A hét vádlottnak adott köztársasági elnöki eljárási kegyelem áttörés és biztató a többiekre nézve a Budaházy-Hunnia ügyben

Úgy döntöttem, hogy Gaudi Nagy Tamás barátom és harczostársam állásfoglalását a Budaházy ügy legújabb fejleményéről, a részleges kegyelemről kiteszem apám blogjára.

Ő a kezdet kezdetétől támogatója volt a Nemzeti Jogvédő Szolgálatnak, sokra tartotta Gaudi-Nagy Tamás küzdelmét, mind ahogy Budaházy György helytállását is.

A fotó idén júniusban készült a Hunnia per meghurcolt áldozatai melletti tüntetésen. A Magyar Jelen honlapjáról kölcsönöztem addig, míg a fotó-archívumomhoz jutok Aradon, s akkor majd saját képekre cserélem.

A hét vádlottnak adott köztársasági elnöki eljárási kegyelem áttörés és biztató a többiekre nézve a Budaházy-Hunnia ügyben

(Nemzeti Jogvédő Szolgálat közleménye, 2022. december 27., www.njsz.hu)

 

A Nemzeti Jogvédő Szolgálat, mint a jogi visszásságokkal teli Budaházy-Hunnia büntetőeljárást kezdettől fogva óta nemzeti jogvédő monitorozással követő és a vádlottak kegyelemben részesítése mellett kiálló jogvédő szervezet örömmel értesült arról, hogy dr. Novák Katalin köztársasági elnök a mai napon a 17 vádlottból hetet eljárási kegyelemben részesített. A többi tíz terhelt– köztük a nem jogerősen 17 éves fegyházbüntetésre ítélt Budaházy György – kegyelmi ügyében viszont a döntését a jövő márciusban várható újabb másodfokú bírósági határozathozatal utánra halasztotta, kérelmeiket el nem utasította.

Bár álláspontunk szerint – ahogy azt többször kifejtettük - minden vádlott esetében indokolt lett volna az eljárási kegyelem és ez lett volna a gordiuszi csomó igazi átvágása, mégis ezt a döntést előremutató lépésnek, áttörésnek tekintjük. Egy bíztató előjelnek arra, hogy ezt, a gyurcsányi önkény és jogtiprások lenyomatát magán viselő, az igazságszolgáltatás tekintélyét súlyosan megtépázó, balliberális politikai leszámolás célzatával indított ügyet kegyelmi úton meg tudja és akarja oldani a nemzeti kormányzat, felismerve annak jogi képtelenségeit és ezért a milliónyi magyar által joggal elvárt, nemzeti érdekű politikai megoldás szükségességét.

A mostani döntés előrevetíti azt, hogy ha másodfokon fennmaradna az eljárásban maradt Budaházyval és 9 társával a koncepciós és koholt bizonyítékokra alapozott terrorvád, akkor a kegyelem végrehajtási kegyelem formájában kiterjed rájuk is. Értelmezésünk szerint a bíróságok kaptak egy utolsó esélyt arra, hogy a számtalan korábbi jogellenességet és visszásságot korrigálják, törvényes döntést hozzanak, amely álláspontunk szerint csak a felmentés lehet.

Mindezt igazolni látszik, hogy a köztársasági elnök a döntéséről kiadott közleményében közölte: az úgynevezett “Budaházy-ügy” is rámutat arra, hogy a bírósági eljárások ésszerűtlen elhúzódása elfogadhatatlan, és sérti az emberek igazságérzetét. Üzenetértékű az is a közleményében, hogy sajnálatosnak tartja, hogy a bíróság közel másfél évtized alatt sem tudott jogerős döntést hozni, továbbá „az előzetes letartóztatásban töltött idő és a 13 éve tartó vesszőfutás az érintetteket és családjaikat alaposan megpróbálta.” Az is figyelemre méltó, hogy felhívta a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket, hogy tegyenek lépéseket a bírósági döntéshozatal felgyorsítása érdekében.

A kegyelemben részesültek személyét pontosan nem tudni, de annyit ki lehet következtetni közülük ötöt többségében terrorcselekmény miatt ítéltek el, de a többiekénél csekélyebb mértékű szabadságvesztésre, kettőt pedig felmentettek a 13,5 éve zajló eljárás megismételt első fokú szakaszában idén márciusban.

