KIRÁLY KÁROLY - BÚCSÚ EGY NAGYSZERŰ EMBERTŐL ÉS POLITIKUSTÓL

Király Károly élő legenda. Ő volt az, aki már a Ceausescu korban is ki mert állni az erdélyi magyarok jogaiért, nem törődve a következményekkel. A rendszerváltás után már 1990 legelején az autonómiáért szállt síkra. Nem volt apámnak közeli barátja, de kölcsönös tisztelet és nagyrabecsülés jellemezte mindenkoron kapcsolatukat, az a viszonyulás, mely az alábbi sorokból árad s mely apám Róla írott sorait is áthatotta. 2014-ben az a megtiszteltetés ért, hogy ügyvezető elnökünkkel, Sándor Krisztinával közösen adhattuk át Neki az EMNT kitüntetését, a Kós Károly díjat. Ekkor készültek az alábbi fotók. (BZSA)

KIRÁLY KÁROLY

BÚCSÚ EGY NAGYSZERŰ EMBERTŐL ÉS POLITIKUSTÓL - BORBÉLY IMRE, NYUGODJÁL BÉKÉBEN!

Megrendülve értesültem Borbély Imre haláláról, aki barátom és politikai küzdőtársam volt.

A ’90-es években, több éven keresztül az RMDSZ-ben együtt dolgoz­tunk, egy elvet képviseltünk az út keresésében: hogyan szervezzük az RMDSZ-t és mi legyen neki a hivatása, tömegszervezet vagy párt, és mik legyen az alapcélkitűzései. Mi ketten, többedmagunkkal azt az álláspon­tot képviseltük, hogy az RMDSZ ne legyen párt, sem tömegszervezet, füg­getlenül az elnevezéstől; arra ösztönöztük az RMDSZ vezető politikusait, hogy az RMDSZ egy ernyőszervezet legyen, tehát befogadó és nem kita­szító, amivé vált tulajdonképpen.

1990-ben több párt is megjelent Erdélyben, a lakosság rétegződésé­nek és politikai eszmeiségének megfelelően. Én ezt a szatmárnémeti RMDSZ választmányi ülésén terjesztettem elő, abból a meggyőződésből, hogy nem kizárólagosság, hanem tényleges összefogás jellege legyen az erdélyi magyar képviseletnek. Legyen erős és hatékony. Domokos Gézáék ezt nem fogadták el és le is szavaztatták. Így az RMDSZ mindent elköve­tett, hogy más magyarságot képviselő intézmény tevékenyen ne vegyen részt az erdélyi magyarság érdekképviseletében. Sajnos nem sikerült, amit elterveztünk.

Még egy dolgot elmondhatok Borbély Imréről, hogy a Magyar Kisebb­ségben egy igen érdekes tanulmányt jelentetett meg, mint szociológus, amelyben figyelmeztette a magyar kormányt, a politikusokat, hogy foglal­kozni kell a magyarság fogyásának kérdésével, és előre vetítette a tanul­mányban, hogy ha ezt mellőzik, nagyon komoly következménye lesz majd a világban és Magyarországon különösen a következő 50 évben. Sajnos a magyar politikát nem győzte meg igazáról.

Borbély Imre vegyészmérnök, kutató, politikus és politikai-szociológi­ai elemző volt, példaértékű, nagyszerű Ember.

Kedves Barátom, nyugodjál békében! Emlékedet őrizni fogjuk, én ma­gam nagy tisztelettel gondolok Rád.

Megjelent Király Károly blogján, 2017. január 31.-én

Csisztay Gizella: Borbély Imre emlékére - Mandics György: Egy dobbanás

Mandics György a magyar szellemi élet talán legérdekesebb, legizgalmasabb alakja ezidőtájt. Költő, író, tudós egyszerre, de ha csak a tudományos munkásságát nézzük, az is  rendkívül szerteágazó. Személyében az utolsó polihisztorok egyikét tisztelhetjük.

Apámmal az utóbbi másfél évtizedben többet találkoztak, mint azelőtt, aminek fő oka, hogy felismerték egymásban a lényeglátót, akik félszavakból is értik egymást, akik nem kell fél napig győzködjék egymást arról, hogy a politikai színpadán a nagyközönségnek előadott játék a felszín csupán s hogy a lényegi kérdések nem a formális fórumokon, nem a parlamentben és a kormányüléseket dőlnek el, hanem a háttérben.

Ismeretségük fokozatosan barátsággá nemesedett.

