Thursday, January 24, 2019

Mandics György: Egy dobbanás – Borbély Imre emlékére


Mandics György a magyar szellemi élet talán legérdekesebb, legizgalmasabb alakja ezidőtájt. Költő, író, tudós egyszerre, de ha csak a tudományos munkásságát nézzük, az is  rendkívül szerteágazó. Személyében az utolsó polihisztorok egyikét tisztelhetjük.

Apámmal az utóbbi másfél évtizedben többet találkoztak, mint azelőtt, aminek fő oka, hogy felismerték egymásban a lényeglátót, akik félszavakból is értik egymást, akik nem kell fél napig győzködjék egymást arról, hogy a politikai színpadán a nagyközönségnek előadott játék a felszín csupán s hogy a lényegi kérdések nem a formális fórumokon, nem a parlamentben és a kormányüléseket dőlnek el, hanem a háttérben.

Ismeretségük fokozatosan barátsággá nemesedett.

Mandics György búcsúsorai a Nyugati Jelenben láttak napvilágot.

A szöveg olvasható az „Őr és úr” emlékkötetben.

A képek Kulcson készültek Mandicséknál, 2010 nyarán.






Mandics György:

Egy dobbanás – Borbély Imre emlékére



Valami dobbant. Nagyot dobbant, mint egy távoli visszhang, amelyet mégis valahogy közelről hallok. Talán a szívem volt? Vagy egy másik szív? Egy testvérszív?

Nehezen riad fel az ember a munkájából, ezért alig hallom: meghalt Borbély Imre.

De hisz ez lehetetlen! Hiszen alig néhány napja hallottuk a jó hírt: túlesett egy nehéz műtéten, de jól van. S akkor? Hogyan? Akkor miért?

Valami dobban. Újra dobban. Talán ő kopog? Ő jelez, ő üzen? Valamit mondani akar, kitartóan kopog, küldi a maga nehezen kihámozható morzejeleit.

Valami dobban. Egyre erősebben, egyre határozottabban. Ez az ő kopogása, ez az ő dobogása. Hiszen kétségtelenül ő volt az, aki nem szűnt meg figyelmeztetni politikus társait, hogy vannak ügyek ahol az ékes beszéd falra hányt borsó. Vannak kérdések, ahol azzal kell kezdeni, hogy az asztalra kell csapni. Mert vannak erők, akik csak az erő megnyilvánulására érzékenyek.

Most már világos, hogy ököllel kopognak. Az ő csontos öklét hallom. Talán a Mennyország kapuját üti. Nem magának kér bebocsátást, hiszen egész élete legkisebb részletével is elegendő érv lenne a bebocsátás mellett, hanem azoknak a nagy nemzeti kérdéseknek követel bebocsátást, azoknak a nagy nemzeti tehertételeknek kér bebocsátást, melyeket nem tudott megoldani ebben a korlátozott földi valóságban. Nem tudott keresztülvinni a Parlamentben, az Öregek Tanácsában, a Világszövetségben, az ENSZ kisebbségvédelmi fórumain, s mindenütt ahol kért, érvelt, kilincselt, de mégis minden maradt a régiben.

Valami dörög, igen, dörög. Mert Imre most már a Jóisten előtt veri az asztalt. Mert – mondja: Nem elég, hogy mi Te benned bíztunk eleitől fogva, nem elég, ha te Uram itt ülsz trónusodon, s körülötted helytartóid liberális vattafelhők sűrű hangtompítóit függesztik trónusod köré, hogy ne halld meg a mi panaszainkat. Valami dörög, mint Gábor Áron rézágyúi a szabadságot eltipró hordákkal szemben. Valami dörög, igen, ez te vagy, ez a te hangod, mely üzen, hogy nincs nyugalom, nincs megállás, a halogatást be kell fejezni, s készül a Mennyei revízió. Mert nem lehet, hogy annyi szív, mert nem lehet az ÍGY LEHET, s főként NEM, a CSAK ÍGY LEHET.

Imre csontkeze dobol, értünk dobol, s ha most sem – hát mikor, hát HOL?



Megjelent a Nyugati Jelen 2017. február 3.-i számában.


Saturday, November 3, 2018

Orbán Viktor a globális világhatalom törekvései, az elnemzetlenítés, a mesterséges homogenizálás, a hagyománypusztítás ellen – Borbély Imre e témában fogant gondolatai 2016 őszén




