Borbély Imre az RMDSZ első kongresszusáról

Borbély Imre, az RMDSZ későbbi elnökségi tagja és parlamenti képviselője az 1990 áprilisában Nagyváradon megtartott első kongresszuson megfigyelőként vett részt. A későbbiekben, az 1991-ben megkezdett közös munka során ismerte meg közelebbről azokat a politikusokat, közöttük a két elnökjelöltet, akik e kongresszus főszereplői voltak.

Nagyváradon esély mutatkozott arra, hogy egy olyan tiszta ember kerüljön az elnöki székbe, akik nem a vélt román tűrőképsséghez igazítja a magyar érdekképviseleti szervezet célhorizontját, hanem a magyar létérdekekhez. Ezt az esélyt nem sikerült megragadni.

Borbély Imrét az első kongresszusról Tóth Károly Antal, a legendás „Ellenpontok” című folyóirat egykori szerkesztője faggatta. A szöveg részét képezi a „Harc a nemzet érdekében” című kötetnek. (BZSA)

Az RMDSZ nagyváradi kongresszusán. A szövetségi elnök megválasztása

BI: Ez volt az első kongresszus, amelyen részt vettem, de nem küldöttként, hanem egyszerűen elmentem oda vendégként, amikor megtudtam, hogy hol és mikor rendezik meg. Azt hiszem, Budapesten voltam éppen, és onnan útban hazafelé megálltam Nagyváradon.

Annak a váradi kongresszusnak egyik tétje az volt, hogy a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontját alkalmazzák-e vagy sem az RMDSZ-re. A kérdés az volt, hogy ezt a pontot az RMDSZ mint politikai erő elismeri, és támogatja-e? Ezzel kapcsolatban két dologban kellett dönteni. Egyrészt arról, hogy általánosságban alkalmazzák-e a román választási törvény előkészületeinél, illetve annak megváltoztatásában. Másrészt pedig arról, hogy a kongresszus alkalmazza-e saját magára, vagyis az RMDSZ kongresszuson belül alkalmazzák-e a 8-as pontot kritériumként vagy nem. Vagyis, hogy megfogadjuk-e azt az elvet, hogy az RMDSZ választmányában, a frakció tagjai között, valamint a vezető testületekben, beleértve az elnöki posztot, ne lehessen olyan személy, aki tagja volt kommunista nomenklatúrának és/vagy a volt Securitaténak.

A volt Securitate tagjainak vonatkozásában abszolút konszenzus volt, viszont a kommunista nomenklatúra tíz évre történő kitiltása az RMDSZ vezető testületeiből fölkavarta az indulatokat, hiszen ott a kongresszuson is szép számmal voltak olyanok, akik a kommunista érában vezető tisztségviselők voltak.

TKA: Tudtak helyezkedni.

BI: Vagy odaküldték őket, vagy megbízást kaptak, vagy maguktól is tudták – esetleg Domokos Géza biztatására is –, hogy oda kell jönni, és tülekedni kell. A volt nomenklatúra tagjai, a megbízható párttagok, alapszervezeti titkárok, az egykori „hivatalos magyarok” spontánul feldúsultak az RMDSZ középgárdájában.

TKA: A Nemzeti Megmentési Frontról szólj néhány szót, kérlek. Azt hiszem, erről nem beszéltünk.

BI: A Nemzeti Megmentési Front 1989 nyarán alakult második vonalbeli kommunistákból, akik a soron következő pártkongresszuson, 1989 őszén szerették volna átvenni a hatalmat. Megalakulásukat és programjukat ismertették a Szabad Európa Rádióban. Vélhetően már ekkor maguk mögött tudhatták a KGB támogatását, ezzel együtt Ceauşescu résen volt, s a pártkongresszus ugyanúgy zajlott le, mint a korábbiak. 1989 decemberében elérkezettnek vélték az időt a cselekvésre, s mint már szó volt róla, kiegyeztek a hadsereggel és a titkosrendőrséggel, majd betöltötték a Ceauşescu bukásával keletkezett hatalmi vákuumot. 1990 után a Front párttá alakult, és Iliescu vezetésével az 1990-es választásokon kétharmados győzelmet aratott az akkor még gyerekcipőben járó, többé-kevésbé demokratikus pártok fölött. Ez utóbbiak között mindenekelőtt a Nemzeti Liberális Pártot, valamint a Nemzeti és Kereszténydemokrata Parasztpártot kell említeni.

