Wednesday, January 17, 2018

Borbély Imre az RMDSZ első kongresszusáról


Borbély Imre, az RMDSZ későbbi elnökségi tagja és parlamenti képviselője az 1990 áprilisában Nagyváradon megtartott első kongresszuson megfigyelőként vett részt. A későbbiekben, az 1991-ben megkezdett közös munka során ismerte meg közelebbről azokat a politikusokat, közöttük a két elnökjelöltet, akik e kongresszus főszereplői voltak.
Nagyváradon esély mutatkozott arra, hogy egy olyan tiszta ember kerüljön az elnöki székbe, akik nem a vélt román tűrőképsséghez igazítja a magyar érdekképviseleti szervezet célhorizontját, hanem a magyar létérdekekhez. Ezt az esélyt nem sikerült megragadni.
Borbély Imrét az első kongresszusról Tóth Károly Antal, a legendás „Ellenpontok” című folyóirat egykori szerkesztője faggatta. A szöveg részét képezi a „Harc a nemzet érdekében” című kötetnek. (BZSA)

Az RMDSZ nagyváradi kongresszusán. A szövetségi elnök megválasztása

BI: Ez volt az első kongresszus, amelyen részt vettem, de nem küldöttként, hanem egyszerűen elmentem oda vendégként, amikor megtudtam, hogy hol és mikor rendezik meg. Azt hiszem, Budapesten voltam éppen, és onnan útban hazafelé megálltam Nagyváradon.
Annak a váradi kongresszusnak egyik tétje az volt, hogy a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontját alkalmazzák-e vagy sem az RMDSZ-re. A kérdés az volt, hogy ezt a pontot az RMDSZ mint politikai erő elismeri, és támogatja-e? Ezzel kapcsolatban két dologban kellett dönteni. Egyrészt arról, hogy általánosságban alkalmazzák-e a román választási törvény előkészületeinél, illetve annak megváltoztatásában. Másrészt pedig arról, hogy a kongresszus alkalmazza-e saját magára, vagyis az RMDSZ kongresszuson belül alkalmazzák-e a 8-as pontot kritériumként vagy nem. Vagyis, hogy megfogadjuk-e azt az elvet, hogy az RMDSZ választmányában, a frakció tagjai között, valamint a vezető testületekben, beleértve az elnöki posztot, ne lehessen olyan személy, aki tagja volt kommunista nomenklatúrának és/vagy a volt Securitaténak.
A volt Securitate tagjainak vonatkozásában abszolút konszenzus volt, viszont a kommunista nomenklatúra tíz évre történő kitiltása az RMDSZ vezető testületeiből fölkavarta az indulatokat, hiszen ott a kongresszuson is szép számmal voltak olyanok, akik a kommunista érában vezető tisztségviselők voltak.
TKA: Tudtak helyezkedni.
BI: Vagy odaküldték őket, vagy megbízást kaptak, vagy maguktól is tudták – esetleg Domokos Géza biztatására is –, hogy oda kell jönni, és tülekedni kell. A volt nomenklatúra tagjai, a megbízható párttagok, alapszervezeti titkárok, az egykori „hivatalos magyarok” spontánul feldúsultak az RMDSZ középgárdájában.
TKA: A Nemzeti Megmentési Frontról szólj néhány szót, kérlek. Azt hiszem, erről nem beszéltünk.
BI: A Nemzeti Megmentési Front 1989 nyarán alakult második vonalbeli kommunistákból, akik a soron következő pártkongresszuson, 1989 őszén szerették volna átvenni a hatalmat. Megalakulásukat és programjukat ismertették a Szabad Európa Rádióban. Vélhetően már ekkor maguk mögött tudhatták a KGB támogatását, ezzel együtt Ceauşescu résen volt, s a pártkongresszus ugyanúgy zajlott le, mint a korábbiak. 1989 decemberében elérkezettnek vélték az időt a cselekvésre, s mint már szó volt róla, kiegyeztek a hadsereggel és a titkosrendőrséggel, majd betöltötték a Ceauşescu bukásával keletkezett hatalmi vákuumot. 1990 után a Front párttá alakult, és Iliescu vezetésével az 1990-es választásokon kétharmados győzelmet aratott az akkor még gyerekcipőben járó, többé-kevésbé demokratikus pártok fölött. Ez utóbbiak között mindenekelőtt a Nemzeti Liberális Pártot, valamint a Nemzeti és Kereszténydemokrata Parasztpártot kell említeni.
TKA: Tehát a Nemzeti Megmentési Front valójában pártnak nevezhető?
BI: Pártnak nevezhető, és tulajdonképpen nem volt más, mint a régi kommunista pártnak az átvedlett, magát szociáldemokratának nevező óriáspárt-alakzata.
TKA: És az RMDSZ mi volt ebben az időben?
BI: Az RMDSZ független szervezet volt. A bukaresti központ egyrészt serkentette a megyei szervezetek létrejöttét, másrészt a spontán módon megszerveződött megyei szervezeteket magába olvasztotta.
Nézetem szerint, ha Iliescu a Nemzeti Megmentési Frontot vezetve, az általa megbízott magyarokon keresztül szerepet játszott az RMDSZ életre hívásában, úgy tekinthetjük, politikai szándéka az volt, hogy a magyar szervezet a Front magyar tagozatává váljon. Sok esetben de facto úgy is működött, mintha az lenne.
Nagyváradon tehát a Temesvári Nyilatkozat nyolcas pontjának a szervezetünkben való alkalmazása volt az egyik fontos téma. A lehetséges elnökjelöltek akkor Szőcs Géza, Domokos Géza és Király Károly voltak.
Közülük a nyolcas pont végérvényes formájában legalábbis Domokos Gézát biztosan érintette volna. Hiszen ő nomenklatúra tag volt a decemberi események idején is, mert a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagjaként érte a nagy változás. Ezzel szemben Király Károlyt ki lehetett volna a temesvári nyolcas pont hatálya alól vonni, hiszen ő, bár korábban a nomenklatúra tagja volt, de mint ilyen, szembeszegült Ceauşescuval akkor, amikor még senki nem mert szembeszegülni. Benyomásaim szerint Király Károly talpig igaz magyar ember.
Tehát ha a temesvári nyolcas pontot alkalmazzák, akkor tulajdonképpen Domokos Géza nem lehetett volna elnök. És ez volt a fő tétje a kongresszusnak.
Különböző állásfoglalások voltak. Meg kell jegyezzem, hogy sajnos a nemzeti oldal részéről is. Olyan beállítások is elhangzottak és közszájon forogtak, hogy a temesvári nyolcas pont voltaképpen a kollektív bűnösség elvén nyugszik, tehát azt feltételezi, hogy minden nomenklatúra tag és minden Securitate-tag bűnös, és ez szemben áll a demokrácia alapjaival, a jogállamiság alapjaival.
Nos, ez számomra egy nagyon furcsa érvelés, hiszen a forradalmi változás azért történt meg, mert előzőleg egy bűnös rezsim, egy bűnös diktatúra volt. Ez a kollektív megbélyegzés – mert valóban az volt – ennek a rezsimnek a közvetlen felelőseit és hordozóit érintette.
TKA: Akik kollektíve vezették azt.
BI: És akik felelősek a rendszer  bűneiért.
Nos, ezekkel szemben a temesvári nyolcas pont nem azt írja elő, hogy őket koncentrációs táborba kell zárni, azt sem, hogy be kell őket börtönözni, azt sem, hogy a fő felelősöket föl kell akasztani, ahogy egy hasonlóan bűnös rendszer fölszámolása után Nürnbergben a fő felelősöket felakasztották. Erről nem szól a temesvári nyolcas pont. Arról sem szól, hogy életfogytiglan megvonják tőlük a politikai szerepvállalás lehetőségét. Arról lett volna szó, hogy bizonyos mélységig, amit a kongresszus határozott volna meg, az RMDSZ testületeiben ne vegyen részt érintett személy. Vagyis a kollektív veszélyt hordozó egyéneket szűrte volna ki ez az elv elfogadása esetén.
TKA: Mit akart tehát megakadályozni?
BI: Azt, hogy a Választmányban, majd a Küldöttek Országos Tanácsában, amely az RMDSZ belső szabályrendszerét volt hivatott artikulálni, ne legyenek ott azok az egyének, akik részt vettek a volt elnyomó apparátusban, mert feltételezhető volt, szerintem joggal, hogy távirányítottá válhatnak. Tehát az RMDSZ-hez nem tartozó régi szálak aktivizálódnak, és a román hatalom rajtuk keresztül közvetlenül hatással lehet arra, hogy az RMDSZ különböző testületei miként döntenek. Például, hogy akarja-e vagy sem a szervezet hivatalosan követelni az autonómiát.
Ugyanez az RMDSZ elnökére is érvényes. Ha a nomenklatúra tagja volt, ez azt a veszélyt hordozta magában, hogy ő esetleg a régi bizalmi szálak mentén a román hatalom akaratát fogja rákényszeríteni vagy „rámanipulálni” az RMDSZ-re. Ez például Domokos Gézára minden szempontból ráillett. Nagy valószínűséggel alkalmazható ugyanez a feltételezés Domokos Géza elvtársaira is, azokra, akiket ő hívott meg bizalmi alapon a kongresszusra, s nyertek ott mandátumot a Választmányban való részvételre.
TKA: Domokos Géza kihívója Szőcs Géza volt.
BI: Igen, a Nyugatról hazaérkező Szőcs Géza, aki nagyon nagy népszerűségnek örvendett a fiatalság és az értelmiség köreiben. Viszont érzésem szerint a volt nomenklatúrásoknak, a kommunista párttagoknak súlyos fenntartásai voltak vele szemben, és részükről kifejezett ellenszenv övezte.
