Ferencz I. Szabolcs: Radikálisan szerette nemzetét

Itt lebeg szemeim előtt, amint délceg tartásával és ruganyos járásával elindul az Orosz-udvarból, átszeli a Jenő herc(z)eg-teret, majd kissé lelassítva áthalad a Lloyd-soron, a Lloyd-palota és a Löffler-palota között. Arca méltóságteljes, külső szemlélő akár érzéstelennek is gondolná, de szemeiből süt a Trianon-fájdalom. Ennek a meghatározó alapérzetnek, mely bölcsőnktől sírunkig kísér, Temesváron nemcsak nemzeti, hanem civilizatorikus jellege is volt. „Uramisten, mivé tettétek városomat! Mivé romboltátok, hová is züllesztettétek nagyszüleink csodáját, akkori királyságunk egyik leggazdagabb, legszínesebb városát!” – beszélték szemei. Annak a városnak a képe, víziója, ami Temesvár lehetett volna adottságai alapján, ha… - ott lüktetett a kisagyában. Majd sarkon fordult, s egy magyar úr lépéseivel, az őt körüllengő tömeg feje felett elnézve elsétált az egykori Piarista Gimnázium felé.

Ma is gyakran beszélgetek vele. Ahányszor lényegesebb történelmi eszmefuttatásba vagy komolyabb politikai összefüggésbe ütközöm, szinte törvényszerű, hogy elém sejlik alakja, szuggesztív érvelési stílusa, s azt hiszem, magas találati aránnyal kiérzem, az adott helyzetben épp mit mondana. Imre pólusképző személyiség volt, markáns és karakán véleménnyel az összes őt érdeklő jelenségről, összefüggésről. S könnyű folytatni képzeletbeli beszélgetésünket, hiszen vitatkozunk, rögtön van is ellenérvem, s szó szót követ. Múltunk, családjaink, fiatal éveim, értékeink összekötnek, míg az elmúlt majdnem harminc év nagyon különböző személyes élményanyaga elválaszt – mindez tökéletes táptalaja az ízes és izgalmas baráti beszélgetéseknek, melyek oly hosszú ideig színesítették az életünket, s melyeket most kényszerűségből magamban folytatok tovább, amíg lehet.

Tizenöt éves lehettem, amikor iskolánkban egy osztályba kerültem idősebb fiával, s vele összebarátkozván eljutottam a szülői házba. Ezidőtájt már kellően érett voltam ahhoz, hogy elmondhatatlanul fullasztónak éljem meg azt a kort és közeget, amelyben éltem. Az agresszív rendőrállam a maga mindent átszövő besúgóhálózatával, a kommunista lózungokkal tarkított hazug közbeszéd, a magyar kisebbség és az egyházak évről évre fokozódó elnyomása és az a tehetetlen közöny, amivel a legtöbb városombéli magyar ezt viselte, a pusztuló város, az elvándorlás és elöregedés, a rohamosan romló életszínvonal, a mindent átható ízléstelenség… mind ott lüktetett a fejemben folyton, s zakatolt kamasz agyam, miként lehetne értelmesen lázadni, hogyan lehetne mindebből kitörni, van-e olyan menedék, ahol nem kell mindezzel folyton szembesülnöm.

(Apáink 2005 szilveszterén)

Ebben az uralkodó alaphangulatban ismertem meg újdonsült osztálytársam apját, Imrét. Beléptem lakásukba, amely az egykori családi tulajdonukban lévő, a kommunista idők lassú pusztulásának jeleit magán viselő bérpalota egyik, a család számára meghagyott és leválasztott lakása volt – és hirtelen egy másik világba kerültem. Egy ízléses polgári milliőbe, számomra eladdig ismeretlen illatokkal. Az egyik hátsó szobában pedig bemutattak Imrének, aki egy osztálytársi szülőhöz képest elképesztően fiatal volt, harmincas éveinek elején járt. Egyik kezében pipát markolt, amelyből illatos füst áradt; másik kezével megszorította kezemet – erőteljes, férfias kézfogással, miközben tekintete mélységében pásztázta tekintetemet. Leültetett, majd illatos teával kínált. Első pillanattól fogva felnőttként kezelt – nem kamaszként vagy fia osztálytársaként, hanem meglepetésemre egyenrangú felnőttként. S beszélgetésünk ötödik percében már az éles rendszerkritikánál tartottunk, nem sokkal később pedig történelmi helyzetünk magyar nemzeti szempontok szerinti értékelésénél. Egyenes beszéddel, világos érveléssel, meggyőzően beszélt, s én ittam a szavait. Innét kezdve gyakran megfordultam a Borbély-lakásban, amely a körülvevő külső közeg mondhatni teljes tagadására épült, s mentoromként néztem fel rá. Azt hiszem, ha adott pillanatban meghirdette volna a fegyveres ellenállást, akkor is szó nélkül követtem volna.