Mindez az érintettek számára azt jelenti, hogy- az igazságügyi miniszter minden bizonnyal rövidesen bekövetkező ellenjegyzését követően - a minden vádlott tekintetében benyújtott ügyészi fellebbezések és az elítélt vádlottak fellebbezései miatt jelenleg másodfokon zajló, terrorcselekmény és más bűncselekmények miatti büntetőeljárás egyszer s mindenkorra véget ér velük szemben.

Ezen eljárással kapcsolatosan – a miniszteri ellenjegyzést követően - semmilyen jogkövetkezmény már nem érintheti őket és mentesülnek az elsőfokon kiszabott tetemes, összesen 30 millió forint bűnügyi költség rájuk eső milliós nagyságrendű részétől is.

A kegyelmi döntéseket a várható ellenjegyzéseket követően az igazságügyi miniszter megküldi a Fővárosi Ítélőtábla részére. A büntetőeljárási szabályok szerint a kegyelmi döntésről szóló ellenjegyzett határozatot az eljárást megszüntető határozatával együtt a terheltnek, a védőnek és a kegyelmi kérelem előterjesztőjének ugyanis az a bíróság kézbesíti, amely előtt a büntetőeljárás folyamatban van. A Fővárosi Ítélőtábla egyébként a másodfokú tárgyalásokat és határozathozatalt már kitűzte jövő februárra és március elejére.

Az idén októberben neves nemzeti elkötelezettségű közszereplőkből és elismert művészekből megalakult Budaházy Bizottság az Igazságtételért civil szerveződéssel és számos szervezettel, emberrel együtt sokan szorgalmaztuk ennek a félresiklott és gyurcsányi koncepciós szerinti Hunnia terrorpernek a kegyelmi lezárását.

Magyar emberek százezreinek, de még a jogászok köreiben is elementáris erejű felháborodást és megdöbbenést váltott ki a Fővárosi Törvényszék eljáró bírája, a sokak szerinti elfogultan és szakmaiatlanul ítélkező dr. Ignácz György 2022. március 16-án, megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítéletével Budaházy Györgyre és 16 vádlott társára összesen 117 év szabadságvesztést szabott ki. 117 évet mértek ki 17 olyan magyar emberre, akiknek összesen 30 gyermekük van, és akiket terroristának akarnak nyilvánítani, miközben az állítólagos, 15 évvel ezelőtti terrorcselekmények miatt senkinek nem esett bántódása.

A bírósági szakaszban és főleg a megismételt eljárásban bebizonyosodott, hogy a vádban szereplő cselekményeket  úgy és abban a formában, ahogy a vádhatóság állította, nem követhették el a vádlottak. Inkább megdőltek ezek, mint megerősödtek volna. Máig nincs kétséget kizáró bizonyíték a vádlottak ellen és ilyen már nem is lehet. Mindezen visszásságokról a Nemzeti Jogvédő Szolgálat már többször ITT, ITT és ITT beszámolt.

Az eljárás nyomozati szakaszában, 2009-ben is számos jogsértés történt, többek között terhelő vallomásokat kényszerítettek ki meg nem engedett módszerekkel akkori gyanúsítottakból. A vád „koronatanúja” 2010-ben azt közölte dr. Gaudi-Nagy Tamással és egy másik volt képviselőtársával, hogy vele szemben számos jegyzőkönyvet eredményező kényszervallatást alkalmaztak Budaházyékra teendő terhelő vallomások elérése érdekében. Erről a büntetőperben a volt képviselők tanúvallomást tettek, de ezt a bíró nem fogadta el mentő bizonyítékként, de dr. Gaudi-Nagy Tamás ellen viszont alaptalanul fegyelmi felelősségre vonást kezdeményezett az ügyvédi kamaránál az ítélethirdetést követően kifejtett véleménye miatt, amely eljárás fegyelmi vétség hiányában azonban megszüntetéssel ért véget.

