Szilágyi Zsolt: Amikor eljön az idő, újra velünk lesz - kései nekrológ Borbély Imre emlékére -

A köztünk levő csekély korkülönbségből is adódott, hogy apám, Borbély Imre barátai közül többeket a magam barátainak mondhatok mindmáig, és fordítva, apámnak is nem kevés barátja volt azok között, akik velem egykorúak s akikkel én alakítottam ki előbb baráti viszonyt.

Egyikük Szilágyi Zsolt, akivel apám együtt koptatta a bukaresti parlament padjait, s akivel szinte a kezdet kezdetétől egy csapatban harcolt a szellemi barikádokon.

Alább az ő búcsúsorait olvashatjuk.

A temesvári találkozás

Legelőször temesvári otthonában találkoztam Vele.

„Te nem ismered Imrét? –kérdezte Sárpi, azaz Gazda Árpi néhány nappal korábban. „Neki van a legnagyobb magyar lemezgyűjteménye Temesváron, másrészt nagyon jókat lehet beszélgetni vele, tisztán látja mi is történik itt” - mondta nekem a temesvári magyar egyetemisták diákszínjátszó körének, a Tháliának egyik próbája után.

1988 első hónapjaiban jártunk, és néhány nap múlva, egy ködös, nedves, nyálkás temesvári estén elsétáltunk az egyetemi diáknegyedből a Borbély családhoz.

„Ungureanu 17”, mondta Sárpi, később tudtuk meg, hogy az utca neve a boldogabb, magyar időkben Városháza utca volt.

Akkor még nem volt kapucsengő, hamar bejutottunk a temesvári belváros egy magas, polgári időkben épült házának első emeleti lakásába. Csak 1989 után tudtam meg, hogy tulajdonképpen az egész ház a családé volt, de a kommunista államhatalom elvette tőlük, meghagyva nekik az első emeleti lakást, amiben akkor is laktak.

Először Zsolt fiával beszélgettünk, az ő szobája rögtön a bejárat után jobbra volt. Egy tíz perces, rövid eszmecsere már akkor nagyon mély benyomást tett rám. Irodalomról és rockzenéről váltottunk néhány gondolatot. Zsoltnak akkoriban nagy, Jimi Hendrixre emlékeztető haja és jó beszélőkéje volt, könnyű volt vele ismerkedni. Még nem sejtettük, két évvel később, a temesvári népfelkelés és a bukaresti hatalomváltás után 1990 elején az erdélyi politika nemzeti oldalán, (a MISZSZ-ben, az Reform Tömörülésben, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban és az Erdélyi Magyar Néppártban) milyen közeli harcostársak leszünk.....

Tíz perc után hátramentünk Imréhez.

Az első szobában egy dobfelszerelés pihent, régi bútorok, könyvek és családi festmények társaságában. Mintha egy filmben lettem volna. Szintén később tudtam meg, hogy Szilárd, a kisebbik fiú dobolt. Igaz, Zsolt is. Szilárdot többször láttam később dobolni a színpadon is, kiváló volt, élt a hangszer mögött, élvezte, értette és nagy tehetsége is volt (van) hozzá.

Innen jobbra nyílt Imre saját szobája, a pátriárka benn ült íróasztala mellett, jobb kezénél pipa-gyűjteménye, a szobában pedig a majd ötméteres polcokon végig könyvek. A házat nem fűtötték, kinn lehetett 2-3 fok, benn pedig 14 körül. Imre egy igazi pufajkában fogadott. Nagyon stílusosnak tűnt, akkor ennek még nem volt politikai konnotációja.

Ugyanazt éreztem, mint, amikor legelőször Tőkés Lászlóval találkoztam. Egy különleges kisugárzást.

Bemutatkoztunk. Kimért volt, kissé távolságtartó. Aztán bejött a felesége is, Viki.

Hát igen. Egy ilyen emberhez illik egy ilyen bájos feleség. Mert Viki jelenség volt akkor is, és mindig, amikor találkoztam vele.

Imre megjelenésével, beszédével mély értelmet és bölcsességet árasztott.

Tekintély, kimértség, nyugodtság. Lenyűgözött.

A magyarországi változásokról beszélgettünk, Pozsgayról, Szűrösről, a Fideszről, majd a német politikáról. Hihetetlen tájékozott volt.

Amikor eljöttünk Sárpival, ugyanazt éreztem, mint, amikor Tőkés Lászlótól jöttem ki pár héttel később. Érdekes, hogy hozzá is épp Gazda Árpi vitt el. Tehát ugyanúgy fel voltam dobva és azt gondoltam, hogy, ha ilyen emberek élnek itt Erdélyben, akkor mégiscsak van remény.

Mert bízni lehet bennük.

A forradalom utáni első hetekben, hónapokban sokszor úgy éreztem, hogy fontos döntések előtt tanácsot kérnék. Akkor döbbentem rá, hogy, ha nehezebb ügyekben tanácsra volt szükségem, akkor vagy Imrét, vagy Tőkés Lászlót kerestem, persze Imrét könnyebb volt elérni, ő nem volt annyira befogva.

Akkor még nem tudhattam, hogy később szoros munkatársak leszünk és hogy néhány év múlva azt, amiről suttogva, halkan mertünk csak beszélni és akkor is csak utalásokkal, félszavakkal, nos, azt felvállalhatjuk és őszintén képviselhetjük.

