket az egyszerű kijelentéseket is olyan irgalmatlan súllyal tudta kimondani, hogy szinte átszakadt tőle a létezés szövete, ami minket körülvett.
Azt a beszélgetést aztán hagytuk szépen gomolyogni erre-arra, de ez a mondat örökre velem maradt.
Nem is annyira a vallási kontextus miatt, hanem azért, mert a magyar érdek képviseletére elkötelezett közpolitikai tartás és kitartás legszebben artikulált mondata volt talán az életemben.
És nem azért, mert annyira cizellált lett volna. Hanem mert a pillanat kivételes szentsége, a személyiség sodró lendülete annyira erősen hitelesítette.
Megtiszteltetésnek érzem, hogy ezekkel a személyesen hozzám fordulva kimondott gondolataival Imre ennyire mély nyomot hagyott bennem. S ez a tudás most azzal az újabb tudással is elmélyül bennem, hogy most már tudom, mennyire fontos lehetett neki ez a tétel. A katolikus hit megélése és saját értékhierarchiájának megváltozása a nemzet javára. Hiszen utolsó szellemi munkája is éppen erről szólt – amint ez a szellemi örökségét ápoló borbelyimre.blogspot.hu egyik friss bejegyzéséből is kiderül. A blogon Imre fia, Borbély Zsolt Attila azt közli ugyanis, hogy apja élete végén azon az életútinterjún dolgozott, amelyet még 2013-ban vett fel vele Tóth Károly Antal, s amely azért nem jelenhetett meg eddig könyv alakban, mert Imre saját perfekcionizmusa miatt folyamatosan csiszolta a szöveget. Ennek az életútinterjúnak az éppen utoljára csiszolt részlete pedig nem volt más, mint a blogon is közölt szövegegység: a katolikus egyházban II. Vatikáni Zsinat döntései nyomán elindult folyamatok erősen kritikus elemzése, valamint a nyolcvanas évek végén Tőkés László barátsága nyomán általa megismert magyar kálvinizmus jelentőségének felmérése – a mise elveszett szentségének, s a vallásos értékrend magyar jellegének együttes keresése.
Ennek az írásnak az erősen szofisztikált, komolyan kimunkált intellektuális tartalma kerül most párba a gondolataimban azzal a mondattal, amely a maga kopogós, pattogós, katonásan tételszerű hatásával élőszóban mondta el nekem ugyanazt, amit ez az életútinterjú keretei közé illeszkedő szellemi bravúrmutatvány is kifejez más eszközökkel.
És arra jutok, hogy a kettőt nem mérem össze, hiszen ezt a két kommunikációs csatornát sem lehet és kell összemérni.
Inkább csak abban maradok magammal, hogy hálás vagyok a sorsomnak, hogy az útjába akadhattam egy olyan embernek, aki képes volt arra, hogy a nemzet megmaradását szolgáló értékhierarchiák tételesen is kifejthető és kifejezhető rendjét a szemembe nézve egyetlen mondatba tudta sűríteni.
Ezt a titkot, ennek a képességnek a titkát kerestem ebben az írásban, akár azon az áron is, hogy mindössze csak pár oldalnézeti képet villanthattam fel a személyes emlékeim közül Borbély Imréről – tudatában ugyanakkor annak, hogy az igazán hiteles, karakteres személyiségek esetében aligha lehet érdemi különbség az oldalnézeti és a felülnézeti képek üzenetét látva.
Az Imréről alkotott képem pedig így, a nem vele, hanem mellette mozgó megfigyelő pozíciójából nézve is, továbbra is az őr és az úr képe – még mindig György Attila könyvének gondolatai mellett megmaradva. Ebben a meggyőződésemben még jobban megerősödve.
Ugyanannak a könyvnek, a Harcosok könyvének ugyanabból a fejezetéből vett sorokkal köszönök tehát el Imrétől.
Azokkal a passzusokkal, amelyekben György Attila azt fejti ki, miért van szükség egy világban az urakra, azokra az urakra, akik egyben őrök is. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy ezeket a sorokat olvasva megint csak Imrére ismerhetünk.
Az urak és rendek nélküli társadalom csupán parasztok és szolgák társadalma: rend nélküli, tehát rendetlen, zavaros és bizonytalansággal teljes. A hitet és az elhivatottságot pénzzel pótolják - s e pénz rabszolgáivá válnak egymás meghirdetett testvériségében. Te, harcosként a végeken, nem vagy testvér velük. Őr vagy és úr vagy fölöttük: távoli, egzotikus rokonuk az emberi fajban, mert véred még nem hígult fel. Ezért, ha néha utadba kerülnek, lehajtják fejüket, előre köszönnek és alulról, szolgapislogással tekintenek fel rád: mert érzik az erőt, az urat és az őrt, mely nemcsak értük, de fölöttük is őrködik” – írja György Attila.
Ehhez már csak egyetlen kérést toldanék hozzá.
Őrködj hát felettünk, kedves Imre, továbbra is – most már őseink csillagösvényét, a Hadak Útját járva.