Le kell vetni az önként vállalt kényszerzubbonyt! - Raffay Ernő beszélgetése Borbély Imrével

Mindannyiunk egyik legfőbb törekvése, hogy megfelelő szellemi környezetet hozzunk létre magunk körül. Borbély Imre a rendszerváltás után több emberben is egyszerre talált igaz barátot, politikai harcostársat és szellemi partnert. Ezek egyike Raffay Ernő, akihez több mint húsz esztendőn keresztül fűzte rendkívül szoros szellemi és lelki kapocs.

Nem véletlenül.

Mindketten a nemzeti gondolatnak, a magyar nemzet érdekeinek hajthatatlan, megvesztegethetetlen, megfélemlíthetetlen képviselői voltak, illetve Raffay Ernő ma is az. Kettejük alábbi beszélgetése 1996-ban, több mint húsz évvel ezelőtt, ma is aktuális témákról, a globalizmus veszélyeiről, az EU-integráció mögötteseiről, az autonómiáról, a határokon átívelő magyar nemzetegyesítésről és egy koherens nemzetstratégia megalkotásának szükségszerűségéről szólt.

A beszélgetés során megfogalmazott gondolatok, történelmi párhuzamok és nemzetpolitikai imperatívuszok zöme ma is aktuális.

(BZSA)

        Le kell vetni az önként vállalt kényszerzubbonyt!

      

Raffay Ernő beszélgetése Borbély Imrével

(Szellemi ikertestvérek koccintanak 2009 januárjában)

R.E. - Milyennek látja a kárpátmedencei magyarság helyzetét Trianon után háromnegyed évszázaddal, a trianoni Magyarországon élőkét, és az elszakított területeken élő magyarságét?

B.I. - A kommunista többségi diktatúrák bénultságából ócsudva az elszakított területek magyarsága csak késve, a boszniai háborút megelőző lehetőségeket nem kihasználva lépett az önállósulás, az emancipáció útjára. Ez részben társadalomlélektani gátakra, részben pedig a többségi hatalom által beépített kollaboráns elemek ügyködésére vezethető vissza. 1990-91 volt az elmulasztott nagy lehetőségek ideje. Erdélyben nagyjából azzal maradtunk, amit határozottabb helyi RMDSZ-vezetők illetve a civil társadalom akkor kivívott.

A később kidolgozott autonómiaprogramok végrehajtása pedig az utóbbi egy-két évben megtorpant - az öngáncsoltság állapota kezd eluralkodni. Ez részben a magyarországi politikának tudható be. Magyarként nincs mit kezdjek az olyan mesterséges ellentétszítással, amely az országban élő valamint az akaratuk ellenére országon kívül rekedt nemzetrészeket fordítja egymással szembe, úgy mint ahogy azt a magyarországi sajtó nagy része többnyire sunyi módon, a Horn kormány külügyminisztere viszont a minap nyíltan és félreérthetetlenül tette. A délibáb anyaország rosszabb a nemlétezőnél. A magyar-magyar szembeállítás politikája az önpusztítás útja. Éppen ezért összmagyar szempontokat szeretnék előtérbe helyezni.

A rendszerváltoztatás első évtizedének végéhez közeledve az ország illetve a magyarság helyzetének elemzésekor a viszonyítási alap mindenféleképpen a Trianon utáni első évtized kell hogy legyen. A gondolatban végrehajtott mérleg megvonása után nyilvánvaló és megdöbbentő konklúzióként nehezedik ránk az a felismerés, hogy az akkori Magyarország sikeresebben küzdött meg a gyökeres feltételrendszer-váltás (paradigmaváltás) kihívásaival. Horthy Miklós kormányzó és a gróf Bethlen István miniszterelnök nevéhez fűződő stabilizáció olyan mélypontról emelte fel e megcsonkított országot, amilyen történelmünkben szinte egyedülálló. Abszolút értékben az akkori Magyarország sokszorosan szegényebb volt a mainál, a szervesen létrejött gazdasági érrendszert a békediktátum felszabdalta, a társadalom lelkiállapotára a történelem sorozatos sorscsapásainak köszönhetően (Károlyi-féle szétzüllés, vörös terror, Trianon) legmélyebb letargia volt jellemző. A trianoni szomszédos utódállamok szövetségének, a "kis Antantnak" a szorítása erősebb, politikája a győzelemgőzös Antant egyetértésével és bíztatására nyíltan konfrontatív volt. Mindennek dacára egy jól megalapozott nemzetstratégia életbeléptetésével az akkori Magyarországnak sikerült a csodával határos talpraállás - ennek megfelelően fokozatosan javult a közhangulat is.

Minden stratégiának, így az egész nemzet stratégiájának is alapja, kiindulópontja és állandó erőforrása a motiváció. Ez akkor létezett. A Kárpát medencei magyarság rendelkezett egy olyan óriási társadalomlélektani erőforrással, amellyel a mai nem rendelkezik: a revízió közös akaratával. Mondhatni, nem létezett magyar párt, magyar civil társadalmi szervezet, amely ne nyilvánította volna ki valamiféleképpen a történelmi igazságtétel igényét. Sajnos a mai magyar társadalom aggasztóan nagy része befelé fordult, individualista a szó rossz értelmében, atomizált, nem rendelkezik közösségi céllal, értékrendszerére egyre inkább rányomja bélyegét a Tőkéczki László által "fogyasztói idiotizmusnak" nevezett mentalitás. A közösség iránt elhivatottságot érzők pedig megosztottak.

