Magyarul a román parlamentben

Egyik vesszőparipám, hogy ha az RMDSZ 1990-ben, a választások után a legnagyobb ellenzéki pártként ragaszkodott volna ahhoz, hogy képviselői magyarul szólalhassanak fel, előbb-utóbb felszerelték volna  a tolmácsgépeket.

Az ország tekintélye meg volt tépázva az ismételt bányászjárások valamint a marosvásárhelyi pogrom által, a frissen pozícióba jutott hatalmi elit aligha engedhette volna meg magának, hogy miközben Európa fele igyekszik, elhallgattassa a legnagyobb ellenzéki pártot.

Az RMDSZ akkori vezetősége, Domokos Gézával az élen egészen más politikát képviselt, ők a románok kegyeit keresték, sorozatos önmegalázásokba bocsátkozva, melyek közül azt emelném ki, midőn Domokos Géza felmondta az összes hamis román sztereotípiát a II. bécsi döntésről 1990. augusztus 30-án, tételesen, hogy a nemzetközi jogi tanszékeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként tanítható jogszerű döntés “diktátum lett volna”, „nagyhatalmi önkény”, mely módszertanának helytelenségével az akkor józan magyarok is tisztában voltak. (Csak a tények rögzítése kedvéért: a döntést a román fél kérte, elfogadta és végrehajtotta. A józan és kevésbé józan magyarok pedig egyaránt virágesővel fogadták a bevonuló magyar csapatokat.)

Jóapám, Borbély Imre, akkori Hargita megyei képviselő 1994. március 15.-én magyarul szólalt fel a román parlamentben nemzeti ünnepünkön.

Az ülésvezető kikapcsolta a mikrofonját.

Némi vita után visszaadta a hangot azzal, hogy apám folytassa románul, de ő miután visszakapta a mikrofont, magyarul kívánt áldott és méltóságteljes ünnepet minden magyarnak. A terem felhördült, de a felbolydult ház leghangosabbjai a büfében gratuláltak Apámnak s sokan közülük onnan kezdve előre köszöntek Neki.

Az eset kapcsán több sajtóorgánum is megkereste, alábbiakban az Erdélyi Napló interjúját olvashatjuk.

Magyarul – A Házban?

A T.Ház, miután vegyes érzelmekkel végighallgatta Borbély Imre március 15.-ét idéző szavait, már nem volt hajlandó meghallgatni azt a néhány - ugyanabban a szellemben fogant - magyar nyelvű mondatát. Lehurrogták, kifütyülték - az ülést vezető alelnök pedig megvonta tőle a szót. A történtekről magát Borbély Imrét kérdeztük.

- Milyen megfontolásokból kívánt magyarul szólni a képviselőházhoz?

- Az RMDSZ az erdélyi magyarság fennmaradásáért küzd. Ez a mi munkánk. Azért, hogy itt, Erdélyben 500 év múlva is egy remélhetőleg gyarapodó magyar közösség éljen. Márpedig megmaradásunk egyenes függvénye a szabad nyelvhasználatnak. Mindezért nemcsak programjából, nemcsak alapszabályzatából, hanem az RMDSZ létértelméből is fakad, hogy síkra kell szállnia a magyar nyelv szabad használatáért. Ez alól nem lehet kivétel Románia parlamentje sem. Úgy éreztem, de gondolom sokan osztják ezt a véleményt, hogy a tegnapi nap vizsga volt.

- És mi is történt?

- Kétszer is elkezdtem magyarul szólni a magyar nemzet ünnepén. Ezt akár kéznyújtásnak is lehet tekinteni. Mindkétszer durván visszautasítottak. Ebből mindenki levonhatja a következtetést: hogyan vizsgázott most ebből ez a társadalom. Gondolom, hogy a gyűlésvezetés is hozzájárult ehhez a lehangoló eredményhez. Ugyanis kapkodva reagált. Nem a hangoskodókat csitította, hanem a szónoki mikrofont kapcsolta ki, a legálisan nekem járó idő alatt. Ez eléggé rövidlátó gesztus volt. Valószínűnek tartom, hogy egy külpolitikai tapasztalattal rendelkező házelnök, például Adrian Nãstase igyekezett volna a termet csillapítani, mert felfogta volna, mekkora külpolitikai tőkét jelenthetne Románia számára, ha a román parlamentben fel lehet szólalni magyarul. És éppen most, amikor a hónap végén az Európa Tanács jelentéstevői látogatnak Romániába.

- Ugyanilyen kísérlet másfél-két évvel ezelőtt nem váltott volna ki még nagyobb ellenérzést?

- Nem tudnám megítélni. Nagyon sok függ a pillanatnyi hangulattól és az elnöktől. Azt hiszem, hogy a többség részéről létezik egy bólogató hozzáállás, egy vezéreket követő magatartás.

V.K.

Megjelent az Erdélyi Napló 1994. március 23.-i számában.

A mini-interjú részét képezi a „Magyar jövőt a Kárpát medencében” című megjelenés előtt álló interjúkötetnek.

(A fotó 2005 Húsvétján készült)

Hadd illesszem ide Tóth Károly Antal interjújából is a vonatkozó részt, mely megjelent a „Harc a nemzet érdekében” című kötetben is.

