Puccskísérlet Tőkés László ellen. Nagy Benedek hamis vádakra épült levele - szubjektív eseménytörténet húsz év távlatából

Tóth Károly Antal, a legendás Ellenpontok egyik szerkesztője készített pár éve egy életút-beszélgetést Borbély Imrével, aki a beszélgetés során érintett kérdések vonatkozásában további dokumentálódást tartott szükségesnek. Ez a dokumentációs munka, apám perfekcionizmusa miatt igencsak elhúzódott, olyannyira, hogy sok ötlet, eredeti gondolat és  új koncepció sírba szállt vele.

A beszélgetés véglegesített részeit közös megegyezés alapján a beszélgetés kezdeményezője és megszerkesztője a Kapu hasábjain kezdte közölni.

Jómagam egy önállóan is megálló részt illesztek most ide, mely a Nagy Benedek-ügy hátteréről mesél a történtek után közel két évtizeddel, mintegy kiegészítve „A Boszniai háború hatása az RMDSZ-re” című, a blogra már felkerült, és több mint 1100 letöltést eredményező tanulmányt.

A beszélgetés-részlet végén elmesélt történet a székely favágóról, aki a „Regnum Marianum” hittételeivel szembesítette az akkori Hargita megyei, élete derekán járó képviselőt, apám utolsó eszmei üzeneteinek egyike, fél nappal halála előtt elevenítette fel újra, szimbolikusan fiává fogadott barátom, Maurer Oszkár kérésére, aki meglátogatta betegágyánál.

(BZSA)

A Frunda Györggyel folytatott beszélgetés után ugyanazon a gyűlésen, 1994. december 20.-án indult az RMDSZ belső polarizációját máig meghatározó eseménysor. Miközben még kint voltam és szendvicset ettem Szilágyi Zsolttal, hozzám jön földúlt arccal András Imre egy papírral, és mondja: te láttad ezt, Imre? – Mondom, nem láttam.

Elolvastam. Ez Nagy Benedeknek a röpcédulája volt, amelyben a legalpáribb módon, stílustalanul és mocskosan támadta Tőkés Lászlót, leügynöközve az erdélyi magyarság mind belföldön, mind külföldön legismertebb és leghitelesebb személyiségét. A „szerző” nagyjából egy gépelt oldalnyi, aránylag rövid szövegben az „ördög szolgájának”, „gátlástalan puhánynak” és „hűtlen kezelőnek” nevezte a szervezet tiszteletbeli elnökét. Rögtön tudtam, hogy ez azonnali cselekvést igényel. Javasoltam, hogy a frakció rögvest tárgyalja meg az ügyet, és határolódjon el a szövegtől, de Tokay György frakcióvezetői tisztségével visszaélve megakadályozta ezt és felkért, hogy tárgyaljam meg az ügyet az érintettel. Fölhívtam Tőkés Lászlót, beolvastam neki a levelet, és megkérdeztem, hogy mit szól hozzá. Azt mondta, Imre, cselekedj belátásod szerint. Hívtam Kónya-Hamar Sándort, hogy jöjjön velem, mert ő akkor titkár volt, tehát funkciójában a legnagyobb közülünk. Azonnal egy röpgyűlést rögtönöztem, ismertettem a röpiratot, és mondtam, hogy ezt nem lehet tűrni. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy az általunk labancoknak nevezett, az autonómiát elkenő, szabotáló szárny tagjai helyeslik a szöveget, vagy a sunyi, rosszindulatú várakozás álláspontjára helyezkednek. Már nagyon kevesen maradtunk ott, de akik ott voltak a kurucok közül, azokban is nagyon kevés bátorságot láttam. Meg voltak döbbenve, nem tudták, mit higgyenek.

