Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej

1990 és 1999 között Budapesten éltem. Egyetemet, majd PHD kurzust végeztem itt, továbbá ezzel párhuzamosan a Századvég Politikai Főiskolát. Nem volt könnyű lelkileg az otthontól távol lenni ennyi ideig. 1998-ban az internet bekötésével és az e-mailes kapcsolattartással már könnyebb volt elviselni a köztem és szeretteim közötti 300 kilométeres távolságot.

Az e-mail hőskorában, a kilencvenes évek végén virágzottak a levelezőlisták. Jómagam is tagja voltam fél tucatnak. Ezek zöme nemzeti szelleműnek számított. Közöttük emlékezetem szerint kettőnek is tagja volt Ágoston Balázs, akire hamar felfigyeltem az egyik listán, mely az ultra-radikálisokat tömörítette. Mi tagadás, több volt az indulat e közösségben, mint az értelem.

Feltűnt, hogy Ágoston Balázs soha nem ment bele az öncélú gyalázkodásba, gyűlölködésbe, hozzászólásai fegyelmezettek, megalapozottak, szellemileg tartalmasak voltak.

Nem emlékszem már, hogy ki volt az a közös jóbarát, aki megismertetett egymással pár évvel később (talán Strahl Zoltán… ő sincs sajnos már közöttünk), tény, hogy nagyon hamar barátságot kötöttünk, úgy hiszem egy egész életre. S ahogy nézem nemcsak én - Balázst családtagnak tekinti nálunk mindenki, anyám, öcsém, fiaim, sógornőm, s annak tekintette apám is.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy apám emlékének szentelt kötetbe Ő, a nemzet egyik legkeményebb, soha meg nem alkuvó újságíró-harcosa is helyet kap.

Normális körülmények között a második írás kellett volna legyen az övé, abc sorrendben közlöm ugyanis ezeket. Az igazság az, hogy a szöveg eltűnt egy időre a szemem elől, most sikerült kikutassam a megszámlálhatatlan e-mail közül azt, mely csatolt állományként tartalmazta az alábbi eszmefuttatást.

(BZSA)

(Törzsasztal 2004. május 11.-én a Maligán étteremben)

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej

Borbély Imre nevét az 1990-es évek első felében jól megjegyeztem. Ismeretlenül is mély tisztelettel gondoltam a bátor magyar képviselőre, aki a bukaresti parlamentben – elsőként az RMDSZ-es honatyák közül, és őszintén szólva nem tudom, akadt-e legalább ebben követője azóta – anyanyelvén szólalt fel 1994. március 15-én, mit sem törődve a román politikusok soraiból áradó lincshangulattal. Az elszánt egyenesség már akkor, a sajtó híradásait olvasva-hallva megérintett.

Aztán 2003-ban személyesen is találkozhattam vele. Puszta jelenléte tiszteletet ébresztett és tekintélyt szült hallgatóságában, ezt akkor és később is számtalan esetben megfigyeltem. Karizmája volt.

A kézdivásárhelyi Idol söröző kerthelyiségében derűvel oldva a téma komolyságát, de benső szenvedéllyel elemezte az erdélyi és az egyetemes magyar ügy pillanatnyi állását, és nem csak helyzetképet adott, hanem logikus gondolati láncolattal reális cselekvési lehetőségekre is rámutatott. Mély, maradandó benyomást tett rám ez a megközelítés.

A tényszerű adatokkal dolgozó vegyészmérnök politikusként, majd politikai elemzőként, gondolkodóként soha nem rugaszkodott el a valóságtól. Álmodott, de nem álmodozott. Rendszerszemlélete, a jelenségek összefüggéseinek, az okok és okozatok azonosításának igénye sorsszerűen tette megkerülhetetlen jelentőségű, alapvető tételeket megállapító, gazdag és széles merítésű tudással rendelkező nemzetstratégává.

Mérnöki precizitással tudta, hogy ami erkölcsileg, közösségileg szükséges, az politikailag nem mindig lehetséges. Így a nemzeti érzelmű táborban oly gyakori kontraproduktivitást okosan elkerülve érzelmileg elkötelezetten, de racionálisan – vagyis forró szívvel, de hideg fejjel – tudott bátran és értelmesen kockáztatni. Az irrealitásoktól távol tartva magát radikálisan elmenni a valós lehetőségek végső határáig.

Igen, Borbély Imre nem volt sem hamis realista, sem túlfeszült lényeglátó. A lényeglátó realista ideáltípusát képviselte. Sajnálatos, hogy e közéleti típusból a XX. században, de úgy tűnik, a XXI. században is oly kevés jutott-jut nemzetünknek.

