Tőkés László: A szabadságharcosok áldozata sosem hiábavaló

Nem titok, három évtizede tisztelője és negyed évszázada harczostársa vagyok Tőkés Lászlónak. Ennek dacára tárgyszerű tudok lenni az Ő vonatkozásában is. Amikor leírom, hogy ő az erdélyi magyarság legismertebb élő történelmi személyisége, aki egész életében ugyanazon az úton járt, a magyar szabadságpolitika útján, politikai pályáján nem voltak vargabetűk, akkor nem a politikai szövetséges szól belőlem, hanem a tényközlő politológus. Szó sincs arról, hogy mindig egyetértettünk volna, de nézetkülönbségeink soha nem akadályozták a közös ügy érdekében való együttmunkálkodást.

A Jobbikról és a Magyar Gárdáról például másképpen vélekedtünk, Ő brüsszeli nézőpontból helytelenítette e mozgalom megalapítását, mivel rontotta az ország imázsát a fősodratú, de a kisebbségi ügynek megnyerhető képviselőtársai szemében, jómagam a cigányok által megrabolt, megalázott magyar emberek szempontjából néztem e kérdést és a Gárdát mindmáig a magyar társadalom morális elitjének tartom.

Midőn 2009-ben Vona Gábor felkért, hogy vállaljak el egy be nem futó helyet a Jobbik EP-listáján, igent mondtam, annak dacára, hogy benne volt a pakliban az is, hogy kikerülök az az EMNT vezetőségéből. Nem így történt, sőt, ez után, persze ettől függetlenül, lettem alelnök, eladdig ugyebár a jegyzői funkciót töltöttem be. Időközben 2016-ban a Jobbik a rendszerváltás utáni történelmi korszak legnagyobb pálfordulását (precízebben Saul-fordulását, ők a jó irányból váltottak rosszra) írta le, ma már alig lehet megkülönböztetni őket az SZDSZ szellemi utódpártjaitól, így már ezen a kérdésen sem tudunk vitázni.

Apám az emlékezetes Panoráma interjú után, 1989 nyarán fűzte szorosabbra viszonyát Tőkés Lászlóval, mellette állt az embert próbáló decemberi napokban, s az Ő legközelebbi szövetségese volt a román parlamentben is – nem véletlenül volt motorja a nemzeti ellenállásnak a tiszteletbeli elnök ellen irányuló, Nagy Benedek nevéhez fűződő gyalázatos támadás idején - majd megmaradt a jeles szabadságharcos szellemi holdudvarában haláláig. 

(Képek: Borbély Imre az Erdélyi Magyar Nemzeti  Tanács Kezdeményező Testületének utolsó ülésén, 2003. november 28.-án.)

Szimbolikus, hogy utolsó nyilvános szereplésére is Tőkés László társaságában került sor 2016 decemberében.

Következzenek tehát Tőkés László búcsúszavai.

Tőkés László:

A szabadságharcosok áldozata sosem hiábavaló

Az 1989-es temesvári ellenállás 10. évfordulója alkalmából írott visszaemlékezésében Borbély Imre fiúi elérzékenyüléssel idézi fel, hogy az akkor még az élők sorában lévő Édesapja, aki egykor Horthy Miklós tisztjeként szolgálta a hazát, milyen lelkesedéssel fogadta a temesvári „zászlóbontás” hírét. „Az a csoda történt meg, amire vártunk, amit senki sem mert remélni (…) Ő volt az, aki azt mondta nekem: fiam, a mi helyünk ott van alatta. Ennek megfelelően cselekedtünk.”

Huszonnyolc év után, másmilyen módon, az Ő halálos ágyánál ismétlődött meg Apa és Fiú találkozása, ugyanannak a szellemiségnek a jegyében, melyet atyjától örökölt. Zsolt fia, mielőtt végképp elengedte volna a kezét, eszmei öröksége megőrzéséről és továbbviteléről biztosította őt, aki megszorítva kezét, feleletképpen ennyit mondott: „ebben biztos vagyok, fiam”.