Csak súlyosbítja a helyzetet a meglevő rend és szabályozás alapját képező elsőrendű értékek kvázi-általános elfogadottságának és stabilitásának hiánya.  Ma éles törésvonalak jellemzik a magyar társadalmat, amelyek közül a legmélyebb nem szociális, és nem is klasszikus értelemben vett ideológiai ellentét, hanem a nemzetérdek mentén megjelenő szembenállás. Mire gondolok? Olyan alapvető fogalmak, mint haza, nemzet, kötelesség, szolidaritás, áldozatvállalás, hűség, család Európa sikeres nemzeteinek esetében a társadalom döntő többsége számára ugyanazt jelentik. 1956-ig ez Magyarországon sem volt másként. A ma viszont számottevő azok száma, akik teljesen közömbösek, sőt, ellenségesen reagálnak ezekre, a közösség összetartása, ereje szempontjából kulcsfontosságú fogalmakra. A rendszerváltoztató magyarságot a jövőképek alapvető különbözősége osztja meg olyan történelmi helyzetben, amikor szükségszerűségből folyamatosan olyan halaszthatatlan döntéseket kell hozzon, amelyek évtizedekre befolyásolják sorsát.

A magyarság egy kettős kényszer szorításában élte és éli meg a rendszerváltoztatást.

Az egyik az igazságtalan trianoni békediktátum máig is fennálló következményeire vezethető vissza, arra a tényre, hogy a nemzet egyharmada országon kívül él, akaratán kívül és akarata ellenére. A mai európai közgondolkozás és hatalmi felfogás szerint - a 70 évvel ezelőttitől eltérően - a határok változtathatatlanok, az állami szuverenitás csak nagyon lassú ütemben oldódik föl a szubszidiaritás elvének megfelelően, az integráció és a regionalizáció folyamatában. A határok sérthetetlensége, valamint az újraéledt kis-antant államainak a magyar kisebbség felszámolását célzó politikája éles ellentétben van a kisebbségbe sodort nemzeti közösségeink jogos önállósulási törekvéseivel, önazonosság-védő igényével.

A másik kényszer nem kintről szorít minket, hanem belülről. Ez a kényszer a félrevezetett közfelfogásban testesül meg, mely az utóbbi évtizedek magyarországi elnemzetlenítő, közösség- és szabadságvágy-romboló kultúrpolitikájára vezethető vissza, és a nemzeti immunhiány tüneteit hordozza. Döntések és viszonyulások sorozata bizonyítja, hogy az anyaországi magyarság nem érzékeli kellőképpen saját közösségi érdekét és ezért nem fogékony az ezen érdekeket veszélyeztető folyamatok, helyzetek és erők felismerésére.

A gazdasági-politikai elit körében sem jobb a helyzet. A Horthy-korszakban a magyar nemzetgazdaság számottevő része egy nemzetileg elhivatott társadalmi réteg birtokában volt, az akkori politikai erők nemzetközpontú gondolkodásáról, értékrendjéről pedig már szóltam.  Manapság ennek is inkább az ellentéte igaz. A Németh-kormányzat alatt politikai hatalmát gazdaságivá átmentő kádári nomenklatúra közösségi elhivatottsága csekély vagy nemlétező. A vagyonféltés az akkor született pénzügyi-ipari vezető csoportot (oligarchiát) a globalista, főleg USA-központú nemzetközi konszernek karjaiba kergette, hiszen az újgazdagok számára ez az egyik kézenfekvő módja volt a többnyire igazságtalanul szerzett vagyont az esetleges igazságos újraelosztás alól kivonni. A globalista hatalom érdekei biztos nem egyeznek Magyarország és a magyar nemzet érdekeivel.

Kijelenthető tehát, hogy Magyarország vezető rétegének nagy része a magyar állam és nemzet érdekeitől eltérő érdekeket képvisel. Ékesen bizonyítja ezt az idegen érdeket szolgáló adósságpolitika, az ország talpra állása szempontjából elsődlegesen fontos távolkeleti lehetőségek kiaknázatlansága, az Expo letiltása, a bankszanálás, a hadsereg tudatos sorvasztása, a nemzetietlen kultúrpolitika, az egész nép folyamatos félrevezetése.

A Horthy-korszak a kilátástalanságból teremtett stabil, felzárkózott országot. Ezzel szemben a mai Magyarország, az 1988/89-es rendszerváltás Európa-, sőt világ-szerte ünnepelt éllovasa kezdeti előnyhelyzetét nem tudta kihasználni. Minden bizonnyal a körvonalazott kettős szorításra vezethető vissza az, hogy mindezidáig nem született kormányprogram vagy alkotmányszintű átfogó koncepció, mely az ország és az elszakított nemzetrészek közös érdekeit közép- és hosszútávon harmonizálná, valós lehetőségeinket kiaknázná és az adott lehetőségek tágítását megcélozná. A mai magyar politikum egy része minden jel szerint elfogadta a szűkebb és tágabb környezet politikai-gazdasági elvárásait, és ehhez igazítja saját mozgásterét. Így viszont kizárólag vesztes stratégiákat tudunk kidolgozni. A tágabb szomszédságunk nem különösképpen érdekelt fennmaradásunkban, a szűkebb szomszédságunk elvárásai mentén pedig egyenesen eltűnnénk.

