Toót-Holló Tamás: Őr és úr - legendává válni, legendákban élni

Toót-Holló Tamást 2002-ben ismertem meg a gondola nevű internetes portál egyik fórumának közvetítésével. Hasonló világlátású emberek gyűltek ott össze, kiderült, hogy van közös levelezőlista is, amikre engem is meghívtak, ha jól emlékszem ezen a listán szerveződött meg egy borkóstoló 2002-ben, melynek keretében jómagam kalauzoltam végig az érdeklődőket a Magyar Borok Házának pincéjében. Több jó ismeretséget kötöttem akkor, de barátságot csak egyet, Tamással. Illetve akkor még Toót H. Zsolttal, aki egyébként a Heti Válasz nevű akkoron még nemzeti szempontból a jó oldalon álló sajtóorgánumnak volt az alapító főszerkesztője. 2002 őszén szakmai síkon is találkoztunk: a Csoóri Sándor Markó Bélához címzett nyílt levele által indukált vitához apám is, jómagam is hozzászóltunk.

2003 őszén látogatott el először hozzám a párjával. Az alábbi írás egyik jelenete is akkor játszódott. Ekkor ismerkedett meg apámmal is, akivel hasonló jó kapcsolatot épített ki, mint velem.  A gondolati-értékrendi-érzésbeli harmónia között mindig nagyon magas fokú volt.

Jelen kötetnek címét az ő írásának címéből kölcsönöztem.

(Egy asztalnál 2003 őszén. Az asztalon öcsém legendás juhtúrós-kapros rétese.)

 (Kocsmában együtt, ugyanakkor, mint oly sokszor a továbbiakban.)

Toót-Holló Tamás:

Őr és úr - legendává válni, legendákban élni

(Oldalnézeti képek Borbély Imréről)

Borbély Imre halálhírét fia, Borbély Zsolt Attila közölte velem. Épp a budapesti Operában ültünk Mártával, ahol a szünetben ért utol a barátom telefonhívása. Előtte pár perccel az MTI kolozsvári tudósítója, Gazda Árpád küldte át nekem mailben a hírügynökségi anyagot, amely a halál hírét közölte és az elhunytat méltatta – tudva, hogy a család személyes ismerőse és nagy tisztelője vagyok. Vagyis a telefonomat böngészve már megrendülve láttam, amit látnom kellett. Zsolt hívása pedig kellő súlyt adott a puszta ténynek. Hogy bekövetkezett, ami várható volt. Hogy Imre szervezete feladta a harcot a hosszan, méltósággal viselt, súlyos betegsége ellen.

Azóta is sokat gondolok az Imre távozása nyomán keletkező űrre. S amikor erről gondolkodom, csupa olyan emlékem van, amelyek inkább csak oldalnézeti képek, de a maguk nemében így is jelentőségteljesek. Sőt, a maguk finom esetlegességével valami olyasmire is felhívhatják a figyelmet, amit a komolyabban pásztázó érdeklődés talán nem is venne észre. 

Nem voltam soha a hallgatóságban, amikor Imre hivatalos minőségében, hivatalból szólalt meg. Számtalanszor ott ültem viszont az asztalánál, amikor minden kötöttség nélkül beszélgettem vele a világ folyásáról. Nem mozogtam vele együtt a nagyobb küzdelmeiben, de ismertem a legendáját. A kötetlen összejövetelek pedig igenis alkalmasak voltak arra, hogy felismerjem a személyiségében: mennyiben jogos az, hogy legendák teremnek körülötte. Ezekre a felismeréseimre ráadásul olyan alkalmak során jutottam, amikor ő elvben soha nem volt főszereplő, de a jelenléte valahogyan így is átragyogott minden társaságon.

Erről a ragyogásról szeretnék hát írni most rá emlékezve – nem helyettesítve persze azokat a megemlékezéseket, amelyeket az elvbarátai és a harcostársai jegyezhetnek, de szívesen kiegészítve néhány mozzanattal ezeket a mások által felrajzolható képeket.

