Borbély
Imre, az RMDSZ későbbi elnökségi tagja és parlamenti képviselője az 1990
áprilisában Nagyváradon megtartott első kongresszuson megfigyelőként vett
részt. A későbbiekben, az 1991-ben megkezdett közös munka során ismerte meg közelebbről
azokat a politikusokat, közöttük a két elnökjelöltet, akik e kongresszus
főszereplői voltak.
Nagyváradon
esély mutatkozott arra, hogy egy olyan tiszta ember kerüljön az elnöki székbe,
akik nem a vélt román tűrőképsséghez igazítja a magyar érdekképviseleti szervezet
célhorizontját, hanem a magyar létérdekekhez. Ezt az esélyt nem sikerült
megragadni.
Borbély
Imrét az első kongresszusról Tóth Károly Antal, a legendás „Ellenpontok” című
folyóirat egykori szerkesztője faggatta. A szöveg részét képezi a „Harc a
nemzet érdekében” című kötetnek. (BZSA)
Az
RMDSZ nagyváradi kongresszusán. A szövetségi elnök megválasztása
BI: Ez volt az első
kongresszus, amelyen részt vettem, de nem küldöttként, hanem egyszerűen
elmentem oda vendégként, amikor megtudtam, hogy hol és mikor rendezik meg. Azt
hiszem, Budapesten voltam éppen, és onnan útban hazafelé megálltam Nagyváradon.
Annak a váradi kongresszusnak egyik
tétje az volt, hogy a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontját alkalmazzák-e vagy
sem az RMDSZ-re. A kérdés az volt, hogy ezt a pontot az RMDSZ mint politikai
erő elismeri, és támogatja-e? Ezzel kapcsolatban két dologban kellett dönteni.
Egyrészt arról, hogy általánosságban alkalmazzák-e a román választási törvény
előkészületeinél, illetve annak megváltoztatásában. Másrészt pedig arról, hogy
a kongresszus alkalmazza-e saját magára, vagyis az RMDSZ kongresszuson belül
alkalmazzák-e a 8-as pontot kritériumként vagy nem. Vagyis, hogy megfogadjuk-e
azt az elvet, hogy az RMDSZ választmányában, a frakció tagjai között, valamint
a vezető testületekben, beleértve az elnöki posztot, ne lehessen olyan személy,
aki tagja volt kommunista nomenklatúrának és/vagy a volt Securitaténak.
A volt Securitate tagjainak
vonatkozásában abszolút konszenzus volt, viszont a kommunista nomenklatúra tíz
évre történő kitiltása az RMDSZ vezető testületeiből fölkavarta az indulatokat,
hiszen ott a kongresszuson is szép számmal voltak olyanok, akik a kommunista
érában vezető tisztségviselők voltak.
TKA:
Tudtak helyezkedni.
BI: Vagy odaküldték
őket, vagy megbízást kaptak, vagy maguktól is tudták – esetleg Domokos Géza
biztatására is –, hogy oda kell jönni, és tülekedni kell. A volt nomenklatúra
tagjai, a megbízható párttagok, alapszervezeti titkárok, az egykori „hivatalos
magyarok” spontánul feldúsultak az RMDSZ középgárdájában.
TKA: A
Nemzeti Megmentési Frontról szólj néhány szót, kérlek. Azt hiszem, erről nem beszéltünk.
BI: A Nemzeti Megmentési
Front 1989 nyarán alakult második vonalbeli kommunistákból, akik a soron következő
pártkongresszuson, 1989 őszén szerették volna átvenni a hatalmat.
Megalakulásukat és programjukat ismertették a Szabad Európa Rádióban. Vélhetően
már ekkor maguk mögött tudhatták a KGB támogatását, ezzel együtt Ceauşescu
résen volt, s a pártkongresszus ugyanúgy zajlott le, mint a korábbiak. 1989
decemberében elérkezettnek vélték az időt a cselekvésre, s mint már szó volt
róla, kiegyeztek a hadsereggel és a titkosrendőrséggel, majd betöltötték a
Ceauşescu bukásával keletkezett hatalmi vákuumot. 1990 után a Front párttá
alakult, és Iliescu vezetésével az 1990-es választásokon kétharmados győzelmet
aratott az akkor még gyerekcipőben járó, többé-kevésbé demokratikus pártok
fölött. Ez utóbbiak között mindenekelőtt a Nemzeti Liberális Pártot, valamint a
Nemzeti és Kereszténydemokrata Parasztpártot kell említeni.