Nem, Imre nem volt óvatlan. Nagyon is óvatos volt, tudta, hogy sorsával és családja sorsával játszik mindenki, aki akárcsak a Szabad Európa rádiót hallgatja, vagy hasonló értekezésbe kezd idegenekkel. Számomra csak első találkozásunk után derült ki, hogy családjaink már régóta ismerik egymást, édesanyja és nagymamám évtizedek óta jó barátnék, édesapám pedig fiatal oktató korában még tanította is Imrét. Félgenerációnyi elcsúszásban sorjázott kettőnk családja, míg aztán Imre ki nem egyenlítette ezt a különbséget korai házasságával és korai gyerekeivel. Nagyon is jól tudta ő, kiben bízhat, s kiben nem, s bár az akkori rendszer ellenségeként volt számon tartva, rábizonyítani keveset lehetett. Ismerte hátteremet, teljes családomat, s első pillanattól kezdve beavatottként kezelt.

***

Imre meghatározó személyisége és a vele való barátság révén gimnáziumi éveim alatt sokkal közelebb kerültem ahhoz az énemhez, aki mindig is szerettem volna lenni. Legalább három olyan tanítás is volt, melyek kapcsán vele való találkozásomat gyökeres fordulatként éltem meg. Bizonyára sok más szempontból is mentoromként néztem fel rá, de így, több mint harminc év távlatából a kevésbé meghatározó egymásratalálások egyike-másika már elmosódott.

(Anyámmal, Borbély Viktóriával, ugyanakkor, ugyanott)

Az első egy erős személyes igényen alapult: amikor csak lehet, magunk mögött hagyni a több szempontból is menthetetlennek ítélt, elbalkániasodott várost, és kitörni a szabadba, a vadonba, más szabadság- és természetszerető társakkal együtt. Akkoriban mifelénk tiltott volt a cserkészet, az iskolai táborok pedig értelemszerűen elsősorban a társaságról, s kevésbé a természetről szóltak. Imre viszont vérbeli természetjáró volt, kívülről ismerte a Retyezát s a Déli Kárpátok csúcsait és gerinctúráit, s az akkori munkahelye által biztosított szabadidejét döntően természetjárással töltötte, mindenben partner feleségével együtt. Kemény, helyenként komoly veszélyekkel dacoló túrái a közbeszéd tárgyai voltak, s az akkori csúcstechnikával készített diái méltán vívták ki a vetítéseken részt vevők elismerését. Szigorú, minden részletre odafigyelő túravezető volt, akit mindig épp az aznap legnagyobb kihívást jelentő, de még biztonságos útvonal vonzott, a reá bízottak iránt érzett teljes felelősségérzettel. Nagyon sokat tanultam tőle, mesés tájakra vitt el, de még ennél is fontosabb volt, hogy úgy éreztem, férfiként térek vissza azokról a kalandtúrákról, amelyekre kamaszként indultam el. Kissé haszonélvezőjévé váltam annak a helyzetnek, hogy Imre fiai akkortájt még kevéssé érdeklődtek a természetjárás iránt, s így a túrák során saját fiaként kezelt, okított. Mai szemmel bizonyára meglepő, de a nyolcvanas években még úri huncutság volt a természetjárás mifelénk, és a körülbelül ezerötszáz méternyi tengerszint feletti magasságtól kezdve a pásztorokon kívül ritkán találkozott az ember az államalkotó nemzet képviselőivel. Cserébe - a kevésbé felfedezett magashegyi túrák iránt rajongó - kelet- és nyugatnémetekkel, „csehszlovákokkal”, erdélyi és magyarországi magyarokkal, erdélyi szászokkal hozott össze bennünket a sors, jellemzően hasonlóképp disszidens attitűdökkel, s ennek megfelelően az éjjeli tábortüzek mellett olyan beszélgetések alakulhattak ki, amilyenekkel lent, a városok besúgóvilágában aligha találkozhattunk.