BI: Ami az utóbbi években Magyarországgal történik tulajdonképpen nem más, mint pszichoterror, médiabeli és politikai össztűz, egyfajta politikai mobbing. Ennek egyetlen kitapintható oka az, hogy Orbán Viktor kormánya szembeszegül a nyugati pénzszivattyúk zavartalan működésének igényével (Bogár László találó megfogalmazása). Megadóztatja a bankokat, adózásra kényszeríti a multikat, csökkenti az ország energiaügyi kiszolgáltatottságát, irányt mutat a „migránsválság” kezelésére, és ezzel egyértelműen szembe megy a háttérhatalom érdekeivel. A háttérhatalomnak gondja és módja van arra, hogy a saját érdekeit képviselő brüsszeli adminisztrációt mozgósítsa a „bűnös” ellen. Ez priméren gazdasági érdek.
De van egy ideológiai érdek is, ami ugyancsak a háttérhatalom gazdasági érdekére vezethető vissza: az Európai Uniónak az egyetlen kitapintható ideológiája a hagyományellenesség, azon belül a keresztény- és nemzet-ellenesség, ezzel párhuzamosan a multikulturalitásnak hazudott homogenizálás.
Mert a tényleges multikulturalitást nem a „több Európa”, nem az Európai Egyesült Államok, a kontinensszintű föderalizálás teremti meg és tartja fenn, hanem a „nemzetek Európája” felfogás mentén való építkezés. A kultúra fejlődési kerete a nemzeti társadalom és annak állama, az egyes kultúrák fennmaradásának s így a multikulturalitásnak záloga pedig a nemzeti önrendelkezés és nemzeti szuverenitás, a globalista kultúr-homogenizációnak való ellenállás.
El akarják törölni a nemzet fogalmát, a nemzeti értékeket, a nemzetet, mint olyat az európai közgondolkodásból. Ez az EU fő kitapintható célkitűzése. Ezt ki is jelentették. Ez a Jean Monnet-féle út, egy párizsi, nem francia származású emberé, aki bankárrá lett Amerikában, és visszajött Európába ezekkel az „idealisztikus” elképzelésekkel. Ha lehet olvasztótégely Amerika, miért nem lehet olvasztótégely Európa is.

TKA: Mindenki tudja, hogy az „amerikai olvasztótégely” nem olvasztótégely.

BI: Persze. De ő ezzel jött vissza, és ez az ő álma. Ebben partnere volt Kalergi gróf is. Teljes nevén Richard Coudenhove-Kalergi, aki egy nagyon régi arisztokrata család sarja volt, s a húszas években élte szellemi fénykorát. Ő a páneurópai eszme megfogalmazója volt. A „Praktische Idealismus” című 1925-ben megjelent könyvében le is írja azt, hogy mi az ő jövőképe Európával kapcsolatban. Szerinte az európai népek össze fognak keveredni, és végeredményben az európai faj egy sötétebb bőrűvé fog változik. 
De addig is fontos lesz végigkísérni akarati és vezetői szinten ezt a folyamatot, és segíteni. Persze senki se gondolhatja naivan, hogy könnyű lesz majd az egyesült európai federáció élén egy franciát elképzelni úgy, hogy az elfogadjon egy német hadügyminisztert. Vagy hogy egy német elfogadjon egy francia miniszterelnököt. Ezért az Úristennek hálát kell adni, hogy lehetővé teszi egy új nemzetközi arisztokrácia színrelépését. Adott az az intellektuálisan fölkészült, anyagilag jól szituált nemzet és közeg, amely minden nemzeten belül megtalálható. A zsidókra gondol, a zsidókról szól Coudenhove-Kalergi, akik majd az eljövendő egyesült Európának a tudás- és akarat-elitjét, politikai elitjét fogják adni és közülük verbuválódnak majd azok a miniszterek és miniszterelnökök, akiket mindenki elfogadhat.
Ezzel a Monnet-Kalergi-féle elképzeléssel szemben állt de Gaulle véleménye, aki azt mondta, szó sem lehet erről, a „grande nation” ezt soha nem fogja elfogadni. Szerinte – és ebben csak egyetérthetünk vele - Európa nemzetekből áll, úgy jött létre, nemzetekből, melyeknek évszázadokra visszatekintő szervesen kialakult kultúrája van, és csak a nemzetek egységét lehet elképzelni Európa földjén.
Azóta az Európai Unió a Monnet-Kalergi féle útra lépett, a mesterségesen gerjesztett krízist arra használja fel, amire normálisan a külső katonai fenyegetettséget szokták felhasználni azok, akik egységet akarnak kovácsolni. Az utóbbi idők gazdasági válsága kapóra jött, hogy a háttérhatalom pénzszivattyúi még több pénzt tudjanak „kivenni” az amúgy túl gazdaggá és túl önállóvá váló Európából, de a világ egyéb tájairól is. Lehet, hogy a plusz pénzre a Kína elleni fegyverkezés miatt van szükség. Mindenesetre sok elemző mondja, hogy a gazdasági válságnak nevezett jelenség-együttest mesterségesen hozták létre. Ezt Brüsszel arra használta föl, hogy egy további nagy lépést tegyen a Monnet és a Coudenhove-Kalergi által kijelölt úton a federáció felé. Merkel német kancellár állandóan, mantraszerűen ismétli: „Wir brauchen mehr Europa”, vagyis több Európára van szükség. Ez azt jelenti, hogy federáció kell. Ugyancsak ő egységes európai adórendszert akar bevezetni, ami egy képtelenség, ha belegondolunk. Ezzel teljesen tönkretenné a kis nemzeteket nemzeti mivoltukban.
A Kalergi-terv megvalósítása azzal indult, hogy amerikai nyomásra az ötvenes évek végétől lehetővé tették a török vendégmunkások tömeges alkalmazását Németországban. Máig élő mítosz, hogy azért volt erre szükség, mert egyes ágazatokban való tevékenykedés, amit a köznép „aljamunkának” nevez, a németeknek derogált volna. A valóság ezzel szemben az, hogy a német munkamorál biztosította volna a társadalom és az állam teljes vertikumának a működését. Németország „kulturális színesítése”, a muszlimok tömeges betelepítése, párhuzamosan a multikulturalitás hazug jelszavának propagálásával az ország német jellegének fellazításának s végső soron tönkretételének céljával történt. 1975-ben kezdődött kontinentális szinten az idegen és asszimilálhatatlan tömegek európai betelepítése.
E folyamat eredményeképpen oda jutottunk, miként azt Pokol Béla szociológus professzor leírja az „Európa végnapjai” című könyvében, hogy ötven éves távlatban a muszlim többségű bevándorlók mindenképpen többségbe kerülnek. A globális háttérhatalom berkeiben mégis arra jutottak, hogy ezt a folyamatot felgyorsítják. Erről szól a migránsválságnak nevezett tudatos és tervszerű támadás Európa ellen.