Tehát ha a temesvári nyolcas pontot alkalmazták volna a nagyváradi kongresszuson, akkor a testület által saját kebeléből megválasztott Választmány demokratikus szempontból megfelelőbb összetételű lett volna, jobban szavatolta volna, hogy a tiszta magyar akarat érvényesüljön, és nem a román hatalom által közvetlenül befolyásolt szándék tükröződjön a döntéseiben. Vagyis mind Szőcs Géza, mind pedig Király Károly, aki ugyan nem volt hivatalos jelölt, jobb alternatívát nyújtott volna, mint Domokos Géza. Ez egy más történelmet jelentett volna. Mert a történelem utóbb bizonyította, hogy a félelem vagy aggodalom, ami a nomenklatúrához, mint kívülről megszólítható, irányítható képződményhez kötődött, nem volt alaptalan. Ennek tudható be, hogy az autonómia igényének a hivatalos vállalása az RMDSZ-en belül csak 1992. október 25-én történt meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával. Addig az RMDSZ programja és hivatalos álláspontja szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem volt autonomista mozgalom.
TKA: Mikor volt Nagyváradon a kongresszus?
BI: A nagyváradi kongresszus 1990. áprilisában volt, majd 1991 májusában rendezték meg a marosvásárhelyi kongresszust, és 1992 októberében ült össze a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egyhangúan elfogadta az autonómia nyilatkozatot. Amennyiben Király Károlyt vagy Szőcs Gézát Nagyváradon elnökké választják, a kongresszus közfelkiáltással az autonómiát, mint politikai igényt kimondhatta volna, képviselhette volna, és meg is szavazhatta volna. Hiszen Király Károly ezen a véleményen volt, és ezt a véleményt képviselte már akkor, amikor Iliescu megbízta Domokos Gézát az RMDSZ létrehozásával. Tehát ő abban a pillanatban, amikor megválasztották volna, azt mondta volna: az elnöki programom az autonómia. Nem kellett volna egyáltalán idegőrlő, sok energiát lekötő belső harcot vívjunk azért, ami nyilvánvaló volt: hogy autonómiát kell követelni. Tehát ez a fékhatás annak is betudható, hogy nem alkalmazták a nyolcas pontot Váradon.
TKA: Az előbbiekben vázoltad azt, hogy milyen problémák megoldása várt erre az kongresszusra. Mi történt ott, mi volt a te részed ebben az egészben, és végül milyen eredménnyel végződött?
BI: Az én csak háttérbeszélgetések formájában tudtam az eseményekre hatni. Nem voltam küldött. Az az összejövetel gyermekcipőben járt, nem volt szabályzata, ügyrendje, működtetési szokásjoga. A szervezők zavarba jöttek, amikor az első fél órában Pillich László javaslatára nem várt, nem tervezett szavazásra került a sor. Valószínűsíthető, hogy ha kívántam volna, akkor megkapom a lehetőséget arra, hogy elmondjam a véleményemet a mikrofonba. Viszont hozzám nagyon közel álló barátok teljesen ellentétes véleményt nyilvánítottak az ügyben, egyesek azt mondták, hogy lépjek föl, és mondjam, hogy igen, a nyolcas pont az rendkívül fontos, és mások pedig azt mondták, hogy ne tegyem ezt, mert ez kollektív bűnösséget jelentett volna, és (a következő szavakat megnyomva) elveszítjük Domokos Gézát, akire szükségünk van.
Hozzá kell tenni, hogy felszólalásom elmaradása nagyrészt annak köszönhető, hogy temesvári vagyok. Szinte semmilyen összeköttetésem az erdélyi és a partiumi magyarsággal nem volt. Jószerivel senkit nem ismertem. Nekem az egész terra incognita volt. Mi évente jártunk Erdélyt látni turistaként. Tőlünk, Temesvártól, 400 kilométerre van a magyarok által sűrűn lakott Székelyföld. Oda mentünk lelkileg föltöltődni, egyébként mi szórványban éltünk Temesváron.
Ebből az is következett, hogy ismeretlen voltam ott, a kongresszuson, és csak azokat ismertem, akik Temesvárról jöttek. Nem tudtam, hogy Domokos Géza jó lesz-e, vagy nem. Akkor például nem tudtam, hogy Domokos Géza a Román Kommunista Párt központi bizottságának póttagja volt. Én semmit nem tudtam róla. Pedig tudhattam volna, hogy a Kriterion Könyvkiadónak a vezetője, és bár sok Kriterion könyvet vásároltam, sohase föl vetődött fel bennem, hogy valaki ott fönt harcol azért, hogy ezek a könyvek megjelenhessenek. Természetes dologként éltem meg, hogy Románia megengedi a magyar könyvek megjelenését, és lám, ezek között milyen sok jó könyv is található. Szőcs Gézáról és Király Károlyról a Szabad Európa Rádióból hallottunk. Akkor mi úgy tekintettünk erre az adóra, mint a szabad sajtó egyetlen elérhető orgánumára, amit teljes mértékben hitelesnek gondoltunk.
TKA: Az előbbiekben említetted, hogy Iliescu szemelte ki Domokos Gézát az RMDSZ élére. Ezt mikor tudtad meg?
BI: 1992-93-ban. Amikor személyes szimpátia vagy barátság szövődött köztünk Király Károllyal. Hosszan elbeszélgettünk egy párszor, és akkor tudtam meg tőle ezeket a dolgokat.
TKA: De nem szavaztál volna Domokos Gézára.
BI: Nem szavaztam volna Domokos Gézára. Nem. De erre nem is került volna sor, mivel nem volt politikai verseny, a szerepeket megosztották, Domokos Géza lett az elnök és Szőcs Géza a főtitkár.
Lényegében az, hogy az RMDSZ saját magára alkalmazza-e a nyolcas pontot, úgy dőlt el, hogy amikor már fele-fele arányban megoszlottak a vélemények, akkor Cs. Gyimesi Éva kért szót, és fölvezette, hogy miért is kell a temesvári nyolcas pontot alkalmazni. Nagyon jól érvelt, lényegében Szőcs Géza mellett és Domokos Géza ellen, de egy furcsa dolog történt akkor. Domokos Géza felállt az elnökség asztalától, odament a mikrofonhoz és hosszasan ecsetelte, hogy ő nem akar pozíciót, hogy ő csak a nemzetet akarat szolgálni, és ha kell visszavonul. Cs. Gyimesi Éva akkor azt mondta, hogy „nem rád gondoltam, Géza” és homlokon csókolta az elnököt. És ez a jelenet akkor eldöntötte a dolgot.
TKA: Gyakorlatilag tehát nem a józan ész, hanem egy ilyen érzelmi pillanat volt, ami eldöntötte.
BI: Igen, ez akkor megítélésem szerint eldöntötte a dolgot, utána pedig már nem volt kérdés az, hogy az RMDSZ a nyolcas pontot saját magára nem fogja alkalmazni. Ehhez hozzá kell tennem, hogy mikor arról beszéltek, hogy miért is kell nekünk a temesvári nyolcas pontot kiiktatni, és nem alkalmazni miránk, Domokos Géza mellé mindig odabiggyesztették a fölszólalók Király Károly nevét is. Ez engem már akkor is ösztökélt arra, hogy mégiscsak szólaljak föl, és mondjam meg, hogy Király Károly nincs a nyolcas pont hatálya alatt, hiszen éppen azért, mert az egyetlen magyar politikusként szembeszállt Ceauşescuval, és világgá kürtölte, hogy Romániában elnyomják a magyar kisebbséget, őt a diktátor már jóval a rendszerváltás előtt megfosztotta a nomenklatúristai minőségétől. Legalábbis a Szabad Európa Rádióból így tudtam. Nekem ő egy élő hős volt, akinek aggódtunk az életéért éveken át. És lehetett tudni róla, hogy ő Karánsebesen egy faipari vállalat igazgatója lett, vagyis nem a pártapparátus fizette, hanem az ipar.
TKA: És most utólag hogy ítéled meg a végeredményt és a következményeit?
BI: Végül egy eléggé felemás döntés született, ami a románságnak is a furcsállását váltotta ki. Az RMDSZ ugyanis mint politikai formáció, mint a választásokban részt vevő erő, követendő politikai platformként elfogadta a nyolcas pontot, de nem alkalmazta saját magára. A furcsállás jogos, mert a két állásfoglalás üti egymást. Egyik a másikat kizárná.
Szóval ez a döntés született Nagyváradon.
Most visszatekintve az a véleményem, hogy ha a váradi kongresszus alkalmazza a nyolcas pontot saját magára vonatkozóan, és nemcsak a románság fele tartja hasznosnak, akkor Domokos Géza nem kerül az RMDSZ élére. Ez megspórolta volna az RMDSZ-nek azt az óriási energiát, amit arra fecsérelt Domokos Géza elnöklete alatt, hogy az autonómiát elfogadja, mint célt.
TKA: Most visszatekintve hogy látod, vagy akár már az akkor, az azt követő periódusban hogyan láttad Domokos Gézának a tevékenységét, és hogy az az erdélyi magyarság életére hogyan hatott vissza?
BI: A Bukarest–Predeál-i közös utunk tapasztalata világossá tette előttem, hogy mennyire igazam volt, amikor azon a véleményen voltam, hogy a nomenklatúrát távol kell tartani a politikai törvényhozástól. Itt vissza kell térjek ahhoz, hogy az RMDSZ – ellentétben a román politikummal – alkalmazhatta volna az 8-as pontot az elnökre is, mert nem volt szüksége egy politikai hatalommal felvértezett emberre ahhoz, hogy keresztülvigye ezt a dolgot, hiszen maga a kongresszus volt a döntő fórum.


Friday, December 8, 2017

A temesvári népfelkelés és a román rendszerváltás egy szemtanú-elemző, Borbély Imre meglátásában



Borbély Imre a temesvári népfelkelés egyik részvevője volt, Tőkés László barátja, harczostársa és tanácsadója.

Az alábbi interjúrészlet a „Harc a nemzet érdekében” című, nemrég megjelent kötetéből való, melynek gerincét egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú képezi. Nem méltatom az alábbi sorokat, azok önmagukért beszélnek.


Mindmáig megválaszolatlan kérdések.