A szemlélődésem – s így az emlékezésem – nézőpontja tehát kissé oldalnézeti. Az az oldalnézet, amely felől kitekintve Imrére ráláttam, fiának, Zsoltnak a szemléletmódja volt. Ő az a barátom, akivel hosszú idők óta mozgunk együtt egyrészt különféle szellemi pályákon, másrészt mindenféle ízletes falattal, elgondolkodtató borral megrakott asztalok mentén. S ő az, akinek az apja iránt érzett tiszteletén, szeretetén keresztül – mint markáns szűrőn keresztül – megismerhettem Imrét.

Imre az én horizontomon legelőször is tehát apaként jelent meg. Egy rendkívül súlyos és jelentőségteljes apafiguraként. Minden kétséget kizáró volt az a szellemi befolyása, amit a fiára gyakorolt – s ehhez csatlakozott még az az életvezetési minta is, amit a puszta létével, a személyes létezésének a technikájával mutatott fel a gyerekeinek. 

Éreztem Zsolt reakcióiból, hogy mennyire nagyra tartja az apját, de Zsolt végtelenül szuverén lényének ismeretében az sem volt kérdéses számomra, hogy ez a kötődés csakis őszinte ragaszkodás lehet, nem pedig egy dominanciára törekvő szülői személyiség kivívta előjog.

Ahogy megismertem Imrét, persze az is világossá vált számomra, hogy Imre nem törekszik dominanciára – hanem egyszerűen, minden törekvés nélkül: domináns. És ez a dominancia nem mások elnyomása árán terem meg körülötte, hanem sodró lendületű személyiségének köszönhetően. Egyszerűen, magától értetődően. Minden kényszer nélkül. Annak okán, hogy ő egyszerűen megkerülhetetlen. Ahogy apaként is az volt. S ahogy az erdélyi magyar közéletben mozgó politikusként, később pedig nemzetpolitikai elemzőként is az volt.

Magam sem akartam hát megkerülni őt, mi több, érdeklődéssel figyeltem. Ahogy korábban is írtam: erre a legtöbbször kedélyes asztaltársaságokban felbukkanva volt alkalmam.

Ha Borbély Imrére gondolok, jobbára azt látom tehát magam előtt, hogy asztaloknál ülünk. Válogatott társaságban, finom falatokkal kényeztetjük magunkat. Kóstoljuk a jobbnál jobb borokat. Az egyik szavunkat a másikba öltjük. A tekintetünket a másikra emeljük.

Látom, hogy Imre szívvel-lélekkel, tüzesen magyaráz. Szóval tartja a társaságot. És mindenki élvezettel hallgatja. Mert magára vonja a figyelmet. Miközben nincs benne semmi színpadiasság.

Csak a tűz. Csak az odaadás. Szikrázik közben a szeme. Mozog a keze, gesztikulál. Egész testével, teljes lényével előadja, ami gondol.

Soha nem hallottam nagyobb társaságban másról beszélni, mint a világ kellően átfogó értelmezéséről. A nemzet sorskérdéseiről. S közben mindig együtt élt azzal, amit kifejtett. Együtt élt azzal, amit a magyar megmaradás szolgálatának nevezünk.

Imre gyakran megjelent a fia, Borbély Zsolt Attila barátom szervezte borkóstolók, különleges kulináris élvezetet jelentő vacsorák kisebb-nagyobb társaságaiban, s persze az asztal mellett is kiválóan vitte a szót. Ezek a borkóstolók, a Hamvas Borbarát Kör összejövetelei sokáig ráadásul éppen a Magyarok Világszövetsége székházában, a Magyarok Házában voltak, ahol Imre nagyon sokáig a szó szoros értelmében is otthon volt. A szövetség Kárpát-medencei régióelnökeként tevékenykedve ugyanis az épületben egy vendégszobát is elfoglalhatott – ahonnan sokszor hoztunk le a borkóstolók asztalaira jobbnál jobb falatokat, finomságokat. 

