Nem
titok, három évtizede tisztelője és negyed évszázada harczostársa vagyok Tőkés
Lászlónak. Ennek dacára tárgyszerű tudok lenni az Ő
vonatkozásában is. Amikor leírom, hogy ő az erdélyi magyarság legismertebb élő
történelmi személyisége, aki egész életében ugyanazon az úton járt, a magyar
szabadságpolitika útján, politikai pályáján nem voltak vargabetűk, akkor nem a
politikai szövetséges szól belőlem, hanem a tényközlő politológus. Szó sincs
arról, hogy mindig egyetértettünk volna, de nézetkülönbségeink soha nem akadályozták
a közös ügy érdekében való együttmunkálkodást.
A
Jobbikról és a Magyar Gárdáról például másképpen vélekedtünk, Ő brüsszeli
nézőpontból helytelenítette e mozgalom megalapítását, mivel rontotta az ország
imázsát a fősodratú, de a kisebbségi ügynek megnyerhető képviselőtársai szemében,
jómagam a cigányok által megrabolt, megalázott magyar emberek szempontjából
néztem e kérdést és a Gárdát mindmáig a magyar társadalom morális elitjének
tartom.
Midőn
2009-ben Vona Gábor felkért, hogy vállaljak el egy be nem futó helyet a Jobbik
EP-listáján, igent mondtam, annak dacára, hogy benne volt a pakliban az is,
hogy kikerülök az az EMNT vezetőségéből. Nem így történt, sőt, ez után, persze
ettől függetlenül, lettem alelnök, eladdig ugyebár a jegyzői funkciót töltöttem
be. Időközben 2016-ban a Jobbik a rendszerváltás utáni történelmi korszak
legnagyobb pálfordulását (precízebben Saul-fordulását, ők a jó irányból
váltottak rosszra) írta le, ma már alig lehet megkülönböztetni őket az SZDSZ
szellemi utódpártjaitól, így már ezen a kérdésen sem tudunk vitázni.
Apám
az emlékezetes Panoráma interjú után, 1989 nyarán fűzte szorosabbra viszonyát Tőkés
Lászlóval, mellette állt az embert próbáló decemberi napokban, s az Ő legközelebbi
szövetségese volt a román parlamentben is – nem véletlenül volt motorja a
nemzeti ellenállásnak a tiszteletbeli elnök ellen irányuló, Nagy Benedek nevéhez
fűződő gyalázatos támadás idején - majd megmaradt a jeles szabadságharcos szellemi
holdudvarában haláláig.
(Képek: Borbély Imre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének utolsó ülésén, 2003. november 28.-án.)
(Képek: Borbély Imre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének utolsó ülésén, 2003. november 28.-án.)
Szimbolikus, hogy utolsó nyilvános szereplésére is Tőkés László társaságában került sor 2016 decemberében.
Tőkés László:
A
szabadságharcosok áldozata sosem hiábavaló
Az
1989-es temesvári ellenállás 10. évfordulója alkalmából írott
visszaemlékezésében Borbély Imre
fiúi elérzékenyüléssel idézi fel, hogy az akkor még az élők sorában lévő Édesapja, aki egykor Horthy Miklós
tisztjeként szolgálta a hazát, milyen lelkesedéssel fogadta a temesvári
„zászlóbontás” hírét. „Az a csoda történt meg, amire vártunk, amit senki sem
mert remélni (…) Ő volt az, aki azt mondta nekem: fiam, a mi helyünk ott van
alatta. Ennek megfelelően cselekedtünk.”
Huszonnyolc
év után, másmilyen módon, az Ő halálos ágyánál ismétlődött meg Apa és Fiú
találkozása, ugyanannak a szellemiségnek a jegyében, melyet atyjától örökölt. Zsolt fia, mielőtt végképp elengedte
volna a kezét, eszmei öröksége megőrzéséről és továbbviteléről biztosította őt,
aki megszorítva kezét, feleletképpen ennyit mondott: „ebben biztos vagyok,
fiam”.