A forradalom után Imre eleinte nem akart aktívan, tisztséget vállalva bekapcsolódni. Mi unszoltuk, kértük, hogy ne maradjon távol és nagyon örültünk, hogy nem csak a Temesvár Társaság üléseire vagy a BMDSZ (Bánsági Magyar Demokrata Szövetség, mert az első hetekben így és nem RMDSZ-nek hívták a helyi kezdeményezést) üléseire jár el, de végül szerepet vállalt az 1991-ben Marosvásárhelyen megválasztott országos elnökségben is.

Imre egyébként többször is elmondta, hogy részt vett a Temesvári Nyilatkozat megfogalmazásában és több javaslatát be is építették a szövegbe. Arra tényleg büszke lehet bárki.

Az erdélyi magyar politikában a helyzetteremtők és a helyzetbe simulók, az autonomisták és a „pecsovicsok” (ahogy ő mondta), a radikálisak és a mérsékeltek harca folyt már az első hetektől. Ő a Bánságból jött, szórványból, de úgy tudott gondolkodni, mintha a székelységben élt volna. Nem hiába szerették és tisztelték annyira a székelyek.

Imre 1992-től 1996-ig volt parlamenti képviselő Hargita megye képviseletében. (Az 1996-os választásokon nagy erők mozdultak meg az RMDSZ vezetésének koordinálásában, hogy megakadályozzák ismételt képviselővé választását.) A külügyi bizottságban ketten voltunk magyarok.

Egy olyan időszak volt ez, amikor a magyarok akkori parlamenti csoportjának frakcióirodája egy üvegajtóval leválasztott folyosó szeglet formájában alakult ki, mivel az orwelli stílusban épült „népek háza” még nem volt használható.

A frakcióüléseken hozzászólásaiban és meglátásaiban, mindig egy szilárd és tiszta elvi alapon álló stratégiai célt határolt körbe, majd az ehhez vezető taktikai utat vázolta. Többeket, elsősorban a neptuni vonal képviselőit nagyon irritálta, idegesek voltak tőle, mert Imre teljesen atipikus volt abban a bukaresti környezetben, amihez néhányan készséggel alkalmazkodni vagy simulni akartak.

Imre igazi stratéga volt. 1990 első időszakában, a fekete március és a május 20-i választások után egy érték- és célmeghatározásról szóló vita zajlott az erdélyi magyar közéletben. Az alkotmány tervezetének vitája ugyanakkor egy kőkemény öndefiníciós kérdés elé állította az erdélyi magyar elitet. Mik vagyunk mi? Kisebbség? Népcsoport? Nemzetrész? Polgárok közössége?

Ebben a vitában publikálta Imre az ú.n. „társnemzet koncepciót”. Eszerint a magyarok, mint, ahogyan az országban élő más nemzeti közösségek is, államalkotó tényezők a román nemzettel együtt. Ugyanazok a jogok illetik meg tehát, mint a számbeli többséget alkotó románokat. Ezzel egyidőben adott öndefiníciót és állapított meg viszonyrendszert a magyarok és a románok között. Közlésétől kezdve, a vitaindító után, e tárgykörben folytatott eszmecsere „társnemzet vitaként” volt ismert az erdélyi magyar politikatörténetben.

Az első federalista volt, akit megismertem és aki nekem elmagyarázta, mi is az a föderalizmus. Koherens, világos, ésszerű, tiszta érveléssel tudott meggyőzni arról, hogy ez miért lenne jó az erdélyieknek, a magyaroknak.

Már az RMDSZ első kongresszusa előtt azt javasolta, hogy a Szövetség vállalja fel Románia föderális átalakítását. El is ment Domokos Gézához és bő órán keresztül  magyarázta neki, miért lenne ez fontos. Nem vettem részt a beszélgetésen, de Domokos nagyon határozottan elzárkózott előle, az ő szocializációjához és óvatoskodó bukaresti politikájához nem is illett a bátor, szerkezeti változást szorgalmazó, transzilvanista program.

Röviddel ez után azt kezdték Imréről híresztelni, hogy nem lehet benne bízni, őrült láng lobog a szemében és különben is, fegyvert tart a lakásában. Ami persze hazugság volt. A szekuritátés diverziókeltés és a hiteles emberek lejáratása már akkor, 1990 első hónapjaiban beindult az erdélyi magyarok között.

1996 után ugyanaz a sors várt rá, mint később az RMDSZ-en belül akkor még létező autonomistákra: perifériára került, kiszorították. Ugyanúgy, mint Király Károlyt, Szőcs Gézát, Patrubány Miklóst, Csapó Józsefet, Kincses Elődöt, Toró T. Tibort, András Imrét, Kónya-Hamar Sándort, Vekov Károlyt és másokat.

Az akkori frakcióban Kónya Hamar Sándorral félig szórakozásból, félig komolyan tulajdonságaik alapján állati jellemzőkkel írtuk le kollégáinkat, ami részbeni átfedést mutatott az állatövi jegyekkel.

Így Tőkés László volt a (faltörő) kos, Toró Tibi az erdélyi zerge, Markó Béla a nyúl, Kelemen Ata az erdélyi bölény, Kónya Sanyi a hiúz, engem pedig hermelinnek tituláltak.

Imre, a gyakran magányosnak tűnő stratéga, aki viszont csapatban is jól tudott dolgozni az erdélyi farkas nevet kapta.

„Woolfu”, ahogy Kónya Sanyi nevezte.

És ő, amikor eljön az idő, újra velünk lesz.

2017. augusztus 9.

Nagyvárad