TKA: Tehát a Nemzeti Megmentési Front valójában pártnak nevezhető?

BI: Pártnak nevezhető, és tulajdonképpen nem volt más, mint a régi kommunista pártnak az átvedlett, magát szociáldemokratának nevező óriáspárt-alakzata.

TKA: És az RMDSZ mi volt ebben az időben?

BI: Az RMDSZ független szervezet volt. A bukaresti központ egyrészt serkentette a megyei szervezetek létrejöttét, másrészt a spontán módon megszerveződött megyei szervezeteket magába olvasztotta.

Nézetem szerint, ha Iliescu a Nemzeti Megmentési Frontot vezetve, az általa megbízott magyarokon keresztül szerepet játszott az RMDSZ életre hívásában, úgy tekinthetjük, politikai szándéka az volt, hogy a magyar szervezet a Front magyar tagozatává váljon. Sok esetben de facto úgy is működött, mintha az lenne.

Nagyváradon tehát a Temesvári Nyilatkozat nyolcas pontjának a szervezetünkben való alkalmazása volt az egyik fontos téma. A lehetséges elnökjelöltek akkor Szőcs Géza, Domokos Géza és Király Károly voltak.

Közülük a nyolcas pont végérvényes formájában legalábbis Domokos Gézát biztosan érintette volna. Hiszen ő nomenklatúra tag volt a decemberi események idején is, mert a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagjaként érte a nagy változás. Ezzel szemben Király Károlyt ki lehetett volna a temesvári nyolcas pont hatálya alól vonni, hiszen ő, bár korábban a nomenklatúra tagja volt, de mint ilyen, szembeszegült Ceauşescuval akkor, amikor még senki nem mert szembeszegülni. Benyomásaim szerint Király Károly talpig igaz magyar ember.

Tehát ha a temesvári nyolcas pontot alkalmazzák, akkor tulajdonképpen Domokos Géza nem lehetett volna elnök. És ez volt a fő tétje a kongresszusnak.

Különböző állásfoglalások voltak. Meg kell jegyezzem, hogy sajnos a nemzeti oldal részéről is. Olyan beállítások is elhangzottak és közszájon forogtak, hogy a temesvári nyolcas pont voltaképpen a kollektív bűnösség elvén nyugszik, tehát azt feltételezi, hogy minden nomenklatúra tag és minden Securitate-tag bűnös, és ez szemben áll a demokrácia alapjaival, a jogállamiság alapjaival.

Nos, ez számomra egy nagyon furcsa érvelés, hiszen a forradalmi változás azért történt meg, mert előzőleg egy bűnös rezsim, egy bűnös diktatúra volt. Ez a kollektív megbélyegzés – mert valóban az volt – ennek a rezsimnek a közvetlen felelőseit és hordozóit érintette.

TKA: Akik kollektíve vezették azt.

BI: És akik felelősek a rendszer  bűneiért.

Nos, ezekkel szemben a temesvári nyolcas pont nem azt írja elő, hogy őket koncentrációs táborba kell zárni, azt sem, hogy be kell őket börtönözni, azt sem, hogy a fő felelősöket föl kell akasztani, ahogy egy hasonlóan bűnös rendszer fölszámolása után Nürnbergben a fő felelősöket felakasztották. Erről nem szól a temesvári nyolcas pont. Arról sem szól, hogy életfogytiglan megvonják tőlük a politikai szerepvállalás lehetőségét. Arról lett volna szó, hogy bizonyos mélységig, amit a kongresszus határozott volna meg, az RMDSZ testületeiben ne vegyen részt érintett személy. Vagyis a kollektív veszélyt hordozó egyéneket szűrte volna ki ez az elv elfogadása esetén.