Elmondtam, hogy ez egy szörnyűség, ennek egy szava sem igaz, és hogy ennek következményei lesznek. Kónya-Hamar Sándorral elmentünk Markóhoz, és az asztalára tettük ezt a papírt. Újabb megdöbbenésemre Markó rá se nézett, kétségtelenül tudta már, hogy ez a röpirat létezik. És nem azt mondta, hogy ejnye-bejnye, ezt mégsem lehet, hanem azt, hogy minden képviselő szabadon nyilvánít véleményt bárkiről, hogy az RMDSZ-ben nincsenek se megtámadhatatlan emberek, se szentek, és vegyük tudomásul, hogy Tőkés Lászlón kívül is vannak itt még vezető egyéniségek az RMDSZ-ben. És ezt eléggé parázsló szemmel mondta, tehát nyilvánvaló volt számunkra, hogy ő nemcsak tudott erről az irományról, hanem rá is bólintott.

Akkoriban készültek az RMDSZ fennállásának ötödik évfordulójának megünneplésére. Erre a gyűlésre Tőkés László, aki egyedül képviselte az RMDSZ csúcsán a kontinuitást ebben az öt esztendőben, az utolsó pillanatban kapott meghívót, a röpirat nyilvánosságra kerülése után. Miként az érintett is beszámolt később a sajtóban, automatikusan ejtették az évfordulós rendezvények szónokainak listájáról.[1] Ez is azt valószínűsíti, hogy a röpcéduláról, amiről feltételezték, hogy meg fogja buktatni Tőkés Lászlót, már hamarabb tudtak, mint mi. Következésképpen a levél egy világos puccskísérlet volt.

TKA: Anélkül, hogy az állításait valamely bíróság megvizsgálta volna.

BI: Csak semmi vizsgálat! Úgy vélték, a röpcédula igaznak feltüntetett tartalma akkora közfelháborodást fog kelteni, és olyan nagy port lehet kavarni vele, ami már lehetővé teszi, hogy az ügynökgyanúba kevert Tőkés Lászlót ne hívják meg az ötödik évfordulóra. De az is beszédes, hogy kezdeményezésemre még december folyamán 29 RMDSZ tisztségviselő, köztük képviselők, szenátorok nyílt levélben szólították fel Markó Bélát az azonnali elhatárolódásra. Markó Béla ahelyett, hogy elítélje Nagy Benedek akcióját, mely nemcsak Tőkés Lászlónak, de az egész magyar ügynek is ártott, Operatív Tanácsi gyűlést, válságstábot (!) hívott össze 1995. január 5.-re, ezzel is azt sugallva, hogy válság van, holott csak egy renitens képviselő megrendszabályozásáról kellett volna gondoskodjon. Világos, hogy Markó arra játszott, hogy a rágalom, a karaktergyilkos méreg minél jobban ivódjon be a köztudatba. Tőkés László jelezve, hogy nincs takargatnivalója, a nyilvánossághoz fordult, 1994. december 29.-én egy sajtótájékoztatón szétosztatta a röpiratot, mondván, hogy a benne foglaltak mocskos, hazug rágalmak. Az egy héttel később ülésező Operatív Tanács az Etikai Bizottság elé utalta az ügyet, mely bizottság javasolta az SZKT-nak Nagy Benedek kizárását az RMDSZ-ből. Az SZKT ezt megszavazta, Nagy Benedek fellebbezett a kongresszushoz, mely visszavette őt az RMDSZ soraiba, de szankcióképen megvonta az a képviselő SZKT-tagságát.

Mi amiután megünnepeltük a Karácsonyt és a Szilvesztert, útra keltünk a feleségemmel Székelyföldre. Abban a meglehetősen kemény télben Hargita megye falvait jártam. A kultúrotthonokban szép számban megjelentek az emberek, hogy lássanak és meghallgassanak. Megelégedésemre szolgált például, hogy Máréfalván, ahol nem sokkal korábban megfordult Markó Béla elnök is, és akkor alig gyűltek néhányan össze, nálam teltház volt.

TKA: Nyilván előre értesítetted őket.

BI: Természetesen, a titkáraimon keresztül. De úgy látszik, hitelem is volt a székelység előtt. Nagy Benedek levelét mindenütt felolvastam, elmondtam, hogy mennyire hazug, és milyen képtelenség, amit állít. Azt is, hogy mi áll mögötte. És nem volt olyan falu, ahonnan úgy távoztam volna, hogy a falubéliek ne biztosítottak volna valamilyen formában, hogy majd ellátják Nagy Benedek baját. Gyergyóalfaluban például azt mondták, hogy Nagy Benedek ide jöhet, de kifele már viszik. (Derültség.)