Ezzel a politikával megy szembe Orbán Viktor.
Nem csoda, hogy a torkának esnek.


Részlet Tóth Károly Antal és Borbély Imre 2013 és 2016 között folytatott beszélgetés-sorozatának még meg nem jelent fejezeteiből.

Wednesday, October 31, 2018

Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

Nekifogtam apám, Borbély Imre Tóth Károly Antallal folytatott nagyívű beszélgetésének ki nem adott, eddig sehol meg nem jelente részét sajtó alá rendezni.
Addig is, míg könyv formában megjelenik, frappánsnak ítélt részeket felteszek a blogra. Itt van például egy kiváló eszmefuttatás a sajtószabadságról. (BZSA)

(A képsorozat a két jóbarát utolsó földi találkozása alkalmával készült, 2016 júliusában, Budapesten, egy közös barátunk lakásán, a Sushi Sei nevű étteremben és a Zazzi cukrászdában.)




Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy pervertáljon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”


A skót származású John Swinton a New York Times vezércikkírója volt az amerikai polgárháború teljes ideje alatt. Köztiszteletnek örvendett. 1883. április 12.-én díszvendége volt egy bennfentes újságírói és kiadói bankettnek a new yorki Mills Buildingben a Twilight Club-ban. Valaki elismerő szavakkal magasztalta a független sajtót.
Erre Swinton a következőket válaszolta: „Amerikában olyasmi, mint a szabad sajtó nem létezik, hacsak nem vidéki városokban. Ti mindnyájan rabszolgák vagytok. Ti tudjátok ezt és én is tudom. Nincs egy sem köztetek, aki őszintén merné kifejezni véleményét. Ha mégis megtennétek, akkor eleve tudnátok, hogy az soha nem kerülne kinyomtatásra. Jómagam 150 dollárt kapok azért, hogy az őszinte véleményeket távol tartsam azon újságtól, amelynek dolgozom. Mások közületek hasonló fizetéseket kapnak hasonló dolgokért. Amennyiben mégis megengedném becsületes vélemények megjelenését valamelyik lapszámban, akkor 24 órán belül Othello sorsára kerülnék: elveszteném foglalkozásomat. Az, aki eléggé bolond ahhoz, hogy őszinte véleményeket írjon, utcára kerülne és vadászhatna valamilyen más állásra.
Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon (villify), hogy a Mammon lába előtt hajbókolva az országát és fajtáját elárulja napi kenyeréért, vagy, ami egyre megy, a fizetéséért. Ti tudjátok ezt és én is tudom ezt – és akkor micsoda bolondozás a „szabad sajtóra” emelni poharainkat! Mi mindnyájan a színfalak mögötti gazdag emberek eszközei és vazallusai vagyunk. Pojácák vagyunk. Ők húzzák a zsineget, mi pedig táncolunk. Az időnk, a tehetségünk, az életünk, a lehetőségeink más emberek tulajdonában vannak. Értelmiségi prostituáltak vagyunk. (Pár hónappal a fenti kirohanás után, Swinton elhagyta állását és John Swinton’s Paper nevű önálló, munkásmozgalmi lappal kísérletezett – sikertelenül.)
Egy félrevezetett néppel nem lehet valódi népakaratot fölépíteni. A félrevezetett emberek nem képesek felismerni, hogy valójában mi az érdekük. Tehát demokráciáról a szó valódi értelmében nem lehet beszélni, amikor az információt szűrik és a szűréssel párhuzamosan súlyosan eltorzítják.
Márpedig ma is szűrik.
Nem úgy, mint a kommunizmusban és az abszolutizmusban, amikor a cenzúra eltávolította a hatalom által kifogásolt információt, hogy megakadályozzák a terjesztését. Ma már megírás előtt közbelép a cenzúra. Jelenleg a pénz cenzúrája működik. Aki egyszer hibát követ el, azt kirúgják, és elfelejtik. Nem közvetlenül az információt, hanem annak közvetítőit válogatják ki egzisztenciális alapon.
A médiában dolgozók létalapjuknál fogva kiszolgáltatottjai azoknak, akik birtokolják a tömegkommunikációt. A főszerkesztő pontosan tudja, hogy mit lehet leírni, mit kell leírni és mi nem szabad leírni. Kiadják neki. Vagy sugallják. Vagy pedig tapasztalatból tudja, hogy az elődjét miért rúgták ki. És ő rendelkezik akkora éleslátással, hogy ezt kitalálja. Így születik a bizalmi ember.
Én nem hiszem, hogy a New York Times élére az utóbbi ötven évben olyasvalaki kerülhetett, akiben a háttérhatalom ne bízott volna. Aki az ilyen állást betölti, már eleve beépített ember.
Udo Ulfkotte „Megvásárolt újságírók” című magyarul is megjelent könyve részletesen leírja azokat a finom mechanizmusokat melyeken keresztül demokratikusnak mondott politikai rendszerben is kézi vezérléssel működik a sajtó. Ilyen körülmények között a demokrácia, illetve a most demokráciaként eladott vagy címkézett rendszer nem más, mint népfélrevezetés, népszórakoztatás és népámítás.