Nem volt hangoskodó szónok, de mindig nagy lendülettel érvelt. Emlékszem, hogy amikor néha alábbhagyott az asztalunknál a zsongás, szívesen belehallgattam abba, hogy a szomszédos asztalok valamelyikénél Imre éppen miről beszél. Sorsfordító történelmi események, emlékezetpolitika, nemzetpolitika, magyar sorskérdések. Mindig ezek voltak terítéken. Különösen bor mellett. Röpködtek az évszámok, s a nevek: a máig példaértékű történelmi hősök és a nemzetáruló kollaboránsok nevei. Mert a mi társaságunk már csak ilyen: neveket akarunk hallani.

S innen, ezekből az informális beszélgetésekből értettem meg azt is, milyen lehetett Imre a formális közpolitikai terekben. Ahol tudvalevő volt róla, hogy a velünk szemben tanúsított engedmények keresése helyett a számunkra kedvező helyzet megteremtése volt a célja. Ahogy egy általa híressé tett kategória ezt jól leírja: nem más, mint a helyzetteremtő magyar politizálás.

Helyzetet teremteni viszont csakis úgy lehet, ha az ember nem éppen békülékeny természet. Imre harcos volt, de tegyük hozzá: soha nem öncélúan valami ellen kelt ki, hanem mindig valami mellett, mindig a magyar ügy mellett állt ki.

Ha Imrében az örök harcost is tisztelhetjük, könnyűszerrel adja magát a képzettársítás, hogy a lényére összpontosuló figyelem György Attila híres és fontos könyvéhez, a „Harcosok könyvéhez” is megérkezzen, s azon belül is arra a fejezetre összpontosuljon, amely szerint nemcsak őrizői, de urai is vagyunk atyánkfiainak.  

„Mindenki, aki lelkiismeretesen őrködik: úr, hivatásánál fogva” – írja a Harcosok Könyvében György Attila, s talán nem túlzás azt állítani, hogy ezt mintha egy az egyben Borbély Imréről szólva írta volna.

Mert Imre úgy őrködött, hogy közben nagyúri természettel áldotta meg őt az Isten. Volt a kiállásában valami arisztokratikus, nem tanult, hanem a vér örökségével együtt járó, született előkelőség.

Ismertem ezt a kiállását, s ennek az ismeretnek az alapján pontosan el tudtam képzelni, mi vezethette néhány legendás bukaresti fellépése közben.

Nyilván őr és úr volt akkor is, amikor a román parlamentben elsőként ő lett az, aki magyarul szólalt fel. Nyilván őr és úr volt akkor is, amikor 1993. október 5-én ő kezdeményezte a parlamentben az egyperces néma felállást az aradi vértanúk emlékére.

Őrnek és úrnak lenni az én szememben pedig annyi, mint a leginkább szokatlan, el nem várható és meglepően radikális lépéseket is kellően kiszámítottan megtenni.

Mert más az átütő ereje egy meglepő húzásnak, ha a szenvedélyünk hívja elő bennünk. A pillanat szeszélyének, a hirtelen felindulásnak köszönhetően.

De Imre nem ilyen volt. Tele volt szenvedélyekkel, de ez soha nem szorította benne háttérbe az elemzés képességét.

És akkor ezt megvilágítandó hadd hozakodjak elő egy életképpel. Látom magam előtt az egyik temesvári reggelen, hogy amíg mi a ház vendégeiként lassan ébredezünk, s az előző napi súlyos lakoma után valahogy csak-csak életre kelünk, addig ő már szellemileg teljesen frissen, a köntösében jön-megy a lakásban, szálfaegyenesen, mint ahogyan mindig is járt, s közben rendre az egyik szobában álló számítógép képernyője elé téved. Ahol lép egyet – a géppel bonyolult és elmélyült küzdelmet folytatva.

Zsolt kérdezte meg talán tőlem akkor, hogy ismerem-e a go kínai eredetű táblajátékát. Mert, hogy ők azt játsszák. Néztem a számítógép monitorán kirajzolódó állást, s megértettem, hogy itt valami nagyszabású stratégiai küzdelem zajlik. Amit Imre nagy kedvvel folytat – s amihez ezek szerint a fiainak is kedvet csinált.

