Tőkés László: A kezdeti román–magyar összefogás helyreállítása

Úgy döntöttem, felteszem apám blogjára harczostársának Tőkés Lászlónak két napja elmondott beszédét. 

Igencsak itt van a helye. 

Apámat mindig is foglalkoztatta a közélet, abban, hogy 1990 után civil foglalkozását feladta és politikusként tevékenykedett haláláig Tőkés Lászlónak is szerepe volt. A román-magyar megbékélésre 1989 decemberében mindketten reális esélyt láttak. Apám társelnöke is volt a román-magyar baráti társaságnak. E viszonyrendszer alakulásáról szól az alábbi írás.

 

 A kép 2022. december 15-én készült a beszéd elhangzásának alkalmával.

 

Az asztalnál: Lönhárt Tamás történész, Kincses Előd ügyvéd, Szilágyi Zsolt politológus, Tőkés László, az EMNT elnöke valamint Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke.

 

Visszatekintés a kezdetekhez – Privire spre ȋnceputuri

Megemlékező fórum az 1989-es temesvári népfelkelés kezdeteiről

Temesvár – Timișoara, 2022. december 15.

 

 

A kezdeti román–magyar összefogás helyreállítása

 

„…viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4,2-3)

„…ȋngǎduiți-vǎ unii pe alții cu dragoste, și pǎstrați unirea Duhului prin legǎtura pǎcii” (Epistola lui Pavel cǎtre Efeseni 4,2-3)

 

 

Ezelőtt 33 esztendővel a Lélek egységében, az egymás iránti szolidáris szeretet és belső hitbeli békesség szilárd közöségében szállt síkra a temesvári református gyülekezet hite és szabadsága védelmében, az ateista kommunista hatalommal és a vele cinkosságot vállaló klerikális egyházi főhatósággal szemben. Az ellenállásából kibontakozó, kommunizmusellenes felkelés román és magyar, valamint más nemzetiségű résztvevőit és tömegeit ugyanez a bibliai egység, keresztényi szeretet és szolidaritás jellemezte – előbb Temesváron, majd az egész országban.

Jól emlékszem, a templomunk utcájában, a lelkészi lakásunk ablakai előtt összegyülekezett, maroknyi református hívek, majd a hozzájuk csatlakozó, egyre nagyobb számban érkező sokaság hitbéli meggyőződésből fakadó bátor kiállására, amiképpen puszta jelenlétükkel és néma tiltakozásukkal közösséget vállaltak meghurcolt családommal, fenyegetett gyülekezetünkkel, más szóval az igazság, a jogosság és az emberi méltóság védelmében. Már a kezdet kezdetén meghátrálásra késztették a házunkat vesztegzár alatt tartó milicistákat és szekusokat. Az egyre duzzadó tömegben elvegyülő ágenseket és provokátorokat felismerték és egykettőre leszerelték, elhallgattatták. Tumultuózus jelenetek követték egymást. Időről-időre az ablakból igyekeztem megnyugtatni és tájékoztatni, Isten igéjével helyes irányba befolyásolni a betört ablakok láttán méltán felháborodott embereket. Petre Moț polgármester hazug szavai csak olaj voltak a tűzre. Ion István, Gazda Árpád és bajtársaik sem hátráltak meg üres ígérgetései és burkolt fenyegetései hallatán. Aztán váratlan módon a szomszédos román baptista gyülekezet ifjai is megérkeztek. Petru Dugulescu prédikátor hívei gyertyát gyújtottak, és lelket öntve a jelenlévőkbe világító élőláncot vontak a templomépület köré.

A cselekvő ökumenikus szolidaritás jegyében ért véget a spontán ellenállás és rokonszenvtüntetés december 15-i, első napja. Partikuláris református és magyar ügyből ilyenképpen vált általános, társadalmi és emberi üggyé temesvári gyülekezeti ellenállásunk. Az utóbb is egyre-másra bevetett „magyar kártya” mechanizmusa működésképtelenné vált. Az első nap délutánján, majd a következő napon is tovább folytatódó tüntetésen az egybegyülekezett és összetételében folyton változó – fluktuáló –, a többségében román, de egyébként sok nemzetiségű és sok vallású, több százas sokaság átérezte és felismerte, hogy közös ügyről van szó, és a Ceaușescu-féle nacionálkommunizmus gerjesztette hungarofóbia magyarbarát érzésekbe csapott át. Együttes erővel álltunk ki a szabadság mellett.