Rövid magyar nyelvű felszólalás 1994. március 15-én a román parlamentben

BI: A következő évben március 15-én magyarul szólaltam fel a román parlamentben.

Ennek érdekesek az előzményei is. Mert a frakció nem akarta vállalni, hogy magyarul szólaljak fel a nevükben. Akkor tisztáztam: én nem azért jöttem Bukarestbe Arad vagy Temesvár helyett, ahol szónokolhattam volna, hogy ne mondjam el itt magyarul a beszédemet. A kérdés csak az, hogy a magam nevében szólalok föl, vagy pedig a frakció nevében. Akkor Bárányi Ferenc Temes megyei képviselő kijelentette, hogy jó, de ha a frakció nevében mondod, akkor azt mondod, amit mi akarunk. Ez tévedés, válaszoltam neki. Itt van a beszédem, vagy elfogadja a frakció ezt a beszédet, vagy magam nevében mondom el. Akkor egyesek azzal riogattak, hogy meglincselnek a románok, mások azt mondták, hogy mondjam el csak románul, és utána azt mondjam, hogy „Isten áldd meg a magyart”, azzal gyorsan menjek a helyemre. Akkor azt mondtam, hogy nekem ehhez még egyszer meg kellene születnem, mert én nem így fogom csinálni. Elmondom románul, hogy tudják, miről fogok beszélni, s utána elkezdem mondani magyarul.

A végén fogcsikorgatva beleegyeztek, hogy a frakció nevében szólaljak fel. A megegyezésnek megfelelően elmondtam románul a szövegemet, majd hozzáfogtam magyarul. Erre az ülésvezető kikapcsolta a mikrofont. Odafordultam hozzá, és mondtam neki, hogy mit engedsz meg magadnak, add vissza a mikrofon hangját. Erre azt mondta, hogy igen, de én az állam nyelvén kell, hogy beszéljek. Hát mondom, hadd beszéljük ezt meg a mikrofonnal az egész ház előtt. Visszaadta a hangot, s azon keresztül hivatalosan fölszólított engem, hogy beszéljek az állam nyelvén. Miért, mondtam neki, ez a nyelv egy és félmillió román állampolgárnak az anyanyelve, én azokat képviselem, és azoknak az anyanyelvén akarok beszélni.

Ebből a mikrofonból csak románul lehet beszélni – állította. Ez tévedés, válaszoltam neki, mert két héttel ezelőtt volt itt Çiller asszony[1], és az törökül beszélt. Azt mondta, hogy Çiller asszony nem román állampolgár. Mondom, köszönöm, hogy belátja, hogy nem román állampolgároknak több joga van Romániában, mint az állam saját polgárainak. És, különben is, micsoda furcsa ország ez, ahol a vonatok ablakainál hat nyelven van kiírva, hogy veszélyes kihajolni. Még olasz nyelven is. Hány olasz él itt? De egy és félmillió embernek szabad kihajolni, azok hadd veszélyeztessék a fejüket. – Hagyjuk a CFR-t[2] békében, válaszolta. – Mondom a CFR-t békében hagyom, az állammal van bajom és a hozzáállásával. – Akkor kérem szépen, hogy a törvény tiszteletben tartásával fejezze be a mondandóját.

És akkor románul kezdtem, hogy „tisztelt ház”, majd magyarul folytattam, tudván, hogy több szót úgyse fogok kapni:„Isten áldjon meg minden ünneplő magyart és minden olyan nem magyart, aki velünk együtt ünnepel.”

Akkor szinte robbant a terem, hogy mégis magyarul szóltam. Felálltak: huááá, megölünk, oáá. És akkor rájuk mosolyogtam, és lelegyintettem őket. Lementem, és mondtam magamban: most nem oldalt kell kimenni, hanem direkt azok között, akik a leghangosabban kiabálnak. Volt köztük egy ilyen orangután, egy hatalmas nagy pasas, aki kezeit az égnek emelve üvöltött ellenem. Odamentem hozzá, és közelről belenéztem az arcába. A legnagyobb széles mosollyal. Leengedte a kezét, és félreállt. Odamentem az RMDSZ padsoraihoz, mondtam nekik: fiúk, kiszáradt a torkom, lemegyek a büfébe inni valamit. S akkor kimentem. Mikor kimentem, utánam jöttek. Nem ők, hanem a románok. Na, mondtam, most következik. Megálltam, kihúztam magamat. Körülvettek. De ott minden pártból voltak. Még a PUNR-ből is. És azt mondták, hogy gratulálunk. Aşa da, ungur! (Ez igen, magyar!) Ilyennek szeretjük mi a magyart. Legyen büszke. Én azt hittem, hogy verekedésre kerül a sor. És attól kezdve, amíg ott voltam, a parlament nagy része előre köszönt nekem. Bent üvöltöttek, kint gratuláltak.

TKA: Hm. Ez hozzátartozik végül is a román mentalitáshoz…az összeegyeztethetetlenség.