Az egyes súlyos eljárási szabálysértések (pl. a már említett „koronatanú”-nak a vádlottak és a védelem távollétében, otthonában történt kihallgatása) és a bizonyítékok önkényes értékelése mellett még az is igazolja dr. Ignácz György bíró aggályos eljárását, hogy az ítélet indokolásakor sokak számára egészen meghökkentő és felháborító, sértő minősítgetéseket engedett meg magának olyan stílusban és hangnemben, amelyek a Bírói Etikai Kódexet sérthették.

 

Ezekre és későbbi eljárási szabálysértésekre hivatkozva (a kegyelmi kérelmekkel is lassan, illetve hiányosan intézte) a Közhatalom Jogsértettjeinek Egyesülete elnöke, Gőbl György novemberben fegyelmi és büntetőjogi felelősségre vonását kezdeményezte. Ennek kapcsán derült ki, hogy ősszel dr. Ignácz György bírói kinevezést nyert a Fővárosi Ítélőtáblára, éppen ahol jelenleg a Budaházy-Hunnia ügy másodfokon elbírálására vár.

Budaházy Györgyöt és öt társát letartóztatták az ítélet után, amelyből Budaházy csak október végén szabadult, jelenleg ő és négy vádlott bűnügyi felügyelet alatt áll, egy vádlott pedig még mindig letartóztatásban van. Budaházy eddig már több mint 3,5 fél évet töltött letartóztatásban, további hasonló időszakot más kényszerintézkedések hatálya alatt. Mindez esetében – feltételes szabadságra bocsátással számolva – kiszabott 5 év 9 hónap fegyház vagy 6 év 7 hónap börtönbüntetésnek felel meg. Ha esetében maradna a 17 éves fegyházbüntetés, akkor – mivel a mindenkire tévesen alkalmazott bűnszervezeti minősítésre tekintettel kizárt feltételes szabadságra bocsátás miatt – csak 2036-ban szabadulhatna.

Dr. Gulyás Gergely kancellária-miniszter szerint is teljesen leszerepelt az igazságszolgáltatás ebben az ügyben. Úgy fogalmazott, hogy: ” ez olyan mértékben sérti a jogbiztonságot, olyan mértékben sérti a jogállami alapelveket, hogy az biztos, hogy a bíróság ebben az ügyben már leszerepelt”  és “elfogadhatatlan, türhetetlen, hogy ilyen ügyekben nincs jogerős döntés 13-14 év után, ezután már jó döntést nem lehet hozni.”

Ez a mostani kegyelmi döntés is megerősíti, hogy a Budaházy György és 16 társa elleni, Budaházy-Hunnia ügyként ismert, koncepciós büntetőeljárás olyan mértékben siklott ki a törvényesség medréből, hogy ezt már csak rendkívüli igazságtétellel: kegyelmi döntéssel lehet helyreállítani. Az igazságszolgáltatás iránti közbizalom visszaállítása érdekében is szükséges ezen, az igazságügyi rendszerre és a Kormányra nézve is tehertételt jelentő ügynek – törvényes felmentő ítélet hiányában - kegyelmi úton történő lezárása számos jogi, politikai, humanitárius és nemzetstratégiai indok miatt.

Honfitársi üdvözlettel:

Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd,

a Nemzeti Jogvédő Szolgálat (www.njsz.hu) ügyvezetője

 

    

Tőkés László: A kezdeti román–magyar összefogás helyreállítása

Úgy döntöttem, felteszem apám blogjára harczostársának Tőkés Lászlónak két napja elmondott beszédét. 

Igencsak itt van a helye. 

Apámat mindig is foglalkoztatta a közélet, abban, hogy 1990 után civil foglalkozását feladta és politikusként tevékenykedett haláláig Tőkés Lászlónak is szerepe volt. A román-magyar megbékélésre 1989 decemberében mindketten reális esélyt láttak. Apám társelnöke is volt a román-magyar baráti társaságnak. E viszonyrendszer alakulásáról szól az alábbi írás.

 

 A kép 2022. december 15-én készült a beszéd elhangzásának alkalmával.

 

Az asztalnál: Lönhárt Tamás történész, Kincses Előd ügyvéd, Szilágyi Zsolt politológus, Tőkés László, az EMNT elnöke valamint Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke.

