Raffay Ernő: Borbély Imre, a magyar stratéga

Lassan elkészültem apám, Borbély Imre harmadik kötetének kéziratával. Ebben a kötetben a tudományos igényességgel megírt tanulmányai kerültek egybefonásra. A könyvhöz Raffay Ernő, apám legjobb barátja, mondhatni, szellemi ikertestvére és generációtársa írt előszót.

(Hadd álljon itt pár fotó az EMI táborból. A szellemi fórumnak mindketten több ízben is meghívott előadói voltak. Az első kép a gyergyószentmiklósi állomáson készült 2006-ban, kimentünk anyámmal apám elé. A második a 2006-os nemzetstratégiai fórumot örökíti meg, nem minden előadó látszik. Akiket láthatunk: Lezsák Sándor, Gergely István, Borbély Imre és Strahl Zoltán, akit szintén tavaly vesztettünk el. A harmadik fotó 2005-ös, szintén az EMI táborban készült.)

Addig is míg a kötet megjelenik, hadd álljon itt a blogon ez az előszó, mely önálló írásnak is tökéletesen beillik.

Borbély Imre, a magyar stratéga

Borbély Imre az a magyar gondolkodó, aki egész életében a szétdarabolt magyarság összeillesztésén, vissza-építésén gondolkodott. S mivel hihetetlen sok ténynek volt az ismerője, e történelmi tények okai és következményeinek felfedése után azon kezdett gondolkodni, hogy mit lehetne és mit kellene tenni annak érdekében, hogy a tíz részre szétdarabolt magyarság valamilyen módon újra egységes nemzet legyen. Képzettsége, fogalom-ismerete, nemzetközi látóköre arra tették Őt képessé, hogy ne csak átlássa nemzete valós, tényszerű helyzetét, hanem kiutakat is mutasson számára. Nagysága ebben áll: egy alávetett nemzet számára az a legfontosabb, hogy legyenek stratégái, akik érdemben és megalapozottan mutatnak utat a kilátástalanság, bekerítettség, legyalázottság, beolvasztás, anyagi, szellemi és lelki tönkretétel évtizedei alatt.

            Ebben a kötetben Borbély Imrének a rendszerváltozás utáni jó egy évtizedben írt tanulmányai olvashatóak. A rövid elő- vagy utószó feladata csak az lehet, hogy kedvet csináljon a nemzet sorsa iránt érdeklődő olvasó számára: miket is gondolt, tervezett Temesvárról és Budapestről Borbély Imre?

            Nos, először a Kárpát medencei magyarság alap-helyzetét térképezte föl, s a kommunizmus bukása utáni években ezt írta: „Magyar szempontok. Helyzetkép: Bár a mesterségesen létrehozott határok több évtizede szétszabdalták a Kárpát-medence kulturális-gazdasági szempontból egységes régióját, a határokon kívül rekedt magyar milliók nem mutatnak hajlandóságot önazonosságuk feladására. Szlovákia, Románia és Szerbia politikája nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek a magyar kisebbségek hosszú távú megmaradását szavatolnák. Ellenkezőleg, a politikai igyekezet e kisebbségek eltűntetését célozza. Ezen államok a magyar nemzeti közösségeket ellenségként kezelik. Az azonos cél, az azonos ellenségkép e három országot - legalábbis ebben a kérdésben - közös platformra, informális szövetségbe tereli. A magyar népcsoportok bármelyikét érő destabilizálás legvalószínűbb következménye egy Magyarországot célzó kivándorlási hullám. Ezért e kérdés megoldása jól felfogott államérdeke Magyarországnak. Így, közvetett, de objektív módon a Kárpát-medence magyarsága a szétszabdaltság dacára továbbra is egy sorsközösséget alkot.” Tehát: a szomszéd népek megszállása és folyamatos üldözése alá került magyar nemzetrészek legalább három (most már több!) szomszéd ellenségképének alkotó elemévé vált. A magyarság, mint ellenségkép bizony napjainkban, a 21. század első két évtizedében is meghatározó erejű tényező.

            Borbély Imre ezzel szemben megállapítja, hogy „Minden magyar tagja a magyar nemzetnek, a magyar állam az egész nemzet állama.” Íme az egyik mondat, amely Imre stratégai minőségét bizonyítja. S ehhez a megállapításához, amely mindenféle gondolkodásunk kiindulópontja kellene, hogy legyen, hozzá teszi a tényt: „a magyar nemzet távol van attól, hogy a nemzeti ügyekben széles konszenzus uralkodjon.”