R.E. - És akkor mi a teendő?

B.I. - A valós lehetőségekhez kell viszonyulni, a reálisan fennálló mozgásteret kell kihasználni, tehát az eddig elfogadott feltételrendszert kell megváltoztatni úgy, hogy a magyarság sikerrel kecsegtető stratégiákat tudjon kidolgozni. 

Le kell vetni az önként vállalt kényszerzubbonyt.

Nem a klikk-érdekek képviseletében lobbizó diplomácia és a közvéleményt tudatosan ezek érdekében manipuláló publicisztika ködképeit követve, hanem a valós példákat, a már valóban kódolt szabályokat, a valós lehetőségeket, a reális mozgásteret bemérve kell tervezni, stratégiát építeni. A valós fejlődésterünket kitöltő célkitűzés mentén kell építkeznünk - ez viszont csak a következetesen szem előtt tartott, össznemzeti gondolat alapján történhetik. A nemzet együvé tartozása nemcsak érzületben kell megjelenjen, hanem ezt az érzületet hordozó kulturális és szellemi kölcsönhatásban kell lecsapódnia - a közös érdek a nemzetrészek gazdasági együttműködésében, az érdekvédelem pedig a politikai szimbiózisban kell testet öltsön.

A területi reintegráció, a határrevízió nem tartozik a mai politikai realitások közé, viszont a valós lehetőségek közé tartozik egy határokon átnyúló kulturális és gazdasági magyar integráció. Ennek szolgálhat a tágabb európai integráció példa és háttérként. Mivel a bármilyen jog- és érdekérvényesítés hatalomfüggő, a magyarságnak meg kell találni azt a hatalmi formát, eszközt, amelyben a lehető legnagyobb előnyre tehet szert. Ez a tudás. Egy sikerrel kecsegtető, a valós és nem a mások által elvárt feltételrendszerhez igazodó magyar paradigma a tudásközpontú nemzetfejlesztést valamint a határon átnyúló békés és építő magyar integráció jövőképét tartalmazza.

R.E. - Hogy lehet ezt elképzelni?

B.I. - Úgy lehet elképzelni, hogy Magyarország alkotmányos öndefiníciója a következő lehetne: Magyarország a magyar állampolgárok hazája és a határon túl élő magyarság anyaországa. Ebből le lehet bontani olyan törvényeket, amelyek Magyarország és a határon túl élő magyarság gazdasági, kulturális és szellemi összenövését, szervesedését lehetővé tegyék. Olymódon, mint ahogy az egyes államok részt vesznek Európa politikai-gazdasági integrációjában, elképzelhető egy politikai integráció is a magyar nemzeti közösségek között. Ez azt jelentené, hogy mindegyik önállóan fejlődik, önálló legitimitással bír, önálló belső demokráciája van és legfölsőbb szinten integrálódik. Mint ahogy az államok az Európa Tanácsba, az Európai Unióba és más európai szervezetekbe küldik szabadon és demokratikusan megválasztott képviselőiket, úgy a határon túl élő magyar nemzeti közösségek is delegálhatnák legitimen megválasztott küldötteiket egy magyar Felső Házba például, ahol ők a saját nemzeti közösségük érdekeit képviselhetnék és szavazati joggal bírnának ezekben a problémákban.

R.E. - Ez azt jelenti, hogy létrehoznánk a magyarságnak valamiféle politikai egységét, annak ellenére, hogy a mostani trianoni határok változatlanul maradnának?

B.I. - Mint ahogy Európa az alkotó országok határain túl nyúlva egyesül, pontosan úgy egyesülhetne a Kárpát-medence magyarsága is a meglévő határokon túl nyúlva és fölé magasodva.

R.E. - Ennek a rendkívül tiszteletre méltó gondolatnak milyen realitásai vannak a jelenlegi Közép-Európában? A mostani magyar kormány képes-e ezt a gondolatot a magáévá tenni, hiszen a parlamentben az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többsége megvan, tehát jogi akadálya ennek Magyarországon nem volna. Kérdéses az is, hogy a román, szlovák, ukrán és a szerb kormány, illetve politikum hogyan fogadná ezt a gondolatmenetet?

B.I. - A vázolt rendezés valóban rendkívüli - de a helyzetünk is az. Ki kell hangsúlyozni viszont, hogy a megoldás sehol sem ütközik az integrálódó Európa rendező elveivel, hanem egyenesen azokból eredeztethető. Ami a magyar kormányt illeti, egy nemzeti stratégia a modern alkotmányos parlamenti demokráciákban nem egy kormány politikájához kötődik, hanem kormány fölötti, tehát paradigmális szintű kell legyen.

A parlamentáris demokráciákban a paradigmális döntések, rendező elvek (pl. államforma, legitimációs kérdések, stb.) az alkotmányban testesülnek meg. Ez fölé emeli a pártcsatározásoknak ezeket a nemzetstratégiai pilléreket, legfontosabb alapokat. Ismétlem, a rendezés alkotmányos szintű kellene legyen. Így tehát nem azt kell mérlegeljük, hogy a mostani kormány mennyire ért egyet vele, hanem azt, hogy a létező magyar politikai mezőben ez a gondolat saját erejénél, logikájánál, szükségszerűségénél fogva mennyire tud teret hódítani. Mert ha sikerül beszüremlenie a nemzeti közgondolkodásba, akkor előbb-utóbb az alkotmányba is bekerül.