Mandics György búcsúsorai a Nyugati Jelenben láttak napvilágot, akárcsak feleségéé, Csisztay Gizelláé, aki műfordító, a lengyel-magyar kapcsolatok jeles harcosa.

A két szöveg olvasható az „Őr és úr” emlékkötetben.

A képek Kulcson készültek Mandicséknál, 2010 nyarán.
 

In memoriam Borbély Imre

Borbély Imrével a kilencvenes évek elején az MDF Bem téri székházában találkoztam először. Gyakran bejárt a külügyi osztályra, véleményét, kritikáját soha nem rejtette véka alá. Akkor sem, amikor az RMDSZ képviselője volt Bukarestben (egy interjúban arra a kérdésre, hogy érzi magát ott, azt válaszolta „mint egy magyar idegen földön”).

Korunk legnagyobb magyar nemzetstratégája volt.

A Kolozsvári Nyilatkozat, a magyar autonómiatörekvés szellemi atyja. Vegyészmérnök, kutató vegyész volt a temesvári forradalomig. Tőkés László bajtársa a forradalomban. Róla és öccséről is megemlékezik Mandics György A temesvári Golgota cimű dokumentum-trilógiájában.

Elveiből soha nem engedett, ki is szorult a romániai magyar politikai életből.

Sorra írta nemzetstratégiai műveit, tudása, műveltsége lenyűgöző volt.

Jómagam tanúja lehettem 1992-es genfi beszédének, azon az  NGO-os konferencián, amelyen a romániai magyarságot képviselte Tőkés Lászlóval együtt. Imre a konferencia közepén egyszer csak szót kért, és szolidaritást vállalt Horvátország függetlenségi törekvéseivel. Egyedül ő, csak ő merte ezt megtenni.

Anyanyelvi szinten beszélt angolul és németül. A gyökereit nem a cipőjében hordta – mint ahogyan az agyondíjazott költő és színész verseskötetében hirdeti magáról. A gyökerei ott voltak, ahol ősei éltek és nyugszanak. Visszaperelte az ősi bérházat Temesvár központjában, melyet még dédapja épített a huszadik század legelső éveiben.

Számos unokája és fiai hitét továbbviszik.

S ne feledkezzünk meg Viktória asszonyról sem, aki ötven évig volt a társa.

Két hete láttam utoljára, amikor azzal búcsúzott: „Nincs még veszve Lengyelország.” Nincs bizony, és ő sem, akinek nagyszerű utódai továbbviszik, amit Ő elkezdett.

Azt hiszem Borbély Imre boldog ember volt.

Szerettünk Imre, Isten Veled!

Csisztay Gizella 

Megjelent a Nyugati Jelen 2017. január 31-i számában

Mandics György:

Egy dobbanás – Borbély Imre emlékére

Valami dobbant. Nagyot dobbant, mint egy távoli visszhang, amelyet mégis valahogy közelről hallok. Talán a szívem volt? Vagy egy másik szív? Egy testvérszív?

Nehezen riad fel az ember a munkájából, ezért alig hallom: meghalt Borbély Imre.

De hisz ez lehetetlen! Hiszen alig néhány napja hallottuk a jó hírt: túlesett egy nehéz műtéten, de jól van. S akkor? Hogyan? Akkor miért?

Valami dobban. Újra dobban. Talán ő kopog? Ő jelez, ő üzen? Valamit mondani akar, kitartóan kopog, küldi a maga nehezen kihámozható morzejeleit.

Valami dobban. Egyre erősebben, egyre határozottabban. Ez az ő kopogása, ez az ő dobogása. Hiszen kétségtelenül ő volt az, aki nem szűnt meg figyelmeztetni politikus társait, hogy vannak ügyek ahol az ékes beszéd falra hányt borsó. Vannak kérdések, ahol azzal kell kezdeni, hogy az asztalra kell csapni. Mert vannak erők, akik csak az erő megnyilvánulására érzékenyek.

Most már világos, hogy ököllel kopognak. Az ő csontos öklét hallom. Talán a Mennyország kapuját üti. Nem magának kér bebocsátást, hiszen egész élete legkisebb részletével is elegendő érv lenne a bebocsátás mellett, hanem azoknak a nagy nemzeti kérdéseknek követel bebocsátást, azoknak a nagy nemzeti tehertételeknek kér bebocsátást, melyeket nem tudott megoldani ebben a korlátozott földi valóságban. Nem tudott keresztülvinni a Parlamentben, az Öregek Tanácsában, a Világszövetségben, az ENSZ kisebbségvédelmi fórumain, s mindenütt ahol kért, érvelt, kilincselt, de mégis minden maradt a régiben.