            Gondolkodása során áttekinti az összes elképzelhető és elképzelhetetlen lehetőséget.

            Az ideiglenesen elvett területeken élő magyarság (német mintára történő) Magyarországba telepítéséről például ezt írja: „A határon túli magyarság áttelepítése kétségtelenül az érintettek önazonosságának megőrzése szempontjából a maximális biztonságot, a gazdasági boldogulásuknak pedig a legnagyobb esélyt nyújtaná. Nemzetpolitikai szempontból ez a megoldás létszám-konzerváló, viszont a Kárpát medencében a magyarok lakta életteret minimalizálja a létező államterületre.” Tényszerű megállapítás; arról nem is beszélve, hogy a német népcsoportok visszatelepítése az 1945 utáni Németország területére a korábbi évszázadok alatti német kelet-politika expanzivitásának következtében a Kárpát-medencébe került svábok, szászok és frankok vissza-telepítését jelentette, míg a magyarok esetében nem volt szó mesterséges telepítésről Erdélybe. Oda a magyarok ősfoglalással kerültek, tehát a csonka-országba való telepítésük ténylegesen területföladás lenne. Hiszen amikor NATO-szövetséges román „barátaink” ősei még a Balkán-félsziget déli harmadában legeltették juhaikat, a székelység már a Hargitán állott.

            Nézzük, mit ír Borbély Imre a következő lehetőségről, a határmódosításról: „A kommunista-internacionalista gyökerű nullapolitikának ellentétét a történelemben a Horthy-korszak elhivatottan nemzeti, nyíltan irredenta és sikeresen kivitelezett határrevíziós politikája képezi. Ennek a politikának a célja a magyar élettér és létszám méltányos maximalizálása volt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Trianon által külhonba kényszerített nemzetrészek emberi méltóságát messzemenően tisztelte. A határon túliak nem a politikának eszközét, hanem célját képezték, ami morális szempontból kifogástalannak tekintető. Keresztülvitele bár rövid időre, de sikeresnek bizonyult. A végső kudarc ezúttal nem a magyar politikai célok és eszközök helytelenségére, nem is az akarat hiányának számlájára írhatók, hanem a magyar politikum hatalmát messze meghaladó történések számunkra kedvezőtlen alakulására.” Helyes, mivel tényszerű megfogalmazás: a magyar élettér (létszámunknak megfelelő) méltányos maximalizálása az 1944-1947 közötti nagyhatalmi érdekek játékának következtében égett történelmi hamuvá. Akkor is így van ez, ha a 2. bécsi döntés előtti-körüli időkben a szovjet külpolitika Erdély kapcsán erősen magyarbarát volt!

            Borbély Imre szerint attól, hogy megsemmisültek a négyszeres határrevízió területi eredményei, maga a határmódosítás, illetve az a tényező, amire épül, a történelmi jog napjainkig él tovább: „Viszont a történelmi jog elévülhetetlen. A határrevízió magyar követelésének morális megalapozottsága, jogossága azóta sem változott, és e tekintetben a jövőben sem változhat semmi. Sőt. A történelmi joghoz hozzáadódik a jobbik gazda metafizikai előjoga a földhöz, a gondosabb szülőnek előnye a nevelésre. Az utóbbi évtizedek tapasztalata arról szól, hogy a kis-antant utódállamainak jogfelfogása és gyakorlata távol áll a jogállamiságtól – az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek joga terén messze elmaradnak Magyarország mögött. Ezen országok hozzáállása az egykor megkapott területekhez továbbra is felelőtlen, még mindig magán hordozza az orgazda kapkodva lefölöző attitűdjét.” Helyes, ismét stratégiát hordozó megállapítások. Mióta Imre e sorokat papírra vetette, „mindössze” annyi történt, hogy a Kárpát-medence majdnem mindegyik országát magához ölelte az Európai Unió és a NATO. Ennek óriási jelentősége van, ui. az EU-tagság nem más, mint a nyugat-európai termelő tőke államainak piac-kiterjesztő tevékenysége; a NATO-tagsággal pedig a nyugati nagyhatalmak kiterjesztették keletre (azaz éppen a Kárpát-medence összes magyarjára is) a leendő háború hadszínterét. A magyarságra vonatkozó lényeg: a történelmi jogra és az etnikai helyzetre alapuló határrevízió szüksége és lehetősége most is él. Az ismert orgazdák most is oroznak, s milyen furcsa történelmi helyzet: egyes szomszédokkal katonai szövetségesek vagyunk, miközben az ő kormányaik ott gyöngítik a területre került magyarságot, ahol érik. Abban is igaza van Borbély Imrének, hogy a kisantant-utódállamok (úgyis, mint NATO-demokraták) nem nevezhetők jogállamnak, mivel elnyomják a területükre került etnikai kisebbségeket – miközben azt mondják, hogy az etnikai alapú autonómia nem felel meg a nyugat-európai „demokratikus” követelményeknek. Vicces, szánalmas, igaztalan fölfogás ez, amely szerint az elnyomás demokratikus, az elnyomás elleni küzdelem pedig antidemokratikusnak minősíttetik.