BI: Csak mondom: összeegyeztethető az is, hogy így cselekedtek, meg hogy úgy cselekedtek. Az is, amit mondtak, őszinte volt. Ők szeretnek fölnézni a magyarra. Ez egy lényeges dolog. Mert ez után történt, hogy a román fegyveres erők napján, október 25-én, ami tudvalevőleg az a nap, amikor az utolsó honvédet kiverték a „szent román földről”, valamelyik évben Keleti György, MSZP-s hadügyminiszter a román-magyar határ teátrálisan leeresztett sorompója fölött pezsgővel koccintott a román hadügyminiszterrel. Ő azt hitte, hogy ez hű, de nagy megbékélési szimbólum lesz. A románok jöttek hozzám, és azt mondták, hogy hányingerük van. Micsoda ember az, aki magyar hadügyminiszterként így megalázkodik.

TKA: Igen, azért sok románban benne van a bátorság tisztelete.

BI: Így van. Főleg az erdélyiekben.

TKA: Igen. Mert azok jobban értik.

---

[1]Tansu Çiller 1993 és 1996 között Törökország miniszterelnöke volt.

[2]CFR = Căile Ferate Române; magyarul: Román Vasútvonalak

A "sőt" szimbóluma és a nyilatkozat utóélete - Borbély Imre Horthy Miklósról

Két interjút teszek fel a blogra ma, mivel e kettő szervesen összetartozik. Mondhatni, hogy az első szülte a másodikat.

“A “sőt” szimbóluma” közvetlenül Horthy Miklós újratemetése után készült, apám a Kormányzó történelmi érdemeiről beszélt benne teljes nyíltsággal, ami a kilencvenes évek elején szokatlan volt Erdélyben. A közoktatástól a médián át a filmiparig terjedő módszeres és tervszerű román történelemhamisítás, Horthy Miklós hivatalos diabolizálása nem hagyta érintetlenül közösségünket. Az aradi magyar sajtóban is volt (bal)szerencsém olvasni olyan szöveget, mely Antonescut Horthyval állította párhuzamba.

Az SZDSZ által megjelenített mélyen nemzetellenes, balos gondolkodásmód erdélyi képviselői, Bányai Péter és Fey László neki is támadtak apámnak, aki második interjúban meglepő eleganciával és visszafogottsággal reflektált a gyalázkodásokra.

Horthy Miklós tisztelete családunkban olyan természetes volt, mint a levegővétel. Éppen ennyire természetes volt, hogy előzetes egyeztetés nélkül mindketten, apám is, jómagam is jelen voltunk Kenderesen, ahol a magyar föld magába fogadta történelmi nagyságunk maradványait 1993. szeptember 4-én. Nem találkoztunk a temetésen, mint utólag kiderült, Őt a díszpáholyba invitálták, politikusok közé, jómagam a többtízezres tömegben hallgattam a felszólalókat.

Mobiltelefonunk akkor még nem volt. Estére beszéltünk meg találkozót Budapest belvárosában, s úgy kezdtünk beszélgetni Hegedüs Loránt fantasztikus, katartikus gyászbeszédéről, hogy meg sem kérdeztük a másikat, hogy ott volt-e és hogy hol. Fel sem merült, hogy hiányozzunk.

Egyébként apám volt az egyetlen RMDSZ képviselő, aki fontosnak tartotta, hogy részt vegyen a kenderesi gyászszertartáson.

(A fotó 2014. decemberében készült.)

A “sőt” szimbóluma

Egy kérdés Borbély Imréhez, az SZKT alelnökéhez

Horthy Miklós magyarországi újratemetése, bár nem volt hivatalos, gyászünnep Magyarországon, az eseményen magánemberként nagy számban jelentek meg magyar politikusok is. Az RMDSZ tisztségviselői közül Borbély Imre képviselő, az SZKT alelnöke, úgyszintén magánemberként volt jelen a díszpáholyban. A képviselőnek egyetlen kérdést tettem fel ezzel kapcsolatban: Miért érezte fontosnak ott lenni ezen az eseményen?

Borbély Imre:

Betegségen vagy fizikai gátakon kívül semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy magánemberként elmenjek. Magánemberként, de természetesen magammal vivén képviselői tisztségemet is. Ezt nem tudom levetni magamról. A hivatalos páholyban egyedüli RMDSZ tisztségviselő voltam, utólag megtudtam, hogy a közönségben voltak mások is. Így Katona Ádám nevét hallottam.

Hogy miért éreztem úgy, hogy ott a helyem?

Összetett az indoklás. Azt is mondhatnám, családi tradícióból. Egy olyan családban nevelkedtem ugyanis, amelyben soha nem voltak a napi politikához idomuló torzulások a magyar történelem megítélésében.

Abban a tudatban nevelkedtem, hogy Horthy Miklós egy tisztességes magyar ember volt, jobb-konzervatív politikus, katonaember, aki ha netán hibázott, azt naivitása, esetleg a társadalmi osztályára jellemző zárkózottsága folytán tette. Úgy gondolom, hogy a legsúlyosabb vád, amit föl lehet ellene hozni az, hogy elodázta, illetve nem vitte végig az agrárreformot.

Ugyanakkor képes volt egy óriási dologra: összetartotta a magyar nemzetet akkor, amikor a "második Mohács" emléke még friss volt, amikor Trianon tragédiája elérhető közelbe hozta a nemzet teljes széthullását.