 

Visszatekintés a kezdetekhez – Privire spre ȋnceputuri

Megemlékező fórum az 1989-es temesvári népfelkelés kezdeteiről

Temesvár – Timișoara, 2022. december 15.

 

 

A kezdeti román–magyar összefogás helyreállítása

 

„…viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4,2-3)

„…ȋngǎduiți-vǎ unii pe alții cu dragoste, și pǎstrați unirea Duhului prin legǎtura pǎcii” (Epistola lui Pavel cǎtre Efeseni 4,2-3)

 

 

Ezelőtt 33 esztendővel a Lélek egységében, az egymás iránti szolidáris szeretet és belső hitbeli békesség szilárd közöségében szállt síkra a temesvári református gyülekezet hite és szabadsága védelmében, az ateista kommunista hatalommal és a vele cinkosságot vállaló klerikális egyházi főhatósággal szemben. Az ellenállásából kibontakozó, kommunizmusellenes felkelés román és magyar, valamint más nemzetiségű résztvevőit és tömegeit ugyanez a bibliai egység, keresztényi szeretet és szolidaritás jellemezte – előbb Temesváron, majd az egész országban.

Jól emlékszem, a templomunk utcájában, a lelkészi lakásunk ablakai előtt összegyülekezett, maroknyi református hívek, majd a hozzájuk csatlakozó, egyre nagyobb számban érkező sokaság hitbéli meggyőződésből fakadó bátor kiállására, amiképpen puszta jelenlétükkel és néma tiltakozásukkal közösséget vállaltak meghurcolt családommal, fenyegetett gyülekezetünkkel, más szóval az igazság, a jogosság és az emberi méltóság védelmében. Már a kezdet kezdetén meghátrálásra késztették a házunkat vesztegzár alatt tartó milicistákat és szekusokat. Az egyre duzzadó tömegben elvegyülő ágenseket és provokátorokat felismerték és egykettőre leszerelték, elhallgattatták. Tumultuózus jelenetek követték egymást. Időről-időre az ablakból igyekeztem megnyugtatni és tájékoztatni, Isten igéjével helyes irányba befolyásolni a betört ablakok láttán méltán felháborodott embereket. Petre Moț polgármester hazug szavai csak olaj voltak a tűzre. Ion István, Gazda Árpád és bajtársaik sem hátráltak meg üres ígérgetései és burkolt fenyegetései hallatán. Aztán váratlan módon a szomszédos román baptista gyülekezet ifjai is megérkeztek. Petru Dugulescu prédikátor hívei gyertyát gyújtottak, és lelket öntve a jelenlévőkbe világító élőláncot vontak a templomépület köré.

A cselekvő ökumenikus szolidaritás jegyében ért véget a spontán ellenállás és rokonszenvtüntetés december 15-i, első napja. Partikuláris református és magyar ügyből ilyenképpen vált általános, társadalmi és emberi üggyé temesvári gyülekezeti ellenállásunk. Az utóbb is egyre-másra bevetett „magyar kártya” mechanizmusa működésképtelenné vált. Az első nap délutánján, majd a következő napon is tovább folytatódó tüntetésen az egybegyülekezett és összetételében folyton változó – fluktuáló –, a többségében román, de egyébként sok nemzetiségű és sok vallású, több százas sokaság átérezte és felismerte, hogy közös ügyről van szó, és a Ceaușescu-féle nacionálkommunizmus gerjesztette hungarofóbia magyarbarát érzésekbe csapott át. Együttes erővel álltunk ki a szabadság mellett.

