Wednesday, March 21, 2018

Magyar nyelvű felszólalás a román parlamentben

Egyik vesszőparipám, hogy a szabadon megválasztott RMDSZ képviselőknek 1990-ben csak magyarul kellett volna megszólalniuk a román parlamentben. Lett volna hörgés, anyázás, mocskolódás, de az akkor még demokratikus bizonyítási kényszer alatt levő ország nem engedhette volna meg magának, hogy a legerősebb ellenzéki párt ne szólalhasson meg a törvényhozásban.
De ehhez nem volt meg a kellő elszántság, bátorság és főleg politikai akarat a Domokos Géza által vezetett szervezetben.

Ismereteim szerint egyedül apám, Borbély Imre szólalt fel magyarul Bukarestben. A közel negyed évszázados esetre így emlékezett vissza Tóth Károly Antal mikrofonja előtt: (BZSA)

Rövid magyar nyelvű felszólalás 1994. március 15-én a román parlamentben

BI:A következő évben március 15-én magyarul szólaltam fel a román parlamentben.
Ennek érdekesek az előzményei is. Mert a frakció nem akarta vállalni, hogy magyarulszólaljak fel a nevükben. Akkor tisztáztam: én nem azért jöttem Bukarestbe Aradvagy Temesvár helyett, ahol szónokolhattam volna, hogy ne mondjam el itt magyarul a beszédemet. A kérdés csak az, hogy a magam nevében szólalok föl, vagy pedig a frakció nevében. Akkor Bárányi Ferenc Temes megyei képviselő kijelentette, hogy jó, de ha a frakció nevében mondod, akkor azt mondod, amit mi akarunk. Ez tévedés, válaszoltam neki. Itt van a beszédem, vagy elfogadja a frakció ezt a beszédet, vagy magam nevében mondom el. Akkor egyesek azzal riogattak, hogy meglincselnek a románok, mások azt mondták, hogy mondjam el csak románul, és utána azt mondjam, hogy „Isten áldd meg a magyart”, azzal gyorsan menjek a helyemre. Akkor azt mondtam, hogy nekem ehhez még egyszer meg kellene születnem, mert én nem így fogom csinálni. Elmondom románul, hogy tudják, miről fogok beszélni, s utána elkezdem mondani magyarul.
A végén fogcsikorgatva beleegyeztek, hogy a frakció nevében szólaljak fel. A megegyezésnek megfelelően elmondtam románul a szövegemet, majdhozzáfogtam magyarul. Erre az ülésvezető kikapcsolta a mikrofont.Odafordultam hozzá, és mondtam neki, hogy mit engedsz meg magadnak, add vissza a mikrofon hangját. Erre azt mondta, hogy igen, de én az állam nyelvén kell, hogy beszéljek. Hát mondom, hadd beszéljük ezt meg a mikrofonnal az egész ház előtt. Visszaadta a hangot, s azon keresztül hivatalosan fölszólított engem, hogy beszéljek az állam nyelvén.Miért, mondtam neki, ez a nyelv egy és félmillió román állampolgárnak az anyanyelve, én azokat képviselem, és azoknak az anyanyelvén akarok beszélni.
Ebből a mikrofonból csak románul lehet beszélni – állította. Ez tévedés, válaszoltam neki, mert két héttel ezelőtt volt itt Çillerasszony[1], és az törökül beszélt. Azt mondta, hogy Çiller asszony nem román állampolgár. Mondom, köszönöm, hogy belátja, hogy nem román állampolgároknak több joga van Romániában, mint az államsaját polgárainak.És, különben is, micsoda furcsa ország ez, ahol a vonatok ablakainálhat nyelven van kiírva, hogy veszélyes kihajolni. Még olasz nyelven is. Hány olasz él itt? De egy és félmillió embernek szabad kihajolni, azok hadd veszélyeztessék a fejüket. – Hagyjuk a CFR-t[2] békében, válaszolta. – Mondom a CFR-t békében hagyom, az állammal van bajom és a hozzáállásával. – Akkor kérem szépen, hogy a törvény tiszteletben tartásával fejezze be a mondandóját.
És akkor románul kezdtem, hogy „tisztelt ház”, majd magyarul folytattam, tudván, hogy több szót úgyse fogok kapni:„Isten áldjon meg minden ünneplő magyart és minden olyan nem magyart, aki velünk együtt ünnepel.”
Akkor szinte robbant a terem, hogy mégis magyarul szóltam. Felálltak:huááá, megölünk, oáá. És akkor rájuk mosolyogtam, és lelegyintettem őket. Lementem, és mondtam magamban: most nem oldalt kell kimenni, hanem direkt azok között, akik a leghangosabban kiabálnak. Volt köztük egy ilyen orangután, egy hatalmasnagy pasas, aki kezeit az égnek emelve üvöltött ellenem. Odamentem hozzá, és közelről belenéztem az arcába. A legnagyobb széles mosollyal. Leengedte a kezét, és félreállt. Odamentem az RMDSZ padsoraihoz, mondtam nekik: fiúk, kiszáradt a torkom, lemegyeka büfébe inni valamit. S akkor kimentem. Mikor kimentem, utánam jöttek. Nem ők, hanem a románok. Na, mondtam, most következik. Megálltam,kihúztam magamat. Körülvettek. De ott minden pártból voltak. Még a PUNR-ből is. És azt mondták, hogy gratulálunk. Aşa da, ungur! (Ez igen, magyar!) Ilyennek szeretjük mi a magyart. Legyen büszke. Én azt hittem, hogy verekedésre kerül a sor. És attól kezdve, amíg ott voltam, a parlament nagy része előre köszönt nekem. Bent üvöltöttek, kint gratuláltak.
TKA: Hm. Ez hozzátartozik végül is a román mentalitáshoz…az összeegyeztethetetlenség.
BI: Csak mondom: összeegyeztethető az is, hogy így cselekedtek, meg hogy úgy cselekedtek. Az is, amit mondtak, őszinte volt. Ők szeretnek fölnézni a magyarra. Ez egy lényeges dolog. Mert ez után történt, hogy a román fegyveres erők napján, október 25-én,ami tudvalevőleg az a nap, amikor az utolsó honvédet kiverték a „szent román földről”, valamelyik évben Keleti György, MSZP-s hadügyminiszter a román-magyar határ teátrálisan leeresztett sorompója fölött pezsgővel koccintott a román hadügyminiszterrel. Ő azt hitte, hogy ez hű, de nagy megbékélési szimbólum lesz. A románok jöttek hozzám, és azt mondták, hogy hányingerük van. Micsoda ember az, aki magyar hadügyminiszterként így megalázkodik.
TKA:Igen, azért sok románban benne van a bátorság tisztelete.
BI: Így van. Főleg az erdélyiekben.
TKA: Igen. Mert azok jobban értik.


[1]Tansu Çiller 1993 és 1996 között Törökország miniszterelnöke volt.
[2]CFR = Căile Ferate Române; magyarul: Román Vasútvonalak

No comments:

Post a Comment