Másnap, a szombat első fele a vihar előtt tornyosuló felhők lelkiállapotában telt. Hullámzó tömeg és hullámzó kedélyállapot. A hatóság embereit éppenhogy elviselték, majd kiutálták maguk közül az emberek.  A tanácstalan bizonytalanság állapotát a föltétlen kitartás, sőt a fel-felcsapó lelkesedés megnyilvánulásai törték meg. Az évek során felgyülemlett társadalmi elégedetlenség és a diktatórikus rezsimmel szembeni, fojtott gyűlölet rendszerellenes bekiabálásokban jutott felszínre.  A közhangulat szintet lépett. Immár nyilvánvalóan érzékelni lehetett, hogy az irántam táplált együttérzés és a reformátusok ügye csupán ürügy volt, és alkalmas lehetőséggé vált a kommunizmus és Ceaușescu ellenes gondolatok és indulatok kifejezésére. Adott pillanatban, egészen váratlanul valakik az elfeledettnek hitt Deșteaptǎ-te, romȃne!  (Ébredj, román!) himnusz éneklésébe kezdtek. Meghatódással – és büszkeséggel – hallgattam.  Minthogyha Petőfi Sándor Nemzeti dalát hallottam volna: „Talpra, magyar…”

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a szubjektív rokonszenvtüntetés rendszerellenes demonstrációba csapott át. Ebben a koraesti órában a tiltakozó tömeg már a mi kis utcánk főutcai torkolatát és az ott húzódó villamossíneket is belepte, s a normális forgalomnak is akadályt vetett.  És akkor következett be az a valóságos fordulatot eredményező fejlemény, amelynek rendjén néhány román és magyar fiatalember lekapcsolta az éppen a megállóba érkező villamos áramszedőjét és a jármű tetejére felállva, mintegy meghirdette a forradalmat. Daniel Zǎgǎnescu bámulatos bátorsággal ekkor kiáltotta világgá először: Jos communismul! Jos Ceaușescu! – majd példáján felbátorodva, vele együtt kiáltották barátai, Ion Monoran, Borbély Zoltán, Kovács Tibor és Radu Galea, valamint az egész sokaság: Le a kommunizmussal! Le Ceaușescuval! A lavina elindult, a folytatás közismert. Temesváron kezdetét vette a romániai forradalom.

Megemlékezésünk tárgyához híven ez alkalommal kimondottan a kezdetekre kívánok visszatekinteni. Előadásom tárgyát leszűkítve azonban nem akarok történelmi elbeszélést tartani, hanem kifejezetten egy témára, éspedig az 1989. december 15–16-án és a forradalmi kezdetek „hőskorszakában” megvalósult román–magyar szolidaritásra és összefogásra összpontosítok. Arra, amit Gabriel Andreescu ekképpen fogalmazott meg: „a forradalom a román–magyar szolidaritás gyümölcse”. Arra, amit Gazda István lelkipásztor tavaly ilyenkor ekképpen méltatott: „Akkor, adventben még nagyon halványan látszott a karácsonyi világosság, de karácsonyra felragyogott a teljes fényesség, amelyben ember az emberben testvérére ismert, román és magyar egymásra talált…” Ezrek és ezrek életének a legszebb élménye lett, hogy 1989 szabadító karácsonyát Isten csodájaként élhette meg.

És: ez már nem is történelem, hanem mitológia. Több, mint a szertefoszló valóság, mert szinte már nem is igaz. Mi, erdélyi magyarok egy rövid történelmi pillanatig úgy érezhettük, hogy már nem szitokszó magyarnak lenni Romániában, és otthonra lelünk a hazában.

Érdemes volna felkutatni a román–magyar egymásra találás és fraternizálás eme szinte előzmény nélküli időszakát, mely a történelmi megbékélés ígéretével kecsegtetett minket. Külön kutatási projektet érdemelne ennek a „kegyelmi időnek” a feltárása, a cselekvő román–magyar szolidaritás és ökumenikus egyházi–felekezeti összefogás felmutatása, az ezek nyomában beindult román–magyar párbeszéd áttekintése, a forradalomban égő románság iránti rokonszenv és az ezzel együtt járó önzetlen magyarországi segítségnyújtás felidézése – és mindennek a tudományos igényű adatolása és dokumentálása. Más szóval szólva: a valamikori transzilvanizmussal rokonságban álló „Temesvár szellemének” a bemutatása.