Amikor
ez év februárjában Borbély Imre koporsóját körülálltuk, és hites felesége,
szeretett fiai és drága unokái közösségében végighallgattuk a vigasztaló isteni
igéket és a bizonyságtévő méltató beszédeket, a szívbéli fájdalmon és emberi
gyászon felemelően, mindenek fölött és mindnyájunk előtt ez a bizonyos „eszmei örökség” képzett fel. Mindenki
tudhatta és átérezhette, hogy Borbély Imre nem aranyat vagy ezüstöt, nem földi
gazdagságot, hanem ennél felbecsülhetetlenül többet: emberi, szellemi és lelki
értékeket hagyott örökül az Övéinek. Hogy Ő nem csupán vér szerinti atyja volt
az utódainak, hanem nevelőszülőként, értékhordozó Családja révén és személyes
kvalitásainak köszönhetően Isten áldását örökítette tovább, amint Ő is kapta:
apáról fiúra.
Mi, akik
barátaiként, baj- és harcostársaiként – népünk, erdélyi magyarságunk nagyobb
közösségében – ott álltunk, a magunk módján szintén az Ő eszmei örökségének
részeseiként gyászoltunk, és tisztelgésünk egyedi alkalmán túlmenően, ennek az
életre-halálra szóló nemes örökségnek a folytatása mellett köteleztük el
magunkat.
„Légy hív mindhalálig, és
néked adom az életnek koronáját” – hangzott a krisztusi ige a mindent
megpróbáló halál mértéke alatt (Jel.2,10). A „hívség” rendkívüli kifejezőerővel
rendelkező régies nyelvi alakja hitbeli
hűséget jelent, Ez a fajta gyökeres hűség jellemezte Borbély Imrét: hűség
Istenéhez, önmagához, szeretteihez, hitéhez, eszményeihez és nemzetéhez. Magyar
keresztény emberként élete Krisztusát követte, aki „amikor olyan állapotban
találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a
keresztfának haláláig” (Fil.2,8).
1989 óta sok víz
lefolyt a Dunán. Hogyha belenézünk a folyó tükrébe: Temesvár hűséges népe, a Gonosz ellen fellázadt ország és a
hitében, lelkesedésében és bátorságában felbuzdult erdélyi magyarságunk alig
ismer magára. Azok lettünk volna akkor, és ezek lennénk most? – kérdezzük
kétkedően. „Isten velünk van” – skandálta a nép. Hová lett „Temesvár szelleme”?
Mivé lett a „hősök” és „mártírok” öröksége? Hát a magyarok és a románok jó
ügyben egyesítő barátsága? – A kérdések sorát folytathatnánk…
A legfőbb kérdés viszont az,
hogy: hová lettek, mivé lettek az emberek, a történelem hétköznapi hősei, a
barátok, a bajtársak, a bátrak, az igazak, a hűségesek, a lelkesedni és
cselekedni tudók? A hívők, a magyarok?
Megritkult
és leromlott, a szeretet- és szolidaritáshiányban szenvedő
emberkörnyezetünkben, a társadalmunkat jellemző megalkuvás, opportunizmus,
önzés, ellenségeskedés, hazugság, gyávaság, meghátrálás és önfeladás közepette:
a legtöbbre a becsületes, hűséges és igaz
embereket kell tartanunk. Bizonyára sokan vannak az ilyenek – de nem
találjuk őket, vagy magukra maradtak.
Nagy
szükségünk van az olyan emberekre és barátokra, társadalmunknak, népünknek
pedig az olyan hűséges képviselőkre,
mint amilyen – számunkra – Borbély Imre volt.