Ha van kép, amelyik Imre elemző szenvedélyét kifejezheti számomra, akkor ennek a temesvári reggelnek a képe lehetne az számomra.

És ez lenne hát a szenvedélyes kiállás és a kellő kiszámítottság mindig megfelelő gyúanyagot keltő együttese.

Ez a stratégiai játékokon edzett tudás és szenvedély emelhette őt szólásra a román parlamentben az aradi vértanúk emlékét felidézve. Az indulatok felkavarodását is vállalva és előre kiszámítva. És ez munkálhatott benne akkor is, amikor olyan elméletileg is jelentős, az erdélyi magyar közpolitika számára ma is mérföldköveket jelentő dokumentumokhoz is a nevét adta, mint a Temesvári Kiáltvány vagy a Kolozsvári Nyilatkozat.

Ha az Imre távozásával támadó űrt akarjuk felmérni, akkor ezeket a kezdeményezéseket – és bennük Imre pontos szerepét – kell nyilvánvalóan felmérnünk. Ezeket is.

De az én dolgom ebben az emlékezésben mégis inkább az, hogy író emberként a magam oldalnézeti képének vegyem a hasznát. Hogy egy-egy kiragadott pillanatban vegyek észre valamit Imre lényének ragyogásából.

Maradok tehát a kiválasztott pillanatok megidézésénél.

És maradok annál a temesvári vendégségnél, amelynek egyik reggelén betekintést nyertem a go rejtelmeibe is – abba a szent lelkesedésbe, amellyel azt Borbélyéknál játszották.

Azt a reggelt megelőzően Zsolt barátomnál vendégeskedtünk az akkori párommal Aradon egy hosszú hétvégén, amely összeért a halottak napjával is. Amikor a programot megszerveztük, Zsolt már jó előre jelezte, hogy át fogunk majd látogatni Temesvárra is. Egyrészt azért, hogy Imrééknél is vendégeskedjünk egy sort, másrészt azért, mert akkor nekik kötelező jelenésük van az egyik temesvári temetőben, ahol gyertyát gyújtanak majd a család egyik neves ága, a Pápaffyak sírjai előtt.

Az este fénypontja persze egy fantasztikus vacsora volt, de előtte még kimentünk a temetőbe. Igen, mi is a Borbély családdal tartottunk. A vendégeiket nem akarták magukra hagyni, ezért minket is meginvitáltak a temetőjárásra és a gyertyagyújtásra. Lassan lépkedtünk egy számunkra ismeretlen temetőben, néztük a már körülöttünk pislákoló sok-sok gyertyafényt, s közben meghallgattuk Zsoltot is, aki pár szóval elmondta a tudnivalókat a családfájuknak arról az ágáról, amelynek emléke előtt éppen tisztelegni akartunk.

Langyos őszi este volt, csendesen dobbantak körülöttünk a lassú léptek, szépen sercegve lobbant fel a gyertyák lángja. Békés csend borult ránk, hogy a múltat megidézze. Hogy az élőket megtanítsa a megmaradás szépségére.

Hiába voltunk tapintatosak, visszahúzódóak, annyira intim, belső körében mozogtunk a minket vendégül látó családnak, hogy kicsit mi is közéjük tartozónak éreztük magunkat.

És akkor Imre megint felmutatott valamit abból, amit én az őr és az úr szerep-együttesének látok benne – s mindezt ráadásul úgy tette, hogy ezt a kettősséget a számomra olyannyira fontos apaszerepben élte meg és teljesítette ki.

Miután annyi érdekes történetszálat meghallgattunk a saját családjukról, Imre hozzánk fordult, hogy mondanánk valamit mi is magunkról a párommal.

És akkor mi is szóltunk pár szót a kapcsolatunkról, a gyökereinkről, a családi múltunkról. De tényleg röviden. Éppen csak udvariasságként. Hogy ha már itt vagyunk az ő családjuk egyik ágának sírjai előtt, hangozzék is el a kért felelet, de ne is tolakodjunk a magunk történetével bele abba a virtuális térbe, amelyik ott és akkor éppen az ő őseikkel volt képzeletben telis-tele.