Amikor ez év februárjában Borbély Imre koporsóját körülálltuk, és hites felesége, szeretett fiai és drága unokái közösségében végighallgattuk a vigasztaló isteni igéket és a bizonyságtévő méltató beszédeket, a szívbéli fájdalmon és emberi gyászon felemelően, mindenek fölött és mindnyájunk előtt ez a bizonyos „eszmei örökség” képzett fel. Mindenki tudhatta és átérezhette, hogy Borbély Imre nem aranyat vagy ezüstöt, nem földi gazdagságot, hanem ennél felbecsülhetetlenül többet: emberi, szellemi és lelki értékeket hagyott örökül az Övéinek. Hogy Ő nem csupán vér szerinti atyja volt az utódainak, hanem nevelőszülőként, értékhordozó Családja révén és személyes kvalitásainak köszönhetően Isten áldását örökítette tovább, amint Ő is kapta: apáról fiúra.

Mi, akik barátaiként, baj- és harcostársaiként – népünk, erdélyi magyarságunk nagyobb közösségében – ott álltunk, a magunk módján szintén az Ő eszmei örökségének részeseiként gyászoltunk, és tisztelgésünk egyedi alkalmán túlmenően, ennek az életre-halálra szóló nemes örökségnek a folytatása mellett köteleztük el magunkat.

„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját” – hangzott a krisztusi ige a mindent megpróbáló halál mértéke alatt (Jel.2,10). A „hívség” rendkívüli kifejezőerővel rendelkező régies nyelvi alakja hitbeli hűséget jelent, Ez a fajta gyökeres hűség jellemezte Borbély Imrét: hűség Istenéhez, önmagához, szeretteihez, hitéhez, eszményeihez és nemzetéhez. Magyar keresztény emberként élete Krisztusát követte, aki „amikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig” (Fil.2,8).

1989 óta sok víz lefolyt a Dunán. Hogyha belenézünk a folyó tükrébe: Temesvár hűséges népe, a Gonosz ellen fellázadt ország és a hitében, lelkesedésében és bátorságában felbuzdult erdélyi magyarságunk alig ismer magára. Azok lettünk volna akkor, és ezek lennénk most? – kérdezzük kétkedően. „Isten velünk van” – skandálta a nép. Hová lett „Temesvár szelleme”? Mivé lett a „hősök” és „mártírok” öröksége? Hát a magyarok és a románok jó ügyben egyesítő barátsága? – A kérdések sorát folytathatnánk…

A legfőbb kérdés viszont az, hogy: hová lettek, mivé lettek az emberek, a történelem hétköznapi hősei, a barátok, a bajtársak, a bátrak, az igazak, a hűségesek, a lelkesedni és cselekedni tudók? A hívők, a magyarok?

Megritkult és leromlott, a szeretet- és szolidaritáshiányban szenvedő emberkörnyezetünkben, a társadalmunkat jellemző megalkuvás, opportunizmus, önzés, ellenségeskedés, hazugság, gyávaság, meghátrálás és önfeladás közepette: a legtöbbre a becsületes, hűséges és igaz embereket kell tartanunk. Bizonyára sokan vannak az ilyenek – de nem találjuk őket, vagy magukra maradtak.

Nagy szükségünk van az olyan emberekre és barátokra, társadalmunknak, népünknek pedig az olyan hűséges képviselőkre, mint amilyen – számunkra – Borbély Imre volt.