             E súlyos bajok föloldásának lehetőségeivel is szembe néz e kötet stratégája. Az autonómiáról például ezt írja egyik, itt olvasható tanulmányában: „A kilencvenes évek derekán, a határon túl élő magyar közösségek mind programba vették az autonómiák kiépítését. Szembe kell nézni azzal a nyilvánvaló ténnyel is, hogy az autonómia (a nemzeti közösség korlátozott szuverenitása) ha létre is jönne, egymagában, az anyanemzethez kötődő gazdasági, kulturális és valamifajta politikai integráció nélkül nem más, mint semmibe vezető út. Az ország vagyonának szétprivatizálása és az EU-integráció mindenáron való sürgetése mellett az ország politikuma részéről nem sok energia jutott a nemzeti reintegráció gondolatára. Így aztán nem csoda, hogy az autonómiát célzó igyekezet az anyaországi politikum csendes, vagy kimondott helyeslésével megtört. A határon túli, formailag legitim magyar vezető elitek az önrendelkezés rögös útja helyett, a többségi hatalommal való kollaborációt választották. Ez a váltás Magyarország politikuma számára is kényelmesebb és egyszerűbb helyzetet hozott létre. A határon túli nemzetrészek jövőképét viszont ez a váltás negatívan érintette.” Azt mondja tehát a Szerző, hogy az autonómiának csak akkor van bármiféle értelme, hogy az anyanemzethez több féle integrációval kötődik az adott autonóm terület. E könyv egy másik helyén pedig így fogalmaz, szintén az autonómiáról: „Az autonómia önmagában az anyaországtól nagyon távoli nemzetrészek esetében lehet megoldás (Quebec), anyaország nélküli etnikum esetében (korzikaiak, kurdok) elégtelen félmegoldás, az anyaország szomszédságában viszont semmibe, értsd: végső soron az asszimilációba vezető út. Autonómia nemzeti integráció nélkül az erdélyi magyarság számára abszurdum. (Olyan, mint a levágott végtaghoz protézistestet tervezni.) Az autonómiának esetünkben értelmet, kielégítő jövőképet csakis a nemzeti integráció adhat.”

            Döntően fontos megállapítások, viszont mi lehet ez a bizonyos nemzeti integráció? Borbély Imre ennek kezdeteként a magyar állampolgárság kiterjesztését tekinti. Figyelem, akkor írta a következő mondatokat, amikor a csonka országban még a nemzeti oldalon is többnyire lehetetlenségnek tartották az állampolgárság kiterjesztését: „Leszögezhető tehát, hogy a nemzet egységesülése szempontjából a magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése a nemzet egészére a Schengen határoktól teljesen függetlenül, egy megkerülhetetlen politikai és jogi szükségszerűség. A magyar nemzetpolitika nem a Schengeni határok leereszkedése miatt, hanem annak sürgető ürügyén, az átfogóbb nemzetpolitikai cél felé tett lépésként kell létrehozza a nemzet egységének jogi alapját, a nemzet egészére kiterjedő állampolgári jogosultságot.”