Imre figyelmesen meghallgatott minket, s amikor befejeztük a mondandónkat, utánozhatatlan előkelőséggel biccentett, majd ránk mosolyodott.

„Áldásom rátok” – mondta. Úgy fordulva hozzám, ahogy a saját apám sem tette soha. Nagyúri gesztussal áldást osztva, s közben magunkat valahogyan egy családi térben és időben is megtartva. Átszólva az egyik család határán egy másik család határai mögé, de ezzel nem is igazán üzenetet megfogalmazva, hanem inkább egy kegyelmi pillanatot magunkhoz szólítva.

Ezek az apróságok mutatják, hogy Imre nem csak teoretikusa volt a helyzetteremtésnek, hanem, ha kellett, maga is helyzetet teremtett. És nemcsak a közpolitika tágas tereiben, hanem ugyanígy a család intim szférájának közegeiben.

Imrének ezt a mondatát utóbb párszor még nagy elismeréssel felidéztem Zsoltnak is. Nem azért, mert ezzel Imre valamiképpen sorsot formált volna, hiszen – hogy mást ne mondjak – azzal a lánnyal már nem vagyunk együtt, hanem azért, mert Imre nagy ívű gesztusai közé ennek az áldásnak a kinyilvánítása is parádésan belefért.

Bizonyságául annak, hogy a nagy ívű gesztusokhoz nagy formátumú személyiségek illenek, s ha ez így van, akkor lehetetlen szerepet téveszteni. Mindig helyénvaló, amit mondasz, akkor is, ha elsőre meglepetést váltasz ki vele. Hiszen ha egy mondatod számára esetleg nem magától értetődő a kontextus, akkor a hitelességeddel te magad hozhatod a szavaidat egyszerre csak helyzetbe.

Ez volt tehát az első olyan helyzetteremtő mondata Imrének, ami szíven ütött. Amelyik találva talált.

Imre másik, engem találva találó, hasonlóan szemléletformáló mondata nagyon más lesz. Nagyon más szférában mozog. Miközben erre is igaz lehet az a kitétel, hogy ennek kimondása is nagy ívű gesztust foglal magában.

Imre legendájához hozzátartozik mindaz, ami a temesvári forradalom idején történt vele. Legendás az is, ahogyan kiállt, ott állt Tőkés László mellett. A megfelelő helyen és a megfelelő időben. Amikor súlya volt egy-egy ilyen kiállásnak.

Tudtam róla, hogy katolikus vallású, s ezért valamelyik beszélgetésünk közben megkérdeztem tőle, hogy miképpen éli, élte meg, hogy katolikusként éppen egy református lelkipásztor oldalán kapcsolódhatott be a magyar ügy képviseletében a történelem sodrásába.

És akkor megint elhangzott egy súlyos, veretes, a maga egyszerűségében döbbenetes Borbély Imre-mondat. Volt a megnyilvánulásaiban mindig valami, ami kinyilatkoztatásként hatott, de ezek a kinyilatkozások annyira egységben voltak személyiségének erejével, hogy soha nem érezte őket az ember túlzóan patetikusnak. Amennyi pátosz belefért ezekbe a mondatokba, annyi pátosznak pedig ott mindig helye volt. Vagy ha nem lett volna, Imre helyzetet teremtett neki.

És akkor hadd idézzem fel a mondatot. A kérdésemre adott választ. Imre azt mondta, mélyen a szemembe nézve, lassan, tagoltan fogalmazva, hogy ha neki választania kell a vallása és a magyarsága között, akkor ő a saját fajtáját választja.

Ahogy ezt kimondta, beleborzongott az ember. Mert Imre ezeket az egyszerű kijelentéseket is olyan irgalmatlan súllyal tudta kimondani, hogy szinte átszakadt tőle a létezés szövete, ami minket körülvett.

Azt a beszélgetést aztán hagytuk szépen gomolyogni erre-arra, de ez a mondat örökre velem maradt.

Nem is annyira a vallási kontextus miatt, hanem azért, mert a magyar érdek képviseletére elkötelezett közpolitikai tartás és kitartás legszebben artikulált mondata volt talán az életemben.