A temesvári 1989-es Forradalmi Emlékbizottság tagjai egy ilyen barátot és harcostársat veszítettek el az Ő személyében. Hiába is keresnénk ilyeneket az önjelölt „forradalmárok” között. Borbély Imre annak idején ott állott az elsők között – de forradalmárigazolványra nem pályázott. Inkább tartozott Ő azon hiteles harcosok közé, akik az Iliescuék által toborozott álforradalmárokkal szembeni tiltakozásképpen végtére is megalakították az Igazolvánnyal Nem Rendelkező Forradalmárok Egyesületét…

Tavaly decemberben megadatott számomra, hogy Borbély Imrével együtt vegyek részt egy temesvári évfordulói megemlékezésen, melyet ráadásul az a Szilágyi Zsolt vezetett le, aki annak idején egyetemi hallgatóként maga is részese volt a forradalmi eseményeknek. Ekkor még nem sejtettem, hogy az utolsó találkozásunk és közös fellépésünk lesz Imrével. A ’80-as évek végén együtt „rohantunk a forradalomba” (Ady Endre) – és ímé most megint együtt voltunk az emlékezés bajtársi hűségében, hogy közös lázadásunk igazát ne hagyjuk feledésbe merülni – az ellenforradalmi történelemhamisítókkal, illetve a forradalmi visszarendeződés vezető politikusaival és forgatókönyvíróival szemben.

Borbély Imre 1989 utáni életpályája valóságos leképzése a forradalom utáni időszak társadalmi-politikai eseménytörténetének. Korai halála „a román forradalom” elrablásának tragikumát is magában hordozza.

Kezdettől fogva ott volt a fősodorban – református gyülekezetünk közvetlen közelében, ellenálló bajtársaink közösségében, a legtudatosabb és leginkább elkötelezett magyarok között.

Utóbb ott találjuk a kiemelkedő országos szerepet játszó Temesvári Társaság legszűkebb körében, a forradalmi Temesvári Kiáltvány, illetve a nevezetes 8. pont szerkesztői között – ezáltal pedig magának a demokratikus rendszerváltozásnak a sűrűjében. Ilyenképpen akár személyes vereségként is felfoghatjuk azt a cinikus kommunista visszarendeződést, melynek legkirívóbb korabeli eseményei Marosvásárhely „Fekete márciusa”, a bukaresti Egyetem-téri tüntetések leverettetése és az egymást követő bányászjárások voltak.

Magyar vonatkozásban hasonlóképpen fontos szerepet játszott az akkoriban korszakalkotónak ígérkező Kolozsvári kiáltvány megszületésében – a hőskorát élő Romániai Magyar Demokrata Szövetség Országos Tanácsának fórumán –, ezelőtt éppen egy negyed századdal. Korai távozása szintén annak tragikumát húzza alá, hogy azóta az erdélyi magyarság önrendelkezésében testet öltő kisebbségi rendszerváltozásunk is hosszú időre kisiklott. Sokatmondó körülmény, hogy nemzeti ügyünk neptuni árulásának a leghitelesebb krónikása nem más, mint éppen az Ő fia, Borbély Zsolt Attila…

Anélkül, hogy közéleti-politikai pályájának teljes számbavételére törekednénk, – ezen történelmi léptékű ügyekben és eseményekben vállalt szerepe is híven jelzi, hogy Borbély Imre öröksége a sorozatos kudarcok ellenére vagy éppenséggel az ezekkel szembeni hűséges, tudatos és bátor kiállása miatt mit jelent.

A mi igaz ügyünknek és küzdelmünknek az útja és mértéke nem föltétlenül a gyors siker. Igazunk – ha Isten is úgy akarja – a Golgotán és a kereszten is megáll.

Merné-e valaki azt állítani, hogy 1848 vagy 1956 elbukott? Hogy a szabadságharcosok áldozata hiábavaló lett volna?!

A nacionálkommunista rezsim végének a kezdetét jelentő rendszerváltozás vagy a magyar nemzeti önrendelkezés igazához, melyeket tovább viszünk – szemernyi kétség sem férhet!Borbély Imrét és amit képviselt aligha sorolhatjuk a vesztesek és veszteségeink közé.

Amire a kolozsvári Szent Mihály-templomban Isten előtt felesküdtünk, hogyha hívek maradunk hozzá – mindenkor megáll. Legfeljebb azoknak a fejére hull vissza, akik hamisan esküdtek.

Nagyvárad, 2017. július 28.