Több mint huszonöt év telt el azóta. Rengeteg anyag látott napvilágot, sokan írtak és filmek is készültek a romániai 1989-es eseményekről. Ami akkor egyértelmű volt és tiszta, az háttérbe szorul vagy elhomályosul. Mindemellett számos kérdés a mai napig tisztázatlan.:
·         Kik lövették le a Nuță és Mihalea tábornokokat szállító helikoptert és miért?[1]
·         Mi húzódik meg Milea hadügyminiszter halála mögött?[2]
·         A diktátor őrizetbe vételét követően kik voltak (az államcsíny ködösítését szolgáló) véres forradalmi színjáték szervezői és operatív irányítói? Többek közt: ki felel azért, hogy a „Scînteia Poporului“ december 24-én minden fegyverforgatásra képes polgárt fegyverbe hívott? Milyen fegyveres egységek voltak a „beavatottak”? Kik álltak az élükön?
·         Victor Atanasie Stănculescu pere után, miért maradt el Ion Iliescu pere?
Bebizonyosodott, hogy mind a lokális hegemón hatalom, a Szovjetunió, mind pedig az USA érdekelt volt Ceauşescu megbuktatásában. Felettébb valószínű, hogy a Securitate és a katonai hírszerzés kötelékeiben a KGB[3] számos ügynöke dolgozott. Valószínű, hogy a bukaresti nagygyűlést petárdákkal hergelők és a diktátor-ellenes skandálást kezdeményezők közt ezeket az ügynököket kell keresni.
Ami Temesvárt illeti, vannak, akik a magyar és a nyugati (USA) beavatkozást keresik a politikai tiltakozás kirobbanása körül.
A külföldi beavatkozás toposzát Ceauşescu használta először december 20-án, amikor is Iránból hazatérve, televíziós beszédében elítélte a külföldi ügynökök által vezetett temesvári huligánokat. Ez tőle nem meglepő – annál inkább viszont a Beverly Hills-ben született, Bécsben élő Susanne Brandstätter (alias Susan Waldman) részéről. A szabadúszó dokumentumfilm-rendező hölgy Sakkmatt című filmjében valamint a „22” folyóiratban 2004. január 13-án közölt, Gabriela Adameşteanu-nak adott mélyinterjúban nem kevesebbet állít, mint hogy a temesvári népfelkelés külföldi és főleg amerikai manipuláció hatására robbant ki. Abból a nyilvánvaló tényből indult ki, hogy a tervezett reformnak az utolsó kövület, a román kondukátor útjában állt, s ezen az alapon feltételezett egy Gorbacsov-Bush összeesküvést az eltávolítására. Ez Máltában történt volna 1989. december 2. és 3. közt. A fő szerepet az USA–nak osztja le. Sőt, Adameşteanu ez irányú kérdésére kerek-perec azt állítja, hogy Ceauşescut ugyanannak a forgatókönyvnek megfelelően távolították el, mint később Milosevityet.
Itt meg kell állni egy pillanatra. Nyilvánvalóvá válik, hogy a szóban forgó film készítője visszavetít – anélkül, hogy disztingválna. Szerinte ami 2000-ben a Buldózer-forradalommal sikerült Szerbiában, az sikerülhetett és sikerült 1989-ben Romániában is. Az igaz, hogy az Otpor szervezésében kitűnt Szrdjá Popovics azóta szédítő (bár kétes moralitású) karriert futott be kreatív felforgatóként mint sok színes forradalom szürke eminenciása. Ő kezdettől fogva amerikai pénzen működött, mint ahogyan az többek közt Steve Horn és Carl Gibson 2013-ban kelt cikkéből is kitűnik. Persze szó sincs róla, hogy az USA felforgató tevékenysége vele kezdődött volna. Stephen Kinzler „Overthrow” (megbuktatás, megdöntés) című kitűnő könyvében az USA által idegen országokban keresztülvitt kormánybuktatások történelmét korszakolja: az első a többnyire nyílt erőszakos beavatkozás formáját használó birodalmi fázis, mely a második világháborúig tart, a második a hidegháború időszaka, amikor is az antikommunista harc szolgáltatta az ürügyet a nyílt háborúra, végül a hidegháború utáni korszak, melyben egyre kifinomultabb eszközökkel puccsokat is szerveztek. A második és harmadik fázis között az eszközök használatában átfedés van. Srdja Popovics ez utóbbi, kifinomult eszközök nagymestere.
De ezek a kifinomult eszközök csak ott sikeresek, ahol a rendszer annyira nyitott, hogy a felforgatók, NGO-k örve alatt, képesek verbuválni, motiválni, tudást közvetíteni, pénzt tudnak osztani, és nem utolsó sorban, amikor végül a népmozgalom beindul, az akciók menetét közvetlenül is képesek befolyásolni. Más szóval szükséges az operatív jelenlét. Belorussziában, vagy Észak-Koreában a forgatókönyv kivihetetlen, mert ezek a nyílt diktatúra eszközével meggátolják az idegenek operatív jelenlétét. Brandstätter nem fogja fel, hogy Románia ez utóbbi államokhoz hasonlóan, hermetikusan zárt, idegen, álcivil szervezetek számára behatolhatatlan, abszolút diktatúra volt.

A temesvári népfelkelés

A Tőkés László mellett tüntetők között 1989. december 16-án egyre többen voltak olyanok, akik politikai színezetet igyekeztek adni a tüntetésnek. Jómagam a tömegben tartózkodva érzékeltem ezt, s többedmagammal igyekeztünk ezeket az embereket arra bírni, hogy vonuljanak a ház elől a közeli Mária térre. Ez végül is megtörtént. Mint ahogyan az a Timişoara újság 1991. december 17-i számának „Tanúvallomást teszek” nevű rovatában Ion Monoran nevű forradalmár költővel készült interjúból is kitűnik, a Cina vendéglőben összegyűlt asztaltársaság, talán egy tucat ember, eldöntötték, hogy eljött a kellő idő, és a Mária térre mentek. Ott Monoran 19 óra 35 perckor az indulni készülő villamos elé lépett, míg a testvérem, Borbély Zoltán lehúzta a villamos villanyszedőjét, ami által az mozgásképtelenné vált. Ezt megismételték a szembejövő villamossal is. Azon a szakaszon ezzel megbénult a forgalom, és a munkából hazaigyekvő tömegek kiszálltak a villámosokból, és tanúi lehettek, hogy Daniel Zӑgӑnescu az egyik villamos ütközőjére fellépve és bemutatkozva elkezdte skandálni a katarktikus Jos Ceauşescu, Jos communismul, Jos Securitatea és a Libertate jelszavakat. Szinte egy időben Kovács Tibor (Zsolt fiam egyik volt osztálytársa) a másik villamos tetejére mászott, és onnan ugyanazt tette. A tömeg mintegy vezényszóra ismételni kezdte a jelszavakat, a tér messze hangzóan dörögte: Le a diktátorral! Ekkor robbant ki a temesvári népfelkelés.
A temesvári népfelkelést valódi temesváriak robbantották ki, románok és magyarok. Szabad akaratból és szent hittel. Mi ott voltunk, az egész család. Ez volt életem katartikus csúcsélménye.
TKA: Valóban forradalom volt-e?
BI: Ami Temesváron történt, azt népfelkelésnek nevezném. Amelynek kétségkívül forradalmi, rendszerváltoztató céljai voltak. Az ország rezsimje ellen, a kommunizmus ellen történt politikai lázadás, melynek célja a rendszer megbuktatása volt, és valami újnak a létrehozása. De Temesvár ereje távolról sem futotta a célok valóra váltásához.
TKA: S miként követték az események egymást a továbbiakban?
BI: Aznap, miközben a tömeg vonult össze-vissza, „egyen-rongyokba” öltöztetett és egyforma botokkal fölfegyverzett egyének, akiket én politikai diverzánsoknak, a rendőrség tagjainak vélek, minden látható ok nélkül, módszeresen beverték a kirakatokat. Azon az éjjelen, december 16-án vitte el Lászlót erőszakkal a karhatalom a végül őrizetlenül maradt parókiáról. Mint utóbb elmondta, azt hitte, hogy kivégezni viszik, de végül Menyőbe vitték, ahol szolgálnia kellett volna a kollaboráns püspök, Papp László akarata szerint. Barátait letartóztatták, több napon át, december 20-i szabadulásukig verték, kínozták őket.
Másnap – vasárnap, tizenhetedikén – gyönyörű volt az idő, és szinte az egész város kint volt az utcákon. Az emberek vasárnap délelőtt végigmentek a városon, és látták a pusztítást. Hogy itt is kirakat tört, ott is kirakat tört, de ez nem elrettentő hatással volt a tömegre, hanem a saját ereje bizonyságának érezte.
Körülbelül déltájt katonazenés fölvonulás ment végig a városon. Hazafias indulókat játszottak rezesbandával. Ilyen addig soha nem volt. Hogy miért csinálták, miért rendelték ezt el, nem tudom, mindenesetre a tömeg ahelyett, hogy megtapsolta volna a katonákat, megdobálta őket.
Úgyhogy ezek visszamentek a kaszárnyába, majd két órára rá a mellékutcákban katonai kamionok jelentek meg. Én állandóan jártam az utcát, és már mondtam a feleségemnek, Vikinek, hogy rosszat sejtek. „Nézd, mi van a kamionban? Tudod, mi az a láda? Abban van a lőszer.” Én azoktól a ládáktól ijedtem meg, nem a fegyverektől. Amíg a kalasnyikov üres, addig lehet vele döfni, vagy ütni. De amikor már ott van (hangsúlyozva) egy halom muníció… Attól megijedtem. És láttam, hogy ezek zöld parolit viselnek, tehát határőrök. Arra vannak idomítva, hogy civilekre lőjenek. Mit keresnek itt? Ezek valamire készülnek.
Hazamentünk ebédelni. Délután fél 5 táján hallottuk meg az első lövéseket. Rohantunk oda, ahonnan a lövések hallatszottak. És miközben mentünk, az utcánk végén beindult egy kétéltű páncélos jármű, és nagy sebességgel végigrobogott az utcán, egészen a másik végéig, ahol a város más pontjaihoz hasonlóan szép számmal voltak tüntetők. Mivel láttam, hogy hol ide, hol oda kanyarodva cikcakkban ment, én egy kapuba álltam be, hogy el ne üssön. Mert lehet, hogy csak úgy ötletszerűen elütnek. Persze miközben elmentek mellettem, lőhettek volna, de nem lőttek.
TKA: Nem tapostak agyon embereket?
BJ: Nem. De a végén belementek a tömegbe, ezzel együtt az emberek nem hátráltak meg. Akkor láttam az első embert meghalni, az első gyilkosságot, amit egy nagy kaliberű 12,7 mm-es nehéz gépfegyverrel követtek el. Nem sorozatlövést adtak le, hanem célzott lövést. Egy tizennégy-tizenöt éves srác szaladt a kétéltű felé. Mellbe lőtték, és annak a nehéz golyónak a hatására a fiú hátra tántorgott egy pár métert, majd elterült. Ilyet az ember filmekben lát, mondják, hogy efféle nem is létezik. Hát kellően nagy kaliberű golyóban van elég energia, hogy hátradobjon egy embert. Ezt én láttam.
A fiút fölvették, és elvitték az utca végén levő kórházba; akkor a harci jármű elkezdett rövid sorozatokat lőni. Akkor úgy éltem meg, hogy az én irányomba is, bár elég messze tőlem, a második emelet magasságában csapódtak be a golyók a falba.