Másik meghatározó tanítása akkortájt a temesvári hamis internacionalizmus elleni lázadás volt. Temesvár ugyan a hetvenes évek elején többségében románok által lakott várossá vált, erős időbeni korrelációban az újonnan épülő tömbház-negyedekkel. Mégis, akkortájt a város még erősen őrizte multinacionális jellegét, számottevő sváb, magyar és szerb lakossággal – zsidó, bolgár, szlovák, cigány, krassován (horvát) és örmény elemekkel tarkítva. S mindezt megfejelte az a hivatalosan is táplált narratíva, hogy a Bánság, s jelesül Temesvár a nemzetiségi tolerancia mintavárosa, ahol nem kívánatos bármilynemű „elkülönülés”, hiszen az „együtt-lét” mintegy természetes állapottá avanzsált. Ennek a „toleranciának” a jegyében kurtította meg minden évben az államhatalom a nemzetiségi iskolai férőhelyeket, korlátozta egyre jobban a kisebbségi nyelvek használatát, telepített évről évre nagyobb tájidegen kontingenst a városba, adta el busás devizáért Németországnak és Izraelnek az itt élő németeket és zsidókat… Mégis, ezt a hamis internacionalista narratívát magukévá tették a kisebbségi közösségek, még magánbeszélgetésekben is – talán azért, mert maguk is szerették volna hinni, hogy a hirdetett tolerancia megvalósulhat a gyakorlatban, a mindennapos tapasztalatok ellenére. Vagyis ebben az uralkodó narratívában a valódi közösségi érdekképviseletet nemcsak a rendszer tette lehetetlenné, hanem az érintettek hozzáállása is.

Kétségtelen, hogy Temesvárott a nemzetiségi jellegű személyes konfliktusok jóval ritkábbak voltak, mint más erdélyi és partiumi városokban, s hogy a felszínen béke honolt. Ámde a felszín alatt a többségi társadalom agresszív térfoglalása változatlan erővel folytatódott, csak - más helyektől eltérően - mindez még a kisebbségi közösségek lelki önfeladásával is párosult. Ebben a közegben egyre inkább úgy éreztem magam, mint ama közmondásos béka: nagy fazékban lassú tűzön. Ámde ha beléptem a Borbély-lakás ajtaján, s meghallgattam Imre kiselőadásait a szubszidiaritásról, a nemzeti önszerveződésről és érdekvédelemről, a közösségért való kiállás fontosságáról, s láttam, ahogy a gyakorlatban is működteti az őt körülvevő kis párhuzamos társadalmat egy nemzeti narratíva mentén, akkor úgy éreztem, van értelme szembeszállni a „politikailag korrekt” önfeladással, vállalni a vitákat és a rendszer potenciális üldözését, nevükön nevezni a dolgokat és érdekeinket.

A harmadik nagy példamutatás számomra Imre tájékozott és világlátó patriotizmusa volt. Annak idején közügyek és nemzetközi politika tekintetében a hivatalos kommunista propagandán kívül, amelyet tudvalevőleg már csak a jó ízlés okán is kerültünk, az alternatív hírforrás a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja rádióadásai voltak, a maguk erényeivel és korlátaival együtt. Imrének azonban ennél jóval nagyobb volt a merítése: németes műveltsége és nyugati kapcsolatai révén sokkal szélesebb kitekintése volt a különböző történésekre, s beszélgetései során mindig tudott új szempontok alapján korábban nem ismert, az adott sémákba nem illő érveléssel élnie. Lángoló hazafi volt, aki ugyanakkor képes volt arra, hogy nemzetünk és közösségeink gyengeségeivel is szembenézzen, objektíven felvázolja az adott célok és küzdelmek tekintetében az egyes mérlegelési szempontokat, mintegy kívülről látván közösségünket, s ennek mentén olyan cselekvési tervvel előrukkolni, amelynek akkor és ott mozgósító hatása volt környezetünkben. Tette mindezt mérnöki precizitással és egyben jókedvvel, erőt és energiát adva közvetlen környezetének. Nem zárkózott be a - gyakran intellektuális értelemben provinciális - nemzeti narratívába, hanem világlátása, tájékozottsága révén mindig hozzá tudott tenni a nemzeti narratívához, építeni tudta azt.

***

Ha az ötvenes-hatvanas években, Erdélyben vagy a Bánságban született magyar generáció tagjait életük legboldogabb időszakáról faggatjuk, számos erős és pozitív személyes élmény épp a leginkább brutális Ceausescu-éveket idézi vissza. Pedig az akkori rendszer élhetetlen volt minden tekintetben, ezt jóformán senki sem vitatja. Ennek a jelenségnek természetes oka is van – egyszerűen az, hogy mindenki a saját fiatalságára s fiatal éveinek élményeire emlékszik a legszívesebben. De van egy másik ok is: akkor és ott mi egy valódi mesevilágban éltünk, ahol mindennap átélhettük a Jó és a Rossz küzdelmét.