TKA: Mit akart tehát megakadályozni?

BI: Azt, hogy a Választmányban, majd a Küldöttek Országos Tanácsában, amely az RMDSZ belső szabályrendszerét volt hivatott artikulálni, ne legyenek ott azok az egyének, akik részt vettek a volt elnyomó apparátusban, mert feltételezhető volt, szerintem joggal, hogy távirányítottá válhatnak. Tehát az RMDSZ-hez nem tartozó régi szálak aktivizálódnak, és a román hatalom rajtuk keresztül közvetlenül hatással lehet arra, hogy az RMDSZ különböző testületei miként döntenek. Például, hogy akarja-e vagy sem a szervezet hivatalosan követelni az autonómiát.

Ugyanez az RMDSZ elnökére is érvényes. Ha a nomenklatúra tagja volt, ez azt a veszélyt hordozta magában, hogy ő esetleg a régi bizalmi szálak mentén a román hatalom akaratát fogja rákényszeríteni vagy „rámanipulálni” az RMDSZ-re. Ez például Domokos Gézára minden szempontból ráillett. Nagy valószínűséggel alkalmazható ugyanez a feltételezés Domokos Géza elvtársaira is, azokra, akiket ő hívott meg bizalmi alapon a kongresszusra, s nyertek ott mandátumot a Választmányban való részvételre.

TKA: Domokos Géza kihívója Szőcs Géza volt.

BI: Igen, a Nyugatról hazaérkező Szőcs Géza, aki nagyon nagy népszerűségnek örvendett a fiatalság és az értelmiség köreiben. Viszont érzésem szerint a volt nomenklatúrásoknak, a kommunista párttagoknak súlyos fenntartásai voltak vele szemben, és részükről kifejezett ellenszenv övezte.

Tehát ha a temesvári nyolcas pontot alkalmazták volna a nagyváradi kongresszuson, akkor a testület által saját kebeléből megválasztott Választmány demokratikus szempontból megfelelőbb összetételű lett volna, jobban szavatolta volna, hogy a tiszta magyar akarat érvényesüljön, és nem a román hatalom által közvetlenül befolyásolt szándék tükröződjön a döntéseiben. Vagyis mind Szőcs Géza, mind pedig Király Károly, aki ugyan nem volt hivatalos jelölt, jobb alternatívát nyújtott volna, mint Domokos Géza. Ez egy más történelmet jelentett volna. Mert a történelem utóbb bizonyította, hogy a félelem vagy aggodalom, ami a nomenklatúrához, mint kívülről megszólítható, irányítható képződményhez kötődött, nem volt alaptalan. Ennek tudható be, hogy az autonómia igényének a hivatalos vállalása az RMDSZ-en belül csak 1992. október 25-én történt meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával. Addig az RMDSZ programja és hivatalos álláspontja szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem volt autonomista mozgalom.

TKA: Mikor volt Nagyváradon a kongresszus?

BI: A nagyváradi kongresszus 1990. áprilisában volt, majd 1991 májusában rendezték meg a marosvásárhelyi kongresszust, és 1992 októberében ült össze a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egyhangúan elfogadta az autonómia nyilatkozatot. Amennyiben Király Károlyt vagy Szőcs Gézát Nagyváradon elnökké választják, a kongresszus közfelkiáltással az autonómiát, mint politikai igényt kimondhatta volna, képviselhette volna, és meg is szavazhatta volna. Hiszen Király Károly ezen a véleményen volt, és ezt a véleményt képviselte már akkor, amikor Iliescu megbízta Domokos Gézát az RMDSZ létrehozásával. Tehát ő abban a pillanatban, amikor megválasztották volna, azt mondta volna: az elnöki programom az autonómia. Nem kellett volna egyáltalán idegőrlő, sok energiát lekötő belső harcot vívjunk azért, ami nyilvánvaló volt: hogy autonómiát kell követelni. Tehát ez a fékhatás annak is betudható, hogy nem alkalmazták a nyolcas pontot Váradon.