Ami a környező országok reakcióit illeti, a környező országok elvárásainak való megfelelés egyenlő a kisebbségben élő magyarság fokozatos eltűnésével. Tehát a magyarság kiindulópontja eleve a valós politikai mozgástér kell hogy legyen, nem pedig a szűkebb vagy tágabb szomszédság által elvárt vagy szuggerált ködkép. Én azt hiszem, hogy az elképzelés megvalósítható, akkor is, ha kizárólag Magyarország és az egyes elszakított nemzetrészek részéről létezik erre politikai akarat. Hiszen a magyar-magyar integrációs folyamatnak meggátlása csak olyan módon történhetne meg a Kárpát-medence perem-országaiban, ha újból egy totalitárius rendszert vezetnének be, illetve nyíltan etno-diszkriminatív törvényeket hoznának. Ez a fasizmus nyílt fölvállalását jelentené, ami viszont az illető országoknak akkora presztízs- és esélyveszteséget jelentene a tágabb európai integrációban, amely ellene szól az érdekeiknek. A puszta érdekmérlegelés ezeket az országokat nem a végsőkig szembeforduló, hanem végső soron eltűrő politikára késztetné. Még akkor is, ha esetleg belpolitikai csatározás szintjén az elképzelést egy ideig zajosan támadnák. Európa sem tudna a logika, a ráció mentén a magyar-magyar integráció ellen szólni, hiszen az pontosan az európai integrációs modellt venné alapul. Tehát önmagát meghazudtoló lenne bármilyen európai ellenkezés a mi kárpátmedencei integrációs folyamatunkkal szemben - arról nem is beszélve, hogy egy máig megoldatlan, feszültségkeltő problémakomplexum építő megoldását jelentő struktúra a térség stabilitását eredményezné.

R.E. - Ennek a paradigmális szintű magyar nemzeti stratégiának, amit ön kifejtett, úgy gondolom, hogy nagyon fontos alkotó eleme, vagy ha úgy tetszik előfeltétele az, hogy a trianoni magyarországi magyar társadalomnak milyen a magyar nemzeti öntudata, illetve milyen a magyarságtudata az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarságnak. Hogy látja ezt a helyzetet, vannak-e különbségek a magyar nemzeti tudat intenzitásában, erejében, mélységeiben a különböző területeken, országokban élő magyarságban?

B.I. - Itt most vissza kell kanyarodnom a legelső felvetésére, amikor arra kérdezett rá, hogy milyennek vélem a magyarság helyzetét most. Mostani kérdésében a velejét érintette a problémának. A legnagyobb gátat egy ilyen magyar-magyar integráció előtt szerintem nem az európai fórumok politikai akarata, vagy pedig a szűk szomszédságunk ellenállása jelenti, hanem a Kádár-Aczél rendszer alatt az anyaország népességébe beépített társadalomlélektani gát, amely nagyon intenzíven tükröződik a politikai elit gondolkodásában is.

A gulyáskommunista lélekgyalulás eredményeként történelmünkben sosem látott méreteket öltött a szervilizmus, az álnaivitás mögé bújó nemtörődömség, közömbösség, befelé fordulás. Ez az attitűd, amely az ország népességének széles rétegeit érinti, vagy elérte, a legnagyobb gát a magyar integráció útjában. A félrevezetett néprétegek saját közösségi érdekeik felismerésére váltak képtelenné. Nagyon sokan félreértik, áthallásaik vannak, ha egy erdélyi politikus minderről beszél, azt hiszik, hogy csak a kisebbségi probléma kezelését tartja szem előtt. Tévednek.

Egy ilyen integrációnak a legnagyobb haszonélvezője pont Magyarország lakossága lenne, hiszen megnőne a környezetére gyakorolt gazdasági befolyása, a jelenlegi defenzív állapotból egy offenzív gazdasági és kulturális helyzetbe kerülne. Tehát ez az, amit tudatosítani kell, és én pontosan ezekre az érdekekre, Magyarország szűk értelemben vett gazdasági érdekére szeretném tenni a hangsúlyt. A létező társadalomlélektani adottságokból kiindulva érték- és érdekközpontú új közösségi szellemet, szolidaritást, hazafiasságot, új nemzeti öntudatot kell létrehozni - még akkor is, ha éppen ez tűnik a legnehezebbnek.

R.E. - Halálpontos megfogalmazás. Ön szerint tehát a legnagyobb gát, a legnagyobb ellenség bennünk van, a trianoni Magyarországon élő magyarokban. De meg kell kérdeznem, hogy az Ön által is említett globalizmus tendenciájának, vagy a fiatal szomszéd népek sovinizmusának s más külső tényezőknek a fényében is megáll ez az elképzelés?

B.I. - A belénk épített gátakról szólva nem mentem végig az előfeltételből levezethető gondolatmeneten. Sajnos, az az apparátus, amely végrehajtotta annak idején a magyar nemzetlélek, az egészséges nemzeti ösztönök kiirtását a magyar közgondolkodásból, a régi kommunista propaganda-apparátus, az agit-prop ma is itt él és itt dolgozik. Tulajdonképpen teljességében jelen van a mai magyar médiában.