Másnap, a szombat első fele a vihar előtt tornyosuló felhők lelkiállapotában telt. Hullámzó tömeg és hullámzó kedélyállapot. A hatóság embereit éppenhogy elviselték, majd kiutálták maguk közül az emberek.  A tanácstalan bizonytalanság állapotát a föltétlen kitartás, sőt a fel-felcsapó lelkesedés megnyilvánulásai törték meg. Az évek során felgyülemlett társadalmi elégedetlenség és a diktatórikus rezsimmel szembeni, fojtott gyűlölet rendszerellenes bekiabálásokban jutott felszínre.  A közhangulat szintet lépett. Immár nyilvánvalóan érzékelni lehetett, hogy az irántam táplált együttérzés és a reformátusok ügye csupán ürügy volt, és alkalmas lehetőséggé vált a kommunizmus és Ceaușescu ellenes gondolatok és indulatok kifejezésére. Adott pillanatban, egészen váratlanul valakik az elfeledettnek hitt Deșteaptǎ-te, romȃne!  (Ébredj, román!) himnusz éneklésébe kezdtek. Meghatódással – és büszkeséggel – hallgattam.  Minthogyha Petőfi Sándor Nemzeti dalát hallottam volna: „Talpra, magyar…”

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a szubjektív rokonszenvtüntetés rendszerellenes demonstrációba csapott át. Ebben a koraesti órában a tiltakozó tömeg már a mi kis utcánk főutcai torkolatát és az ott húzódó villamossíneket is belepte, s a normális forgalomnak is akadályt vetett.  És akkor következett be az a valóságos fordulatot eredményező fejlemény, amelynek rendjén néhány román és magyar fiatalember lekapcsolta az éppen a megállóba érkező villamos áramszedőjét és a jármű tetejére felállva, mintegy meghirdette a forradalmat. Daniel Zǎgǎnescu bámulatos bátorsággal ekkor kiáltotta világgá először: Jos communismul! Jos Ceaușescu! – majd példáján felbátorodva, vele együtt kiáltották barátai, Ion Monoran, Borbély Zoltán, Kovács Tibor és Radu Galea, valamint az egész sokaság: Le a kommunizmussal! Le Ceaușescuval! A lavina elindult, a folytatás közismert. Temesváron kezdetét vette a romániai forradalom.

Megemlékezésünk tárgyához híven ez alkalommal kimondottan a kezdetekre kívánok visszatekinteni. Előadásom tárgyát leszűkítve azonban nem akarok történelmi elbeszélést tartani, hanem kifejezetten egy témára, éspedig az 1989. december 15–16-án és a forradalmi kezdetek „hőskorszakában” megvalósult román–magyar szolidaritásra és összefogásra összpontosítok. Arra, amit Gabriel Andreescu ekképpen fogalmazott meg: „a forradalom a román–magyar szolidaritás gyümölcse”. Arra, amit Gazda István lelkipásztor tavaly ilyenkor ekképpen méltatott: „Akkor, adventben még nagyon halványan látszott a karácsonyi világosság, de karácsonyra felragyogott a teljes fényesség, amelyben ember az emberben testvérére ismert, román és magyar egymásra talált…” Ezrek és ezrek életének a legszebb élménye lett, hogy 1989 szabadító karácsonyát Isten csodájaként élhette meg.

És: ez már nem is történelem, hanem mitológia. Több, mint a szertefoszló valóság, mert szinte már nem is igaz. Mi, erdélyi magyarok egy rövid történelmi pillanatig úgy érezhettük, hogy már nem szitokszó magyarnak lenni Romániában, és otthonra lelünk a hazában.

Érdemes volna felkutatni a román–magyar egymásra találás és fraternizálás eme szinte előzmény nélküli időszakát, mely a történelmi megbékélés ígéretével kecsegtetett minket. Külön kutatási projektet érdemelne ennek a „kegyelmi időnek” a feltárása, a cselekvő román–magyar szolidaritás és ökumenikus egyházi–felekezeti összefogás felmutatása, az ezek nyomában beindult román–magyar párbeszéd áttekintése, a forradalomban égő románság iránti rokonszenv és az ezzel együtt járó önzetlen magyarországi segítségnyújtás felidézése – és mindennek a tudományos igényű adatolása és dokumentálása. Más szóval szólva: a valamikori transzilvanizmussal rokonságban álló „Temesvár szellemének” a bemutatása.