E minőségében is egy régi világot, a keresztény-nemzeti, polgári Magyarországot éltette és örökítette tovább. Az egész hazát, melynek Dévénytől Vereckéig, a Tátrától a Kárpátok déli hegyláncolatáig a magyar államszervező és –fenntartó géniusz volt meghatározó és megkérdőjelezhetetlen vezérlő kultúrája.

Az e kultúrában gyökerező sajátos magyar patríciusság legnemesebb hagyományait egyesítette magában: szeretetteljes határozottsággal volt a család feje, derűs életszeretetével párosuló kötelességtudata meghatározta a temesvári Borbély-ház légkörét.

A nemzedékek által felhalmozott bölcsesség sohasem vált nála statikussá, lezárt, pláne dogmarendszerré merevedő ismerethalmazzá. Borbély Imrében mindig megvolt a szűkebb és tágabb világ megértésének igénye, amit kielégítendő folyamatosan tudatosan kutatta, tanulta az új és még újabb információkat.

Ezeket nem csak elemezte, hanem rendszerezte is. Rendszerszemlélete újfent olyan erény, és olyan példa, melyre mindig emlékezni fogok, miként a vele folytatott, mindig inspiráló beszélgetésekre, melyek során részletkérdéseket, lehetséges eszközöket illetően előfordulhattak eltérő vélekedések, de a nagy cél, a közösségi erkölcsi minimumnak tekintendő nemzeti újraegyesítés megkérdőjelezhetetlen volt.

Borbély Imre meghatározó tulajdonsága volt a nagyfokú fegyelmezettség, aminek köszönhetően akkor is maximális odaadással tudott csapatkötelékben küzdeni, ha maga belül nem volt meggyőződve az alkalmazott eszközök leghasznosabb voltáról. Távol állt tőle az a fajta anarchizmusba hajló defetizmus, ami az elmúlt évtizedekben a keresztény-nemzeti politikai térfélen oly sok jobb sorsra érdemes ügyet gáncsolt el fecsegő kételkedéssel, önmagáért való végtelen, nyílt színi vitatkozással. Számára a kötelességteljesítés szent volt, mindent száz százalékos tökéletességre törekedve tett. A belső igényességből fakadóan ismeretlen volt előtte a „jó lesz az úgy is” fogalma, a felében-harmadában, tessék-lássék elvégzett munka.

Ugyancsak idegen volt tőle a könnyed, felszínes fecsegés, a haszontalan kvaterkázás. Szavai mindig megfontoltak, pontosak voltak, olyan karizmával rendelkezett, mely automatikusan közösséggé formálta hallgatóságát. Rá figyelve mindig azt éreztem, hogy vele bármikor csatába mennék, mert amit mond, akként is él.

Itt van előttem széles mosolya, fülemben zeng eltéveszthetetlen baritonja, mely – patrícius család fejéhez illően - hadvezéri határozottsággal irányította, fonta tovább kötetlen estéken a nótázást. Tisztelte, szerette és tudta is élni az életet. Úgy hiszem, Borbély Imre boldog és elégedett ember volt, de ez sohasem vált kényelmes megelégedettséggé.

Életszeretete pedig sohasem vált könnyelműséggé. A derűs patriarcha tudott töprengő filosz is lenni, akiben az évek múltával, számos csalódást követően sem lankadt a tűz, az elszántság: szolgálni nemzetét, újraegyesíteni a sokfelé tépett egyetemes magyarságot, követve az örök törvénnyé ércesedett Szabó Dezső-i parancsot, mely szerint „minden magyar lélek felelős minden magyar lélekért.” Kétely nélkül hitt ebben, és a benne lobogó tűz másokba is hitet tudott plántálni. Még a csonka-magyarországi ádáz magyarellenes kurzus 2004. december –ében összesűrűsödő mélypontján – amikor pedig legtöbben nyomasztóan sötétnek láttuk a jövőt - sem adta fel a reményt és a harcot, és ezzel új erőt öntött a csüggedőkbe. Neki volt igaza, amint azt az azóta történtek igazolják.

Élete fő műve a magyar állampolgárság kiterjesztésének megvalósulása volt, melynek politikai végrehajtására ugyan a második Orbán-kormánynak nyílt módja, a vágy, a gondolat megformálása, az elvek lefektetése azonban – ezt szükséges rögzíteni az utókor számára – Borbély Imre több évtizedes munkásságának gyümölcse.