Az a nagyon furcsa helyzet áll fenn, hogy ez az apparátus csak gazdát kellett váltson. Régebben a szovjet imperializmust szolgálta és ideológiája a proletár internacionalizmus volt - e helyett most a tengerentúli nagyhatalom, az Egyesült Államok közvetlen vagy közvetett érdekeit szolgálja.

Én azt hiszem, hogy inkább közvetett érdekeit, hiszen valójában annak a globalista finánc- és ipari tőkének a befolyásáról van szó, amelynek góca, legfőbb hatalmi koncentrációja Amerikában van. Ez a tengerentúli súlypontú, multinacionális konszernek szövődményéből eredő hatalom ideológiát is használ, éspedig a kozmopolita liberalizmus ideológiáját, amely mindenütt a világon lebontani hivatott a helyi érdekek védelmét.

Ez a közösségbomlasztó ideológia megpuhítani igyekszik azt a hazafias ellenállást, amely jogosan védi a helyi érdekeket. Így könnyebb a betörés a helyi piacokra. Tehát kőkemény érdekről van szó, amelyet társadalomlélektani és média-manipulációs eszközökkel érvényesítenek. Voltaképpen tehát pont a kérdésben is említett globalista tendencia az, amire céloztam.

A környező államok túlhabzó sovinizmusa pedig egy olyan politikai konstans, amivel a magyar politikának számolni kell és számolni lehet. A Horn kormány által 1994-ben meghirdetett, önérdekfeladó szomszédpolitika látványos kudarca azt igazolja, hogy a trianoni utódállamok magyarellenessége nem függ a magyar politikum önmozgásától. Politikai abszurdum lenne tehát önépítkezésünket, önszerveződésünket eleve korlátozni a szomszéd államok ellenállására hivatkozva.

R.E. - Köszönöm ezt az összefoglalást. Itt kell megkérdeznem egy látszólag napi és látszólag politikai, de valójában a kérdés lényegéhez tartozó dolgot. Tőkés László, nagyváradi református püspök többször is hangot adott annak a nézetének, hogy a mostani budapesti kormány nem védi megfelelően a kisebbségi magyarság érdekeit, és a televízió hajnali műsorában Tabajdi Csaba államtikár, a kormány egyik személyisége ezt cáfolta. Hogyan látja ön ezt?

B.I. - Én azt hiszem, hogy mindig az érintetteket kell megszólaltatni. Ha az erdélyi magyarságról van szó, a legkompetensebb fórum az RMDSZ, amely ennek a nemzeti közösségnek az érdekképviseletét fölvállalta és legitim módon végzi immáron hat éve. Tőkés László ennek a szervezetnek a tiszteletbeli elnöke. Elhivatottságát, igazságszeretetét, nemzeti sorskérdéseink iránti érzékenységét ismételten bizonyította. Ha minket az igazság érdekel, őt kell megkérdeznünk.

R.E. - Köszönöm, ez egyértelmű válasz volt.

B.I. - Viszont rá kell mutatnom arra, hogy ebben a témában csak árnyalati eltérések vannak az RMDSZ Szövetségi Küldöttek Tanácsának többször is kinyilvánított álláspontja és Tőkés László talán részletesebb véleményalkotása között. Aki figyelemmel kísérte a Szövetségi Küldöttek Tanácsának, az RMDSZ "belső törvényalkotói", két kongresszus közötti legfölsőbb szervének állásfoglalásait, az tapasztalhatta, hogy alapvető viszonylatban nagyon sok fenntartásunk van például az alapszerződések létrejöttével kapcsolatosan. Nem tudunk egyetérteni azzal, hogy sorsunkról fejünk fölött döntsenek. A minimum, amit elvárhatunk a magyar hatalomtól - ha már az RMDSZ kinyilvánított igénye dacára sem igyekezett kivívni a tárgyalási folyamatba való közvetlen bekapcsolódásunk lehetőségét - hogy vétójogunk legyen a minket érintő kérdésekben. Ezt Magyarország egyedül is érvényesítheti. Strassbourgban saját magam 1994. január 14.-én plénum elé vittem ezt a gondolatot.

Az elutasítást Horn Gyula szájából hallhatta az RMDSz-frakció ugyanaz év októberében a parlament vadásztermében - “vegyék tudomásul, az alapszerződést mi írjuk alá - vétójog nincs.”

R.E. - Félelmetes az összecsendülés a most elhangzottak és a következő kérdésem között. Mint az erdélyi magyarság egyik legismertebb vezető politikusától meg kell kérdeznem, hogy ez a bizonyos Iliescu-féle történelmi megbékélési kezdeményezés mögött mi van, mi ennek a lényege, hiszen a magyar kormány azonnal “ráharapott” erre és most már hónapok óta zajlanak a tárgyalások. De mi lehet román részről a szándék e mögött?

B.I. - Az erdélyi magyarság eltüntetésére irányuló román szándék Trianon óta kimutathatóan a román nemzeti stratégia része. Ebben nincs törés. A szándék világos, benne van a román alkotmány első paragrafusában, amely Romániát egységes nemzetállamként határozza meg. Ebben a mondatban van leszögezve az eltüntetésünk programja, ez a román nemzetstratégiának egy alapvető célkitűzése. Ezt kell keresni minden idevágó román indítvány mögött. Ameddig nem kerül ki a mi létünket semmibe vevő meghatározás az alkotmányból, addig magyar politikusnak nem szabad feltételeznie, hogy megszűnt az eltüntetésünk szándéka a román politikai akaratban.