A gyilkolás romániai kísérleti terepe

Érdekes volt, hogy az emberek nem ijedtek meg, illetve nem mutattak félelmet. Az egy nagyon jó érzés, mikor az ember túl van a félelmen. Többfelé jártam a környéken - nézelődtem. Láttam, ahogy egyesek újból betörik a kirakatokat, majd matracokat itatnak át gázolajjal és gyújtanak meg – látszólag teljesen értelmetlenül, az utca kereszteződések közepén.
TKA: Miféle alakok voltak ezek?
BI: Nem tudtam akkor megítélni. Szerintem kommandósok voltak. Rongyokba voltak öltözve, de mind keménykötésűek voltak, és fekete kommandós-sapka volt a fejükön, bármily furcsa is e kettő együtt. Meggyújtottak egy házat is a központban. Nagyon nagy tűz volt, és nem engedték a tűzoltókat oda. Közben pedig már lőttek. A gyújtogatás a lövöldözés közben volt. A lövöldözés több órát át tartott, délután félöttől egészen éjjel félnégyig.
TKA: Ezek célzott lövések voltak?
BI: Akkor még nem tudtuk, de voltak sortüzek is. Szerintem sok halott volt, több, mint amennyit most beismernek. Százharminc halottról beszélnek, de az orvosbarátoktól tudom, hogy körülbelül ezeregyszáz lőtt sebesült került hozzájuk. Később, a Mechanikai Egyetem egyetemistáival együtt elkezdtük számolni a halottakat. Elmentünk a panel negyedekbe, és ott kérdeztük, tudnak-e lőtt sebesültekről? Volt olyan például, hogy a harmadik emeleten nem engedték be az egyetemistákat, és azt állították, hogy nincs sebesültjük. Akkor följebb mentek egy emelettel, ahol mondták, hogy nekünk nincs, de itt alattunk van valaki. A harmadik emeletiek tehát letagadták a sebesültjüket. Még mindig féltek. Híre terjedt, hogy a Securitáte emberei bementek a kórházba, és a sebesülteket ott, a helyszínen agyonlőtték. Ezért állítólag az orvosok nyilvántartásba sem vették a lőtt sebesülteket, mert féltették őket. Olyan is volt, hogy a sebesültek kint voltak a folyosón; a szekusok végigmentek ott, és aki még mozgott, azt lelőtték. Ezek fényében érthető a félelem.
Utólag olvasván is az eseményekről, azzal a konklúzióval maradtam, hogy a temesvári fölkelés nagymértékben spontán volt, és hogy a puccsra kész hatalmi csoport (Stănculescu) nem döntötte el végleg, mit is akar. Azt hiszem, döntését attól tette függővé, hogy mennyire érett a helyzet, és ezt Temesváron mérték le. Az egésznek a forradalmi potenciálját mérték, hogy felbecsüljék, mennyire lehet onnan exportálni akcióikat az ország más városaiba.
TKA: Tehát Temesvárt egy kísérleti terepnek tartod?
BI: Igen. És hogy beépített vészfékkel ment az egész, azt az bizonyítja, hogy Chiţac generális vegyi fegyverekkel érkezett Temesvár határába.
TKA: Tudsz valamit ezekről a vegyi fegyverekről?
BI: Csak azt, hogy léteztek, mert ezt perben bizonyították. Tehát Temesensis esse delendam.[4] Minden bizonnyal több erő dolgozott egyszerre. Feltételezhetően egyik oldalon voltak külföldi titkosszolgálatok által támogatott puccsisták, a másik oldalon a Ceauşescu-féle hatalom hívei. Chiţac, vagyis a hadsereg inkább ez utóbbi oldalán volt, mert ez volt a belső parancs. Idő kellett ahhoz, hogy eldőljön, hogyan tovább. Ezért egy pár napig ott volt Damoklész kardja[5] Temesvár fölött.

II.