Ő volt az, aki következetesen megszüntette a bolsevik veszélyt Magyarországon, majd stabilizálta az országot, főleg a tradicionális, morális értékekre épülő nemzetneveléssel.

Ő volt az, aki a morális elit kiemelésével (a vitézi rend megteremtésével), az egyházak hatalmának a megerősítésével, a csendőrség kellő súlyának biztosításával garantálni tudta az iszonyatosan megcsonkított ország gazdasági egyensúlyát... akkor, amikor valóban a semmit kellett szétosztani.

Ugyanakkor tudtam, hogy morális szempontból jelesre vizsgázott éppen a zsidó kérdéssel kapcsolatban, hiszen Horthy Miklós - amíg kezében volt a hatalom (1944 márciusáig, a német megszállásig) - meggátolta a magyarországi zsidók deportálását. Március és október között valóban megindult a deportálás, de akkor már csak névleges hatalma volt, lényegében a németek kormányoztak. Ezt a tényt még a mai Magyarországon is sokan megpróbálják elferdíteni. A valódi nagy vérengzések, a magyar bűnök, Horthy internálása, eltávolítása után, a Szálasi korszakban történtek. Összemosni még ma is a Szálasi-féle nemzeti szocialista diktatúra bűneit Horthy nevével - aki esküdt ellensége volt mind a Szálasi-féle hungaristáknak, mind a bolsevikoknak - történelemhamisítás, ami megengedhetetlen.

Azért is ott voltam, mert úgy éreztem, jelenlétemmel is hozzájárulok ahhoz, hogy az erdélyi magyarság ébredjen abból a torzult jogtudatból, történelemtudatból, amelybe az elmúlt 40 év taszította. Ha másként nem, egy vita kapcsán helyre lehet tenni a dolgokat, fényt lehet deríteni nemcsak Horthy valódi szerepére, de a közelmúlt történelméből sok egyébre is, ami fontos önmagunk megítélésében.

Azért is kapóra jött, hogy ott lehettem, mert remélem, jelenlétem ellensúlyozza a szervezeten belüli kedvezőtlen jelenségeket, például a hatalomhoz való naív, esetlen, túlzott közeledéseket, melyek az utóbbi időben körvonalazódtak. Gondolom, rá kell mutatni a valódi magyar értékekre, céljainkra, és ezekhez kell hűségesnek lennünk. Ebből a szempontból mérföldkő a Horthy-temetés.

Az óriási tömeg, mely Kenderesen megjelent, azt mutatta meg számomra, hogy a magyar nemzet kezd felébredni a torz önértékelésből, abból a hipnotikus álomból, amit főleg az Aczél György-féle kultúrpolitika hozott. Felébredni abból a tévhitből, hogy mi bűnös nemzet volnánk, több bűnünk volna, mint másoknak...

Bűne van minden nemzetnek, és ha körülnézünk, egy jottányival sincs kevesebb másoknak, mint nekünk, sőt...

Horthy Miklós temetése ennek a "sőt"-nek a szimbóluma.

Gazda Árpád

Megjelent a Romániai Magyar Szó 1993. szeptember 14.-i számában.

“Amíg az egyik fél koldul, a másik ösztönösen hátat fordít“

Beszélgetés Borbély Imrével, az SZKT alelnökével

Az elmúlt hetekben több kijelentése kapcsán is a figyelem középpontjába került Borbély Imre képviselő, az SZKT alelnöke. A Horthy Miklós temetésén való részvételét magyarázó, lapunknak adott nyilatkozata igen heves reakciókat váltott ki. Hatásaként ideiglenesen kilépett az SZKT-ból az írásai alapján jól ismert Bányai Péter, kolozsvári RMDSZ-tisztségviselő. Ezek után ismét megkerestük Borbély Imrét, megkérdezni, nem érzi-e úgy, hogy túlságosan "keményen" fogalmazott?

- A Magyar Szó szeptember 14.-i számában 'A "sőt" szimbóluma' címen megjelent nyilatkozatomat akár most is megismételhetném. Minden egyes szót, gondolatot, ami abban van, továbbra is vállalok. Tudom és ismerem, hogy egy könyvtárnyi anyag jelent meg Horthy Miklós negatív dimenzióit taglalva. Ugyanakkor ismertem, ismerem a pozitív dimenziókat is, amiket az elmúlt 40 év nem engedett a köztudatba átszivárogni, átáramlani. Ha a kérdés az lett volna, hogy mi a véleményem Horthyról, akkor természetesen a kormányzó politikájának mindkét oldalára kitértem volna.

E tekintetben Antall József - a Heti Magyarországban 1993. szeptember 3.-án megjelent - interjúja jó igazodási pont, hiszen Antall József nemcsak politikusként, hanem történészként is a téma szakavatott ismerője. Az én véleményem ebben a tárgykörben igen közel áll az övéhez. (Egyébként indítványoztam, hogy az RMSZ sorozatban közölje ezt az interjút, és remélem, hogy ezt a szerkesztőség is fontosnak tartja.)