Azokról a kezdetekről van szó, amikor is Erdély városaiban románul és magyarul hangzott az emberek ajkán a Miatyánk, és a román televízió magyar nyelven is köszöntötte ünneplő polgárait: Boldog karácsonyt! Arról, amikor is a Nemzeti Megmentési Frontban együtt foglaltak helyet: Doina Cornea, Mircea Dinescu, Király Károly országos alelnök, Gabriel Andreescu, Domokos Géza és jómagam, Tőkés László. Amikor az NMF 1990 januári nyilatkozatában még alkotmányos úton kívánta garantálni a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait, a Temesvári kiáltvány 4. pontja pedig a kisebbségi kérdés európai módon való rendezése mellett szállt síkra.

A román–magyar megbékélés, valamint az erre irányuló párbeszéd legállhatatosabb szószólóinak a ’90-es évek folyamán mindvégig a temesvári egyházak elöljárói bizonyultak – köztük is olyan emblematikus személyiségek, mint Nicolae Corneanu ortodox érsek, Kräuter Sebestyén római katolikus megyéspüspök, Nicolae Theodorescu görögkatolikus püspöki helynök és Neumann Ernő főrabbi. A méltánytalan hátratételt szenvedő román ortodox egyházfő még nyolc évvel a forradalom kirobbanása után is arra hívta fel a figyelmet, hogy az országos szinten fellángoló nacionalista uszítás közepette ragaszkodnunk kell a forradalom igazságához, mert évekig csak a hazugság és ködösítés jutott a temesváriaknak.

Ion Iliescu államelnök és a marosvásárhelyi fekete március nyomán „demokratikusan” újra- és átalakított Securitate ellenforradalma eredményesen szétzúzta a kezdet kezdetén alighogy kisarjadt román–magyar barátságot és összefogást. Hol van már a tavalyi hó? (Apropó: még hó sem hullott 1989 rendszerváltó karácsonyán…) Az 1990 januárjának második felével kezdődően, az egész országon időről időre végigsöprő, posztkommunista társadalmunkba visszatérő nacionálkommunista magyarellenes uszító propaganda úgy elverte a termést – a román–magyar megbékélést –, mint a korai fagy, vagy mint a jégeső.  Erre nézve mindennél beszédesebb a Securitate „hőseinek” tiszteletére idén szeptemberben felállított pitești emlékmű, mely valóságos meggyalázását jelenti a román és a temesvári forradalom igazi hőseinek. A Calinic őszentsége, Argeș és Muscel érseke áldásával állított, keresztet formázó emlékjel kimondatlanul is Ceaușescu hírhedt titkosszolgálatának a rehabilitációját jelenti, mely – úgymond – a román hazát védelmezte „a szovjet és magyar kémek” Romána feldarabolására irányuló aknamunkájától.

Hogyha rangsorolnunk kellene, akkor minden bizonnyal az Iliescu-rezsim és a posztkommunista román kormányok egyik legnagyobb bűne: a román forradalom kezdetét jelentő, annak eszmei és erkölcsi hátteréül szolgáló román–magyar összefogás szétverése, ami nem csupán romániai magyarságunk, hanem egész Románia számára szinte felbecsülhetetlen veszteséget jelent. Hogyha a román–magyar összefogás csodájának kutatására önálló projektet szántunk, ennek párhuzamosságában egy másik kutatási tervet igényelne a román–magyar kapcsolatok azóta is tartó szándékos, rendszeres és módszeres formában való lerombolása.

Az említett veszteségek felszámolása, a román–magyar kapcsolatok rendezése, a román–magyar történelmi megbékélés megvalósítása elsőrendű kötelessége és feladata mindazoknak, akik hűségesek a forradalom eszményeihez, akik nem akarnak megállani félúton, akik be akarják végezni és ki akarják teljesíteni a forradalmat. A maga szerény lehetőségei szerint és eszközeivel erre vállalkozik a „December 15. – A román–magyar szolidaritás napja” Egyesület.  Ennek ellenében igen fájdalmas, hogy a román kormány főtitkársága a maga diszkriminatív, bürokratikus eszközeivel akadályozni igyekszik a román–magyar történelmi összefogás helyreállítását.

Isten igéjével kezdtük. Befejezésképpen méltó, hogy – az időszerűség jegyében – ugyanezzel zárjuk: „Viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével!” Isten román és magyar, magyar és román gyermekeiként és követőiként lehet-é fontosabb és nemesebb hivatásunk ennél?

 

                                                                             Tőkés László