Sunday, October 14, 2018

Bodó Barna: BORBÉLY IMRE


Apám tiszteletére összeállított emlékkönyvben a felkért szerzők írásai mellett helyet kaptak a sajtóban valamint a világhálón közzétett megemlékezések is. Elsőként, a szerzőket abc sorrendbe téve Bodó Barna újságíró, politológus sorait teszem közzé a blogon.


Bodó Barna:
BORBÉLY IMRE

Elmentél.
Űrt hagytál. Személyeset is, de ezen túl is.
Az általad képviselt felkiáltójel fog hiányozni szű­kebb és tágabb világunkból.
Képviselt? Te voltál a felkiáltójel.
Úgy hallgatni, mint Te, senki sem tud/ott. Olyan so­katmondóan. Olyan lel­ket rázóan. Olyan számon ké­rő­en.
Tekintetedre sokan, sokáig fogunk emlékezni. Minden benne volt azok számára, akik figyelnek másokra, figyelnek eseményekre, figyelnek fo­lyamatokra.
Örökséget is hagytál ránk, meg kér­dőjeleket.
Mi van társnemzet mivoltunkkal? Az­zal az elméletileg megalapozott, politikailag szükséges értelmezési ke­rettel, amely lehetővé teszi az auto­nómia-diskurzus áthangolását, új re­giszterbe emelését. Ízlelgetjük a szót: társ a nemzeti mivoltban. Nem kisebbség, ha­nem társnemzet. Miért ne volnánk? Hányan élnek Lu­xem­burg­­ban? És Cipruson? Nemzetek, ugye, ki be­szél ar­ról, hogy hol a határ, hányan alkothatnak nem­zetet…
Te 1991-ben vi­lágosan láttad: jövőnk csak akkor lesz hosszú távon, ha sorsunkról magunk döntünk. Láttad és vallottad ezt akkor, amikor az autonómia szó kapcsán sok politi­ku­sunkat kirázta a hideg, amikor a kifejezés maga félelmet gerjesztett a leg­felsőbb politikai körökben.
Láttad azt, amit az utóbbi időben vallanak/vallunk egyre többen: jövőnk biztosítéka, az autonómia elő­fel­tétele a nemzeti többség és a magyar ­közösség kö­zötti párbeszéd a kö­zösségi lét jogi kereteiről. Pár­beszélni az autonómiáról ma Romá­niában nem le­het. A román politikus alapviszonyulása: kizárt, mert nem­zetellenes, al­kotmányellenes. És nem hallja meg az érveket, hogy egyik állítás sem igaz.
Te nem vitázni akartál, hanem át­lépni egy másik re­giszterbe, ahol a zsigeri elutasítás elkerülhető. Vajon miért állt el a romániai magyar köz­kép­viselet az auto­nómia-diskurzus közéleti fenntartásának ezen lehető­ségétől?
Nem Tőled kérdem, Imre, de Rád való hivatkozással.
És látom a tekintetedet, amitől a potenciális vá­laszadó megáll mondata közepén, és arra kényszerül, hogy vessen számot önmagával, a helyzettel.
Soha nem vitáztunk, de sokszor néztél rám is azzal a tekintettel.
Na nem akkor, amikor a Kolozs­vári Nyilatkozat szö­vegét megbe­szél­tük, amikor az elvekben meg­álla­podtunk és fogalmaztuk. Hanem akkor, amikor mások­kal hajlandó voltam elnéző, úgymond megértő lenni…
Abban a tekintetben nemcsak villogó számon­kérés, de játékos lángok is felcsillantak. Pl. akkor, ha szóba ke­rült egyik-másik közéleti szereplőnk tur­pissága, átlátszó magamentési kí­sérlete. Mások megal­kuvásait ekként nyugtáztad.
Magad számára maradtál felkiáltójel.
Aki nem enged a 48-ból. Aki szá­mára labanc csak azért létezett, hogy mások is lássák, mitől kell elhatá­ro­lód­ni.
Jó volt tudni, hogy ott állsz a strázsán.
Eszmei értelemben ott is maradsz.