            E gondolatmenet jegyében állapítja meg, hogy a magyar külpolitikának is változnia kell: „Az ország külpolitikája így részben a nemzet belpolitikájává válna, ami a bevezetőben tárgyalt súlypontok fontossági sorrendjének a módosulását is eredményezné. A következőképpen: határon kívüli nemzetrészek integrálása, euroatlanti integráció, jószomszédi viszony.” Azaz a magyar külpolitika legfontosabb, első helyen álló tényezőjévé az elszakított területeinken élő magyarok integrálását teszi. Ahhoz, hogy ezt a magyar külpolitika csinálói pontosan értsék, Borbély Imre (sok más mellett) ezt a tény-sort is megállapítja: „Sokan és sokszor Románia lemaradását időben mérik. Tévednek. Szintúgy Szerbia és Ukrajna esetében is. Ezen országok lehet, hogy az általános gazdasági és kulturális (civilizatórikus) mutatók szerint első ránézésre ott tartanak, ahol Magyarország ezelőtt X évvel, és a fejlett nyugateurópai átlaghoz képest X+n évvel. De a lemaradást csak ezzel az egy mutatóval mérni nem egyéb, mint hallgatólagosan feltételezni, hogy ezek a civilizációk egyenirányúan fejlődnek a Nyugattal. E mögött a feltételezés mögött az egyetlen civilizáció létének előítélete húzódik meg. Legalább az iszlám világ hozzánk képest teljesen divergens pályája rá kellene döbbentse az efféle dogmákban hívőket, hogy a nyugati-liberális-demokratikus-felvilágosult-előítéletmentes-toleráns civilizáció-centrikus világkép hamis. A történelmi tapasztalat másról tanúskodik. Az ortodox-nyugati törésvonal éppen úgy létező valóság, mint az iszlám-nyugati.”

            Borbély Imrét e sorok írója a legnagyobb stratégának tartja, aki a 20-21. század fordulóján, a magyarság adott helyzetében képes volt nemcsak végig gondolni a helyzetünket, hanem hatékony (azaz nem csak üres és fantáziadús) megoldásokra is javaslatot tenni a nemzeti integráció érdekében.

Borbély Imre magyar hős volt.

Requiescat in pace.

Budapest, 2018. április 17.

Raffay Ernő

Szilágyi Zsolt: Amikor eljön az idő, újra velünk lesz - kései nekrológ Borbély Imre emlékére -

A köztünk levő csekély korkülönbségből is adódott, hogy apám, Borbély Imre barátai közül többeket a magam barátainak mondhatok mindmáig, és fordítva, apámnak is nem kevés barátja volt azok között, akik velem egykorúak s akikkel én alakítottam ki előbb baráti viszonyt.

Egyikük Szilágyi Zsolt, akivel apám együtt koptatta a bukaresti parlament padjait, s akivel szinte a kezdet kezdetétől egy csapatban harcolt a szellemi barikádokon.

Alább az ő búcsúsorait olvashatjuk.

A temesvári találkozás

Legelőször temesvári otthonában találkoztam Vele.

„Te nem ismered Imrét? –kérdezte Sárpi, azaz Gazda Árpi néhány nappal korábban. „Neki van a legnagyobb magyar lemezgyűjteménye Temesváron, másrészt nagyon jókat lehet beszélgetni vele, tisztán látja mi is történik itt” - mondta nekem a temesvári magyar egyetemisták diákszínjátszó körének, a Tháliának egyik próbája után.

1988 első hónapjaiban jártunk, és néhány nap múlva, egy ködös, nedves, nyálkás temesvári estén elsétáltunk az egyetemi diáknegyedből a Borbély családhoz.

„Ungureanu 17”, mondta Sárpi, később tudtuk meg, hogy az utca neve a boldogabb, magyar időkben Városháza utca volt.

Akkor még nem volt kapucsengő, hamar bejutottunk a temesvári belváros egy magas, polgári időkben épült házának első emeleti lakásába. Csak 1989 után tudtam meg, hogy tulajdonképpen az egész ház a családé volt, de a kommunista államhatalom elvette tőlük, meghagyva nekik az első emeleti lakást, amiben akkor is laktak.

Először Zsolt fiával beszélgettünk, az ő szobája rögtön a bejárat után jobbra volt. Egy tíz perces, rövid eszmecsere már akkor nagyon mély benyomást tett rám. Irodalomról és rockzenéről váltottunk néhány gondolatot. Zsoltnak akkoriban nagy, Jimi Hendrixre emlékeztető haja és jó beszélőkéje volt, könnyű volt vele ismerkedni. Még nem sejtettük, két évvel később, a temesvári népfelkelés és a bukaresti hatalomváltás után 1990 elején az erdélyi politika nemzeti oldalán, (a MISZSZ-ben, az Reform Tömörülésben, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban és az Erdélyi Magyar Néppártban) milyen közeli harcostársak leszünk.....