Csakhogy nem Horthy megítéléséről szólt a kérdés, hanem arról, hogy miért mentem el a temetésre? Erre pedig természetesen az a válasz, hogy egy kimagasló államférfit látok benne, akinek ha mérlegelem a pozitív és negatív oldalait, a pozitív vonásokat érzem hangsúlyosabbaknak. Sajnos, fizikai gátjai voltak, így nem lehettem ott Nagy Imre újratemetésén. Szerettem volna elmenni, noha köztudott, hogy Nagy Imre hithű kommunista volt: és ha akkor megkérdeznek, hogy miért szerettem volna mindenáron ott lenni, természetesen nem a Nagy Imre KGB-s múltját említem, nem azt, hogy egy kommunista belügyminisztériumban dolgozott, hogy a sztálini rendszernek egyik pillére volt. Akárcsak Horthynál, nála is a pozitív oldalakat érzem hangsúlyosabbaknak. Azt képzelni a Horthy temetésén megjelent 45.000 emberről, hogy a rendszere visszaállítását kívánják, ugyanolyan aberráció, mint a Nagy Imrét utolsó útjára elkísérő 200.000-ről azt mondani, hogy a kommunizmus újraélesztésén munkálkodtak.

- Nem sántít ez a párhuzam? Hiszen Nagy Imre élete végére vált pozitív példává, míg Horthynál ez a fejlődés éppen fordított irányú?

- A párhuzam nem sántít, hiszen végeredményben egy mérlegről van szó, amely vagy eldönti a végső kegyeleten való részvételt, vagy nem. Az a tény, hogy a részben kissé "heves" kritikusaim lecsaptak a nyilatkozatomra, és siettek Horthy mindenki által ismert negatívumait kiemelni, számomra csak azt bizonyítja, hogy az elmúlt 40 év beidegződései tovább hatnak a lelkekben. Azt is érzem, hogy vannak közöttünk olyanok, akik fantomoktól félnek. Előregyártott fantomellenségeik vannak és ezeket próbálják az első arra alkalmasnak tűnő emberre rávetíteni. Gondolom, ez történt ebben az esetben is, hiszen hogyha figyelemmel elolvasták volna, hogy mi volt a kérdés, és mit válaszoltam, akkor meggyőződésem, hogy mind hangnemben, mind tartalomban, mind pedig a személyekre szóló konzekvenciákban más lett volna az álláspontjuk. Azt a kérdést, hogy kinek a pénzén utaztam, egészen kisstílűnek érzem...

- Akkor kisstílű leszek, de én is megkérdem...

- Természetesen magánköltségen utaztam, mint ahogy eddigi politikai pályámon legtöbbször. Csupán a brassói kongresszus előtti elnökség - melynek tagja voltam - gyűléseire utaztam a szövetség pénzén az országon belül, pontosabban az útiköltséget minden alkalommal megtérítették. Egyébként a régi országos elnökség tevékenységét bérmentesen, fizetés nélküli tisztségként végezte. Külföldi útjaimat saját költségen, személyre szóló meghívás és szponzorizálás alapján, illetve barátaim segítségével tettem.

- Hogyan értékeled Bányai Péter gesztusát?

- Én tiszta szívből együttérzek nem csak Bányai Péterrel, hanem mindenkivel, akinek szenvednie kellett a történelem igazságtalanságai miatt...

- Tudomásom szerint Te kezdeményezted a zsidó mártírokra való megemlékezést a kolozsvári Szent Mihály templomban.

- ... valóban, a régebbi elnökségben én szorgalmaztam ezt elsőként és leginkább. És ezt is családi tradícióból tettem, hiszen a családom, noha jobboldali beállítottságú volt, zsidókat mentett. Én tisztelem Bányai Péter fájdalmát, és csak ezzel tudom magyarázni azt az elrugaszkodott hangnemet, mely cikkére jellemző. Ugyanúgy talán ő is tisztelheti az én abbéli fájdalmamat, hogy nemzetünket egy torz történelemtudatra kényszerítették. Remélem, hogy higgadtan, hideg fejjel még egyszer elolvassa 'A "sőt" szimbólumát', és változtatni fog az álláspontján.

- Politikai munkádban gyakran fordulsz a múlt példáihoz. Október 5.-én a parlamentben egyperces néma felállást javasoltál az aradi vértanúk emlékére. Miért tartod annyira fontosnak múltbéli témákon lovagolni?

- Általában, akik a politikai palettán a középtől jobbra helyezkednek el, szerves, gyökeres politikát folytatnak, olyan politikát, mely keresi, ápolja a történelmi gyökereket is. Én ezt valóban fontosnak érzem: ez az a szikla, amire építeni tudunk. Az is igaz, hogy ennek nincs értelme, hogyha nem a jövőbe nézünk. Az igazán sikeres nemzetek képesek voltak tanulni saját történelmükből. Azok a nemzetek viszont, amelyek örökké csak a mában élnek, előbb-utóbb kátyúba jutnak. A helyes irányt a jövő felé csak a múlt tudatában lehet megtalálni.

- Számítottál-e arra, hogy a képviselők többsége végül is feláll, és tiszteleg a kivégzett tábornokok emléke előtt?