(Fotókat kerestem a bejegyzéshez, végül hármat is leltem, jó hangulatúakat, egy 2007-es balatonboglári közös kiruccanásunk életképeit.)

(A Kukorica  csárdában)
 (A boglári parkolóban)
 (Légli Ottó pincéjében)


Megjelent a Heti Új Szó 2017. február 2-i számában.

Thursday, October 11, 2018

Vesztergám Miklós: Öntudat, erő, határozottság


Vesztergám Miklós tárogatóművészt a kétezres évek első évtizedének közepén ismertem meg, Bálint Zoltán hívta meg Aradra. Nagyon gyorsan barátságot kötöttünk, úgy hiszem életre szólót. Megannyiszor mulattunk együtt úgy, hogy apám vezette a férfikórust, borklubokban baráti társaságokban. Köztük is meghitt barátság alakult ki. Miklósnak három cédéjét gyakran hallgattuk az autóban apám utolsó életévében, 2016-ban programszerű budapesti útjaink alkalmával. (Egy komoly vetélytársa volt Miklósnak e műfajban, Varga B. Tamás.)
Apám temetésén is Ő fújt a tárogatót.
Nagy ember, nagy lélek, a nemzetéért bármire hajlandó hazafi, a Szent Korona tanának önkéntes hirdetője.
Alább az Ő búcsúszavait olvashatjuk.

(A képek a kitűnő egri borász, Vincze Béla temesvári kóstolója alkalmából készültek 2005 késő őszén.)




Vesztergám Miklós:
Öntudat, erő, határozottság

Borbély Imrét a fián, Zsolton keresztül ismertem meg, aki többször is meghívott Aradra és Temesvárra borbemutatókon tárogatózni. Temesváron Imrééknél mindig felséges ebéd volt, utána a családfővel "megvitattuk", hogyan kellene helyreállítani a nemzeti öntudatot, és Magyarország egységét, és az ezzel kapcsolatos feladatokat. Már előre vártam ezeket a vitákat, mert élmény volt hallgatni az érveit, megközelítéseit.
Óriási erő, öntudat, és tettrekészség sugárzott belőle, kemény, határozott, és radikális lépésekben látta a megoldást. A célban természetesen egyetértettünk, a megoldást illetően másképp láttuk a feladatokat, mert míg a Szent Korona tanban, és az öntudat visszaszerzésében láttam a kiutat, Ő azt mondta, ez jó, de lassú folyamat, most kell cselekedni, és erőt felmutatni, mert ellenségeink csak abból értenek.
Ezek a eszmecserék nagy élményt jelentettek számomra, nagyon sokat tanultam belőlük. Imre azon kevés ember közé tartozott az ismerőseim közül, akinél mindig éreztem, hogy nem másoktól összelopkodott érvekkel vitázik, hanem minden gondolata a legmélyebb meggyőződéséből fakad és mindig őszinte. Ez ma már sajnos nagyon kevés embernél tapasztalható.
Nagyon szeretett énekelni, erős, mély, dörgő hangja volt. A kedvencei a hazafias, irredenta és katonadalok voltak. Hozott magával egy összefűzött szöveggyűjteményt, és nyújtotta oda mindenkinek, hogy Ők is tudják énekelni a dalokat. Nagyon szerette a Horthy-nótákat, nagyon tisztelte a kormányzó urunkat, és példaképül állította mindenki elé.
Lelkét visszahívta az Úr, de meggyőződésem, hogy odaátról is minden erejével azért tesz, hogy hazánk újra feltámadjon. Arra kérem a Teremtő Jó Istent, hogy a lelkét ne százszor, de ezerszer küldje le közénk, hogy legyen olyan új nemzedék, aki folytatja azt az utat, melyet Imre jó példával elénk állított.
Számomra Imre az öntudat, az erő, a határozottság, a tettrekészség, és a céltudat eszményét személyesíti meg, és biztos nem vagyok ezzel egyedül.
Emlékét szívemben megőrzöm.


Monday, October 8, 2018

Vágó Bálint: Borbély Imre emlékére


A Transindex nevű balliberális portál sosem tartozott a kedvenceim közé. Annyit viszont el kell ismerjek, hogy e portál Disputa rovatának köszönhetek több életre szóló barátságot. És ha azt nézem, hogy az a két ember, akivel itt találkoztunk először – név szerint Ferenczi Attila és Strahl Zoltán - kikkel ismertetett össze a későbbiekben, akkor tucatnyira nő azok száma, akiket implicit e portál vitarovatának köszönhetően ismertem meg és máig nagyra tartok.

Közülük való Vágó Bálint, aki anno dacumál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistái közé tartozott, azok közé, akik nem fogadták el Toroczkai László vezetési stílusát s végül külön szervezetet alapítottak Egyesült Magyar Ifjúság néven.

Bálint egyike azoknak, akikkel apám is, jómagam is úgyszólván minden fontos értékrendi kérdésben egyetértettünk, különös tekintettel a nemzet sorskérdéseire s egyike azon keveseknek, akikkel apám „szemmagasságban” tudott egyik kedvenc témájáról, a haditechnikáról eszmét cserélni.