A Securitate Borbély Imre nyomában. Ceauşescu bukása

TKA: Hogyan alakult a helyzet hétfőtől kezdve?
BI: Most csak a saját megélésemet tudom közölni. December 18-án, hétfőn bementem a munkahelyemre. Gyalog mentem végig a városon. Mindenütt ott voltak a harcra kész rendben álló katonai alakulatok.
Érdekes volt látni egyes embereket. Például súlyoztam akkoriban, és mit látok? Két klubtársam a legkigyúrtabbak közül, civilben, Uzi gépfegyverekkel szaladtak végig az utcán. Nem köszöntek. Én se köszöntem. Lám, kikkel is voltam én ott a klubban! (Nevet.)
Aztán láttam több embert, akik a banditákról magyaráztak, és hogy ezért a pusztításért, amit városunkat sújtották, lakolniuk kell.
Közben több száz embert letartóztattak és vertek a rendőrségen.
TKA: Kiket neveztek akkor banditáknak?
BI: Hát azokat, akik részt vettek a megmozdulásban. Ceauşescu december 22-i letartóztatása után a szekusokat mondták banditáknak. De amíg a Damoklész-kard ott lógott Temesvár fölött, még bármi megtörténhetett. Mint utólag megtudtuk, azt mérlegelték a Ceausescu-pártiak, hogy a tömegbe lőtt ágyúgolyó hány emberen megy keresztül.
TKA: Az ilyen dolgokat honnan lehetett megtudni?
BI: A peranyagokból sok minden derült ki.
Mikor megérkeztem a munkahelyemre, már láttam, hogy valami nem stimmel, mert a munkások ijedt arccal fogadtak engem, és küldtek, hogy menjek a főnökhöz. Bementem hozzá. Egy fogarasi fiú volt, Mătieş Marius – Mátyás lehetett valamikor – posztjából ítélve, bizalmasa a rezsimnek.
TKA: Honnan lehetett tudni, hogy a rendszer bizalmasa volt?
BI: A vegyipari kombinát kutató-laborjának a főnöke nem lehetett bárki. Marius korábban Fogarasban dolgozott túramérnökként, ahol nitroglicerint meg ilyesmiket állítottak elő. Tehát ott egyrészt a halállal barátkozott állandóan, másrészt viszont oda csak bizalmiakat küldtek. Egyébként velem egykorú volt.
Bementem hozzá: Mi van, Marius?
    „Vezi, Imi, a fost Securitatea. Te caută pe tine personal. Te duci acasă, îţi razi barba, şi dispari.” (Nézd, Imi, itt járt a szekuritáte. Személyesen téged kerestek. Most hazamész, levágatod a szakálladat, és eltűnsz.)
Mondom: „Marius, dă mîna” (Marius, add a kezed.).  S mikor mentem kifele, utánam szólt: „Dumnezeu să te ocrotească.” (Isten óvjon.)
Hazamentem, elmondtam az apámnak, hogy ez van. – „Fiam, mész!” – „És veled mi lesz?” – „Az az én gondom.”
Elmentem a fodrászhoz, lenyírattam a szakállamat, bajuszomat és a hajamat, majd mentem a feleségemért. Jött velem szemben, és nem ismert meg. Ráköszöntem. „Jézus, Mária!” – döbbent meg.  És akkor elmondtam neki, mi a helyzet. Hazamentünk, csomagoltunk, és elmentünk Ungor Csaba szobrász barátomhoz, aki olyan házban lakott, ahova nem is volt bejelentve. Tehát ahol nem nagy valószínűsége volt annak, hogy keressenek. Közben mérlegeltem, hogy most mi is lesz. Az biztos, hogy ha Ceauşescu marad, akkor retorziók nélkül nem fogjuk átvészelni, és ha engem személy szerint már „most” keresnek, akkor erről később sem fognak lemondani. Tehát elkezdtem tervezni, hogy merrefelé hagyjam el az országot, bízva abban, hogy jól tudok menetelni, sokfelé ismerem a terepet, miközben persze reménykedtem abban, hogy lesz valamiféle külföldi intervenció. Azon gondolkoztam, hogy vajon a szerb, vagy magyar területen keresztül jönnek-e a felmentő csapatok.
Az intervenció lehetőségével kapcsolatban egy élményemre támaszkodtam. Már elmondtam, hogy aznap éjjel, amikor lőttek, az utcán voltam. És akkor történt egy fontos dolog, amit eddig nem említettem. A házam előtti téren körforgalom van, és az átellenes oldalon lelőtt emberek feküdtek. Azokhoz igyekeztem, hogy megnézzem, lehet-e rajtuk még segíteni, és akkor mellettem nem messze megállt három Dacia autó, és férfiak szálltak ki belőle. S azt hittem, hogy na, mostan… ennyi. Már néztem, hogy mit csináljak. Van-e értelme, hogy szaladjak, hiszen biztosan utánam lőnek, vagy jobb, ha letartóztatnak, s aztán meglátjuk, mi lesz. Akkor azok a férfiak elkezdtek egymás közt oroszul beszélni. Majd beszálltak az autóba, és tovább mentek.
TKA: Tehát nem románok voltak.
BI: Ezek szovjetek voltak. És Arad felől érkeztek be. Szerintem akkor őket a román határőrök már átengedték. Ezek voltak valószínűleg a KGB emberei, akik jöttek megnézni, hogy mi történik. Akkor már híre terjedt a „hatvanezer halottnak”, eleinte minden forrás túlbecsülte a halottak számát. Míg ott voltak előttem, addig is folyt a lövöldözés. Őket látván, tudtam, hogy nincsenek itt hiába. Gorbacsovban bíztam – ha leváltotta Zsivkovot[6], akkor majd Ceauşescu-t sem fogja meghagyni, nem fogja megengedni, hogy itt népirtás történjen. Hanem intervenció lesz. De magamat s a családomat valamiképpen biztonságba kellett helyezni addig is – mert, hogy nem a tömeg egy névtelen tagja voltam, hanem utánam eredtek a kopók, kerestek.
TKA: Végül hova mentél?
BI: Huszadikán részt vettünk azon a tüntetésen, mely a temesvári népfelkelés győzelmét jelentette, amikor a katonaság az érvényben levő tűzparancs ellenére sem lőtt a tömegbe. Huszonegyedikén vonatra szálltunk, és elutaztunk Nádasra, ahol a családnak egy része élt, szinte az erdő közepén. És miközben mentünk ki Temesvár egyik külvárosának pályaudvarára, a gyárvárosba láttuk, hogy az UMT-től[7] jön a tömeg. A munkások.
BI: Az állomás irányából jöttek be a városba plakátokkal, házi készítésű molinókkal. De úgy véltem, hogy kötelességem a családomat biztonságba helyeznem. Elmentünk. Nádason hallgatva a rádiót, 22-én úgy döntöttünk, hogy Aradra utazunk. Akkori megítélésem szerint ostobaságot követnék el, ha hazamennék, mert a titkosrendőrség még mindig kereshet. Ceauşescu bukásának örömhíre ott ért.
Később tudtam meg Zolitól, aki otthon maradt, és édesapámtól, hogy mi történt. Azokból a felemelő jelenetekből kimaradtam, amikor a helyi garnizon fraternizált a felkelőkkel, és egész Temesvár ellepte a főteret, ahol közös ima volt, lelkesítő beszédek. Részt vettem viszont 22-én Aradon egy hasonló tüntetésen, mely reggeltől zajlott, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátor aznap elmenekül, és megtörténik a hatalomváltás. Onnan karácsony után visszajöttünk Temesvárra. Ugyanis úgy véltem, hogy ha a hadsereg átállt, akkor már nagyobb biztonságban vagyunk. Otthon megtudtam, hogy apám fogadta a szekusokat. Ami után mi elmentünk, egy óra elteltével. Jöttek értem. Az apám nyitott ajtót nekik. Kérdezték tőle, hol vagyok. Mire apám: „nem tudom, de ha tudnám, se mondanám.”
 TKA: Ezt mondta?
BI: Ezt! Nyolcvanéves kemény öreg volt. Folytatta: „Jöjjenek be, és keressék meg.”
A szekusok szótlanul elmentek. Nem mentek be.
TKA: Aradon mennyi ember halhatott meg?
BI: Úgy tudom, huszonhárom.
TKA: Ott a környéken tudsz még ilyen gyilkosságokról? Valamelyik közelebbi helységben, vagy valahol másutt a Bánságban?
BI: Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt. Csak erről a két helyszínről tudok. December 22-én történt Bukarestben a nagy összeomlás. Ott is volt egy nagy tüntetés.
TKA: Az, amikor Ceauşescu beszédet tartott volna, de hamarosan vissza kellett vonulnia a tribünről.
BI: Igen, az. A manipulátorok akkor már a háta mögött eldöntötték, hogy neki buknia kell. Már december 21-én összehívtak egy nagygyűlést, és petárdákat robbantottak a tömegben.
TKA: Most is látom magam előtt a 22-i tévéközvetítést (nevet).
BI: Nagyon jól esett azt látni. De számunkra már akkor nagyon bűzlött ez az egész. Hogy most egyszerre csak ez történik ott a tévében. Hát miért? És hogyan? Mondtam akkor Vikinek: te, itt megtörtént a puccs.
Temesvár delíriumban volt addigra már. A főterén azokban a napokban több tízezer ember volt állandóan. Oda hozták nekik a környékről a teát, a szendvicset… Állandó „megszállás” alatt volt a főtér. És állandóan prédikált valaki. Hol egy pap jött, hol egy tiszt, hol mit tudom én ki.
TKA: A tiszt miről prédikált?
BI: Viorel Oancea őrnagy például, december 22-én a diktátor bukását megelőzően arról, hogy a hadseregnek a helye a nép mellett van. És hogy őt nem érdekli, hogy talán lelövik emiatt. Később Temesvárnak az egyik legőszintébb és legrendesebb polgármestere lett.




[1] Constantin Nuţă tábornok, milíciafőnök és helyettese, Velicu Mihalea tábornok 1989. december 23-án este halt meg, amikor az őket Bukarestbe szállító helikoptert Gyulafehérvárnál lelőtték.
December 20-ig a két tábornok eltüntette a temesvári mészárlás nyomait (19-én Bukarestbe küldték a holttesteket, ahol azokat elhamvasztották, és maradványaikat a főváros szemetesgödrébe szórták), aztán elmentek Aradra. December 23-án reggel vonatra szálltak Bukarest felé, ám Déván letartóztatták őket, és elvitték egy helybeli műszaki ezred székhelyére. Onnan helikopterre ültették, s az ülésekhez kötözve vitték Bukarest felé. Ahelyett, hogy a főváros felé tartott volna, a helikopter — nem tudni, miért! — Gyulafehérvár felé vette az irányt. A gépet a gyulafehérvári Mamutdomb fölött lelőtték a földi katonai egységek, melyek azt a parancsot kapták, hogy lőjenek le mindent, ami repül, mert állítólag terroristák rajzanak. A parancs Bukarestből érkezett, a honvédelmi minisztériumbeli irányító sejttől (ahol többek között Victor Athanasie Stănculescu és Ion Iliescu is tartózkodott) — ez derült ki nemrég a katonai ügyészségek testülete által végzett ankétok során. Azonosították azokat, akik a ,,mindent lelőni, ami repül" parancsot továbbították, és azokat is, akik végrehajtották. Nuţă tábornok, akit két lábon járó irattárnak tartottak, korábban a katonai kémelhárításnál dolgozott. Nagyon tartottak tőle, és sokan kívánták volna eltűnését. Eltűnt, bolondnak nyilváníttatott. Lásd a Háromszék című lap 2007. december 20-i,Élő múlt” alcímmel megjelent számában „A forradalom kulcsembereinek rejtélyes halála című írást. A hozzá vivő kapocs (link):
(http://www.3szek.ro/load/cikk/5632/a_forradalom_kulcsembereinek_rejtelyes_halála)
[2] Milea-dosszié — 2007 Vasilea Milea tábornok, az utolsó kommunista kormány védelmi minisztere nyitja a gyanús elhalálozások sorát. Halálát Nicolae Ceauşescu jelentette be (Az áruló öngyilkos lett!) az országos tévéadóban még 1989. december 22-én délelőtt, mielőtt az RKP KB székhelyéről helikopterrel elmenekült. December 21-ig Milea továbbította Ceauşescu főparancsnok utasításait a tüntetők visszaszorítására, s vezényelte ezek végrehajtását Tudor Postelnicu belügyminiszterrel, Iulian Vlad szekuritátéfőnökkel és Corneliu Pârcălăbescu tábornokkal, a hazafias gárdák vezetőjével együtt. Két változat forgott közszájon Milea haláláról. Az egyik szerint Ceauşescu rendelte el lelövetését, mert nem volt hajlandó tovább harcolni saját népe ellen. A második feltételezés abból indul ki, hogy Milea valóban főbe lőtte magát, mert rájött, hogy Ceauşescu elveszti a harcot, őt meg az addig elkövetett bűnökért felelősségre vonják. Az állítólagos öngyilkosságra a hazafias gárdák tábornokának irodájában került sor (Corneliu Pârcălăbescu gyakran megfordult Elena Ceauşescu környezetében), a tábornok testőrsége egyik altisztjének fegyverével.
1998-ig a Milea miniszter haláláról szóló iratcsomót öngyilkosság végszó zárta, pedig a bűnügyi orvosszakértői jelentés nem említ puskapornyomokat a ruházaton vagy a holttesten, melyek a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságnak sajátos nyomai.
Dan Voinea tábornok, a katonai ügyészségek bírói testületének tagja 1998-ban azért nyitotta meg újra az ügyet, hogy kiegészítő vizsgálatokat végezzenek, és megállapítsák Milea halálának pontos körülményeit. A 2001-es hatalomváltás után az ügyet két másik katonai bíró vette át, Vasile Stanca és Gheorghe Oancea szintén öngyilkosságként zárta le a dossziét, de ezúttal is magyarázat nélkül maradt, hogy miért nem szól az orvosszakértői vizsgálat a gyilkos golyó nyomairól. Az idén Dan Voinea tábornok újra megkezdte a kiegészítő vizsgálatokat az ügyben.
[3] KGB = Állambiztonsági Bizottság. Ez 1954-től 1993. december 20-ig létezett, amikor Jelcin leépítette a Szovjetunió biztonsági szolgálatának civil részlegét és a KGB maradványait.
[4]Magyarul: „Temesvárt el kell pusztítani”. Ez eredetileg Cato római államférfi egy mondása, aki a beszédeiben Karthágó elpusztításának szükségességét hirdette (Carthaginem esse delendam).
[5] Egy ókori anekdota szerint Damoklésznek, a sziciliai király kegyencének a feje fölött egy szál lószőrrel felfüggesztett kard csüngött.
[6]Todor Zsivkovot, Bulgária kommunista vezetőjét, harmincöt évi regnálás után 1989. novemberében leváltották és kizárták a pártból.
[7] UMT = Uzine Mecanice Timişoara (Temesvári Gépgyártó Üzemek)