TKA: Az előbbiekben vázoltad azt, hogy milyen problémák megoldása várt erre az kongresszusra. Mi történt ott, mi volt a te részed ebben az egészben, és végül milyen eredménnyel végződött?

BI: Az én csak háttérbeszélgetések formájában tudtam az eseményekre hatni. Nem voltam küldött. Az az összejövetel gyermekcipőben járt, nem volt szabályzata, ügyrendje, működtetési szokásjoga. A szervezők zavarba jöttek, amikor az első fél órában Pillich László javaslatára nem várt, nem tervezett szavazásra került a sor. Valószínűsíthető, hogy ha kívántam volna, akkor megkapom a lehetőséget arra, hogy elmondjam a véleményemet a mikrofonba. Viszont hozzám nagyon közel álló barátok teljesen ellentétes véleményt nyilvánítottak az ügyben, egyesek azt mondták, hogy lépjek föl, és mondjam, hogy igen, a nyolcas pont az rendkívül fontos, és mások pedig azt mondták, hogy ne tegyem ezt, mert ez kollektív bűnösséget jelentett volna, és (a következő szavakat megnyomva) elveszítjük Domokos Gézát, akire szükségünk van.

Hozzá kell tenni, hogy felszólalásom elmaradása nagyrészt annak köszönhető, hogy temesvári vagyok. Szinte semmilyen összeköttetésem az erdélyi és a partiumi magyarsággal nem volt. Jószerivel senkit nem ismertem. Nekem az egész terra incognita volt. Mi évente jártunk Erdélyt látni turistaként. Tőlünk, Temesvártól, 400 kilométerre van a magyarok által sűrűn lakott Székelyföld. Oda mentünk lelkileg föltöltődni, egyébként mi szórványban éltünk Temesváron.

Ebből az is következett, hogy ismeretlen voltam ott, a kongresszuson, és csak azokat ismertem, akik Temesvárról jöttek. Nem tudtam, hogy Domokos Géza jó lesz-e, vagy nem. Akkor például nem tudtam, hogy Domokos Géza a Román Kommunista Párt központi bizottságának póttagja volt. Én semmit nem tudtam róla. Pedig tudhattam volna, hogy a Kriterion Könyvkiadónak a vezetője, és bár sok Kriterion könyvet vásároltam, sohase föl vetődött fel bennem, hogy valaki ott fönt harcol azért, hogy ezek a könyvek megjelenhessenek. Természetes dologként éltem meg, hogy Románia megengedi a magyar könyvek megjelenését, és lám, ezek között milyen sok jó könyv is található. Szőcs Gézáról és Király Károlyról a Szabad Európa Rádióból hallottunk. Akkor mi úgy tekintettünk erre az adóra, mint a szabad sajtó egyetlen elérhető orgánumára, amit teljes mértékben hitelesnek gondoltunk.

TKA: Az előbbiekben említetted, hogy Iliescu szemelte ki Domokos Gézát az RMDSZ élére. Ezt mikor tudtad meg?

BI: 1992-93-ban. Amikor személyes szimpátia vagy barátság szövődött köztünk Király Károllyal. Hosszan elbeszélgettünk egy párszor, és akkor tudtam meg tőle ezeket a dolgokat.

TKA: De nem szavaztál volna Domokos Gézára.

BI: Nem szavaztam volna Domokos Gézára. Nem. De erre nem is került volna sor, mivel nem volt politikai verseny, a szerepeket megosztották, Domokos Géza lett az elnök és Szőcs Géza a főtitkár.