És nem azért, mert annyira cizellált lett volna. Hanem mert a pillanat kivételes szentsége, a személyiség sodró lendülete annyira erősen hitelesítette.

Megtiszteltetésnek érzem, hogy ezekkel a személyesen hozzám fordulva kimondott gondolataival Imre ennyire mély nyomot hagyott bennem. S ez a tudás most azzal az újabb tudással is elmélyül bennem, hogy most már tudom, mennyire fontos lehetett neki ez a tétel. A katolikus hit megélése és saját értékhierarchiájának megváltozása a nemzet javára. Hiszen utolsó szellemi munkája is éppen erről szólt – amint ez a szellemi örökségét ápoló borbelyimre.blogspot.hu egyik friss bejegyzéséből is kiderül. A blogon Imre fia, Borbély Zsolt Attila azt közli ugyanis, hogy apja élete végén azon az életútinterjún dolgozott, amelyet még 2013-ban vett fel vele Tóth Károly Antal, s amely azért nem jelenhetett meg eddig könyv alakban, mert Imre saját perfekcionizmusa miatt folyamatosan csiszolta a szöveget. Ennek az életútinterjúnak az éppen utoljára csiszolt részlete pedig nem volt más, mint a blogon is közölt szövegegység: a katolikus egyházban II. Vatikáni Zsinat döntései nyomán elindult folyamatok erősen kritikus elemzése, valamint a nyolcvanas évek végén Tőkés László barátsága nyomán általa megismert magyar kálvinizmus jelentőségének felmérése – a mise elveszett szentségének, s a vallásos értékrend magyar jellegének együttes keresése.

Ennek az írásnak az erősen szofisztikált, komolyan kimunkált intellektuális tartalma kerül most párba a gondolataimban azzal a mondattal, amely a maga kopogós, pattogós, katonásan tételszerű hatásával élőszóban mondta el nekem ugyanazt, amit ez az életútinterjú keretei közé illeszkedő szellemi bravúrmutatvány is kifejez más eszközökkel.

És arra jutok, hogy a kettőt nem mérem össze, hiszen ezt a két kommunikációs csatornát sem lehet és kell összemérni.

Inkább csak abban maradok magammal, hogy hálás vagyok a sorsomnak, hogy az útjába akadhattam egy olyan embernek, aki képes volt arra, hogy a nemzet megmaradását szolgáló értékhierarchiák tételesen is kifejthető és kifejezhető rendjét a szemembe nézve egyetlen mondatba tudta sűríteni.

Ezt a titkot, ennek a képességnek a titkát kerestem ebben az írásban, akár azon az áron is, hogy mindössze csak pár oldalnézeti képet villanthattam fel a személyes emlékeim közül Borbély Imréről – tudatában ugyanakkor annak, hogy az igazán hiteles, karakteres személyiségek esetében aligha lehet érdemi különbség az oldalnézeti és a felülnézeti képek üzenetét látva.

Az Imréről alkotott képem pedig így, a nem vele, hanem mellette mozgó megfigyelő pozíciójából nézve is, továbbra is az őr és az úr képe – még mindig György Attila könyvének gondolatai mellett megmaradva. Ebben a meggyőződésemben még jobban megerősödve.

Ugyanannak a könyvnek, a Harcosok könyvének ugyanabból a fejezetéből vett sorokkal köszönök tehát el Imrétől.

Azokkal a passzusokkal, amelyekben György Attila azt fejti ki, miért van szükség egy világban az urakra, azokra az urakra, akik egyben őrök is. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy ezeket a sorokat olvasva megint csak Imrére ismerhetünk.

„Az urak és rendek nélküli társadalom csupán parasztok és szolgák társadalma: rend nélküli, tehát rendetlen, zavaros és bizonytalansággal teljes. A hitet és az elhivatottságot pénzzel pótolják - s e pénz rabszolgáivá válnak egymás meghirdetett testvériségében. Te, harcosként a végeken, nem vagy testvér velük. Őr vagy és úr vagy fölöttük: távoli, egzotikus rokonuk az emberi fajban, mert véred még nem hígult fel. Ezért, ha néha utadba kerülnek, lehajtják fejüket, előre köszönnek és alulról, szolgapislogással tekintenek fel rád: mert érzik az erőt, az urat és az őrt, mely nemcsak értük, de fölöttük is őrködik” – írja György Attila.