Nem száraz elvont elvi álláspont ez, hanem az RMDSZ-frakció eddigi tapasztalata: mindahányszor, bármilyen törvény kapcsán, ha a kétnyelvűség, az önazonosságvédelem került előtérbe, a román kormánypárt és/vagy csatlósai, de nemegyszer az ellenzék vezérpártja, a Nemzeti Parasztpárt is politikai terminátor-érvként az alkotmány első cikkelyéhez folyamodtak. Ebből kell kiindulni, és akkor nézzük meg, hogy mit is tartalmaz a javaslat?

A javaslat a francia-német integrációs modellt tartalmazza s furcsamód pozitívumot is tartalmaz a nagy negatívum mellett. Hadd mondjam a negatívumot előbb: a német-francia megbékélés 1961-ben kezdődött, Adenauer és De Gaulle történelmi kézszorítása után eldöntötték, hogy a két nemzetet kibékítik egymással, és ennek érdekében pl. évente találkozni fog a német és a francia kormányfő. Ez azóta meg is történt, az enyhülés valóra vált. Viszont a mai jó francia és német kapcsolatok mögött két egyenlőtlenség húzódik meg.

Az egyik az, hogy Németország tartotta magát ahhoz, hogy kultúrpolitikájában fátylat borítson a francia-német ellentétre, hogy ne élezze ki az ellenérzéseket a német nemzetben a franciákkal szemben - nem ez tapasztalható viszont a francia kultúrpolitikában. Ha csak a II. világháborús francia filmekből ítéljük meg, a francia történelmi tankönyveket tanulmányozzuk, akkor világos, hogy továbbra is fenntartotta magát egy lappangó vagy nyílt német-ellenes kurzus, tehát a németség mint ellenségkép nem szűnt meg a francia nemzetlélekben jelen lenni. Az ebből logikusan eredő nemzetlélektani hatást több szociológiai felmérés is igazolta.

Ezzel párhuzamosan egy másik egyenlőtlenség is sújtotta a németséget, éspedig az 1.2 milliós vagy más adatok szerint 1.3 milliós elzászi és lotharingiai németség teljes eltűnése. Ez volt az effektív ára a megbékélésnek. Én azt hiszem, hogy Magyarország vagy a magyar nemzet ebből a szomorú német tapasztalatból tanulságot merítve kell politizáljon és kell reagáljon Iliescunak ilyen irányú indítványára. Ami pozitívum viszont Iliescu indítványában az az, hogy már nem európai szabványokat emleget - amik valójában nem léteznek -, hanem modelleket. Viszont egy modellel szemben egy másik modellt lehet felhozni, egy olyan modellt, amely a mi sorsképletünk szempontjából megfelelőbb. Az RMDSZ ezt megtette, amikor az olasz-osztrák megbékélést helyezte szembe Iliescu indítványával. Ausztria az érintett osztrák nemzeti közösség önállósodásához, Dél-Tirol autonómiájához kötötte a megbékélést. Az osztrákok szerintem sokkal helyesebben és bátrabban politizáltak, mint a németek, a jóval nagyobb hatalommal, Olaszországgal szemben. Vállalták az elhidegülést, a konfrontációt is addig, amíg a dél-tiroli osztrák nemzeti közösség meg nem kapta az autonómiáját. Utána teljes fronton beállt az enyhülés olasz-osztrák viszonylatban.

RE - Az autonómia témaköre mindinkább szóba kerül a nemzeti közösségek önazonosságát szavatoló intézményként. Vajon mennyiben tartható reálisan elérhetőnek valamiféle magyar autonómia, mondjuk nemcsak kulturális, nemcsak személyelvű, hanem területi autonómia, amely kétségtelen, hogy egy adott nemzeti kisebbségnek a legtöbb politikai, gazdasági, kulturális, vallási stb. lehetőségeket ad Romániában, Szlovákiában, illetve Kárpátalján és a Délvidéken. Tehát amikor Iliescu megteszi ezeket a megbékélési tervezeteit, akkor ezek valóban szépen hangzanak, de 1996. április 19.-én Bukarestben volt egy román-szlovák legfelsőbb szintű politikai egyeztetés a nemzeti kisebbségek kollektív illetve egyéni jogairól, és az 1996. április 20.-án közzétett közös nyilatkozat szerint Melescanu román külügyminiszter, Marcel Dinu román külügyi államtitkár és Jozef Sestak szlovák külügyi államtitkár által aláírt közös nyilatkozatban kijelentették, hogy országaik területén az ott élő nemzeti kisebbségeknek autonómiája és kollektív jogaik nem lehetnek, mert - ahogy fogalmazott a nyilatkozat - az európai normák az adott országok területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogaival foglalkoznak, egyéni jogaikat biztosítják, és szó sincs az európai normákban kollektív jogokról. Mi tehát nem hiába mondjuk azt, hogy az osztrák-olasz megegyezésben az Olaszország területén élő osztrákok elérték az autonómiát, ha a most általam idézett román-szlovák politikusoknak pedig amaz a véleménye?