Lényegében az, hogy az RMDSZ saját magára alkalmazza-e a nyolcas pontot, úgy dőlt el, hogy amikor már fele-fele arányban megoszlottak a vélemények, akkor Cs. Gyimesi Éva kért szót, és fölvezette, hogy miért is kell a temesvári nyolcas pontot alkalmazni. Nagyon jól érvelt, lényegében Szőcs Géza mellett és Domokos Géza ellen, de egy furcsa dolog történt akkor. Domokos Géza felállt az elnökség asztalától, odament a mikrofonhoz és hosszasan ecsetelte, hogy ő nem akar pozíciót, hogy ő csak a nemzetet akarat szolgálni, és ha kell visszavonul. Cs. Gyimesi Éva akkor azt mondta, hogy „nem rád gondoltam, Géza” és homlokon csókolta az elnököt. És ez a jelenet akkor eldöntötte a dolgot.

TKA: Gyakorlatilag tehát nem a józan ész, hanem egy ilyen érzelmi pillanat volt, ami eldöntötte.

BI: Igen, ez akkor megítélésem szerint eldöntötte a dolgot, utána pedig már nem volt kérdés az, hogy az RMDSZ a nyolcas pontot saját magára nem fogja alkalmazni. Ehhez hozzá kell tennem, hogy mikor arról beszéltek, hogy miért is kell nekünk a temesvári nyolcas pontot kiiktatni, és nem alkalmazni miránk, Domokos Géza mellé mindig odabiggyesztették a fölszólalók Király Károly nevét is. Ez engem már akkor is ösztökélt arra, hogy mégiscsak szólaljak föl, és mondjam meg, hogy Király Károly nincs a nyolcas pont hatálya alatt, hiszen éppen azért, mert az egyetlen magyar politikusként szembeszállt Ceauşescuval, és világgá kürtölte, hogy Romániában elnyomják a magyar kisebbséget, őt a diktátor már jóval a rendszerváltás előtt megfosztotta a nomenklatúristai minőségétől. Legalábbis a Szabad Európa Rádióból így tudtam. Nekem ő egy élő hős volt, akinek aggódtunk az életéért éveken át. És lehetett tudni róla, hogy ő Karánsebesen egy faipari vállalat igazgatója lett, vagyis nem a pártapparátus fizette, hanem az ipar.

TKA: És most utólag hogy ítéled meg a végeredményt és a következményeit?

BI: Végül egy eléggé felemás döntés született, ami a románságnak is a furcsállását váltotta ki. Az RMDSZ ugyanis mint politikai formáció, mint a választásokban részt vevő erő, követendő politikai platformként elfogadta a nyolcas pontot, de nem alkalmazta saját magára. A furcsállás jogos, mert a két állásfoglalás üti egymást. Egyik a másikat kizárná.

Szóval ez a döntés született Nagyváradon.

Most visszatekintve az a véleményem, hogy ha a váradi kongresszus alkalmazza a nyolcas pontot saját magára vonatkozóan, és nemcsak a románság fele tartja hasznosnak, akkor Domokos Géza nem kerül az RMDSZ élére. Ez megspórolta volna az RMDSZ-nek azt az óriási energiát, amit arra fecsérelt Domokos Géza elnöklete alatt, hogy az autonómiát elfogadja, mint célt.

TKA: Most visszatekintve hogy látod, vagy akár már az akkor, az azt követő periódusban hogyan láttad Domokos Gézának a tevékenységét, és hogy az az erdélyi magyarság életére hogyan hatott vissza?

BI: A Bukarest–Predeál-i közös utunk tapasztalata világossá tette előttem, hogy mennyire igazam volt, amikor azon a véleményen voltam, hogy a nomenklatúrát távol kell tartani a politikai törvényhozástól. Itt vissza kell térjek ahhoz, hogy az RMDSZ – ellentétben a román politikummal – alkalmazhatta volna az 8-as pontot az elnökre is, mert nem volt szüksége egy politikai hatalommal felvértezett emberre ahhoz, hogy keresztülvigye ezt a dolgot, hiszen maga a kongresszus volt a döntő fórum.