Azokról a kezdetekről van szó, amikor is Erdély városaiban románul és magyarul hangzott az emberek ajkán a Miatyánk, és a román televízió magyar nyelven is köszöntötte ünneplő polgárait: Boldog karácsonyt! Arról, amikor is a Nemzeti Megmentési Frontban együtt foglaltak helyet: Doina Cornea, Mircea Dinescu, Király Károly országos alelnök, Gabriel Andreescu, Domokos Géza és jómagam, Tőkés László. Amikor az NMF 1990 januári nyilatkozatában még alkotmányos úton kívánta garantálni a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait, a Temesvári kiáltvány 4. pontja pedig a kisebbségi kérdés európai módon való rendezése mellett szállt síkra.

A román–magyar megbékélés, valamint az erre irányuló párbeszéd legállhatatosabb szószólóinak a ’90-es évek folyamán mindvégig a temesvári egyházak elöljárói bizonyultak – köztük is olyan emblematikus személyiségek, mint Nicolae Corneanu ortodox érsek, Kräuter Sebestyén római katolikus megyéspüspök, Nicolae Theodorescu görögkatolikus püspöki helynök és Neumann Ernő főrabbi. A méltánytalan hátratételt szenvedő román ortodox egyházfő még nyolc évvel a forradalom kirobbanása után is arra hívta fel a figyelmet, hogy az országos szinten fellángoló nacionalista uszítás közepette ragaszkodnunk kell a forradalom igazságához, mert évekig csak a hazugság és ködösítés jutott a temesváriaknak.

Ion Iliescu államelnök és a marosvásárhelyi fekete március nyomán „demokratikusan” újra- és átalakított Securitate ellenforradalma eredményesen szétzúzta a kezdet kezdetén alighogy kisarjadt román–magyar barátságot és összefogást. Hol van már a tavalyi hó? (Apropó: még hó sem hullott 1989 rendszerváltó karácsonyán…) Az 1990 januárjának második felével kezdődően, az egész országon időről időre végigsöprő, posztkommunista társadalmunkba visszatérő nacionálkommunista magyarellenes uszító propaganda úgy elverte a termést – a román–magyar megbékélést –, mint a korai fagy, vagy mint a jégeső.  Erre nézve mindennél beszédesebb a Securitate „hőseinek” tiszteletére idén szeptemberben felállított pitești emlékmű, mely valóságos meggyalázását jelenti a román és a temesvári forradalom igazi hőseinek. A Calinic őszentsége, Argeș és Muscel érseke áldásával állított, keresztet formázó emlékjel kimondatlanul is Ceaușescu hírhedt titkosszolgálatának a rehabilitációját jelenti, mely – úgymond – a román hazát védelmezte „a szovjet és magyar kémek” Romána feldarabolására irányuló aknamunkájától.

Hogyha rangsorolnunk kellene, akkor minden bizonnyal az Iliescu-rezsim és a posztkommunista román kormányok egyik legnagyobb bűne: a román forradalom kezdetét jelentő, annak eszmei és erkölcsi hátteréül szolgáló román–magyar összefogás szétverése, ami nem csupán romániai magyarságunk, hanem egész Románia számára szinte felbecsülhetetlen veszteséget jelent. Hogyha a román–magyar összefogás csodájának kutatására önálló projektet szántunk, ennek párhuzamosságában egy másik kutatási tervet igényelne a román–magyar kapcsolatok azóta is tartó szándékos, rendszeres és módszeres formában való lerombolása.

Az említett veszteségek felszámolása, a román–magyar kapcsolatok rendezése, a román–magyar történelmi megbékélés megvalósítása elsőrendű kötelessége és feladata mindazoknak, akik hűségesek a forradalom eszményeihez, akik nem akarnak megállani félúton, akik be akarják végezni és ki akarják teljesíteni a forradalmat. A maga szerény lehetőségei szerint és eszközeivel erre vállalkozik a „December 15. – A román–magyar szolidaritás napja” Egyesület.  Ennek ellenében igen fájdalmas, hogy a román kormány főtitkársága a maga diszkriminatív, bürokratikus eszközeivel akadályozni igyekszik a román–magyar történelmi összefogás helyreállítását.

Isten igéjével kezdtük. Befejezésképpen méltó, hogy – az időszerűség jegyében – ugyanezzel zárjuk: „Viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével!” Isten román és magyar, magyar és román gyermekeiként és követőiként lehet-é fontosabb és nemesebb hivatásunk ennél?

 

                                                                             Tőkés László