TKA:
Tehát a Nemzeti Megmentési Front valójában pártnak nevezhető?
BI: Pártnak
nevezhető, és tulajdonképpen nem volt más, mint a régi kommunista pártnak az
átvedlett, magát szociáldemokratának nevező óriáspárt-alakzata.
TKA:
És az RMDSZ mi volt ebben az időben?
BI: Az RMDSZ
független szervezet volt. A bukaresti központ egyrészt serkentette a megyei
szervezetek létrejöttét, másrészt a spontán módon megszerveződött megyei
szervezeteket magába olvasztotta.
Nézetem szerint, ha Iliescu a Nemzeti
Megmentési Frontot vezetve, az általa megbízott magyarokon keresztül szerepet
játszott az RMDSZ életre hívásában, úgy tekinthetjük, politikai szándéka az
volt, hogy a magyar szervezet a Front magyar tagozatává váljon. Sok esetben de
facto úgy is működött, mintha az lenne.
Nagyváradon tehát a Temesvári
Nyilatkozat nyolcas pontjának a szervezetünkben való alkalmazása volt az egyik
fontos téma. A lehetséges elnökjelöltek akkor Szőcs Géza, Domokos Géza és
Király Károly voltak.
Közülük a nyolcas pont végérvényes
formájában legalábbis Domokos Gézát biztosan érintette volna. Hiszen ő
nomenklatúra tag volt a decemberi események idején is, mert a Román Kommunista
Párt Központi Bizottságának póttagjaként érte a nagy változás. Ezzel szemben
Király Károlyt ki lehetett volna a temesvári nyolcas pont hatálya alól vonni,
hiszen ő, bár korábban a nomenklatúra tagja volt, de mint ilyen, szembeszegült
Ceauşescuval akkor, amikor még senki nem mert szembeszegülni. Benyomásaim szerint
Király Károly talpig igaz magyar ember.
Tehát ha a temesvári nyolcas pontot
alkalmazzák, akkor tulajdonképpen Domokos Géza nem lehetett volna elnök. És ez
volt a fő tétje a kongresszusnak.
Különböző állásfoglalások voltak. Meg
kell jegyezzem, hogy sajnos a nemzeti oldal részéről is. Olyan beállítások is
elhangzottak és közszájon forogtak, hogy a temesvári nyolcas pont voltaképpen a
kollektív bűnösség elvén nyugszik, tehát azt feltételezi, hogy minden
nomenklatúra tag és minden Securitate-tag bűnös, és ez szemben áll a demokrácia
alapjaival, a jogállamiság alapjaival.
Nos, ez számomra egy nagyon furcsa
érvelés, hiszen a forradalmi változás azért történt meg, mert előzőleg egy
bűnös rezsim, egy bűnös diktatúra volt. Ez a kollektív megbélyegzés – mert valóban
az volt – ennek a rezsimnek a közvetlen felelőseit és hordozóit érintette.
TKA:
Akik kollektíve vezették azt.
BI: És akik
felelősek a rendszer bűneiért.
Nos, ezekkel szemben a temesvári nyolcas
pont nem azt írja elő, hogy őket koncentrációs táborba kell zárni, azt sem,
hogy be kell őket börtönözni, azt sem, hogy a fő felelősöket föl kell
akasztani, ahogy egy hasonlóan bűnös rendszer fölszámolása után Nürnbergben a
fő felelősöket felakasztották. Erről nem szól a temesvári nyolcas pont. Arról
sem szól, hogy életfogytiglan megvonják tőlük a politikai szerepvállalás
lehetőségét. Arról lett volna szó, hogy bizonyos mélységig, amit a kongresszus
határozott volna meg, az RMDSZ testületeiben ne vegyen részt érintett személy.