Miután Bálint Nagykörűbe költözött sajnos ritkultak találkozásaik és találkozásaink, de a „nemzetpolitika” nevű levelező listának köszönhetően heti rendszerességgel vagy egy pezsgő több napos vita esetén akár napi rendszerességgel cserélhetünk eszmét.

Alább Vágó Bálint búcsúszavait olvashatjuk.





Vágó Bálint:

Borbély Imre emlékére



Amikor megkaptam Borbély Imre halálhírét, bevallom őszintén, elsőnek az önző érzés tolakodott elő: mi lesz most velünk?

Úgy alakult az életem, hogy Imrével jobbára csak a távolból tartottuk a kapcsolatot és messzebbről követhettem nemzetépítő munkásságát. Családommal egy kis Tisza menti faluba költözve próbáltunk megkapaszkodni, nem gondolhattam arra, hogy ellátogassak barátom vendégszerető otthonába.

Azt gondolja az ember ilyenkor, hogy majd bepótoljuk az elmaradt találkozásokat.

A ritka összejövetelek közötti időt segített áthidalni az info-kommunikációs forradalom eredményeként kiszélesedett internet, hiszen hellyel-közzel az internet robbanásszerű magyarországi elterjedésének idején kezdődött ismeretségünk és barátságunk, amiért hálás vagyok a Sorsnak. Sok-sok bitté alakított betű hozta-vitte a gondolatokat két találkozás között.

Éltetve a megnyugtató tudatot, hogy ha a távolban is, de ott van Imre és kiterjeszti jótékony hatását „a fiatalságra” - gyermekein kívül többünkre, akik körülötte időközben lassanként családos felnőttekké formálódtunk. Gondolom, remélem, hogy öröme telt ezt az emberré alakulást látni, hiszen megvolt a maga része benne.

Szerencsémnek tartom, hogy lehetőségem volt megismerni öreg, háborút megjárt, egykori magyar királyi honvédtiszteket, mint a keleti fronton eltűnt nagyapám ludovikás évfolyamtársát, az utolsó huszárok egyikét vagy egykori vadászpilótákat, akiknek megcsodálhattam életük alkonyán, esetleg rokkantan is, bámulatra méltó tartását. Általuk megsejthettem valamit az ő idejük szellemiségéből.

Ezt az élő szellemiséget láttam viszont Borbély Imrénél.

Igazi parancsnoki egyéniség volt, 1848-as honvédtábornokot idéző megjelenésével, orgánumával, hatalmas tudásával és bölcsességével, atyai szigorával, vita hevében villámló tekintetével, amit kellemesen oldott barátságos jó kedéllyel, egészséges, férfias nevetéssel.

Szerencse és szerencsétlenség egyben, hogy Imre nem vezethetett minket harctéren, a még reánk váró harcokat nélküle kell megvívnunk, maradt utána kínzó űr és az a harcos szellem, amit közvetített és ami örökkön itt lebeg felettünk, míg magyarok élnek a Kárpát-medencében.

Tehát jobban tesszük, ha fölemeljük a fejünk, mert nem tetszene neki, ha elhagyjuk magunkat.

A legkiválóbb magyar borok kóstolása közben ismertem meg Borbély Imrét, a jó magyar bor és mélyen tisztelt barátom összekapcsolódtak tudatomban. Minden pohár borban, mit ezután elfogyasztok benne lesz Borbély Imre emléke, egyben egy-egy sor ima érte.


(Vágó Bálint barátok körében 2018. március 15-én a Békemenet után. 
Apám is eljött volna, ha megéli.)




Nagykörű, 2017. március 5.-én,

az 1849-es szolnoki csata évfordulóján


Wednesday, September 12, 2018

Vass Csaba: Hárman voltunk


1994-ben, újkori demokráciánk leggyászosabb választását követően az RMDSZ Borbély Imrét delegálta az MSZP kongresszusára.

Nem állom meg, hogy ide ne szúrjak egy jellemző sztorit, mely még most is, a nem szűnő gyász dacára mosolyt csal az arcomra.

A kongresszus végén valamelyik MSZP-s vezető azt mondta, hogy „akkor énekeljük el együtt a dalt”. Apám, aki az első sorban ült , felállt, azt hitte, hogy a Himnusz következik. Amikor az MSZP-sek rázendítettek az Internacionáléra, akkor teljes természetességgel leült. Mellette igen jóravaló kisebbségi vezetőnek volt helye a Kárpát medence másik szögletéből, hadd ne mondjam a nevét. Nekiállt cibálni apám zakóját vállmagasságban, állva odáig ért ugyebár a keze, fogai között szűrve, hogy „állj fel, állj már fel, mert botrány lesz”. Apám a harmadik noszogatásra szintén a foga között szűrte az üzenet: „hagyj békén, mert behúzok egyet.” Nem lett botrány. Apám viszont gazdagodott néhány jó kapcsolattal.

Akkor még úgy tűnt, hogy van esély arra, hogy az MSZP nemzeti irányba fejlődjön. Pokol Béla több harcos publicisztikában is amellett érvelt, hogy a nemzeti erőknek össze kellene fogni az MSZP-vel, különben az SZDSZ mindent tönkretesz a magyar kultúrában és oktatásban. Végül nem úgy lett, szerencsére, a kártétel nagy volt, de nem helyrehozhatatlan.