Sunday, November 26, 2017

Tőkés László Temesvárra érkezik

Borbély Imre Tőkés László révén kapcsolódott be a politikába, barátja és harcostársa volt a nemzetéért az életét kockáztató későbbi püspöknek és önrendelkezésért, autonómiáért küzdő politikusnak. A "Harc a nemzet érdekében" című kötet gerincét képviselő interjúban, amit Tóth Károly Antal készített, így emlékezik megismerkedésükre:

(Tőkés László a torjai Árpád szobor avatásán. A kép legszélén Borbély Imre)

Tőkés László Temesvárra érkezik

TKA: Tudod-e, milyen események előzték meg Tőkés László Temesvárra kerülésének történetét?
BI: Őt 1986-ban helyezték Temesvárra. Addig semmit nem tudtam róla, azt sem, hogy kicsoda. Rövidesen híre ment, hogy jó magyar ember, és gyűjti a magyarokat maga köré. Mi is csatlakoztunk.
Amikor adásba került a Vele készített 1989-es Panoráma interjú, összehívtam a családot, és elmondtam nekik, hogy mit közvetítenek. Az adást mindegyikünk látta. Az apámnak nem kellett sokat magyarázni. Úgy véltük, hogy László körül megritkulnak majd az emberek, a mi helyünk annál is inkább ott van. Ez kockázatos lesz az egész családra nézve, de ezt vállalni kell. Nekem nagyon fontos volt az édesapám hozzáállása.
TKA: Ő mit mondott erre?
BI: Csak rábólintott. Végigharcolta az ostromot Budapesten, és a kevés túlélő közé tartozik. Nem vett részt a kitörésben, mert korábban már kiküldték. Elhárító tiszt volt, tehát az infiltrációhoz, az ellenséges területre való „beszivárgáshoz” nagyon jól értett. Neki a körülzárt Florian Geyer hadosztály és a honvédség részéről kellett volna a többi Waffen-SS-hez információkat juttatnia, hogy merre tanácsos a felmentő csapást végezni. Ami végeredményben kudarcba fulladt.
Apám összekötő tisztként működött, így menekült meg. Mert a kitöréskor nagy valószínűséggel ő is az életét vesztette volna. Hiszen többtízezer halottja volt a kitörésnek. És talán ezer túlélő. Ha nem is lehet teljesen pontosan tudni a számokat, ezek voltak az arányok. Mert árulás történt. Valaki elárulta az oroszoknak az egész kitörési tervet, s azok már ott várták őket az ágyúkkal. Az Ostrom utcán jöttek le, ahol patakokban ömlött a vér. Nem tudom, hogy igaz-e vagy sem, de úgy mesélték az öregek, hogy az orosz tankok csúsztak, nem tudtak fölmenni, olyan síkos volt az utca burkolata a vértől.
TKA: Hogyan alakult Tőkés Lászlóval a kapcsolatotok?
BI: Világnézetünk elég nagymértékben egyezett, így intellektuális szempontból harmonikus volt a viszonyunk. Amíg szabadon mozoghatott, kölcsönösen meglátogattuk egymást, miután házi őrizetbe került, mi közvetítettük a híradásainak egy részét. Ha valaki be akart menni Lászlóhoz, ha egyáltalán beengedték, megmotozták befelé is, kifelé is. A vasárnapi istentiszteletek alkalmával, amikor félezer ember vett részt a zsúfolásig telt templomteremben, erre nem volt mód, a biztonságiaknak aránytalanul nagy erőket kellett volna ehhez mozgósítaniuk. A volt menyem rendszerint a templomból távozó tömeg elején volt, bement Lászlóékhoz, megkapta az üzenetet levél formában, majd kiment a tömeg derékhadával. Az üzenetet a budapesti Kovács Miklós emberei vették át tőlünk és csempészték át a határon, például az alumíniumkeretű hátizsák csöveibe rejtve. Fetés Gábor volt az első üzenetvivő, a korábban Bégány Attila által vezetett V. kerületi MDF (Magyar Demokrata Fórum) egyik alapembere, akik később konfliktusba keveredtek a végül az MDNP-t (a Magyar Demokrata Néppártot) megalakító puhány MDF-vezetéssel, a kilencvenes évek közepén. Vele igen jól szót értettünk nemzetpolitikai kérdésekben.  De ez egy más történet. Volt két nagyon kedves, politikailag naiv fiatal, akik a jó ügyet akarták szolgálni, majd az utolsó üzenetet a december 15.-i gyertyás tüntetésről Barna Andor vitte, aki az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) tagja volt. Vele vitatkoztunk többek között a „négyigenes népszavazásról”, melyet már akkor Pozsgay Imre államelnökké választása elleni demagóg akciónak tartottam. Ő persze védte a mundérja becsületét.
TKA: Voltak-e még emberek, akik hozzátok hasonló módon segítettek?
BI: Igen, de nem tudtuk meg, hogy kicsodák. Róluk csak később jutott hozzánk információ. És jó volt így, László ezt is jól csinálta, hiszen ilyen esetben, ha valaki lebukik, ismeret hiányában vallatás alatt sem buktathatja le a többit.

A temesvári tüntetések kezdete

BI: Érdemes megemlíteni, hogyan jött létre a gyertyás tüntetés. Erre úgy került sor, hogy Tőkés László a december 10.-i istentiszteleten közölte: 15.-ére van kitűzve az erőszakos kilakoltatása, és kérte a gyülekezetet, hogy minél nagyobb számban legyenek ott a parókia körül. Legalább szemtanúi legyenek másnap az államhatalom e gyalázatos gesztusának. A hívők reggeltől gyülekeztek is. A járókelők közül többen – zömükben román emberek – megálltak, és érdeklődtek, hogy miért e csődület. A hívek megmagyarázták a helyzetet, aminek eredményeképpen estére már a tömegnek nagyjából fele román emberekből állt, akik jelenlétükkel szolidarizáltak a Ceauşescu rendszer önkényével szembeszállni merő magyar pappal. Másnap, december 16.-án, egy szombati napon is elmentünk a parókiához.
Az első, a 15.-i gyertyás tüntetés csendes volt. Másnapra ennek híre terjedt, mert a villamosok ott jártak el a tett színhelyétől harminc méternyire, és a villamosokból az emberek láthatták, hogy van ott egy kisebb tömeg gyertyákkal. A hír hatására a következő napon mások is jöttek.
Szombaton egész nap tartott a tüntetés, mely akkora volt, hogy a hatóságok megjelentek Lászlónál, és tárgyalásokat kezdtek vele, hogy most mi legyen. Nyilvánvaló, nem akartak nagy ribilliót. László akkor nyugtatta a tömeget, és azt mondta, hogy ő nem akar politikai tüntetést, ő az egyházon belüli igazságosságot akarja. Ez volt a mondandójának a lényege.
Viszont olyanok is eljöttek, akik politikai karaktert akartak adni a tiltakozásnak. 

(folytatása következik)