Vagyis a kollektív veszélyt hordozó egyéneket szűrte volna ki ez az elv
elfogadása esetén.
TKA:
Mit akart tehát megakadályozni?
BI: Azt, hogy a
Választmányban, majd a Küldöttek Országos Tanácsában, amely az RMDSZ belső
szabályrendszerét volt hivatott artikulálni, ne legyenek ott azok az egyének,
akik részt vettek a volt elnyomó apparátusban, mert feltételezhető volt,
szerintem joggal, hogy távirányítottá válhatnak. Tehát az RMDSZ-hez nem tartozó
régi szálak aktivizálódnak, és a román hatalom rajtuk keresztül közvetlenül
hatással lehet arra, hogy az RMDSZ különböző testületei miként döntenek.
Például, hogy akarja-e vagy sem a szervezet hivatalosan követelni az
autonómiát.
Ugyanez az RMDSZ elnökére is érvényes.
Ha a nomenklatúra tagja volt, ez azt a veszélyt hordozta magában, hogy ő
esetleg a régi bizalmi szálak mentén a román hatalom akaratát fogja
rákényszeríteni vagy „rámanipulálni” az RMDSZ-re. Ez például Domokos Gézára
minden szempontból ráillett. Nagy valószínűséggel alkalmazható ugyanez a
feltételezés Domokos Géza elvtársaira is, azokra, akiket ő hívott meg bizalmi
alapon a kongresszusra, s nyertek ott mandátumot a Választmányban való
részvételre.
TKA:
Domokos Géza kihívója Szőcs Géza volt.
BI: Igen, a
Nyugatról hazaérkező Szőcs Géza, aki nagyon nagy népszerűségnek örvendett a
fiatalság és az értelmiség köreiben. Viszont érzésem szerint a volt
nomenklatúrásoknak, a kommunista párttagoknak súlyos fenntartásai voltak vele
szemben, és részükről kifejezett ellenszenv övezte.
Tehát ha a temesvári nyolcas pontot
alkalmazták volna a nagyváradi kongresszuson, akkor a testület által saját
kebeléből megválasztott Választmány demokratikus szempontból megfelelőbb összetételű
lett volna, jobban szavatolta volna, hogy a tiszta magyar akarat érvényesüljön,
és nem a román hatalom által közvetlenül befolyásolt szándék tükröződjön a
döntéseiben. Vagyis mind Szőcs Géza, mind pedig Király Károly, aki ugyan nem
volt hivatalos jelölt, jobb alternatívát nyújtott volna, mint Domokos Géza. Ez
egy más történelmet jelentett volna. Mert a történelem utóbb bizonyította, hogy
a félelem vagy aggodalom, ami a nomenklatúrához, mint kívülről megszólítható,
irányítható képződményhez kötődött, nem volt alaptalan. Ennek tudható be, hogy
az autonómia igényének a hivatalos vállalása az RMDSZ-en belül csak 1992.
október 25-én történt meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával. Addig az
RMDSZ programja és hivatalos álláspontja szerint a Romániai Magyar Demokrata
Szövetség nem volt autonomista mozgalom.
TKA: Mikor
volt Nagyváradon a kongresszus?
BI: A nagyváradi
kongresszus 1990. áprilisában volt, majd 1991 májusában rendezték meg a
marosvásárhelyi kongresszust, és 1992 októberében ült össze a Küldöttek
Országos Tanácsa, mely egyhangúan elfogadta az autonómia nyilatkozatot.
Amennyiben Király Károlyt vagy Szőcs Gézát Nagyváradon elnökké választják, a
kongresszus közfelkiáltással az autonómiát, mint politikai igényt kimondhatta
volna, képviselhette volna, és meg is szavazhatta volna. Hiszen Király Károly
ezen a véleményen volt, és ezt a véleményt képviselte már akkor, amikor Iliescu
megbízta Domokos Gézát az RMDSZ létrehozásával. Tehát ő abban a pillanatban,
amikor megválasztották volna, azt mondta volna: az elnöki programom az
autonómia. Nem kellett volna egyáltalán idegőrlő, sok energiát lekötő belső
harcot vívjunk azért, ami nyilvánvaló volt: hogy autonómiát kell követelni.