Valami dörög, igen, dörög. Mert Imre most már a Jóisten előtt veri az asztalt. Mert – mondja: Nem elég, hogy mi Te benned bíztunk eleitől fogva, nem elég, ha te Uram itt ülsz trónusodon, s körülötted helytartóid liberális vattafelhők sűrű hangtompítóit függesztik trónusod köré, hogy ne halld meg a mi panaszainkat. Valami dörög, mint Gábor Áron rézágyúi a szabadságot eltipró hordákkal szemben. Valami dörög, igen, ez te vagy, ez a te hangod, mely üzen, hogy nincs nyugalom, nincs megállás, a halogatást be kell fejezni, s készül a Mennyei revízió. Mert nem lehet, hogy annyi szív, mert nem lehet az ÍGY LEHET, s főként NEM, a CSAK ÍGY LEHET.

Imre csontkeze dobol, értünk dobol, s ha most sem – hát mikor, hát HOL?

Megjelent a Nyugati Jelen 2017. február 3.-i számában.

Orbán Viktor a globális világhatalom törekvései, az elnemzetlenítés, a mesterséges homogenizálás, a hagyománypusztítás ellen – Borbély Imre e témában fogant gondolatai 2016 őszén

BI: Ami az utóbbi években Magyarországgal történik tulajdonképpen nem más, mint pszichoterror, médiabeli és politikai össztűz, egyfajta politikai mobbing. Ennek egyetlen kitapintható oka az, hogy Orbán Viktor kormánya szembeszegül a nyugati pénzszivattyúk zavartalan működésének igényével (Bogár László találó megfogalmazása). Megadóztatja a bankokat, adózásra kényszeríti a multikat, csökkenti az ország energiaügyi kiszolgáltatottságát, irányt mutat a „migránsválság” kezelésére, és ezzel egyértelműen szembe megy a háttérhatalom érdekeivel. A háttérhatalomnak gondja és módja van arra, hogy a saját érdekeit képviselő brüsszeli adminisztrációt mozgósítsa a „bűnös” ellen. Ez priméren gazdasági érdek.

De van egy ideológiai érdek is, ami ugyancsak a háttérhatalom gazdasági érdekére vezethető vissza: az Európai Uniónak az egyetlen kitapintható ideológiája a hagyományellenesség, azon belül a keresztény- és nemzet-ellenesség, ezzel párhuzamosan a multikulturalitásnak hazudott homogenizálás.

Mert a tényleges multikulturalitást nem a „több Európa”, nem az Európai Egyesült Államok, a kontinensszintű föderalizálás teremti meg és tartja fenn, hanem a „nemzetek Európája” felfogás mentén való építkezés. A kultúra fejlődési kerete a nemzeti társadalom és annak állama, az egyes kultúrák fennmaradásának s így a multikulturalitásnak záloga pedig a nemzeti önrendelkezés és nemzeti szuverenitás, a globalista kultúr-homogenizációnak való ellenállás.

El akarják törölni a nemzet fogalmát, a nemzeti értékeket, a nemzetet, mint olyat az európai közgondolkodásból. Ez az EU fő kitapintható célkitűzése. Ezt ki is jelentették. Ez a Jean Monnet-féle út, egy párizsi, nem francia származású emberé, aki bankárrá lett Amerikában, és visszajött Európába ezekkel az „idealisztikus” elképzelésekkel. Ha lehet olvasztótégely Amerika, miért nem lehet olvasztótégely Európa is.

TKA: Mindenki tudja, hogy az „amerikai olvasztótégely” nem olvasztótégely.

BI: Persze. De ő ezzel jött vissza, és ez az ő álma. Ebben partnere volt Kalergi gróf is. Teljes nevén Richard Coudenhove-Kalergi, aki egy nagyon régi arisztokrata család sarja volt, s a húszas években élte szellemi fénykorát. Ő a páneurópai eszme megfogalmazója volt. A „Praktische Idealismus” című 1925-ben megjelent könyvében le is írja azt, hogy mi az ő jövőképe Európával kapcsolatban. Szerinte az európai népek össze fognak keveredni, és végeredményben az európai faj egy sötétebb bőrűvé fog változik. 