Ehhez már csak egyetlen kérést toldanék hozzá.

Őrködj hát felettünk, kedves Imre, továbbra is – most már őseink csillagösvényét, a Hadak Útját járva.

Telegdy Álmos: Hegymászás és eszmecsere

Telegdy Álmost 1979-ben ismertem meg, midőn a 18-as iskolából, ahol az első négy osztályt végeztem Varga Vera tanító néni keze alatt átírattak a „magyar líceumba”, a 2-as számú matematika-fizika líceumba, mely ma Bartók Béla nevét viseli. Egy évvel járt alattam, táborokban találkoztunk főleg. Volt nem egy közös barátunk, többek között az e kötetben szereplő Ferencz I Szabolcs és Kántor Zoltán, akik osztálytársaim voltak

Álmos egy időben apám mellett dolgozott a képviselői irodában Temesváron, akkortájt sajnos ritkán találkoztunk, mert jómagam viszont Budapesten végeztem ez idő alatt a politológia egyetemet, épp abban az évben kaptam meg kitüntetéses diplomámat, amikor apámat Markóéknak sikerült különböző machinációkkal eltávolítani a parlamentből.

Álmossal később kirándulásokon találkoztunk főleg, majd apám megbetegedése után a magyar Székesfővárosban rendszeresen, feleségével, Jutkával együtt sokat segítettek ügyes-bajos dolgaink intézésében.

A legtermészetesebb dolog volt, hogy őt is felkértem, írjon valamit e kötetbe.

A fotókat stílszerűen egyik közös kirándulásunk képei közül választottam, 2005. júniusában a Kis-Retyezát volt a téma. Lényegében itt alapítottuk meg a boros kirándulások hagyományát Csizmadia Andrással és Pók Tamással. Családunkkal együtt ők voltak a kemény mag, akikhez időnként csatlakoztak Álmosék, az azóta szintén eltávozott áldott emlékű barátunk Strahl Zoltán, majd 2010-től haláláig Konyári János és csapata.

(A jóbarátok hátul, előtérben Álmos lánya, Dorottya és Hunor fiam)

(Sokat őszültünk 13 év alatt...)

(A lefegyverző, szeretetteli mosoly)

(Mint egy cigarettareklám. Álmos feleségével, Jutkával.)

(Közös reggeli)

(családközti idill)

Telegdy Álmos:  Hegymászás és eszmecsere

Két embert legjobban közös tevékenységeik kovácsolnak össze.  Borbély Imrének és nekem két fontos közös tevékenységünk volt, ami végigkísérte azt a huszonöt évet, amikor kapcsolatban álltunk egymással.  Beszélgettünk és hegyet másztunk.  A többi mind másodlagos volt.

(beszélgetések)

Borbély Imrét kamaszkorom óta ismerem, kapcsolatunk azonban akkor mélyült el, amikor egy évig az irodájában dolgoztam.  Ez az év nagy hatással volt rám.  Éppen elvégeztem az egyetemet, ez volt életem első munkahelye, és 1993-at írtunk.  A világ leírhatatlan mértékben változott körülöttünk.  Egy nagyon zárt világból érkeztünk, ahol kedves komám, Ferencz Árpád szavaival élve „könnyű volt erkölcsösnek lenni”; vagy az elnyomó rendszert pártoltad (elfogadtad), vagy ellene voltál.  Ebből az egyszerűen leírható társadalomból egy olyan helyzetbe kerültünk, ahol nem voltak útjelző táblák.  Az idősebbek többsége szintén nem tudta hogy milyen szabályok szerint rendeződik a világ és ezért támpontot sem tudtak nyújtani.  Akkor nem tűnt ez az állapot nehéznek hanem inkább nagyon izgalmasnak, de visszatekintve azt hiszem, hogy nem volt könnyű egy olyan világban élni, ahol mi kellett kitaláljuk, hogy melyik a helyes irány és ehhez vajmi kevés segítséget kaptunk. 

