Itt lebeg szemeim előtt,
amint délceg tartásával és ruganyos járásával elindul az Orosz-udvarból,
átszeli a Jenő herc(z)eg-teret, majd kissé lelassítva áthalad a Lloyd-soron, a
Lloyd-palota és a Löffler-palota között. Arca méltóságteljes, külső szemlélő
akár érzéstelennek is gondolná, de szemeiből süt a Trianon-fájdalom. Ennek a
meghatározó alapérzetnek, mely bölcsőnktől sírunkig kísér, Temesváron nemcsak
nemzeti, hanem civilizatorikus jellege is volt. „Uramisten, mivé tettétek
városomat! Mivé romboltátok, hová is züllesztettétek nagyszüleink csodáját,
akkori királyságunk egyik leggazdagabb, legszínesebb városát!” – beszélték
szemei. Annak a városnak a képe, víziója, ami Temesvár lehetett volna
adottságai alapján, ha… - ott lüktetett a kisagyában. Majd sarkon fordult, s
egy magyar úr lépéseivel, az őt körüllengő tömeg feje felett elnézve elsétált
az egykori Piarista Gimnázium felé.
Ma is gyakran beszélgetek vele. Ahányszor lényegesebb történelmi
eszmefuttatásba vagy komolyabb politikai összefüggésbe ütközöm, szinte
törvényszerű, hogy elém sejlik
alakja, szuggesztív érvelési stílusa, s azt hiszem, magas találati aránnyal
kiérzem, az adott helyzetben épp mit mondana. Imre pólusképző személyiség volt,
markáns és karakán véleménnyel az összes őt érdeklő jelenségről,
összefüggésről. S könnyű folytatni képzeletbeli beszélgetésünket, hiszen
vitatkozunk, rögtön van is ellenérvem, s szó szót követ. Múltunk, családjaink,
fiatal éveim, értékeink összekötnek, míg az elmúlt majdnem harminc év nagyon
különböző személyes élményanyaga elválaszt – mindez tökéletes táptalaja az ízes
és izgalmas baráti beszélgetéseknek, melyek oly hosszú ideig színesítették az
életünket, s melyeket most kényszerűségből magamban folytatok tovább, amíg
lehet.
Tizenöt éves lehettem, amikor iskolánkban egy
osztályba kerültem idősebb fiával, s vele összebarátkozván eljutottam a szülői
házba. Ezidőtájt már kellően érett voltam ahhoz, hogy elmondhatatlanul
fullasztónak éljem meg azt a kort és közeget, amelyben éltem. Az agresszív
rendőrállam a maga mindent átszövő besúgóhálózatával, a kommunista lózungokkal
tarkított hazug közbeszéd, a magyar kisebbség és az egyházak évről évre
fokozódó elnyomása és az a tehetetlen közöny, amivel a legtöbb városombéli
magyar ezt viselte, a pusztuló város, az elvándorlás és elöregedés, a rohamosan
romló életszínvonal, a mindent átható ízléstelenség… mind ott lüktetett a
fejemben folyton, s zakatolt kamasz agyam, miként lehetne értelmesen lázadni,
hogyan lehetne mindebből kitörni, van-e olyan menedék, ahol nem kell mindezzel
folyton szembesülnöm.