A
temesvári 1989-es Forradalmi Emlékbizottság tagjai egy ilyen barátot és
harcostársat veszítettek el az Ő személyében. Hiába is keresnénk ilyeneket az
önjelölt „forradalmárok” között. Borbély Imre annak idején ott állott az elsők
között – de forradalmárigazolványra
nem pályázott. Inkább tartozott Ő azon hiteles harcosok közé, akik az Iliescuék
által toborozott álforradalmárokkal szembeni tiltakozásképpen végtére is
megalakították az Igazolvánnyal Nem Rendelkező Forradalmárok Egyesületét…
Tavaly
decemberben megadatott számomra, hogy Borbély Imrével együtt vegyek részt egy
temesvári évfordulói megemlékezésen, melyet ráadásul az a Szilágyi Zsolt vezetett le, aki annak idején egyetemi hallgatóként
maga is részese volt a forradalmi eseményeknek. Ekkor még nem sejtettem, hogy
az utolsó találkozásunk és közös
fellépésünk lesz Imrével. A ’80-as évek végén együtt „rohantunk a forradalomba”
(Ady Endre) – és ímé most megint együtt voltunk az emlékezés bajtársi
hűségében, hogy közös lázadásunk igazát ne hagyjuk feledésbe merülni – az
ellenforradalmi történelemhamisítókkal, illetve a forradalmi visszarendeződés
vezető politikusaival és forgatókönyvíróival szemben.
Borbély
Imre 1989 utáni életpályája
valóságos leképzése a forradalom utáni időszak társadalmi-politikai
eseménytörténetének. Korai halála „a román forradalom” elrablásának tragikumát
is magában hordozza.
Kezdettől
fogva ott volt a fősodorban –
református gyülekezetünk közvetlen közelében, ellenálló bajtársaink
közösségében, a legtudatosabb és leginkább elkötelezett magyarok között.
Utóbb
ott találjuk a kiemelkedő országos szerepet játszó Temesvári Társaság
legszűkebb körében, a forradalmi Temesvári Kiáltvány, illetve a nevezetes 8.
pont szerkesztői között – ezáltal pedig magának a demokratikus rendszerváltozásnak a sűrűjében. Ilyenképpen akár személyes
vereségként is felfoghatjuk azt a cinikus kommunista
visszarendeződést, melynek legkirívóbb korabeli eseményei Marosvásárhely
„Fekete márciusa”, a bukaresti Egyetem-téri tüntetések leverettetése és az
egymást követő bányászjárások voltak.
Magyar
vonatkozásban hasonlóképpen fontos szerepet játszott az akkoriban
korszakalkotónak ígérkező Kolozsvári kiáltvány megszületésében – a hőskorát élő
Romániai Magyar Demokrata Szövetség Országos Tanácsának fórumán –, ezelőtt
éppen egy negyed századdal. Korai távozása szintén annak tragikumát húzza alá,
hogy azóta az erdélyi magyarság
önrendelkezésében testet öltő kisebbségi rendszerváltozásunk is hosszú
időre kisiklott. Sokatmondó körülmény, hogy nemzeti ügyünk neptuni árulásának a
leghitelesebb krónikása nem más, mint éppen az Ő fia, Borbély Zsolt Attila…
Anélkül,
hogy közéleti-politikai pályájának teljes számbavételére törekednénk, – ezen
történelmi léptékű ügyekben és eseményekben vállalt szerepe is híven jelzi,
hogy Borbély Imre öröksége a sorozatos kudarcok ellenére vagy éppenséggel az
ezekkel szembeni hűséges, tudatos és bátor kiállása miatt mit jelent.
A
mi igaz ügyünknek és küzdelmünknek az útja és mértéke nem föltétlenül a gyors
siker. Igazunk – ha Isten is úgy akarja – a Golgotán és a kereszten
is megáll.
Merné-e
valaki azt állítani, hogy 1848 vagy 1956 elbukott? Hogy a szabadságharcosok
áldozata hiábavaló lett volna?!
A
nacionálkommunista rezsim végének a kezdetét jelentő rendszerváltozás vagy a
magyar nemzeti önrendelkezés igazához, melyeket tovább viszünk – szemernyi
kétség sem férhet!Borbély Imrét és amit képviselt aligha sorolhatjuk a
vesztesek és veszteségeink közé.
Amire
a kolozsvári Szent Mihály-templomban
Isten előtt felesküdtünk, hogyha hívek maradunk hozzá – mindenkor megáll.
Legfeljebb azoknak a fejére hull vissza, akik hamisan esküdtek.
Nagyvárad, 2017. július 28.