- Nem tudtam, nem is tudhattam, hogy a parlament miként fog reagálni. Az volt az őszinte szándékom, hogy meggyőzzem a képviselő kollégákat. Úgy írtam meg a beszédet, hogy elképzeltem, a román barátomnak mondom... Végül is az alsóház több mint háromnegyede felállt. Nagyon örvendek, hogy másnap ezt megismételte Magyari Lajos is a felsőházban. Ott sajnos, a szenátus összetételéből fakadóan a téma egy emlékezetes perpatvart is szült.

- Ez lényegében egy szimbólum, amitől vajmi keveset fog a romániai magyarság sorsa jobbra fordulni. Miért ragaszkodtál mégis annyira ehhez?

- Gondolom, hogy a szimbólumok semmiképpen nem helyettesíthetik az érdemlegeset, de a szimbólum is fontos. Ezt a mostanit azért tartottam fontosnak, mert kezdetét jelentheti annak a dialógusnak, melynek én is híve vagyok. Számtalanszor tapasztaltuk, hogy a szemforgatás megvetést kelt, a feltétel nélküli lojalitás csak gyanút ébreszt, és az engedményhajhász egyezkedés legfeljebb álmegoldásokhoz vezet. Addig, amíg az egyik fél koldul, a másik ösztönösen hátat fordít. Ezért én annak a dialógusnak látom értelmét, amely globális, tárgyilagos és nyílt, és legitim képviseletek között jön létre. Ezt a dialógust (a román-magyar kerekasztaltárgyalást) sürgeti immár évek óta Tőkés László tiszteletbeli elnökünk. Remélem, hogy a parlament október 5.-i gesztusa kezdetét jelenti annak a párbeszédnek, amely két egyenlő partner között történik, tehát méltósága van.

Gazda Árpád

Megjelent a Romániai Magyar Szó 1993. október 21.-i számában.

Önrendelkezés a Kárpát-medencében “Nem román politikát magyarul, hanem magyar politikát Romániában.” Beszélgetés Borbély Imre RMDSZ-képviselővel

Az "Erdélyi Magyarság" című folyóirat mindvégig egész működése alatt egy tiszta magyar hangot képviselt. Nem volt véletlen, hogy egy, a Kárpát medencei autonómiával foglalkozó körinterjú keretében Borbély Imrét kérdezték az erdélyi helyzetről, az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat illetve az 1993-as brassói kongresszus után. Az interjú hangvétele a mából visszatekintve túlontúl optimistának és jóhiszeműségtől áradónak tűnik. Mindazonáltal fontos kordokumentum. (BZSA)

(A fotó a Mandragóra kávéházban készült 2004-ban nemzetpolitikai törzsasztalunk ülésén)

 (Báró Atzél Ferenc, az Erdélyi Magyarság c. folyóirat kiadója, 2003-ban az András pincében szintén egy Törzsasztal-ülés alkalmával)

Önrendelkezés a Kárpát-medencében

“Nem román politikát magyarul, hanem magyar politikát Romániában.”

Beszélgetés Borbély Imre RMDSZ-képviselővel

Kiindulva abból az alapvető mai történelmi igényből, hogy a Kárpát-medencében, egyáltalán az egész átalakuló, vérben vergődő Közel-Kelet-Európában csak a nemzetek, népek, népcsoportok önrendelkezési elvének gyakorlati érvényesítése hozhat enyhülést, megnyugvást és biztonságot többségieknek és kisebbségi népcsoportoknak, nemzeti közösségeknek egyaránt, folyóiratunk első három számában a felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyarság egy-egy hiteles képviselőjét kérdeztük meg, hogy miként alakul tájaikon az autonómia kérdése, mennyiben karolta fel az önrendelkezés eszményét a kisebbségi területek magyarsága és milyen távlatai vannak az önmagunkról való döntés igényének.

Vigyázó szemünket most Erdélyre vetjük, és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik vezető egyéniségét, Borbély Imre parlamenti képviselőt kérdezzük ugyanezekről. Borbély Imre az 1989-es fordulat óta az erdélyi magyar közélet egyik legfontosabb személyisége, az önrendelkezés feltétlen híve. A történelmi időkben élvezett autonómiájukra ma is oly büszke székelyek ezért választották meg - temesvári létére - a maguk parlamenti képviselőjévé.

- Erdélyben az önrendelkezés, az autonómia nagy történelmi hagyományokra tekinthet vissza. Gondolok a székelyek kivételes helyzetére századokkal előbb, a szászok betelepítésekor számukra a magyar király által biztosított kollektív jogokra, önigazgatásra, az Andreanumra, valamint a románok erőteljes és nem egyszer sikeres autonómia-törekvéseire a történelmi Magyarország keretein belül. Mikor jelentkezik tételesen az önrendelkezés eszménye, igénye az erdélyi magyarság körében az 1989-es romániai  fordulat után?