Ellentétben Magyarországgal, ahol a kommunista hatalom meglehetős sikerrel korrumpálta a szellemi elitet, nálunk sokkal tisztább volt a felállás. Az egyik oldalon a szabadságra vágyó, a szülőhely eredeti szellemiségét őrző, a kisebbségi jogokért küzdő, egymással számos módon konspiráló, egymást félszavakból is értő, a mai szemmel nézve elképesztően összetartó nemzeti közösség, a másik oldalon a többségi és kommunista elnyomó gépezet a maga besúgóhálózatával, ízléstelenségével és alacsony morális szintjével. Jóformán mindenkiről tudtuk, minden egyes ismerősünkről, hogy Ide vagy Oda tartozik. S bár a Jó minden nap teret vesztett, mégis nagyszerű és felemelő érzés volt a Jó oldalán állni. Nos, ebben a mesevilágban Imre volt a Jó temesvári kapitánya, a reinkarnálódott várvédő Losonczy István, aki önzetlenül, minden cselt és eszközt bevetve harcolt, számos konspiratív akció főhőse volt, s aki egyben hitet is adott a környezetének, hogy hiába a túlerő, mind létszámban mind eszközökben, a végén a Jó fog győzni – vagy ha nem, ezt a küzdelmet akkor is érdemes vállalni.

Ennek a néma küzdelemnek a lángját családi okok miatt 1987-től kezdve Németországból őriztem magamban, az ezzel együtt járó lelkiismeret-furdalásoktól megszaggatva, de egyben a kisebbségi nemzeti közösségért való cselekvés számomra új lehetőségein is felbuzdulva. Egyetemi éveim alatt immár innen látogattam gyakran haza, szülővárosomba, minden alkalommal elzarándokolván Imréék lakásába. S a fentiek alapján számomra a legkevésbé sem volt meglepő, hogy a pár napos határzárat követően 1989 decemberének utolsó harmadában újból beléptem a Borbély-lakásba, egyfajta főhadiszállást láttam viszont, ahol Imre informális kapitányként szervezte a temesvári népfelkelés utóéletét, miközben sorra fogadta a határnyitás után frissiben a városba érkező magyarországi és külföldi küldöttségeket, közéleti személyiségeket. Mint ahogy az is szimbolikus, ámde tökéletesen képbeillő volt számomra, hogy végül is Imre öccse volt azon maroknyi bátrak egyike, akik a Mária-szobor előtt feltartóztatták a villamosközlekedést és kirobbantották az első tüntetést, amely végül népfelkeléshez vezetett, miközben Imre – óvatosságból ekkor még saját otthonából is elbujdosván – Tőkés László külföldi kapcsolatait és a sajtóját intézte az illegalitásból, felettébb konspiratív körülmények között. A szikra berobbant, és hatalmas energiákat szabadított fel egyéni és közösségi szinten egyaránt.

Több mint huszonhét év telt el azóta. A ’89-es csodás fellángolás és egymásba-kapaszkodás után az olyan, nemzeti közösségéért felelősséget érző vérbeli eszmei vezérnek, mint amilyen Imre volt, roppant nehéz volt azzal szembesülni, hogy az új társadalmi rendszerben kisebbségi közösségünk tovább apadt, az egyéni menekülőutak megsokasodtak és elvándorlási népmozgalommá terebélyesedtek, az anyagias gondolkodás elhatalmasodott, az asszimiláció tovább folytatódott, s mindezt tetézte a megcsappant közösségek apátiája. A többségi társadalom jogfosztó gyakorlata hullámzó módon, de állandósult, a nemzetközi érdeklődés és törődés a kisebbségi közösségek sorsa iránt lanyhult. Ezen körülmények között huszonhét roppant küzdelmes év adatott Imre számára, kezdetben aktív politikusként, majd a tőle megszokott módon eszmei kapitányként, amíg most – betegségét is teljes méltósággal viselve - itt nem hagyott bennünket.

(Vidám pillanat, ugyanakkor, ugyanott)

Jómagam 1990 után, többnyire messziről jőve hol sűrűbben, hol ritkábban újból és újból becsöppentem Imre világába. Sportot űztem abból, hogy – régi szokásunkhoz híven – sohasem jeleztem előre érkezésemet, mindig számára váratlanul érkeztem – mintha csak hazaérkeztem volna. Tehettem ezt, mert mindig úgy is fogadott feleségével együtt, mint a tékozló fiút, mikor az hazatér – és szó, ami szó, valóban távol esett az én pályám egykori mentorométól. De mindig ott folytattuk beszélgetéseinket, ahol utoljára abbahagytuk, olykori véleménykülönbségeinket tapintattal kezelve, ahogy jó barátokhoz illik.