(Apáink 2005 szilveszterén)
Ebben az uralkodó alaphangulatban ismertem meg
újdonsült osztálytársam apját, Imrét. Beléptem lakásukba, amely az egykori
családi tulajdonukban lévő, a kommunista idők lassú pusztulásának jeleit magán
viselő bérpalota egyik, a család számára meghagyott és leválasztott lakása volt
– és hirtelen egy másik világba kerültem. Egy ízléses polgári milliőbe,
számomra eladdig ismeretlen illatokkal. Az egyik hátsó szobában pedig
bemutattak Imrének, aki egy osztálytársi szülőhöz képest elképesztően fiatal
volt, harmincas éveinek elején járt. Egyik kezében pipát markolt, amelyből
illatos füst áradt; másik kezével megszorította kezemet – erőteljes, férfias
kézfogással, miközben tekintete mélységében pásztázta tekintetemet. Leültetett,
majd illatos teával kínált. Első pillanattól fogva felnőttként kezelt – nem
kamaszként vagy fia osztálytársaként, hanem meglepetésemre egyenrangú
felnőttként. S beszélgetésünk ötödik percében már az éles rendszerkritikánál
tartottunk, nem sokkal később pedig történelmi helyzetünk magyar nemzeti
szempontok szerinti értékelésénél. Egyenes beszéddel, világos érveléssel,
meggyőzően beszélt, s én ittam a szavait. Innét kezdve gyakran megfordultam a
Borbély-lakásban, amely a körülvevő külső közeg mondhatni teljes tagadására
épült, s mentoromként néztem fel rá. Azt hiszem, ha adott pillanatban
meghirdette volna a fegyveres ellenállást, akkor is szó nélkül követtem volna.
Nem, Imre nem volt óvatlan. Nagyon is óvatos volt, tudta, hogy
sorsával és családja sorsával játszik mindenki, aki akárcsak a Szabad Európa
rádiót hallgatja, vagy hasonló értekezésbe kezd idegenekkel. Számomra csak első találkozásunk után derült ki, hogy családjaink
már régóta ismerik egymást, édesanyja és nagymamám évtizedek óta jó barátnék,
édesapám pedig fiatal oktató korában még tanította is Imrét. Félgenerációnyi
elcsúszásban sorjázott kettőnk családja, míg aztán Imre ki nem egyenlítette ezt
a különbséget korai házasságával és korai gyerekeivel. Nagyon is jól tudta ő,
kiben bízhat, s kiben nem, s bár az akkori rendszer ellenségeként volt számon
tartva, rábizonyítani keveset lehetett. Ismerte hátteremet, teljes családomat,
s első pillanattól kezdve beavatottként kezelt.
***
Imre meghatározó személyisége és a vele való
barátság révén gimnáziumi éveim alatt sokkal közelebb kerültem ahhoz az
énemhez, aki mindig is szerettem volna lenni. Legalább három olyan tanítás is
volt, melyek kapcsán vele való találkozásomat gyökeres fordulatként éltem meg.
Bizonyára sok más szempontból is mentoromként néztem fel rá, de így, több mint
harminc év távlatából a kevésbé meghatározó egymásratalálások egyike-másika már
elmosódott.
(Anyámmal, Borbély Viktóriával, ugyanakkor, ugyanott)
Az első egy erős személyes igényen alapult: amikor
csak lehet, magunk mögött hagyni a több szempontból is menthetetlennek ítélt,
elbalkániasodott várost, és kitörni a szabadba, a vadonba, más szabadság- és
természetszerető társakkal együtt. Akkoriban mifelénk tiltott volt a
cserkészet, az iskolai táborok pedig értelemszerűen elsősorban a társaságról, s
kevésbé a természetről szóltak. Imre viszont vérbeli természetjáró volt,
kívülről ismerte a Retyezát s a Déli Kárpátok csúcsait és gerinctúráit, s az
akkori munkahelye által biztosított szabadidejét döntően természetjárással
töltötte, mindenben partner feleségével együtt. Kemény, helyenként komoly
veszélyekkel dacoló túrái a közbeszéd tárgyai voltak, s az akkori
csúcstechnikával készített diái méltán vívták ki a vetítéseken részt vevők
elismerését. Szigorú, minden részletre odafigyelő túravezető volt, akit mindig
épp az aznap legnagyobb kihívást jelentő, de még biztonságos útvonal vonzott, a
reá bízottak iránt érzett teljes felelősségérzettel. Nagyon sokat tanultam
tőle, mesés tájakra vitt el, de még ennél is fontosabb volt, hogy úgy éreztem,
férfiként térek vissza azokról a kalandtúrákról, amelyekre kamaszként indultam
el. Kissé haszonélvezőjévé váltam annak a helyzetnek, hogy Imre fiai akkortájt
még kevéssé érdeklődtek a természetjárás iránt, s így a túrák során saját
fiaként kezelt, okított. Mai szemmel bizonyára meglepő, de a nyolcvanas években
még úri huncutság volt a természetjárás mifelénk, és a körülbelül ezerötszáz
méternyi tengerszint feletti magasságtól kezdve a pásztorokon kívül ritkán
találkozott az ember az államalkotó nemzet képviselőivel. Cserébe - a kevésbé
felfedezett magashegyi túrák iránt rajongó - kelet- és nyugatnémetekkel,
„csehszlovákokkal”, erdélyi és magyarországi magyarokkal, erdélyi szászokkal
hozott össze bennünket a sors, jellemzően hasonlóképp disszidens attitűdökkel,
s ennek megfelelően az éjjeli tábortüzek mellett olyan beszélgetések
alakulhattak ki, amilyenekkel lent, a városok besúgóvilágában aligha
találkozhattunk.