Székelyföldi utunkkal kapcsolatban el kell mondanom életem egyik emlékezetes történését. Azt hiszem, Borszék volt az utolsó állomás ahova elmentünk. Borszék fönt van a tetőn, a hegyen, alig tudtunk fölmenni a Daciával. Az utolsó 150-200 métert gyalog kellett megtennünk a hóban, mert a gépkocsi nem ment tovább. A kultúrotthon kint van az erdőben, nem bent a faluban, vagy legalábbis a falu szélén lehet. A kultúrotthon mellett ott állt egy fogat fával. Nyilvánvaló, hogy valaki fát vitt le az erdőből. Amikor beléptünk, zsúfolásig tele volt a terem. Olyan hideg volt, hogy az emberek csizmáján nem olvadt meg a hó. Ott is elmondtam, azt, amit mindenütt. Akkor fölállt a helyi RMDSZ elnök, s azt mondta, hogy ők megértették a helyzetet, és arra kért, hogy Borszék nevében adjam át azt az üzenetet Tőkés László püspök úrnak, hogy Borszék is ott áll mögötte. A második, aki utána fölállt, szemmel láthatóan az a favágó volt, aki vitte le a fáját, mert a balta ott volt a kezében. Azt mondta, hogy ő azért jött csak, hogy szemébe nézzen annak a képviselőnek, aki magyarul szólalt föl a román parlamentben. Tehát őt más nem érdekelte, csak az ez. És nagyon köszöni, hogy eljöttem közéjük, megtisztelő, hogy ott vagyok, és elbeszélgetek velük. Ő is megdöbbent azon, hogy Tőkés László püspökünknek milyen aljas ellenségei vannak, és hogy milyen kár, hogy székely az, aki ezt elköveti.

De nem is erről akart beszélni. Hanem arról, hogy megkér engem, akinek szemmel láthatólag van mersze, hogy válaszoljak neki arra, hogy mi jogon mondott le Jeszenszky Géza a határrevízióról? Nagy türelemmel hallgatott végig. Elmondtam neki, hogy igaza van, amikor azt mondta, hogy Jeszenszky Gézának erre nem volt fölhatalmazása. Erre valóban nincs fölhatalmazása – mondtam – se Jeszenszky Gézának, se pedig a magyar kormánynak. Erre csakis a magyar nép tudna válaszolni. Akkor megint fölkelt, és azt mondta, hogy „Képviselő úr, ön téved. Ön téved abban, hogy a magyar nép ebben a kérdésben akaratát nyilváníthatja. Szent István királyunk fölajánlotta a Szent Koronát és azzal együtt országunkat Szűz Máriának. A Szent Korona a szimbóluma a szent földjeinknek. Az akkor eldőlt, hogy hova kell tartozzon. Így a magyar népnek sincs joga bármiről lemondani.”

Én ebben gondolatkörben nevelkedtem, ez a Regnum Marianum, Mária országának értékrendje és világnézete. És ez annyira mellbevágott akkor, hogy teljesen elérzékenyültem, alig bírtam visszafojtani a könnyeimet. Meg kellett forduljak, hátat kellett fordítsak a tömegnek, a feleségem szorította a kezemet, hogy nyugodjak meg. Amikor úgy, ahogy megnyugodtam, arra kértem azt a székely embert, engedje meg, hogy átöleljem.

Bizony, felelőtlen anyaországi politikusok ne vegyenek olyasmit a szájukra, amivel a nemzet legértékesebb részét sértik meg, azokat, akik hisznek a magyar jövőben, akik a múlt legnemesebb gondolati hagyományaira támaszkodva élik mindennapjaikat.

 A beszélgetést kezdeményezte, vezette és szerkesztette: Tóth Károly Antal

---

[1] Lásd Tőkés László írását a Romániai Magyar Szó 1995. március 14.-i számából.