Az évek folyamán – az 1990 előtti időket is idézve - néhány nagyszerű közös hátizsákos kirándulást is sikerült megszerveznünk a Déli-Kárpátokba, ahol a csillagok alatt vitattuk meg az aktuális politikai és ideológiai kérdéseket. Lévén elszakadva a helyi napi történésektől és az adott politikai küzdelmek szereplőitől, sokszor csak elhallgattam szuggesztív módon előadott mondandóját, követtem érvelését, s próbáltam kitalálni, hogy az adott helyzetben helyében magam miként cselekednék. S akár egyetértettünk a következtetésekben, akár nem, minden egyes ilyen találkozásunk erőt adott saját életem küzdelmeihez. Ahogy bármilyen helyzetben meg tudta találni vagy újradefiniálni a nemzeti imperatívuszokat, amelyekért érdemes volt újból szervezni, harcolni, sokszor a siker esélyét is nélkülözve – az mindig példamutató volt számomra, az adott tartalmi kérdéstől függetlenül is.

***

Hiánya fáj, hatása nem múlt el. Igazi véleményvezérként sok követője volt, van. Politikai értelemben nemzeti radikálisnak vallotta magát – s persze, az is volt, ha úgy tetszik: radikálisan szerette a nemzetét. Elfogadta, hogy a földkerekség egy hatalmas verseny- és akadálypálya, s hogy a játszmákat kemény és sokszor kíméletlen eszközökkel vívják, és mindvégig azt kereste - előbb politikusként, majd egyszerű közéleti emberként -, miként lehetne nemzeti közösségünk versenyhelyzetén javítani. Előnyeinket kiaknázni, gyengeségeinket orvosolni. Tudta, hogy a nemzeti érdeket nem lehet doktriner módon meghatározni, hanem mindig az adott helyzetnek megfelelően kell újrafogalmazni. S ezen utóbbi feladathoz elsősorban kitekintés szükségeltetik, a trendek helyes felismerése, no meg a valós versenyhelyzet ismerete, nem pedig az oly gyakori befele-fordulás és köldöknézés. És azt is tudta, hogy nincsenek triviális megoldások, csodák, „ingyenebédek”, hamis pártfogók és próféciák, hanem az érdekérvényesítés csatáit igenis meg kell vívni. Követői, eszmetársai sajnos nem mindig tudják ezt; gyakori a bezárkózó csodavárás. Aggódó barátként kicsit félek is, hogy a különböző megemlékezések mentén róla kirajzolódó szobor nehogy sablonos, egysíkú és doktriner legyen, hanem olyan embert lássunk bele, aki szabadságszerető és értékvezérelt, ámde eszközökben pragmatikus és nyitott, mint amilyennek én Imrét ismertem.

Ama alapkérdés pedig, miként, milyen politikák mentén lehetne egy adott térben és időben élő nemzeti közösség versenyhelyzetén javítani, a leginkább kínzó, legtöbb fejtörést okozó kérdések egyike. Különösen majd egy évszázadnyi komparatív leszakadás után. Kiváltképp nagy történelmi traumák után. Hát még a legújabb kori, eleddig ismeretlen technológiai és társadalmi kihívások közepette. Amióta Imre végleg elment, eme alapkérdéséről szóló képzeletbeli beszélgetéseink megsokszorozódtak… Most már mindörökké velünk marad, hogy elkötelezettség és helytállás tekintetében irányt s példát mutasson.

A szerkesztő utószava

Ferencz I. Szabolcs írása a nemrégiben érkezett be, ezért nem került fel hamarabb a blogra, ahová abc sorrendben teszem fel az egyes visszaemlékezéseket. 

Szabolccsal 1979-ben ismerkedtem meg, midőn a 18-as általános iskolából átiratkoztam a 2-es számú matematika-fizika líceumba. Nagymamáink is, szüleink is barátok voltak. 

14 évesen Kantot olvasott, tájékozottabb volt a politika világában valamennyiünknél. Nagy élmény volt vele ismét egy padban ülni 1996-ban a Századvég Politikai Főiskolán, ahol egyébként e kötet másik szerzőjét Benyhe Istvánt megismertük. Jómagam kihagytam 1997-ben egy évet, 1998-ban folytattam, akkor történetesen épp apámmal kerültem egy osztályba. 

Szabolcs előbb a Fidesz kommunikációjával foglalkozott, majd MOL vezető lett. Írását olvasva sajnálom, hogy nem lett belőle közíró. (BZSA)