Másik meghatározó tanítása akkortájt a temesvári
hamis internacionalizmus elleni lázadás volt. Temesvár ugyan a hetvenes évek
elején többségében románok által lakott várossá vált, erős időbeni
korrelációban az újonnan épülő tömbház-negyedekkel. Mégis, akkortájt a város
még erősen őrizte multinacionális jellegét, számottevő sváb, magyar és szerb
lakossággal – zsidó, bolgár, szlovák, cigány, krassován (horvát) és örmény
elemekkel tarkítva. S mindezt megfejelte az a hivatalosan is táplált narratíva,
hogy a Bánság, s jelesül Temesvár a nemzetiségi tolerancia mintavárosa, ahol
nem kívánatos bármilynemű „elkülönülés”, hiszen az „együtt-lét” mintegy
természetes állapottá avanzsált. Ennek a „toleranciának” a jegyében kurtította
meg minden évben az államhatalom a nemzetiségi iskolai férőhelyeket, korlátozta
egyre jobban a kisebbségi nyelvek használatát, telepített évről évre nagyobb
tájidegen kontingenst a városba, adta el busás devizáért Németországnak és
Izraelnek az itt élő németeket és zsidókat… Mégis, ezt a hamis internacionalista
narratívát magukévá tették a kisebbségi közösségek, még magánbeszélgetésekben
is – talán azért, mert maguk is szerették volna hinni, hogy a hirdetett
tolerancia megvalósulhat a gyakorlatban, a mindennapos tapasztalatok ellenére.
Vagyis ebben az uralkodó narratívában a valódi közösségi érdekképviseletet
nemcsak a rendszer tette lehetetlenné, hanem az érintettek hozzáállása is.
Kétségtelen, hogy Temesvárott a nemzetiségi
jellegű személyes konfliktusok jóval ritkábbak voltak, mint más erdélyi és
partiumi városokban, s hogy a felszínen béke honolt. Ámde a felszín alatt a
többségi társadalom agresszív térfoglalása változatlan erővel folytatódott,
csak - más helyektől eltérően - mindez még a kisebbségi közösségek lelki
önfeladásával is párosult. Ebben a közegben egyre inkább úgy éreztem magam,
mint ama közmondásos béka: nagy fazékban lassú tűzön. Ámde ha beléptem a
Borbély-lakás ajtaján, s meghallgattam Imre kiselőadásait a szubszidiaritásról,
a nemzeti önszerveződésről és érdekvédelemről, a közösségért való kiállás
fontosságáról, s láttam, ahogy a gyakorlatban is működteti az őt körülvevő kis
párhuzamos társadalmat egy nemzeti narratíva mentén, akkor úgy éreztem, van
értelme szembeszállni a „politikailag korrekt” önfeladással, vállalni a vitákat
és a rendszer potenciális üldözését, nevükön nevezni a dolgokat és érdekeinket.