Tehát ez a fékhatás annak is betudható, hogy nem alkalmazták a nyolcas pontot
Váradon.
TKA:
Az előbbiekben vázoltad azt, hogy milyen problémák megoldása várt erre az
kongresszusra. Mi történt ott, mi volt a te részed ebben az egészben, és végül
milyen eredménnyel végződött?
BI: Az én csak
háttérbeszélgetések formájában tudtam az eseményekre hatni. Nem voltam küldött.
Az az összejövetel gyermekcipőben járt, nem volt szabályzata, ügyrendje,
működtetési szokásjoga. A szervezők zavarba jöttek, amikor az első fél órában
Pillich László javaslatára nem várt, nem tervezett szavazásra került a sor.
Valószínűsíthető, hogy ha kívántam volna, akkor megkapom a lehetőséget arra,
hogy elmondjam a véleményemet a mikrofonba. Viszont hozzám nagyon közel álló
barátok teljesen ellentétes véleményt nyilvánítottak az ügyben, egyesek azt
mondták, hogy lépjek föl, és mondjam, hogy igen, a nyolcas pont az rendkívül
fontos, és mások pedig azt mondták, hogy ne tegyem ezt, mert ez kollektív
bűnösséget jelentett volna, és (a
következő szavakat megnyomva) elveszítjük Domokos Gézát, akire szükségünk
van.
Hozzá kell tenni, hogy felszólalásom
elmaradása nagyrészt annak köszönhető, hogy temesvári vagyok. Szinte semmilyen
összeköttetésem az erdélyi és a partiumi magyarsággal nem volt. Jószerivel
senkit nem ismertem. Nekem az egész terra incognita volt. Mi évente jártunk
Erdélyt látni turistaként. Tőlünk, Temesvártól, 400 kilométerre van a magyarok
által sűrűn lakott Székelyföld. Oda mentünk lelkileg föltöltődni, egyébként mi
szórványban éltünk Temesváron.
Ebből az is következett, hogy ismeretlen
voltam ott, a kongresszuson, és csak azokat ismertem, akik Temesvárról jöttek.
Nem tudtam, hogy Domokos Géza jó lesz-e, vagy nem. Akkor például nem tudtam,
hogy Domokos Géza a Román Kommunista Párt központi bizottságának póttagja volt.
Én semmit nem tudtam róla. Pedig tudhattam volna, hogy a Kriterion
Könyvkiadónak a vezetője, és bár sok Kriterion könyvet vásároltam, sohase föl
vetődött fel bennem, hogy valaki ott fönt harcol azért, hogy ezek a könyvek
megjelenhessenek. Természetes dologként éltem meg, hogy Románia megengedi a
magyar könyvek megjelenését, és lám, ezek között milyen sok jó könyv is található.
Szőcs Gézáról és Király Károlyról a Szabad Európa Rádióból hallottunk. Akkor mi
úgy tekintettünk erre az adóra, mint a szabad sajtó egyetlen elérhető
orgánumára, amit teljes mértékben hitelesnek gondoltunk.
TKA:
Az előbbiekben említetted, hogy Iliescu szemelte
ki Domokos Gézát az RMDSZ élére. Ezt
mikor tudtad meg?
BI: 1992-93-ban.
Amikor személyes szimpátia vagy barátság szövődött köztünk Király Károllyal.
Hosszan elbeszélgettünk egy párszor, és akkor tudtam meg tőle ezeket a
dolgokat.
TKA:
De nem szavaztál volna Domokos Gézára.
BI: Nem szavaztam
volna Domokos Gézára. Nem. De erre nem is került volna sor, mivel nem volt
politikai verseny, a szerepeket megosztották, Domokos Géza lett az elnök és
Szőcs Géza a főtitkár.