 Apám értelmszerűen a nemzeti szárny politikusaival kereste a kapcsolatot, Kósa Ferenc filmrendező elfogadta meghívását a paradigma-konferenciára Székesfehérvárra 1995-ben, Lábodi Lászlóval a 2004-es népszavazásig jó viszonyban volt (apám mindenkit nemzetárulónak tekintett, aki nemmel szavazott vagy nemmel szavazásra buzdított s meg is szakította velük a kapcsolatot), halálig tartó jó barátságot ápolt Pozsgay Imrével és a jeles politikus háttéremberével, Vass Csabával, akiről kevesen tudják, hogy Bogár Lászlóhoz mérhető szellem, mind a lényeglátást, mind a műveltséget illetően.

Az Ő búcsúszavait olvashatjuk lentebb.



Vass Csaba:

Hárman voltunk



Hárman voltunk, Imre, Ernő s jómagam, mint a hegyek címerünkben, mint a színek zászlónkban, és mint a magyar igazság. A hegyek jogos tulajdonunkat-területünket, a Szent Korona szakrális testét, a színek tulajdonságainkat: a napot, Arany Atyácskát, a nappali után az éji világosságot, a Holdat, a fehéret-ezüstöt – mint Árpád zászlajában – Ezüst Anyácskánkat, a zöld, Atyácskánk és Anyácskánk által felemelt szakrális létünket jelölte ki számunkra.

Ami együtt az igazságban való rendíthetetlenséget tette ki; aki magyar: nemes, s ezért csak az igazat gondolhatja, vallhatja, teheti. Háromszorosan is: amily igaznak látszik, amelyet megvalósíthatunk, s amely a legmélyebben, s ezért mindételen mindig folytathatóságot biztosít. Aki magyar, az a hozzá illő, a látszólagos és a megvalósítható, azaz a hamis és a gyenge igazsággal szemben csak a Világ Világosságát, a létigazságot, az erős, magabiztos, és rendíthetetlen igazságot élheti és éli. S ha már nem élheti, akkor, mint szent állatunk, a Pelikán, önfeláldozóan, hogy utódai visszatérhessenek ez útra, harcba száll érette.

S amíg harcról volt szó, bajunk nem volt semmi. Legyőzni még az eredetünket, s létünket meghatározó-szabályozó léttörvényeinket, s becsületünket elorzó, s a maga érdekeinek megfelelővé átmaszkírozó, írásos emlékeinket és hordozóit megsemmisítő, a megmaradtakat raktárak mélyére záró tolvaj bandák sem tudtak. Emlékezzünk bátran, bár hamis diplomácia ügynökei tiltják, Pozsonyra, s arra, hogy évszázadokkal később az elpusztításunkra a törökkel szövetkező, a mai migrációt szervező, magát európainak nevező hordák ellen mi védtük meg Európát, az igazit, s velünk együtt az útról letért szövetkezőket is.

De vigyázz, ne tévesszen meg: életünket csak a látszat révén, létezői voltunkat a megvalósíthatósággal szabályozó, ember kitalálta normáinkat csupán a gyenge igazsággal méricskélő megoldások merőben idegenek tőlünk, a hármas, vagyis a létigazságot élőktől. Ellenségeink, akik éppen ezért ellenségeink, maguk is felismerték, ha és amíg érintetlen Szentkorona szakrális teste, míg ennek létét a háromszoros, a létigazság és ennek megvalósításán őrködő igazságőrző, csak az ilyet tekintélynek elismerő és ezért csak ennek tiszteletet adó magyar létezik, addig esélyük sem lehet a győzelemre, tulajdonságaink kiforgatására. Addig a létigazságot nem áldozhatják fel a megvalósíthatóság oltárán, az ebben tekintélyes életet és szimbólumait nem cserélhetik el az önzés hivalkodó látványosságával fölénk tolakodó experimentumaival, s a tiszteletet nem a megvalósíthatóságban hivalkodóknak kiutaló hamisítással.  S nem tehetik, az összes többi embert, Isten szent teremtményeit, alacsonyabb rendű, s kiirtható, feláldozható tömeggé.

A hivalkodó megvalósíthatóság magának vindikáló és a folytatható igazság európái közti évezredes küzdelmek, bár világháborúkkal kívánták lezárni, nem értek véget – s ismét egy magyar állt ki Európáért, mi több Euramerikáért. Amely éppen most kezd öntudatra ébredni: az USA és Európa ma két és fél évszázad után végre Euramerikaként kezdte felemelni fejét Amerópa ellenére is és éppen a földi életet veszélyeztető és ember-milliárdokat áldozni: temetni tervező torzultságával szemben.