A harmadik nagy példamutatás számomra Imre
tájékozott és világlátó patriotizmusa volt. Annak idején közügyek és nemzetközi
politika tekintetében a hivatalos kommunista propagandán kívül, amelyet
tudvalevőleg már csak a jó ízlés okán is kerültünk, az alternatív hírforrás a
Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja rádióadásai voltak, a maguk erényeivel
és korlátaival együtt. Imrének azonban ennél jóval nagyobb volt a merítése:
németes műveltsége és nyugati kapcsolatai révén sokkal szélesebb kitekintése
volt a különböző történésekre, s beszélgetései során mindig tudott új
szempontok alapján korábban nem ismert, az adott sémákba nem illő érveléssel
élnie. Lángoló hazafi volt, aki ugyanakkor képes volt arra, hogy nemzetünk és
közösségeink gyengeségeivel is szembenézzen, objektíven felvázolja az adott
célok és küzdelmek tekintetében az egyes mérlegelési szempontokat, mintegy
kívülről látván közösségünket, s ennek mentén olyan cselekvési tervvel
előrukkolni, amelynek akkor és ott mozgósító hatása volt környezetünkben. Tette
mindezt mérnöki precizitással és egyben jókedvvel, erőt és energiát adva
közvetlen környezetének. Nem zárkózott be a - gyakran intellektuális értelemben
provinciális - nemzeti narratívába, hanem világlátása, tájékozottsága révén
mindig hozzá tudott tenni a nemzeti narratívához, építeni tudta azt.
***
Ha az ötvenes-hatvanas években, Erdélyben vagy a
Bánságban született magyar generáció tagjait életük legboldogabb időszakáról
faggatjuk, számos erős és pozitív személyes élmény épp a leginkább brutális
Ceausescu-éveket idézi vissza. Pedig az akkori rendszer élhetetlen volt minden
tekintetben, ezt jóformán senki sem vitatja. Ennek a jelenségnek természetes
oka is van – egyszerűen az, hogy mindenki a saját fiatalságára s fiatal éveinek
élményeire emlékszik a legszívesebben. De van egy másik ok is: akkor és ott mi
egy valódi mesevilágban éltünk, ahol mindennap átélhettük a Jó és a Rossz
küzdelmét.
Ellentétben Magyarországgal, ahol a kommunista
hatalom meglehetős sikerrel korrumpálta a szellemi elitet, nálunk sokkal
tisztább volt a felállás. Az egyik oldalon a szabadságra vágyó, a szülőhely
eredeti szellemiségét őrző, a kisebbségi jogokért küzdő, egymással számos módon
konspiráló, egymást félszavakból is értő, a mai szemmel nézve elképesztően
összetartó nemzeti közösség, a másik oldalon a többségi és kommunista elnyomó
gépezet a maga besúgóhálózatával, ízléstelenségével és alacsony morális
szintjével. Jóformán mindenkiről tudtuk, minden egyes ismerősünkről, hogy Ide
vagy Oda tartozik. S bár a Jó minden nap teret vesztett, mégis nagyszerű és
felemelő érzés volt a Jó oldalán állni. Nos, ebben a mesevilágban Imre volt a
Jó temesvári kapitánya, a reinkarnálódott várvédő Losonczy István, aki
önzetlenül, minden cselt és eszközt bevetve harcolt, számos konspiratív akció
főhőse volt, s aki egyben hitet is adott a környezetének, hogy hiába a túlerő,
mind létszámban mind eszközökben, a végén a Jó fog győzni – vagy ha nem, ezt a
küzdelmet akkor is érdemes vállalni.