- Tudomásom szerint az önrendelkezés gondolata már a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakításakor felvetődött. Az első szándéknyilatkozatok beszélnek róla, sőt szó esett Erdély autonómiájáról is. Csakhogy az akkori, főként bukaresti székhelyű RMDSZ-vezetés töröltette a szövegekből, mint nem időszerű kérdéseket. Ennek ellenére az RMDSZ-en belül kialakuló egyes csoportok soha nem fogadták el ennek az alapvető követelménynek az időszerűtlenségét és létjogosulatlanságát, s a maguk részéről mindent elkövettek, hogy az autonómia, az önrendelkezés gondolatát politikai erővé változtassák. Az első frappáns és szerintem meghatározó kísérlet erre Katona Ádámnak és csoportjának a fellépése volt 1991-ben, az 1848-as agyagfalvi székely nemzetgyűlés évfordulója kapcsán. Ez azonban nyomban kiváltotta a már előbb hadrendbe állított propaganda-gépezet működését.

- Magad az Erdélyi Szövetség egri értekezletén 1991-ben, amely egyébként az önrendelkezés elve mellett tett hitet és kiváltotta ezzel bizonyos román és magyar körök haragját, a Romániában észlelhető, a román nép körében érlelődő regionalizmusról szóltál.

- Nem beszélhetünk az 1989 utáni erdélyi magyar önrendelkezési igényekről anélkül, hogy ne említenők a román regionalista törekvéseket, elsősorban a Bánság vonatkozásában. Pontosan ez volt az, ami 1990 tavaszán beindította az általam fekete propagandának nevezett sajtó- és tévé-hadjáratot, melynek későbbi megnyilatkozása volt a Katona Ádámék kísérlete által kiváltott általános társadalmi hisztéria. Emlékeztetnem kell azokra a román fejtegetésekre, hogy a Bánságban magyar ügynökök bujtogatják a románokat azzal a céllal, hogy hívják be a Bánság királyának Mihályt, majd később a területet csatolják Szent István koronájához. Bukarestben ez volt a fő félelem, a délromán metropolisz számára az igazi veszélyt nem a magyar autonómia gondolata és terve jelentette, hanem azok a román autonomista törekvések, amelyeket a magyar igények válthattak ki. Erre feltétlenül rá kell mutatnom, mivel Romániában nagyon sok jelét látni a burkolt gyarmatosításnak, egy olyan impériumnak, amelyekben a történelmi országrészek a délromán csizma alatt élnek.

- Ezek a román autonomista törekvések, amelyekről a világ nagyon keveset tud, még a magyar közvélemény előtt sem ismertek eléggé, gyakorlatilag elszakadást kívánnak Bukaresttől? Talán régiók kialakítását Románián belül?

- Hadd folytassam azzal, hogy a burkolt gyarmatosítás rendszere elsősorban a két világháború között volt tapasztalható, az utóbbi évtizedekben már nagyon sok beruházást eszközöltek a Romániához csatolt területeken is. De Trianon után másféle román irányzat érvényesült, Erdély és a történelmi román országrészek "nivellálására" törekedtek, felbecsülhetetlen anyagi javakat, művelődési kincseket vittek el Erdélyből, ami félkoloniális vagy burkolt koloniális rendszerre vallott.

- Aradról, Szatmárnémetiből elvitt gyárakból épült fel a román nehézipar Bukarestben, Brailán. Nyilván a gyárakkal együtt kellett áttelepülniük a Kárpátok déli oldalára a magyar munkásoknak is, akik addig az aradi, szatmári gyárakban dolgoztak. Ez az irányzat és népi kivándorlás 1945 után már nem folytatódott. Mégis félkoloniális rendszerről beszélhetünk?

- Máig megmaradt abból a félkoloniális rendszerből a lojalitási, bizalmi válság. Elegendő végigtekintenünk azoknak a személyeknek a születési helyén, akik Trianon után, de akár az utóbbi évtizedekben kulcspozíciókat töltöttek be a román államapparátusban. Fel a miniszterekig a kulcshelyeket 80-85%-ban délrománok foglalták és foglalják el. Ez azt jelenti, hogy az ókirályságbeli, főként délromán vezető oligarchia erős fenntartásokkal él az erdélyi és bánsági románokkal szemben is.

Konkrét kérdésedre válaszolva, nem hiszem, hogy ezek a román autonomista, regionalista törekvések bárminemű elszakadást céloznának meg. Számomra ez elképzelhetetlen, hiszen Nagy-Románia fenntartásának kérdésében a románság úgy összetart, mint a bogáncs. Ezt most tisztelettel mondom, hozzátéve: bárcsak mi, magyarok lennénk ennyire összetartók a nemzet kérdéseiben!

Nem a román állam szétdarabolására törekszik a román autonomista gondolat, hanem a délromán oligarchia előjogait szeretné megnyírbálni. Éppen ezért a bukaresti hatalom érdeke az, hogy a román önkormányzati törekvéseket a magyar veszély hangoztatásával, fantomveszélyek falrafestésével gátolja meg, vagyis a románság belső kohéziójára támaszkodva, azt megszólítva fojtson el bármiféle ésszerű decentralizációt, autonómiát.

- Vannak gyakorlati megnyilatkozásaik is ezeknek a román autonomista elképzeléseknek?