De addig is fontos lesz végigkísérni akarati és vezetői szinten ezt a folyamatot, és segíteni. Persze senki se gondolhatja naivan, hogy könnyű lesz majd az egyesült európai federáció élén egy franciát elképzelni úgy, hogy az elfogadjon egy német hadügyminisztert. Vagy hogy egy német elfogadjon egy francia miniszterelnököt. Ezért az Úristennek hálát kell adni, hogy lehetővé teszi egy új nemzetközi arisztokrácia színrelépését. Adott az az intellektuálisan fölkészült, anyagilag jól szituált nemzet és közeg, amely minden nemzeten belül megtalálható. A zsidókra gondol, a zsidókról szól Coudenhove-Kalergi, akik majd az eljövendő egyesült Európának a tudás- és akarat-elitjét, politikai elitjét fogják adni és közülük verbuválódnak majd azok a miniszterek és miniszterelnökök, akiket mindenki elfogadhat.

Ezzel a Monnet-Kalergi-féle elképzeléssel szemben állt de Gaulle véleménye, aki azt mondta, szó sem lehet erről, a „grande nation” ezt soha nem fogja elfogadni. Szerinte – és ebben csak egyetérthetünk vele - Európa nemzetekből áll, úgy jött létre, nemzetekből, melyeknek évszázadokra visszatekintő szervesen kialakult kultúrája van, és csak a nemzetek egységét lehet elképzelni Európa földjén.

Azóta az Európai Unió a Monnet-Kalergi féle útra lépett, a mesterségesen gerjesztett krízist arra használja fel, amire normálisan a külső katonai fenyegetettséget szokták felhasználni azok, akik egységet akarnak kovácsolni. Az utóbbi idők gazdasági válsága kapóra jött, hogy a háttérhatalom pénzszivattyúi még több pénzt tudjanak „kivenni” az amúgy túl gazdaggá és túl önállóvá váló Európából, de a világ egyéb tájairól is. Lehet, hogy a plusz pénzre a Kína elleni fegyverkezés miatt van szükség. Mindenesetre sok elemző mondja, hogy a gazdasági válságnak nevezett jelenség-együttest mesterségesen hozták létre. Ezt Brüsszel arra használta föl, hogy egy további nagy lépést tegyen a Monnet és a Coudenhove-Kalergi által kijelölt úton a federáció felé. Merkel német kancellár állandóan, mantraszerűen ismétli: „Wir brauchen mehr Europa”, vagyis több Európára van szükség. Ez azt jelenti, hogy federáció kell. Ugyancsak ő egységes európai adórendszert akar bevezetni, ami egy képtelenség, ha belegondolunk. Ezzel teljesen tönkretenné a kis nemzeteket nemzeti mivoltukban.

A Kalergi-terv megvalósítása azzal indult, hogy amerikai nyomásra az ötvenes évek végétől lehetővé tették a török vendégmunkások tömeges alkalmazását Németországban. Máig élő mítosz, hogy azért volt erre szükség, mert egyes ágazatokban való tevékenykedés, amit a köznép „aljamunkának” nevez, a németeknek derogált volna. A valóság ezzel szemben az, hogy a német munkamorál biztosította volna a társadalom és az állam teljes vertikumának a működését. Németország „kulturális színesítése”, a muszlimok tömeges betelepítése, párhuzamosan a multikulturalitás hazug jelszavának propagálásával az ország német jellegének fellazításának s végső soron tönkretételének céljával történt. 1975-ben kezdődött kontinentális szinten az idegen és asszimilálhatatlan tömegek európai betelepítése.

E folyamat eredményeképpen oda jutottunk, miként azt Pokol Béla szociológus professzor leírja az „Európa végnapjai” című könyvében, hogy ötven éves távlatban a muszlim többségű bevándorlók mindenképpen többségbe kerülnek. A globális háttérhatalom berkeiben mégis arra jutottak, hogy ezt a folyamatot felgyorsítják. Erről szól a migránsválságnak nevezett tudatos és tervszerű támadás Európa ellen.

Ezzel a politikával megy szembe Orbán Viktor.

Nem csoda, hogy a torkának esnek.

Részlet Tóth Károly Antal és Borbély Imre 2013 és 2016 között folytatott beszélgetés-sorozatának még meg nem jelent fejezeteiből.

Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

Nekifogtam apám, Borbély Imre Tóth Károly Antallal folytatott nagyívű beszélgetésének ki nem adott, eddig sehol meg nem jelente részét sajtó alá rendezni.