Monday, November 20, 2017

Ferencz I. Szabolcs: Radikálisan szerette nemzetét


Itt lebeg szemeim előtt, amint délceg tartásával és ruganyos járásával elindul az Orosz-udvarból, átszeli a Jenő herc(z)eg-teret, majd kissé lelassítva áthalad a Lloyd-soron, a Lloyd-palota és a Löffler-palota között. Arca méltóságteljes, külső szemlélő akár érzéstelennek is gondolná, de szemeiből süt a Trianon-fájdalom. Ennek a meghatározó alapérzetnek, mely bölcsőnktől sírunkig kísér, Temesváron nemcsak nemzeti, hanem civilizatorikus jellege is volt. „Uramisten, mivé tettétek városomat! Mivé romboltátok, hová is züllesztettétek nagyszüleink csodáját, akkori királyságunk egyik leggazdagabb, legszínesebb városát!” – beszélték szemei. Annak a városnak a képe, víziója, ami Temesvár lehetett volna adottságai alapján, ha… - ott lüktetett a kisagyában. Majd sarkon fordult, s egy magyar úr lépéseivel, az őt körüllengő tömeg feje felett elnézve elsétált az egykori Piarista Gimnázium felé.
Ma is gyakran beszélgetek vele. Ahányszor lényegesebb történelmi eszmefuttatásba vagy komolyabb politikai összefüggésbe ütközöm, szinte törvényszerű, hogy elém sejlik alakja, szuggesztív érvelési stílusa, s azt hiszem, magas találati aránnyal kiérzem, az adott helyzetben épp mit mondana. Imre pólusképző személyiség volt, markáns és karakán véleménnyel az összes őt érdeklő jelenségről, összefüggésről. S könnyű folytatni képzeletbeli beszélgetésünket, hiszen vitatkozunk, rögtön van is ellenérvem, s szó szót követ. Múltunk, családjaink, fiatal éveim, értékeink összekötnek, míg az elmúlt majdnem harminc év nagyon különböző személyes élményanyaga elválaszt – mindez tökéletes táptalaja az ízes és izgalmas baráti beszélgetéseknek, melyek oly hosszú ideig színesítették az életünket, s melyeket most kényszerűségből magamban folytatok tovább, amíg lehet.
Tizenöt éves lehettem, amikor iskolánkban egy osztályba kerültem idősebb fiával, s vele összebarátkozván eljutottam a szülői házba. Ezidőtájt már kellően érett voltam ahhoz, hogy elmondhatatlanul fullasztónak éljem meg azt a kort és közeget, amelyben éltem. Az agresszív rendőrállam a maga mindent átszövő besúgóhálózatával, a kommunista lózungokkal tarkított hazug közbeszéd, a magyar kisebbség és az egyházak évről évre fokozódó elnyomása és az a tehetetlen közöny, amivel a legtöbb városombéli magyar ezt viselte, a pusztuló város, az elvándorlás és elöregedés, a rohamosan romló életszínvonal, a mindent átható ízléstelenség… mind ott lüktetett a fejemben folyton, s zakatolt kamasz agyam, miként lehetne értelmesen lázadni, hogyan lehetne mindebből kitörni, van-e olyan menedék, ahol nem kell mindezzel folyton szembesülnöm.
(Apáink 2005 szilveszterén)
Ebben az uralkodó alaphangulatban ismertem meg újdonsült osztálytársam apját, Imrét. Beléptem lakásukba, amely az egykori családi tulajdonukban lévő, a kommunista idők lassú pusztulásának jeleit magán viselő bérpalota egyik, a család számára meghagyott és leválasztott lakása volt – és hirtelen egy másik világba kerültem. Egy ízléses polgári milliőbe, számomra eladdig ismeretlen illatokkal. Az egyik hátsó szobában pedig bemutattak Imrének, aki egy osztálytársi szülőhöz képest elképesztően fiatal volt, harmincas éveinek elején járt. Egyik kezében pipát markolt, amelyből illatos füst áradt; másik kezével megszorította kezemet – erőteljes, férfias kézfogással, miközben tekintete mélységében pásztázta tekintetemet. Leültetett, majd illatos teával kínált. Első pillanattól fogva felnőttként kezelt – nem kamaszként vagy fia osztálytársaként, hanem meglepetésemre egyenrangú felnőttként. S beszélgetésünk ötödik percében már az éles rendszerkritikánál tartottunk, nem sokkal később pedig történelmi helyzetünk magyar nemzeti szempontok szerinti értékelésénél. Egyenes beszéddel, világos érveléssel, meggyőzően beszélt, s én ittam a szavait. Innét kezdve gyakran megfordultam a Borbély-lakásban, amely a körülvevő külső közeg mondhatni teljes tagadására épült, s mentoromként néztem fel rá. Azt hiszem, ha adott pillanatban meghirdette volna a fegyveres ellenállást, akkor is szó nélkül követtem volna.
Nem, Imre nem volt óvatlan. Nagyon is óvatos volt, tudta, hogy sorsával és családja sorsával játszik mindenki, aki akárcsak a Szabad Európa rádiót hallgatja, vagy hasonló értekezésbe kezd idegenekkel. Számomra csak első találkozásunk után derült ki, hogy családjaink már régóta ismerik egymást, édesanyja és nagymamám évtizedek óta jó barátnék, édesapám pedig fiatal oktató korában még tanította is Imrét. Félgenerációnyi elcsúszásban sorjázott kettőnk családja, míg aztán Imre ki nem egyenlítette ezt a különbséget korai házasságával és korai gyerekeivel. Nagyon is jól tudta ő, kiben bízhat, s kiben nem, s bár az akkori rendszer ellenségeként volt számon tartva, rábizonyítani keveset lehetett. Ismerte hátteremet, teljes családomat, s első pillanattól kezdve beavatottként kezelt.
***
Imre meghatározó személyisége és a vele való barátság révén gimnáziumi éveim alatt sokkal közelebb kerültem ahhoz az énemhez, aki mindig is szerettem volna lenni. Legalább három olyan tanítás is volt, melyek kapcsán vele való találkozásomat gyökeres fordulatként éltem meg. Bizonyára sok más szempontból is mentoromként néztem fel rá, de így, több mint harminc év távlatából a kevésbé meghatározó egymásratalálások egyike-másika már elmosódott.