Ennek a néma küzdelemnek a lángját családi okok
miatt 1987-től kezdve Németországból őriztem magamban, az ezzel együtt járó
lelkiismeret-furdalásoktól megszaggatva, de egyben a kisebbségi nemzeti
közösségért való cselekvés számomra új lehetőségein is felbuzdulva. Egyetemi
éveim alatt immár innen látogattam gyakran haza, szülővárosomba, minden
alkalommal elzarándokolván Imréék lakásába. S a fentiek alapján számomra a
legkevésbé sem volt meglepő, hogy a pár napos határzárat követően 1989
decemberének utolsó harmadában újból beléptem a Borbély-lakásba, egyfajta
főhadiszállást láttam viszont, ahol Imre informális kapitányként szervezte a
temesvári népfelkelés utóéletét, miközben sorra fogadta a határnyitás után
frissiben a városba érkező magyarországi és külföldi küldöttségeket, közéleti
személyiségeket. Mint ahogy az is szimbolikus, ámde tökéletesen képbeillő volt
számomra, hogy végül is Imre öccse volt azon maroknyi bátrak egyike, akik a
Mária-szobor előtt feltartóztatták a villamosközlekedést és kirobbantották az
első tüntetést, amely végül népfelkeléshez vezetett, miközben Imre –
óvatosságból ekkor még saját otthonából is elbujdosván – Tőkés László külföldi
kapcsolatait és a sajtóját intézte az illegalitásból, felettébb konspiratív
körülmények között. A szikra berobbant, és hatalmas energiákat szabadított fel
egyéni és közösségi szinten egyaránt.
Több mint huszonhét év telt el azóta. A ’89-es csodás fellángolás és
egymásba-kapaszkodás után az olyan, nemzeti közösségéért felelősséget érző vérbeli eszmei vezérnek, mint amilyen
Imre volt, roppant nehéz volt azzal szembesülni, hogy az új társadalmi
rendszerben kisebbségi közösségünk tovább apadt, az egyéni menekülőutak
megsokasodtak és elvándorlási népmozgalommá terebélyesedtek, az anyagias
gondolkodás elhatalmasodott, az asszimiláció tovább folytatódott, s mindezt
tetézte a megcsappant közösségek apátiája. A többségi társadalom jogfosztó
gyakorlata hullámzó módon, de állandósult, a nemzetközi érdeklődés és törődés a
kisebbségi közösségek sorsa iránt lanyhult. Ezen körülmények között huszonhét
roppant küzdelmes év adatott Imre számára, kezdetben aktív politikusként, majd
a tőle megszokott módon eszmei kapitányként, amíg most – betegségét is teljes
méltósággal viselve - itt nem hagyott bennünket.
(Vidám pillanat, ugyanakkor, ugyanott)
Jómagam 1990 után, többnyire messziről jőve hol
sűrűbben, hol ritkábban újból és újból becsöppentem Imre világába. Sportot
űztem abból, hogy – régi szokásunkhoz híven – sohasem jeleztem előre érkezésemet,
mindig számára váratlanul érkeztem – mintha csak hazaérkeztem volna. Tehettem
ezt, mert mindig úgy is fogadott feleségével együtt, mint a tékozló fiút, mikor
az hazatér – és szó, ami szó, valóban távol esett az én pályám egykori
mentorométól. De mindig ott folytattuk beszélgetéseinket, ahol utoljára
abbahagytuk, olykori véleménykülönbségeinket tapintattal kezelve, ahogy jó
barátokhoz illik.
Az évek folyamán – az 1990 előtti időket is idézve
- néhány nagyszerű közös hátizsákos kirándulást is sikerült megszerveznünk a
Déli-Kárpátokba, ahol a csillagok alatt vitattuk meg az aktuális politikai és
ideológiai kérdéseket. Lévén elszakadva a helyi napi történésektől és az adott
politikai küzdelmek szereplőitől, sokszor csak elhallgattam szuggesztív módon
előadott mondandóját, követtem érvelését, s próbáltam kitalálni, hogy az adott
helyzetben helyében magam miként cselekednék. S akár egyetértettünk a
következtetésekben, akár nem, minden egyes ilyen találkozásunk erőt adott saját
életem küzdelmeihez. Ahogy bármilyen helyzetben meg tudta találni vagy
újradefiniálni a nemzeti imperatívuszokat, amelyekért érdemes volt újból
szervezni, harcolni, sokszor a siker esélyét is nélkülözve – az mindig
példamutató volt számomra, az adott tartalmi kérdéstől függetlenül is.