B.I. - A román és szlovák politikusok nem lennének román és szlovák politikusok, ha nem így beszélnének. A politika a hatalom egyensúlyáról szól, jobban mondva politikai szándékokról és a mögöttük meghúzódó hatalmi realitásokról. Ebből a tekintetből kell mérlegelni az esélyeinket.

Ismétlem: az oly sokat emlegetett európai normák valójában nem léteznek. Vannak kiindulópontok, de nem áll rendelkezésre zárt, kodifikált rendszer. Elképzelhető, hogy az európai integráció létrehoz a közel-, vagy középjövőben egy normarendszert, amely a kollektív jogok kérdéskörét is szabályozná. Önáltatás lenne viszont elképzelni, hogy egy ilyen átfogó szabályozás gyökeresen megváltoztatná az új Kis-Antant országainak etnokratikus politikáját.

Az Ön kérdésén túlmenően is hangsúlyoznám azt a régi római bölcsességet, hogy a jog impotens, ha mögötte nincs hatalom. Amire minekünk éppen ezért összpontosítani kell nem az, hogy mit mondanak, hogy mit kifogásolnak, hogy milyen ürügyek mögé bújtatják politikai szándékukat a minket elnyomók, hanem az, hogy egy kidolgozandó egységesítő és mozgósító, közös magyar célkoncepció megvalósításához hogyan és miként tudunk hatalmat, erőt gyűjteni. Elsősorban is az elnyomott nemzeti közösségek önszerveződését tartom fontosnak, hiszen, ha helyben nincs akarat és nincs hatalomkoncentráció az akarat mögött, akkor úgyis minden el van veszve. Ide tartozik a magyarországi nemzeti közösség szellemi emancipációja is. A második pontban rögtön Magyarországnak a magyar érdekeket érvényesítő politizálása állna.

R.E. - A Magyar Köztársaság miniszterelnöke, Horn Gyula azt nyilatkozta a minap, hogy Magyarországnak van nemzetstratégiája, és meg is határozta, hogy mi az, nevezetesen az, hogy Magyarország bizonyos európai integrációt szorgalmaz és folytatja a reformfolyamatot. Ön hogyan látja ezt a kérdést?

B.I. - Az ország rendszerváltoztatásának, illetve az európai integrációjának az elvi síkon kinyilatkoztatott programját semmiképpen sem lehet még egy országos stratégiának sem fölfogni, (nemhogy nemzetstratégiának) hiszen nem szól arról, hogy milyen feltételek mellett integrálódunk Európába, nem szól arról, hogy merre szándékozunk az országot reformálni. A reformfolyamat eredményezhet egy gazdasági hatékonyság és személyes szabadság szempontjából megkérdőjelezhető skandináv szocializmust vagy pedig ellenkezőleg egy dél-amerikai típusú rendszert. Ezutóbbira a középosztály hiánya, gyengesége, a szociális háló elégtelensége és az általánosodott elszegényedés mellett egy maroknyi ember pénz, nyers erő és médiahatalmi koncentrációja jellemző. Az újgazdagok közül azok, akik politikai átmentés, nem pedig személyes rátermettség által váltak azzá, érdekeltek a helyzet befagyasztásában, nem érdekük az ország szerves fejlődése, a középosztály megerősödése, hiszen a középosztály konkurenciát, veszélyt jelent a felső osztály számára. Az országban jelenlevő globalista hatalom is a polarizáltság, a minél kisebb számú újgazdag hatalomkoncentrációjában érdekelt, hiszen kevés embert olcsóbban és hatékonyabban lehet kézben tartani, mint az áttekinthetetlenül számos középosztályt.

E két, egy irányba mutató érdek mentén a magyar reform az ország érdekeivel ellentétes irányban fejlődik. Holott a reformfolyamatot lehetne magyar szempontból megfelelőbb pályára helyezni. A középosztály tudatos helyzetbehozásával, kezdeményezésbarát adó- és hitelpolitikával megteremthető az a hazai hatalmi bázis, amely egyrészt a szociális piacgazdaság egyik pillérévé válhat, másrészt viszont az ország érdekeinek védőpajzsaként szolgálhat integráció előtt és után. Ez a német modell lenne, amely sikerrel ötvözte az szociális állam  elvét a piac hatékonyságával. Emellett közismert a német politikai rendszernek és politikai kultúrának helyi társadalmakat, a lokális közösségi szellemet respektáló, őrző, óvó jellege.

Az integrációt is többféleképpen lehet kezdeményezni. Lehet kéregetőként közeledni Európához. A vörös telefont egykoron vigyázzállásban hallgató magyarországi aparatcsikoknak, a gazda dicséretét leső, szidásától rettegő lelkületnek ez a legkézenfekvőbb. A kényelmes bürokrata politizálásnak a fensőbb parancs vagy elvárás egyenesen létfeltétele. A Moszkvára való utaláshoz hasonlóan, manapság könnyen lehet ködös (legtöbbször nemlétező) nyugati nyomásokra, elvárásokra hivatkozni.

Ez mentesít a kezdeményezés kötelességétől és egyben a felelősség terhe alól is. A hatalomátmentő újgazdagok képezik a “mindenáron integráció” motorját, hiszen az integrált Európán belül sokkal, de sokkal nehezebben hajthatna végre a magyar nép egy igazságosabb újraosztást és a politikai-gazdasági visszaélések leleplezését, felelősségre vonását.