E gyümölcsöt végül ő maga és családja is élvezhette-élvezheti – több mint jelképértékű, hogy Borbély Imre a román állam polgáraként született, de büszke, teljes jogú magyar állampolgárként adhatta vissza lelkét a Fennvalónak. Amit alkotott, az maradandó. Igazodási pont, még inkább világítótorony. Neve a jövőben megírandó igaz és magyar érdekű történelemkönyvekben a Trianon utáni nemzeti história legnagyobbjai között fog ragyogni.

Ágoston Balázs

Hegedűs Tamás: Nemzetstratéga magyar szenvedéllyel, német precizitással

Hegedüs Tamással a nemzeti radikális értelmiséget megszólaltató Visegrádi Disputa 2003-as tanácskozásán ismerkedtünk meg, ahol mindketten előadók voltunk. Ismeretségünk igen hamar barátsággá izmosodott s Tamás részéről kiterjedt rövid idő alatt apámra is, aki szintén becsülte az akkor még fiatal közgazdász felkészültségét, nemzeti elkötelezettségét és briliáns agyát.

Egy virtuális körben mozog(t)unk, de gyakran találkoz(t)unk személyesen is borkóstolókon, éttermekben, politikai rendezvényeken. Tamás volt a Jobbik legfelkészültebb képviselője, aki szaktudásának és nem a pártmunkának köszönhette státuszát. Nem csoda, hogy midőn Vona Gábor a személye iránti vélelmezett lojalitást tette a legfőbb szervezőelvvé és kikerült az első vonalból mindenki, aki nála felkészültebb és/vagy tekintélyesebb volt, akkor Tamás munkájára sem tartottak már igényt.

Az alábbi írás személy szerint nekem azért jelent sokat, mert olyan, mintha a magam gondolatait olvasnám. Tamás leírhatta azt, amit én aligha, mert úgy tűnt volna, hogy az elfogultság beszél belőlem.

(Borbély Imre a kenderesi EMI táborban fejti ki az álláspontját a globalizációról)

 (Hegedüs Tamással folytatott beszélgetéseink egyik legjobbikának az Alabárdos étteremben elköltött vacsora adott apropót. Torkos Csütörtök, 2010)

Hegedűs Tamás:

Nemzetstratéga magyar szenvedéllyel, német precizitással

Kevés olyan ember van, akire kétség és habozás nélkül azt lehet mondani: a nemzetstratégiában gondolkodás egész életét átszőtte, elméleti munkásságától kezdve a gyakorlati megvalósításig.

Borbély Imre ilyen ember volt.

Egész politikai nemzedék nőtt fel lényeglátó és vaslogikával végigvitt elemzésein, amelyek nem elégedtek meg a mélyreható diagnózissal, hanem a cselekvés irányát is kijelölték. Mi, akik egy generációval fiatalabbak voltunk nála, sokat tanultunk életbölcsességéből, hatalmas műveltségéből, karakán jelleméből és akár kíméletlen kritikáiból is.

Egy közös barátunk találó megfogalmazása szerint: igazi pátriárka-alkat volt.

Borbély Imre úgy gondolkodott nemzetstratégiában, hogy az két irányban is nyitott volt. Egyrészt a kor globális, nemzetközi folyamataiba ágyazva fogalmazta meg nemzetpolitikai gondolatait, ahogy ezt a magyar történelem legnagyobbjai is tették. A legjobb példa erre talán II. Rákóczi Ferenc volt, aki a nemzeti függetlenség megteremtésére irányuló harcához, mint célhoz minden esetben a kor diplomáciai realitásai, a nemzetközi erőviszonyok változásai – vagy megcélzott változásai – között reálisan elérhető eszközöket szabta. Nem többet, de soha nem is kevesebbet – a cél az elérhető maximum volt. Ehhez persze széleskörű olvasottság és stratégiai lényeglátás szükséges, ami nem csak Rákócziban, hanem Imrében is megvolt.

Másrészt a nemzet iránti felelősséget soha nem választotta el az egyén szintjén parancsoló elvárásként megjelenő felelősségtől. Az ő világképébe nem fért bele, hogy emberileg megkérdőjelezhető módon is lehetne a nemzet üdvéért cselekedni – ez a fajta „régivágású” közéleti erkölcsfelfogás biztos horgonyt jelentett nem csak saját személyes szerepvállalásában, hanem azoknak a közéleti aktivitásában is, akiknek Imre mintát adott.