S hogy ez megtörténhetett, abban hármunk közül az először távozó Imre barátunknak, kiemelkedő szerepe volt. Persze, egy embernek a történelemmel szemben, vagy érte, csak vajmi kevés lehetősége lehet, ha nem a hatalmi centrumban áll. De itt nem is arról a magyarságát őrző erdélyi és világmagyarságbéli sokaságról kell szót ejtenünk, akiknek Imre utat mutatott, s értük és velük felelősséget vállalt. Hatása ennél sokkal tágabb: világméretű volt. Nem, nem túlzás, csak érteni kell a "hatás" miben létét. Egy celebnek a hatása a média-zombikra terjed ki, a politikusoké még ennél is kevesebbre, az ideológiai élő-halottakra. Akik elhiszik, hogy akkor képviselhetik a velük szemben szövetkezők egységével szemben a nemzetet, ha ellenséges pártokra szakítják szét a védeni kívánt nemzetet. Imre hatása ugyan egyre gyöngülő hullámokban, de a világ minden szögletébe elért, s nemcsak mert a Magyarok Világszövetségének meghatározó főtisztje volt, hanem, mert példája a nyelvi, politikai népi határokon túl is képes volt megszólítani és reményt adni a világnak az ő példájára éhező és abból erőt meríteni akaró mindennapi hősei számára. Amint a maga korában minden magyar, manapság minden ember érti a furcsa szavakat, s nem szájtátva bámul, mint a költő által megénekelt szerencsétlen megtévesztettek, "akiknek ha eszmélnének, eszme csak az övék jut eszükbe." A meglett ember érti az igaz szót, s megbecsüléssel és tisztelettel tekint arra, aki szóhoz éppen az igazságot engedi jutni.

Imre számára kétféle ember létezett: a magyarokért élő, s a másik, aki hitből, érdekből, vagy csak tudatlanságból - éppen ellenére. Nem tévesztette meg a párttagság sem, mert tudta, felismerte, hogy kivált a mi országunkban,a magyarságért, azt a keveset is, ami később már nem is volt kevés, csak a párton belül lehetett: a nemzeti baloldalon. S egy hitszegő, ellenségeink által a miniszterelnöki székbe ültetett, de már előtte árulóvá lett: mezőgazdaságunkat, s iparunkat leépítő "politikus" szava nem tartása zárta ki a nemzetből a "baloldalt," és vele együtt az őt magasra emelő mozgalom, a népiek mozgalmának minden tagját.

Egy sem kerülhetett kormányába közülük, liberálisok annál inkább. Olyanok is, akik egyetlen törvénnyel: a "csődtörvénnyel” az egész magyar gazdaságot térdre kényszerítették, s ezzel fillérekért játszották át a – nem baloldali sztálinistáknak -, illetve külföldnek. Imre tudta, hogy a nemzet ellen éppen az ősi önkormányzatok önkormányzata helyére kényszerített, jobb és baloldalra szétbontása, s egymásra uszítása a leghatásosabb fegyver, s hogy csak az egymással összefogásra elszánt nemzeti jobb és nemzeti bal állhat ellent a kívülről-belülről rontó támadásoknak.

Tudta, hogy ha vannak, akik jobb oldalt mondanak, hogy ne legyenek nyomorékok, baloldaluknak is lenniük kell. Persze nem nemzetközi, hanem nemzeti baloldalnak – ha már egyszer szétszakították a nemzetet. S a nyakunkra ültették a nemzetközi jobb és baloldalakat. Vallotta, hogy ellenükre kell felszabadító harcot vívnunk. Sokszor beszéltünk erről, s együtt csalódtunk a nemzeti jobb és a nemzeti bal élére saját tehetségük és általunk is állítottakban. Akik nem értették sem a kétféle jobb-baloldalt, sem azt, hogy az "észrevétlenül elavult modernizáció" helyett már a globalizáció korát éljük, egy új létmódét, ahol minden megváltozott, s hogy ezért nekünk velük kell változni, s közben megmaradni magyar nemzetnek, Szentkorona országának. Ők nem elárulták, csak elhagyták posztjaikat, s a hamis jobb-bal valamelyikébe besorolás helyett személyükben akartak hősök lenni, s csak minket támadtak hátba – miközben már nemcsak egy médiával, hanem egy más, egy globális, puha hatalmi gépezettel, a "producenssel" álltak szemben eszköztelenül. Ma már, szerencsére nemcsak a médiát, de a producens egy másik oszlopát, az idegen egyetemeket is próbáljuk visszavenni, s folytatjuk a producens többi, nemzetünket "xenáló" intézményével együtt a visszavételt is. Hosszú harc árán már lehet országunkban szkíta kisebbséginek lenni, s szkíta önkormányzatot is újraalkotni. Imre mindezeket is felismerte, s például a Vatikáni Zsinat ördögi mesterkedéseit is megmutatta mindenkinek.

Hárman voltunk, emlékeztetek újra, mint a magyar igazság. Ernő már régen felzárkózott műveivel Imre mellé az igazság kutatásával és publikációival, s a magam szerény eszközeivel igyekszem én is. Imre azonban ezen is túl látott. Tudta, hogy a magyar igazsághoz a negyedik, a ráadás is elkerülhetetlen, a folytatás. S mindenki okulására, fiában a "ráadást" is megadta nemzetünknek.

Áldott nyugalmat Számára, hogy aztán majd Onnét segíthessük, újra hárman, nemzetünket.