Tíz perc után hátramentünk Imréhez.

Az első szobában egy dobfelszerelés pihent, régi bútorok, könyvek és családi festmények társaságában. Mintha egy filmben lettem volna. Szintén később tudtam meg, hogy Szilárd, a kisebbik fiú dobolt. Igaz, Zsolt is. Szilárdot többször láttam később dobolni a színpadon is, kiváló volt, élt a hangszer mögött, élvezte, értette és nagy tehetsége is volt (van) hozzá.

Innen jobbra nyílt Imre saját szobája, a pátriárka benn ült íróasztala mellett, jobb kezénél pipa-gyűjteménye, a szobában pedig a majd ötméteres polcokon végig könyvek. A házat nem fűtötték, kinn lehetett 2-3 fok, benn pedig 14 körül. Imre egy igazi pufajkában fogadott. Nagyon stílusosnak tűnt, akkor ennek még nem volt politikai konnotációja.

Ugyanazt éreztem, mint, amikor legelőször Tőkés Lászlóval találkoztam. Egy különleges kisugárzást.

Bemutatkoztunk. Kimért volt, kissé távolságtartó. Aztán bejött a felesége is, Viki.

Hát igen. Egy ilyen emberhez illik egy ilyen bájos feleség. Mert Viki jelenség volt akkor is, és mindig, amikor találkoztam vele.

Imre megjelenésével, beszédével mély értelmet és bölcsességet árasztott.

Tekintély, kimértség, nyugodtság. Lenyűgözött.

A magyarországi változásokról beszélgettünk, Pozsgayról, Szűrösről, a Fideszről, majd a német politikáról. Hihetetlen tájékozott volt.

Amikor eljöttünk Sárpival, ugyanazt éreztem, mint, amikor Tőkés Lászlótól jöttem ki pár héttel később. Érdekes, hogy hozzá is épp Gazda Árpi vitt el. Tehát ugyanúgy fel voltam dobva és azt gondoltam, hogy, ha ilyen emberek élnek itt Erdélyben, akkor mégiscsak van remény.

Mert bízni lehet bennük.

A forradalom utáni első hetekben, hónapokban sokszor úgy éreztem, hogy fontos döntések előtt tanácsot kérnék. Akkor döbbentem rá, hogy, ha nehezebb ügyekben tanácsra volt szükségem, akkor vagy Imrét, vagy Tőkés Lászlót kerestem, persze Imrét könnyebb volt elérni, ő nem volt annyira befogva.

Akkor még nem tudhattam, hogy később szoros munkatársak leszünk és hogy néhány év múlva azt, amiről suttogva, halkan mertünk csak beszélni és akkor is csak utalásokkal, félszavakkal, nos, azt felvállalhatjuk és őszintén képviselhetjük.

A forradalom után Imre eleinte nem akart aktívan, tisztséget vállalva bekapcsolódni. Mi unszoltuk, kértük, hogy ne maradjon távol és nagyon örültünk, hogy nem csak a Temesvár Társaság üléseire vagy a BMDSZ (Bánsági Magyar Demokrata Szövetség, mert az első hetekben így és nem RMDSZ-nek hívták a helyi kezdeményezést) üléseire jár el, de végül szerepet vállalt az 1991-ben Marosvásárhelyen megválasztott országos elnökségben is.

Imre egyébként többször is elmondta, hogy részt vett a Temesvári Nyilatkozat megfogalmazásában és több javaslatát be is építették a szövegbe. Arra tényleg büszke lehet bárki.

Az erdélyi magyar politikában a helyzetteremtők és a helyzetbe simulók, az autonomisták és a „pecsovicsok” (ahogy ő mondta), a radikálisak és a mérsékeltek harca folyt már az első hetektől. Ő a Bánságból jött, szórványból, de úgy tudott gondolkodni, mintha a székelységben élt volna. Nem hiába szerették és tisztelték annyira a székelyek.