Elkötelezett hazafi volt, aki nemzetközpontúságával együtt is univerzális, holisztikus módon gondolkodott. Imre számára evidencia volt, hogy a magyarság csak akkor őrizheti meg, teremtheti újjá erejét, ha egy erős, keresztény Európába tud beágyazódni. Sikeres magyarság nincs sikeres Európa nélkül, és Európa nem lehet másképp sikeres, csak ha saját antik és keresztény alapjaira, mint kősziklára épül.

Keresztény meggyőződése nem egyszerűen hitbeli meggyőződésének politikai megfogalmazása volt, hanem a keresztény civilizációba, annak értékteremtő és értékmegőrző erejébe vetett hitét is jelentette – olyan megközelítésben, amit nem csak hívő keresztények tehettek magukévá, hanem minden felelős, nemzetben gondolkodó magyar is. Ebben a kérdésben nem ismert pardont: a magyarság ősi hagyományai iránti elkötelezettsége mellett is alapkérdésnek tekintette, hogy immár ezer éve a kereszténység is a magyar hagyomány, nemzeti identitásunk szerves része.

Közéleti szerepvállalása a tágabban vett Erdélyben – a történelmi Erdély, a Partium és a Bánság területén – indult, de soha nem szűkült le szűkebb pátriájára. Nemcsak a Magyarok Világszövetségében betöltött és felelősséggel, hatalmas erőbedobással ellátott tisztsége tükrözte összmagyarság-szemléletét, hanem baráti körének összetétele is.

Munkásságából, személyes mintaadásából a többi elszakított terület, az anyaország és a távoli emigráció magyarsága is épült. Az országhatárok nála valóban csak a pillanatnyilag kényszerűen tudomásul vett politikai realitást jelentették, de soha nem a nemzet határait. Az egységes magyar nemzetben való gondolkodás, az egységes magyar nemzet újjászületése életének és közéleti szerepvállalásának mindvégig vezérlő csillaga volt.

Imre intellektusát nem csak gazdag humán műveltsége, történelmi és stratégiai ismeretanyaga határozta meg, hanem fegyelmezett, szigorú következetességre nevelő természettudományos végzettsége is. Szintén visszautalva egy közös barátunk jellemzésére: a magyar szenvedély nála németes precizitással párosult.

Ebbe a következetes világképbe se a hagymázas, légvárakon alapuló álmodozás, se az elvtelen megalkuvás, a nemzetpolitikai célokból való engedés nem fért bele. Az elérhető maximumra tette a hangsúlyt, és ebben a jelzős szerkezetben mindkét szó hangsúlyos volt: az elérhető mellett a maximum megcélzása és szem elől nem tévesztése is. Ezért nem tudott soha megbékélni volt pártja opportunista irányvonalával, ezért is lökte ki magából az a pártlogika, amely csak a rövidtávú mandátum-optimalizálásban és az ebből leakasztható rövid távú nyereségekben – vagy látszateredményekben – gondolkozott.

De amit elveszített vele a versenypárt-logikán alapuló pártrendszer Erdélyben, azt megnyerte az összmagyarság ügye. Borbély Imre munkásságának, merész célkitűzésének és szívós célkövetésének döntő része volt abban, hogy 2010-ben a magyar Országgyűlés elsöprő többséggel szavazhatott a Kárpát-medence minden magyarjára kiterjedő, a szülőföldön maradás mellett is visszakapható egységes állampolgárságáról.

Igen, visszaszerzésről, helyreállításról van szó, mivel a határon túl élő magyarság tagjait és az ő felmenőiket senki nem kérdezte meg annak idején arról, hogy lemondanak-e magyar állampolgárságukról az idegen uralom alatt. A kiterjesztés tehát ez esetben is élő, organikus kötődés helyreállítását, újjászületését jelentette. Egy olyan rend visszatértét, ami organikus fejlődés esetén meg sem kérdőjeleződött volna. Az ennek érdekében végzett kitartó munkája és stratégiai szemlélete éppen arra adott mintát, hogy hogyan lehet radikális (vagyis mélyreható változást eredményező) eszközökkel az organikus szemléletnek, konzervatív értékrendnek megfelelő célokat elérni. Ha a nemzet életében megtört a szerves fejlődés, akkor a kitűzött célnak annak kell megfelelnie, amit külső kényszer és belső destrukció híján a nemzet természetes állapota kellene, hogy legyen. Soha le nem mondva annak helyreállításáról, ha kell: újrateremtéséről. Imre már nem lehet közöttünk, de ezt a leckéjét egy életre szólóan magunkkal visszük.