Imrével a munkaadó-beosztott viszony gyorsan egy tanár-diák kapcsolattá alakult.  Beszélgettünk a világról.  Azt hiszem (remélem), hogy ezek a beszélgetések mindkettőnkek hasznosak voltak.  Én iránymutatásokat kaptam egy összekuszált világban, ő pedig összefoglalta gondolatait.  Ezeket a beszélgetéseket egészen a legutolsó időkig fenntartottuk.  Imre mindig tudta, hogy az én véleményem és az övé gyakran nem egyezik, de nem éreztem, hogy ez befolyásolná barátságunkat.  Ha valakiben látta a hagyomány fontosságába vetett hitet, akkor a vélemények különbözősége másodlagos volt.  Azt hiszem, hogy amennyiben valaki megütött egy nemzeti minimumot, amit Imre nagyon éles érzékkel állapított meg, akkor nem volt fontos a tökéletes gondolati egyezés. 

Az iránymutatás abban a kérlelhetetlen logikában és tudásban volt, amivel Imre levezette gondolatait.  Azzal ragadta meg a hallgatót, hogy gondolatmenete könyörtelenül logikus volt és hatalmas lexikális tudáson alapult.  Lehet, hogy nem tetszett az elemzés kiindulópontja, ami végső soron mindig egy vélemény csupán – Euklidész hat axiomája, amin az egész klasszikus mértan nyugszik, sem különb ennél.  A logikus, mérnöki pontossággal elvégzett levezetésből fakadó következtetés azonban megkerülhetetlen volt.  A számtalan, való világból merített, többnyire történelmi példa még jobban aláhúzta mondanivalóját.  Mi több, nem másította meg a tényeket csupán azért, hogy jobban alátámasszák elméletét.  Ha valami nem illett bele az elméletébe, azt is elmondta és megpróbálta végig gondolni, hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást.

Imrét csak a lényeg érdekelte.  Ezt kereste minden kutatásában.  Nagy összefüggéseket, a társadalom alapvető mozgatórugóit, és az ezekből következő helyes lépéseket, amelyek fenntarthatják szeretett nemzetét.  Továbbá Imrének volt bátorsága intellektuális tabukat megkérdőjelezni.  Akkor volt radikális nemzeti gondolkodó, amikor ez nem volt divatos sem értelmiségi körökben, sem a Kárpát-medence magyar politikai szférájában és semmilyen előnyt vagy elismerést nem kovácsolhatott belőle.

A könyörtelen logika és a makacsul, minden körülmények között felvállalt vélemény tette Imrét a világ legjobb beszélgető partnerévé.  Legalábbis számomra.

(hegyek, életszeretet)

Imre munkához való hozzáállása egy mérnök- vagy katonaemberé volt: keményen, fegyelmezetten és megszállottan dolgozott.  Személyiségének másik oldala azonban egy javíthatatlan bohém volt, aki szerette a társaságot, a zenét, ételt-italt és a hegyeket.  Nagy szerencse számomra (és családom számára is) hogy számos alkalommal volt szerencsénk együtt tölteni néhány napot kedves helyeinken: a Cerna völgyében és mindenekelőtt az oly nagyon szeretett Retyezáton.

Hegyek között nem volt politika, munka és nagy kérdések, csupán a nagy-nagy öröm, hogy még van egy természetes búvóhely, ahova el lehet menni a családdal és a barátokkal, és átlényegülni egy olyan emberré, akinek feladatai jól körülhatárolhatók és fontosak; ugyanazok, mint ősidők óta mindenkinek.  Tüzet rakni, sátrat verni hajléknak, meleg ételt készíteni, hogy utána élvezhessük az együttlétet, a közös borozást, éneklést és az azonosulást a természettel.  Aki volt Imrével a hegyen, tudja, hogy ez a legjobb hely arra, hogy az élet szeretete, tisztelete és az elfölött érzett szinte szakrális öröm a legjobban megnyilvánulhasson.