***
Hiánya fáj, hatása nem múlt el. Igazi
véleményvezérként sok követője volt, van. Politikai értelemben nemzeti
radikálisnak vallotta magát – s persze, az is volt, ha úgy tetszik: radikálisan
szerette a nemzetét. Elfogadta, hogy a földkerekség egy hatalmas verseny- és
akadálypálya, s hogy a játszmákat kemény és sokszor kíméletlen eszközökkel
vívják, és mindvégig azt kereste - előbb politikusként, majd egyszerű közéleti
emberként -, miként lehetne nemzeti közösségünk versenyhelyzetén javítani.
Előnyeinket kiaknázni, gyengeségeinket orvosolni. Tudta, hogy a nemzeti érdeket
nem lehet doktriner módon meghatározni, hanem mindig az adott helyzetnek
megfelelően kell újrafogalmazni. S ezen utóbbi feladathoz elsősorban kitekintés
szükségeltetik, a trendek helyes felismerése, no meg a valós versenyhelyzet
ismerete, nem pedig az oly gyakori befele-fordulás és köldöknézés. És azt is
tudta, hogy nincsenek triviális megoldások, csodák, „ingyenebédek”, hamis
pártfogók és próféciák, hanem az érdekérvényesítés csatáit igenis meg kell
vívni. Követői, eszmetársai sajnos nem mindig tudják ezt; gyakori a bezárkózó
csodavárás. Aggódó barátként kicsit félek is, hogy a különböző megemlékezések
mentén róla kirajzolódó szobor nehogy sablonos, egysíkú és doktriner legyen,
hanem olyan embert lássunk bele, aki szabadságszerető és értékvezérelt, ámde
eszközökben pragmatikus és nyitott, mint amilyennek én Imrét ismertem.
Ama alapkérdés pedig, miként, milyen politikák
mentén lehetne egy adott térben és időben élő nemzeti közösség versenyhelyzetén
javítani, a leginkább kínzó, legtöbb fejtörést okozó kérdések egyike. Különösen
majd egy évszázadnyi komparatív leszakadás után. Kiváltképp nagy történelmi
traumák után. Hát még a legújabb kori, eleddig ismeretlen technológiai és
társadalmi kihívások közepette. Amióta Imre végleg elment, eme alapkérdéséről
szóló képzeletbeli beszélgetéseink megsokszorozódtak… Most már mindörökké
velünk marad, hogy elkötelezettség és helytállás tekintetében irányt s példát
mutasson.
A szerkesztő utószava
Ferencz I. Szabolcs írása a nemrégiben érkezett be, ezért nem került fel hamarabb a blogra, ahová abc sorrendben teszem fel az egyes visszaemlékezéseket.
Szabolccsal 1979-ben ismerkedtem meg, midőn a 18-as általános iskolából átiratkoztam a 2-es számú matematika-fizika líceumba. Nagymamáink is, szüleink is barátok voltak.
14 évesen Kantot olvasott, tájékozottabb volt a politika világában valamennyiünknél. Nagy élmény volt vele ismét egy padban ülni 1996-ban a Századvég Politikai Főiskolán, ahol egyébként e kötet másik szerzőjét Benyhe Istvánt megismertük. Jómagam kihagytam 1997-ben egy évet, 1998-ban folytattam, akkor történetesen épp apámmal kerültem egy osztályba.
Szabolcs előbb a Fidesz kommunikációjával foglalkozott, majd MOL vezető lett. Írását olvasva sajnálom, hogy nem lett belőle közíró. (BZSA)