(Anyámmal, Borbély Viktóriával, ugyanakkor, ugyanott)
Az első egy erős személyes igényen alapult: amikor csak lehet, magunk mögött hagyni a több szempontból is menthetetlennek ítélt, elbalkániasodott várost, és kitörni a szabadba, a vadonba, más szabadság- és természetszerető társakkal együtt. Akkoriban mifelénk tiltott volt a cserkészet, az iskolai táborok pedig értelemszerűen elsősorban a társaságról, s kevésbé a természetről szóltak. Imre viszont vérbeli természetjáró volt, kívülről ismerte a Retyezát s a Déli Kárpátok csúcsait és gerinctúráit, s az akkori munkahelye által biztosított szabadidejét döntően természetjárással töltötte, mindenben partner feleségével együtt. Kemény, helyenként komoly veszélyekkel dacoló túrái a közbeszéd tárgyai voltak, s az akkori csúcstechnikával készített diái méltán vívták ki a vetítéseken részt vevők elismerését. Szigorú, minden részletre odafigyelő túravezető volt, akit mindig épp az aznap legnagyobb kihívást jelentő, de még biztonságos útvonal vonzott, a reá bízottak iránt érzett teljes felelősségérzettel. Nagyon sokat tanultam tőle, mesés tájakra vitt el, de még ennél is fontosabb volt, hogy úgy éreztem, férfiként térek vissza azokról a kalandtúrákról, amelyekre kamaszként indultam el. Kissé haszonélvezőjévé váltam annak a helyzetnek, hogy Imre fiai akkortájt még kevéssé érdeklődtek a természetjárás iránt, s így a túrák során saját fiaként kezelt, okított. Mai szemmel bizonyára meglepő, de a nyolcvanas években még úri huncutság volt a természetjárás mifelénk, és a körülbelül ezerötszáz méternyi tengerszint feletti magasságtól kezdve a pásztorokon kívül ritkán találkozott az ember az államalkotó nemzet képviselőivel. Cserébe - a kevésbé felfedezett magashegyi túrák iránt rajongó - kelet- és nyugatnémetekkel, „csehszlovákokkal”, erdélyi és magyarországi magyarokkal, erdélyi szászokkal hozott össze bennünket a sors, jellemzően hasonlóképp disszidens attitűdökkel, s ennek megfelelően az éjjeli tábortüzek mellett olyan beszélgetések alakulhattak ki, amilyenekkel lent, a városok besúgóvilágában aligha találkozhattunk.
Másik meghatározó tanítása akkortájt a temesvári hamis internacionalizmus elleni lázadás volt. Temesvár ugyan a hetvenes évek elején többségében románok által lakott várossá vált, erős időbeni korrelációban az újonnan épülő tömbház-negyedekkel. Mégis, akkortájt a város még erősen őrizte multinacionális jellegét, számottevő sváb, magyar és szerb lakossággal – zsidó, bolgár, szlovák, cigány, krassován (horvát) és örmény elemekkel tarkítva. S mindezt megfejelte az a hivatalosan is táplált narratíva, hogy a Bánság, s jelesül Temesvár a nemzetiségi tolerancia mintavárosa, ahol nem kívánatos bármilynemű „elkülönülés”, hiszen az „együtt-lét” mintegy természetes állapottá avanzsált. Ennek a „toleranciának” a jegyében kurtította meg minden évben az államhatalom a nemzetiségi iskolai férőhelyeket, korlátozta egyre jobban a kisebbségi nyelvek használatát, telepített évről évre nagyobb tájidegen kontingenst a városba, adta el busás devizáért Németországnak és Izraelnek az itt élő németeket és zsidókat… Mégis, ezt a hamis internacionalista narratívát magukévá tették a kisebbségi közösségek, még magánbeszélgetésekben is – talán azért, mert maguk is szerették volna hinni, hogy a hirdetett tolerancia megvalósulhat a gyakorlatban, a mindennapos tapasztalatok ellenére. Vagyis ebben az uralkodó narratívában a valódi közösségi érdekképviseletet nemcsak a rendszer tette lehetetlenné, hanem az érintettek hozzáállása is.
Kétségtelen, hogy Temesvárott a nemzetiségi jellegű személyes konfliktusok jóval ritkábbak voltak, mint más erdélyi és partiumi városokban, s hogy a felszínen béke honolt. Ámde a felszín alatt a többségi társadalom agresszív térfoglalása változatlan erővel folytatódott, csak - más helyektől eltérően - mindez még a kisebbségi közösségek lelki önfeladásával is párosult. Ebben a közegben egyre inkább úgy éreztem magam, mint ama közmondásos béka: nagy fazékban lassú tűzön. Ámde ha beléptem a Borbély-lakás ajtaján, s meghallgattam Imre kiselőadásait a szubszidiaritásról, a nemzeti önszerveződésről és érdekvédelemről, a közösségért való kiállás fontosságáról, s láttam, ahogy a gyakorlatban is működteti az őt körülvevő kis párhuzamos társadalmat egy nemzeti narratíva mentén, akkor úgy éreztem, van értelme szembeszállni a „politikailag korrekt” önfeladással, vállalni a vitákat és a rendszer potenciális üldözését, nevükön nevezni a dolgokat és érdekeinket.
A harmadik nagy példamutatás számomra Imre tájékozott és világlátó patriotizmusa volt. Annak idején közügyek és nemzetközi politika tekintetében a hivatalos kommunista propagandán kívül, amelyet tudvalevőleg már csak a jó ízlés okán is kerültünk, az alternatív hírforrás a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja rádióadásai voltak, a maguk erényeivel és korlátaival együtt. Imrének azonban ennél jóval nagyobb volt a merítése: németes műveltsége és nyugati kapcsolatai révén sokkal szélesebb kitekintése volt a különböző történésekre, s beszélgetései során mindig tudott új szempontok alapján korábban nem ismert, az adott sémákba nem illő érveléssel élnie. Lángoló hazafi volt, aki ugyanakkor képes volt arra, hogy nemzetünk és közösségeink gyengeségeivel is szembenézzen, objektíven felvázolja az adott célok és küzdelmek tekintetében az egyes mérlegelési szempontokat, mintegy kívülről látván közösségünket, s ennek mentén olyan cselekvési tervvel előrukkolni, amelynek akkor és ott mozgósító hatása volt környezetünkben. Tette mindezt mérnöki precizitással és egyben jókedvvel, erőt és energiát adva közvetlen környezetének. Nem zárkózott be a - gyakran intellektuális értelemben provinciális - nemzeti narratívába, hanem világlátása, tájékozottsága révén mindig hozzá tudott tenni a nemzeti narratívához, építeni tudta azt.
***
Ha az ötvenes-hatvanas években, Erdélyben vagy a Bánságban született magyar generáció tagjait életük legboldogabb időszakáról faggatjuk, számos erős és pozitív személyes élmény épp a leginkább brutális Ceausescu-éveket idézi vissza. Pedig az akkori rendszer élhetetlen volt minden tekintetben, ezt jóformán senki sem vitatja. Ennek a jelenségnek természetes oka is van – egyszerűen az, hogy mindenki a saját fiatalságára s fiatal éveinek élményeire emlékszik a legszívesebben. De van egy másik ok is: akkor és ott mi egy valódi mesevilágban éltünk, ahol mindennap átélhettük a Jó és a Rossz küzdelmét.
Ellentétben Magyarországgal, ahol a kommunista hatalom meglehetős sikerrel korrumpálta a szellemi elitet, nálunk sokkal tisztább volt a felállás. Az egyik oldalon a szabadságra vágyó, a szülőhely eredeti szellemiségét őrző, a kisebbségi jogokért küzdő, egymással számos módon konspiráló, egymást félszavakból is értő, a mai szemmel nézve elképesztően összetartó nemzeti közösség, a másik oldalon a többségi és kommunista elnyomó gépezet a maga besúgóhálózatával, ízléstelenségével és alacsony morális szintjével. Jóformán mindenkiről tudtuk, minden egyes ismerősünkről, hogy Ide vagy Oda tartozik. S bár a Jó minden nap teret vesztett, mégis nagyszerű és felemelő érzés volt a Jó oldalán állni. Nos, ebben a mesevilágban Imre volt a Jó temesvári kapitánya, a reinkarnálódott várvédő Losonczy István, aki önzetlenül, minden cselt és eszközt bevetve harcolt, számos konspiratív akció főhőse volt, s aki egyben hitet is adott a környezetének, hogy hiába a túlerő, mind létszámban mind eszközökben, a végén a Jó fog győzni – vagy ha nem, ezt a küzdelmet akkor is érdemes vállalni.
Ennek a néma küzdelemnek a lángját családi okok miatt 1987-től kezdve Németországból őriztem magamban, az ezzel együtt járó lelkiismeret-furdalásoktól megszaggatva, de egyben a kisebbségi nemzeti közösségért való cselekvés számomra új lehetőségein is felbuzdulva. Egyetemi éveim alatt immár innen látogattam gyakran haza, szülővárosomba, minden alkalommal elzarándokolván Imréék lakásába. S a fentiek alapján számomra a legkevésbé sem volt meglepő, hogy a pár napos határzárat követően 1989 decemberének utolsó harmadában újból beléptem a Borbély-lakásba, egyfajta főhadiszállást láttam viszont, ahol Imre informális kapitányként szervezte a temesvári népfelkelés utóéletét, miközben sorra fogadta a határnyitás után frissiben a városba érkező magyarországi és külföldi küldöttségeket, közéleti személyiségeket. Mint ahogy az is szimbolikus, ámde tökéletesen képbeillő volt számomra, hogy végül is Imre öccse volt azon maroknyi bátrak egyike, akik a Mária-szobor előtt feltartóztatták a villamosközlekedést és kirobbantották az első tüntetést, amely végül népfelkeléshez vezetett, miközben Imre – óvatosságból ekkor még saját otthonából is elbujdosván – Tőkés László külföldi kapcsolatait és a sajtóját intézte az illegalitásból, felettébb konspiratív körülmények között. A szikra berobbant, és hatalmas energiákat szabadított fel egyéni és közösségi szinten egyaránt.
Több mint huszonhét év telt el azóta. A ’89-es csodás fellángolás és egymásba-kapaszkodás után az olyan, nemzeti közösségéért felelősséget érző vérbeli eszmei vezérnek, mint amilyen Imre volt, roppant nehéz volt azzal szembesülni, hogy az új társadalmi rendszerben kisebbségi közösségünk tovább apadt, az egyéni menekülőutak megsokasodtak és elvándorlási népmozgalommá terebélyesedtek, az anyagias gondolkodás elhatalmasodott, az asszimiláció tovább folytatódott, s mindezt tetézte a megcsappant közösségek apátiája. A többségi társadalom jogfosztó gyakorlata hullámzó módon, de állandósult, a nemzetközi érdeklődés és törődés a kisebbségi közösségek sorsa iránt lanyhult. Ezen körülmények között huszonhét roppant küzdelmes év adatott Imre számára, kezdetben aktív politikusként, majd a tőle megszokott módon eszmei kapitányként, amíg most – betegségét is teljes méltósággal viselve - itt nem hagyott bennünket.
(Vidám pillanat, ugyanakkor, ugyanott)
Jómagam 1990 után, többnyire messziről jőve hol sűrűbben, hol ritkábban újból és újból becsöppentem Imre világába. Sportot űztem abból, hogy – régi szokásunkhoz híven – sohasem jeleztem előre érkezésemet, mindig számára váratlanul érkeztem – mintha csak hazaérkeztem volna. Tehettem ezt, mert mindig úgy is fogadott feleségével együtt, mint a tékozló fiút, mikor az hazatér – és szó, ami szó, valóban távol esett az én pályám egykori mentorométól. De mindig ott folytattuk beszélgetéseinket, ahol utoljára abbahagytuk, olykori véleménykülönbségeinket tapintattal kezelve, ahogy jó barátokhoz illik.
Az évek folyamán – az 1990 előtti időket is idézve - néhány nagyszerű közös hátizsákos kirándulást is sikerült megszerveznünk a Déli-Kárpátokba, ahol a csillagok alatt vitattuk meg az aktuális politikai és ideológiai kérdéseket. Lévén elszakadva a helyi napi történésektől és az adott politikai küzdelmek szereplőitől, sokszor csak elhallgattam szuggesztív módon előadott mondandóját, követtem érvelését, s próbáltam kitalálni, hogy az adott helyzetben helyében magam miként cselekednék. S akár egyetértettünk a következtetésekben, akár nem, minden egyes ilyen találkozásunk erőt adott saját életem küzdelmeihez. Ahogy bármilyen helyzetben meg tudta találni vagy újradefiniálni a nemzeti imperatívuszokat, amelyekért érdemes volt újból szervezni, harcolni, sokszor a siker esélyét is nélkülözve – az mindig példamutató volt számomra, az adott tartalmi kérdéstől függetlenül is.
***
Hiánya fáj, hatása nem múlt el. Igazi véleményvezérként sok követője volt, van. Politikai értelemben nemzeti radikálisnak vallotta magát – s persze, az is volt, ha úgy tetszik: radikálisan szerette a nemzetét. Elfogadta, hogy a földkerekség egy hatalmas verseny- és akadálypálya, s hogy a játszmákat kemény és sokszor kíméletlen eszközökkel vívják, és mindvégig azt kereste - előbb politikusként, majd egyszerű közéleti emberként -, miként lehetne nemzeti közösségünk versenyhelyzetén javítani. Előnyeinket kiaknázni, gyengeségeinket orvosolni. Tudta, hogy a nemzeti érdeket nem lehet doktriner módon meghatározni, hanem mindig az adott helyzetnek megfelelően kell újrafogalmazni. S ezen utóbbi feladathoz elsősorban kitekintés szükségeltetik, a trendek helyes felismerése, no meg a valós versenyhelyzet ismerete, nem pedig az oly gyakori befele-fordulás és köldöknézés. És azt is tudta, hogy nincsenek triviális megoldások, csodák, „ingyenebédek”, hamis pártfogók és próféciák, hanem az érdekérvényesítés csatáit igenis meg kell vívni. Követői, eszmetársai sajnos nem mindig tudják ezt; gyakori a bezárkózó csodavárás. Aggódó barátként kicsit félek is, hogy a különböző megemlékezések mentén róla kirajzolódó szobor nehogy sablonos, egysíkú és doktriner legyen, hanem olyan embert lássunk bele, aki szabadságszerető és értékvezérelt, ámde eszközökben pragmatikus és nyitott, mint amilyennek én Imrét ismertem.

Ama alapkérdés pedig, miként, milyen politikák mentén lehetne egy adott térben és időben élő nemzeti közösség versenyhelyzetén javítani, a leginkább kínzó, legtöbb fejtörést okozó kérdések egyike. Különösen majd egy évszázadnyi komparatív leszakadás után. Kiváltképp nagy történelmi traumák után. Hát még a legújabb kori, eleddig ismeretlen technológiai és társadalmi kihívások közepette. Amióta Imre végleg elment, eme alapkérdéséről szóló képzeletbeli beszélgetéseink megsokszorozódtak… Most már mindörökké velünk marad, hogy elkötelezettség és helytállás tekintetében irányt s példát mutasson.

A szerkesztő utószava
Ferencz I. Szabolcs írása a nemrégiben érkezett be, ezért nem került fel hamarabb a blogra, ahová abc sorrendben teszem fel az egyes visszaemlékezéseket. 
Szabolccsal 1979-ben ismerkedtem meg, midőn a 18-as általános iskolából átiratkoztam a 2-es számú matematika-fizika líceumba. Nagymamáink is, szüleink is barátok voltak. 
14 évesen Kantot olvasott, tájékozottabb volt a politika világában valamennyiünknél. Nagy élmény volt vele ismét egy padban ülni 1996-ban a Századvég Politikai Főiskolán, ahol egyébként e kötet másik szerzőjét Benyhe Istvánt megismertük. Jómagam kihagytam 1997-ben egy évet, 1998-ban folytattam, akkor történetesen épp apámmal kerültem egy osztályba. 
Szabolcs előbb a Fidesz kommunikációjával foglalkozott, majd MOL vezető lett. Írását olvasva sajnálom, hogy nem lett belőle közíró. (BZSA)