Addig is, míg könyv formában megjelenik, frappánsnak ítélt részeket felteszek a blogra. Itt van például egy kiváló eszmefuttatás a sajtószabadságról. (BZSA)

(A képsorozat a két jóbarát utolsó földi találkozása alkalmával készült, 2016 júliusában, Budapesten, egy közös barátunk lakásán, a Sushi Sei nevű étteremben és a Zazzi cukrászdában.)

Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy pervertáljon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

A skót származású John Swinton a New York Times vezércikkírója volt az amerikai polgárháború teljes ideje alatt. Köztiszteletnek örvendett. 1883. április 12.-én díszvendége volt egy bennfentes újságírói és kiadói bankettnek a new yorki Mills Buildingben a Twilight Club-ban. Valaki elismerő szavakkal magasztalta a független sajtót.

Erre Swinton a következőket válaszolta: „Amerikában olyasmi, mint a szabad sajtó nem létezik, hacsak nem vidéki városokban. Ti mindnyájan rabszolgák vagytok. Ti tudjátok ezt és én is tudom. Nincs egy sem köztetek, aki őszintén merné kifejezni véleményét. Ha mégis megtennétek, akkor eleve tudnátok, hogy az soha nem kerülne kinyomtatásra. Jómagam 150 dollárt kapok azért, hogy az őszinte véleményeket távol tartsam azon újságtól, amelynek dolgozom. Mások közületek hasonló fizetéseket kapnak hasonló dolgokért. Amennyiben mégis megengedném becsületes vélemények megjelenését valamelyik lapszámban, akkor 24 órán belül Othello sorsára kerülnék: elveszteném foglalkozásomat. Az, aki eléggé bolond ahhoz, hogy őszinte véleményeket írjon, utcára kerülne és vadászhatna valamilyen más állásra.

Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon (villify), hogy a Mammon lába előtt hajbókolva az országát és fajtáját elárulja napi kenyeréért, vagy, ami egyre megy, a fizetéséért. Ti tudjátok ezt és én is tudom ezt – és akkor micsoda bolondozás a „szabad sajtóra” emelni poharainkat! Mi mindnyájan a színfalak mögötti gazdag emberek eszközei és vazallusai vagyunk. Pojácák vagyunk. Ők húzzák a zsineget, mi pedig táncolunk. Az időnk, a tehetségünk, az életünk, a lehetőségeink más emberek tulajdonában vannak. Értelmiségi prostituáltak vagyunk. (Pár hónappal a fenti kirohanás után, Swinton elhagyta állását és John Swinton’s Paper nevű önálló, munkásmozgalmi lappal kísérletezett – sikertelenül.)

Egy félrevezetett néppel nem lehet valódi népakaratot fölépíteni. A félrevezetett emberek nem képesek felismerni, hogy valójában mi az érdekük. Tehát demokráciáról a szó valódi értelmében nem lehet beszélni, amikor az információt szűrik és a szűréssel párhuzamosan súlyosan eltorzítják.

Márpedig ma is szűrik.

Nem úgy, mint a kommunizmusban és az abszolutizmusban, amikor a cenzúra eltávolította a hatalom által kifogásolt információt, hogy megakadályozzák a terjesztését. Ma már megírás előtt közbelép a cenzúra. Jelenleg a pénz cenzúrája működik. Aki egyszer hibát követ el, azt kirúgják, és elfelejtik. Nem közvetlenül az információt, hanem annak közvetítőit válogatják ki egzisztenciális alapon.

A médiában dolgozók létalapjuknál fogva kiszolgáltatottjai azoknak, akik birtokolják a tömegkommunikációt. A főszerkesztő pontosan tudja, hogy mit lehet leírni, mit kell leírni és mi nem szabad leírni. Kiadják neki. Vagy sugallják. Vagy pedig tapasztalatból tudja, hogy az elődjét miért rúgták ki. És ő rendelkezik akkora éleslátással, hogy ezt kitalálja. Így születik a bizalmi ember.

Én nem hiszem, hogy a New York Times élére az utóbbi ötven évben olyasvalaki kerülhetett, akiben a háttérhatalom ne bízott volna. Aki az ilyen állást betölti, már eleve beépített ember.

Udo Ulfkotte „Megvásárolt újságírók” című magyarul is megjelent könyve részletesen leírja azokat a finom mechanizmusokat melyeken keresztül demokratikusnak mondott politikai rendszerben is kézi vezérléssel működik a sajtó. Ilyen körülmények között a demokrácia, illetve a most demokráciaként eladott vagy címkézett rendszer nem más, mint népfélrevezetés, népszórakoztatás és népámítás.