Imre 1992-től 1996-ig volt parlamenti képviselő Hargita megye képviseletében. (Az 1996-os választásokon nagy erők mozdultak meg az RMDSZ vezetésének koordinálásában, hogy megakadályozzák ismételt képviselővé választását.) A külügyi bizottságban ketten voltunk magyarok.

Egy olyan időszak volt ez, amikor a magyarok akkori parlamenti csoportjának frakcióirodája egy üvegajtóval leválasztott folyosó szeglet formájában alakult ki, mivel az orwelli stílusban épült „népek háza” még nem volt használható.

A frakcióüléseken hozzászólásaiban és meglátásaiban, mindig egy szilárd és tiszta elvi alapon álló stratégiai célt határolt körbe, majd az ehhez vezető taktikai utat vázolta. Többeket, elsősorban a neptuni vonal képviselőit nagyon irritálta, idegesek voltak tőle, mert Imre teljesen atipikus volt abban a bukaresti környezetben, amihez néhányan készséggel alkalmazkodni vagy simulni akartak.

Imre igazi stratéga volt. 1990 első időszakában, a fekete március és a május 20-i választások után egy érték- és célmeghatározásról szóló vita zajlott az erdélyi magyar közéletben. Az alkotmány tervezetének vitája ugyanakkor egy kőkemény öndefiníciós kérdés elé állította az erdélyi magyar elitet. Mik vagyunk mi? Kisebbség? Népcsoport? Nemzetrész? Polgárok közössége?

Ebben a vitában publikálta Imre az ú.n. „társnemzet koncepciót”. Eszerint a magyarok, mint, ahogyan az országban élő más nemzeti közösségek is, államalkotó tényezők a román nemzettel együtt. Ugyanazok a jogok illetik meg tehát, mint a számbeli többséget alkotó románokat. Ezzel egyidőben adott öndefiníciót és állapított meg viszonyrendszert a magyarok és a románok között. Közlésétől kezdve, a vitaindító után, e tárgykörben folytatott eszmecsere „társnemzet vitaként” volt ismert az erdélyi magyar politikatörténetben.

Az első federalista volt, akit megismertem és aki nekem elmagyarázta, mi is az a föderalizmus. Koherens, világos, ésszerű, tiszta érveléssel tudott meggyőzni arról, hogy ez miért lenne jó az erdélyieknek, a magyaroknak.

Már az RMDSZ első kongresszusa előtt azt javasolta, hogy a Szövetség vállalja fel Románia föderális átalakítását. El is ment Domokos Gézához és bő órán keresztül  magyarázta neki, miért lenne ez fontos. Nem vettem részt a beszélgetésen, de Domokos nagyon határozottan elzárkózott előle, az ő szocializációjához és óvatoskodó bukaresti politikájához nem is illett a bátor, szerkezeti változást szorgalmazó, transzilvanista program.

Röviddel ez után azt kezdték Imréről híresztelni, hogy nem lehet benne bízni, őrült láng lobog a szemében és különben is, fegyvert tart a lakásában. Ami persze hazugság volt. A szekuritátés diverziókeltés és a hiteles emberek lejáratása már akkor, 1990 első hónapjaiban beindult az erdélyi magyarok között.

1996 után ugyanaz a sors várt rá, mint később az RMDSZ-en belül akkor még létező autonomistákra: perifériára került, kiszorították. Ugyanúgy, mint Király Károlyt, Szőcs Gézát, Patrubány Miklóst, Csapó Józsefet, Kincses Elődöt, Toró T. Tibort, András Imrét, Kónya-Hamar Sándort, Vekov Károlyt és másokat.

Az akkori frakcióban Kónya Hamar Sándorral félig szórakozásból, félig komolyan tulajdonságaik alapján állati jellemzőkkel írtuk le kollégáinkat, ami részbeni átfedést mutatott az állatövi jegyekkel.

Így Tőkés László volt a (faltörő) kos, Toró Tibi az erdélyi zerge, Markó Béla a nyúl, Kelemen Ata az erdélyi bölény, Kónya Sanyi a hiúz, engem pedig hermelinnek tituláltak.

Imre, a gyakran magányosnak tűnő stratéga, aki viszont csapatban is jól tudott dolgozni az erdélyi farkas nevet kapta.

„Woolfu”, ahogy Kónya Sanyi nevezte.

És ő, amikor eljön az idő, újra velünk lesz.

2017. augusztus 9.

Nagyvárad