Az ország számára az alázatos bekéredzkedés játszmája kétszeresen vesztő. A fenntartás nélküli kitárulkozás, a túllihegett integrációs tülekedés a már integrálódottakat halogatásra ösztönzi, miközben az integrálódni vágyó gazdaságban folyamatos előnyöket szerezhetnek. Minket viszont a “váróterem”, a várakozólista máris leköt, fegyelmez, az említett elvárások erővonalait követő pályára helyez. Másrészt, az integráció bekövetkezte szinte kizárólag a befogadók feltételeihez lesz szabva.

De lenne egy másik út is. Az integrált Európai Unió valamint az Egyesült Államok nagy ellenlábasát, a konkurenciát, Japánt kellene mennél hathatósabb előnyhelyzetbe hozni Magyarországon.  Mennél inkább válna az ország Japán európai hídfőállásává, annál érdekeltebbé válna az integrált Európa a növekvő gazdasági fenyegetést megszűntetni. Egy ilyen játszma kétszeresen nyerő. Már az integráció előtt erősít, ugyanakkor lehetőséget nyújt a saját érdekvédő feltételszabásra. Tehát az integráció és reform megjelölése a miként és a mikor, azaz alternatívák és időrendiség taglalása nélkül nem fogadható el, még az ország fejlesztési stratégiájaként sem.

Köztudott viszont, hogy a nemzet egyharmada ma magyar államon kívül él, de ragaszkodik önazonosságához. A többmilliós tömeg egytizedének a betelepítése is súlyos gazdasági, szociális gondokat róna az anyaországra - viszont a határon túliak életkörülményeinek ellehetetlenülése éppen egy ilyen exodust idézne elő. Egyértelmű tehát, hogy a nemzet továbbra is sorsközösséget alkot - akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. A nemzet stratégiájának a 15 milliót kell szem előtt tartani, nem pedig a tízet.

R.E. - De Horn miniszterelnök, amikor kormányfő lett kijelentette, hogy ő nem 15, hanem 10 millió magyar miniszterelnöke... Én ezt a mondatát stratégiai jelentőségűnek tartom, hiszen ő ezzel kvázi lemondott a nemzet egyharmadáról, és nyilván a mostani megfogalmazása is ezt a szemléletet tükrözi.

BI -  A jelenlegi kormánykoalíció pártjai korántsem egységesek a különböző nemzetpolitikai kérdések megítélésében s így az egységes magyar nemzetfelfogás alapkérdése is vitatott. Mind az SZDSZ, mind az MSZP esetében megkülönböztethető két vonulat, az egyik, mely nyíltan az öncsonkítás, a tíz millióban való gondolkodás elvi platformján áll s egy másik, mely legalábbis retorikai szinten számol a határon túli magyarsággal is.

Horn Gyulát vélhetőleg a  saját pozícióerősítésének reménye motiválta, amikor a magyar társadalom értékvesztettségével, individualizáltságával, a határon túli magyarok ügyével szembeni negatív viszonyulásával kalkulálva államsoviniszta kijelentését megfogalmazta. Azóta viszont, úgy tűnik, az elvi megalapozásnak ható kijelentést nem követte konzekvens és nyílt nemzet-ellenes kurzus. A jelenlegi kormány politikája magába foglalja a kisebbségi magyarság autonómiatörekvéseinek szólamszintű támogatását, az alkotmányban is leszögezett felelősség retorikai felvállalását.

Ugyanakkor messze távol áll az elvárhatóság szintjétől.

A reálpolitika a valós, teljes helyzetfelmérés mentén történik; a reálpolitikus ennek ismeretében felelősséget, esetenként rizikót magára vállalva cselekszik. A struccpolitika, egyes dolgok figyelembe nem vétele feszültségkeltő lehet. Közép- vagy hosszútávon a “mentse mindenki a saját bőrét”, az “utánam a vízözön” politika kalandorpolitika.

RE - Ön a minap Magyarok Világszövetsége által rendezett Világtalálkozón vett részt, melynek központi gondolata a nemzetstratégia megfogalmazásának szükségessége volt. Megkérem, vázolja fel, mi a jelentősége a történteknek, hogyan szemléljük ezt az egész Világtalálkozót?

BI - A negyedik Világtalálkozó tematikája mindenféleképpen rendkívül időszerű volt és méltóképpen folytatja azt, amit a III. Világtalálkozó megkezdett. Az 1992-es találkozó szinte ösztönösen rátapintott a nemzet legfontosabb szükségletére, egy összetartó médiumra; így jött létre a Duna TV. Azóta mindnyájan érezzük, hogy szükséges egy olyan koncepció, amely egységesítő mederbe terelje a magyar politikai, gazdasági és kulturális mozgást, igyekezetet, tevékenységet. Ezt nemzetstratégiának nevezném. Ezért nagyon pozitív volt az a döntés, hogy a IV. Világtalálkozó a nemzetstratégia problematikájával foglalkozzon. Ezirányban már évek óta történt előkészület, több műhelyben is. A szekcióüléseken rendkívül neves, a magyar politikai paletta szinte minden színében fellépő, megszólaló előadók részéről rendkívül gazdag ötlet- és javaslat-anyag gyűlt össze. Ebből a tekintetből a Világtalálkozó meghozta a hozzáfűzött reményeket.

                                                                                                          1996. június 20.

A beszélgetés megjelent 1996 nyarán a havi Magyar Fórum hasábjain.