Lényegében az, hogy az RMDSZ saját
magára alkalmazza-e a nyolcas pontot, úgy dőlt el, hogy amikor már fele-fele
arányban megoszlottak a vélemények, akkor Cs. Gyimesi Éva kért szót, és
fölvezette, hogy miért is kell a temesvári nyolcas pontot alkalmazni. Nagyon
jól érvelt, lényegében Szőcs Géza mellett és Domokos Géza ellen, de egy furcsa
dolog történt akkor. Domokos Géza felállt az elnökség asztalától, odament a
mikrofonhoz és hosszasan ecsetelte, hogy ő nem akar pozíciót, hogy ő csak a
nemzetet akarat szolgálni, és ha kell visszavonul. Cs. Gyimesi Éva akkor azt
mondta, hogy „nem rád gondoltam, Géza” és homlokon csókolta az elnököt. És ez a
jelenet akkor eldöntötte a dolgot.
TKA:
Gyakorlatilag tehát nem a józan ész, hanem egy ilyen érzelmi pillanat volt, ami
eldöntötte.
BI: Igen, ez akkor
megítélésem szerint eldöntötte a dolgot, utána pedig már nem volt kérdés az,
hogy az RMDSZ a nyolcas pontot saját magára nem fogja alkalmazni. Ehhez hozzá
kell tennem, hogy mikor arról beszéltek, hogy miért is kell nekünk a temesvári
nyolcas pontot kiiktatni, és nem alkalmazni miránk, Domokos Géza mellé mindig
odabiggyesztették a fölszólalók Király Károly nevét is. Ez engem már akkor is
ösztökélt arra, hogy mégiscsak szólaljak föl, és mondjam meg, hogy Király
Károly nincs a nyolcas pont hatálya alatt, hiszen éppen azért, mert az egyetlen
magyar politikusként szembeszállt Ceauşescuval, és világgá kürtölte, hogy
Romániában elnyomják a magyar kisebbséget, őt a diktátor már jóval a
rendszerváltás előtt megfosztotta a nomenklatúristai minőségétől. Legalábbis a
Szabad Európa Rádióból így tudtam. Nekem ő egy élő hős volt, akinek aggódtunk
az életéért éveken át. És lehetett tudni róla, hogy ő Karánsebesen egy faipari
vállalat igazgatója lett, vagyis nem a pártapparátus fizette, hanem az ipar.
TKA:
És most utólag hogy ítéled meg a végeredményt és a következményeit?
BI: Végül egy
eléggé felemás döntés született, ami a románságnak is a furcsállását váltotta
ki. Az RMDSZ ugyanis mint politikai formáció, mint a választásokban részt vevő
erő, követendő politikai platformként elfogadta a nyolcas pontot, de nem
alkalmazta saját magára. A furcsállás jogos, mert a két állásfoglalás üti
egymást. Egyik a másikat kizárná.
Szóval ez a döntés született
Nagyváradon.
Most visszatekintve az a véleményem,
hogy ha a váradi kongresszus alkalmazza a nyolcas pontot saját magára
vonatkozóan, és nemcsak a románság fele tartja hasznosnak, akkor Domokos Géza
nem kerül az RMDSZ élére. Ez megspórolta volna az RMDSZ-nek azt az óriási
energiát, amit arra fecsérelt Domokos Géza elnöklete alatt, hogy az autonómiát
elfogadja, mint célt.
TKA:
Most visszatekintve hogy látod, vagy akár már az akkor, az azt követő
periódusban hogyan láttad Domokos Gézának a tevékenységét, és hogy az az
erdélyi magyarság életére hogyan hatott vissza?
BI: A
Bukarest–Predeál-i közös utunk tapasztalata világossá tette előttem, hogy
mennyire igazam volt, amikor azon a véleményen voltam, hogy a nomenklatúrát
távol kell tartani a politikai törvényhozástól. Itt vissza kell térjek ahhoz,
hogy az RMDSZ – ellentétben a román politikummal – alkalmazhatta volna az 8-as
pontot az elnökre is, mert nem volt szüksége egy politikai hatalommal
felvértezett emberre ahhoz, hogy keresztülvigye ezt a dolgot, hiszen maga a
kongresszus volt a döntő fórum.