- A Kárpátoktól nyugatra mind jobban érződik ez az igény gazdasági és kulturális vonatkozásokban. Például a Mócvidék visszaköveteli a két háború közötti időkben élvezett előjogait, főként a faipari és kézműipari termékek értékesítése terén. Bukovinában is tapasztalni hasonló törekvéseket. Igaz, hogy nagyon óvatos kísérletek ezek. Felerősödésükben az erdélyi magyarságnak katalizátor szerepe lehet. Most még féken lehet tartani a román autonomista törekvéseket a magyar veszélyre hivatkozva. De ha mi, magyarok így is, úgy is felvállaljuk és megvalósítjuk a magunk autonómiáját, akkor értelmetlenné válik, hogy egyes tájegységek románsága saját magát lefékezze.

- Tőkés László nagyváradi református püspök, az erdélyi magyar önrendelkezés következetes híve és nemzetközi tekintélynek örvendő harcosa nagy tisztelettel beszél a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének példamutatásáról, amellyel a Kárpát-medencében elsőnek hirdette meg és dolgozta ki a magyar autonómia három alapvető formáját, a személyi, kulturális és területi autonómia tervét. Igen ésszerű és a kisebbségi magyarság megmaradását szolgálja Duray Miklósék, az Együttélés Politikai Mozgalom javaslata a magyar lakta Dél-Szlovákia területi és közigazgatási felosztására. Ezt ezekben a hetekben fogadták el az Együttélés országos kongresszusán. Ezek az eszmei tisztázások, ezek a fellépések - közéjük kell sorolnunk nyilván a kárpátaljai autonómia kezdődő kiépítését is - hatottak-e és mennyiben az erdélyi magyar közgondolkozásra?

- A Magyarországon kívül élő magyar népcsoportok legitim szervezetei jelen vannak a Kelet-Európai Népcsoportok Fórumán, az elmúlt két évben képviselőik rendszeresen találkoztak, és a vezető ideológusoknak alkalmuk nyílott gondolataik, elképzeléseik egyeztetésére, összhangba hozására.

- Noha ez az állandó, visszatérő vád ellenünk...

- Másrészt ez a helyzet azt követeli meg, hogy megoldást találjunk a magyarság megmaradására, kisebbségi körülmények között is. A területi autonómia és a többi autonómia-formák között én különbséget teszek olyan értelemben, hogy a területi önkormányzat könnyen magyarázható az elszakadás utolsó előtti lépéseként, és a többségi propaganda így is magyarázza. Emiatt a mai román politikai helyzetben nem tartom célszerűnek csupán deklaratív szinten felvetni a területi autonómia igényét, mikor ennek most sem a gazdasági, sem a szervezeti, sem a szociálpszichológiai háttere, illetve bázisa nincs meg, ugyanakkor alkalmat nyújt a többség védekező reflexének feléledésére és a román propaganda könnyen megtorpedózhatja az autonómiának azokat a formáit is, amelyeket igenis már most meg lehetne valósítani.

- Mire gondolsz konkrétan?

- Legfőképpen a személyi autonómiára, amit mi szövetségi önkormányzatnak nevezünk. Belső választásokon alapuló tisztújítás a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben, az önkormányzati struktúra kiépítése és ezzel párhuzamosan, erre alapozva a kulturális autonómia megteremtése, lépésről lépésre haladva. Úgy gondolom, hogy ez a program katalizátorként hathat az egész ország demokratizálódására is.

- Ez lenne a megoldás a Vajdaságban és a Felvidéken is?

- Elvileg igen. Viszont Jugoszláviában polgárháború dúl, a Felvidéken pedig - megítélésem szerint - a szlovák politikum monolitikusabban nacionalista, mint a román közvélemény. Tehát hiába a taktikázás, hiába nem tűzik napirendre a területi autonómiát, így is rájuk húzzák a vizes lepedőt. Akkor tehát az egyetlen reális út az, amelyre léptek. Hiszen a döntő tényezők, amelyek felé a követeléseik hathatnak, a nemzetközi fórumok, illetve a nemzetközi döntések, az arbitrázs lehetősége, belátható időn belül. Az esetben előnyt jelenthet a vajdaságiaknak és a felvidékieknek, hogy már időben bejelentették igényüket az önrendelkezésre, nemcsak a tárgyalások megkezdésekor.

- Felvetődik a kérdés: ugyanez a logika érvényes-e Erdély esetében is?

- Válaszom az, hogy igen. Abban a pillanatban, amikor egy ilyen nemzetközi arbitrázs lehetősége körvonalazódik, akkor az erdélyi magyarságnak is programjába kell iktatnia a területi autonómiát, hogy legyen tárgyalási alap. De ha ez nem következik be, akkor szerintem a területi autonómia felvetésével többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.

- Az erdélyi magyar köztudat megkésettsége az önrendelkezés kérdésében a vajdasági és felvidéki törekvésekhez viszonyítva magyarázható-e azzal, hogy az előbb említett két régióban drasztikus nemzeti elnyomatás, kitelepítések, tömegmészárlások sorozata erősítette és edzette meg a magyar ellenállást a lelkekben, miközben Erdélyben - noha ott is voltak terrorakciók, magyar pogromok, Szárazajta, Csíkszentdomokos - az az időszak jóval "békésebb" volt, de ugyanakkor éppen ez a "békesség" lefegyverzőleg hatott, hatalmas, az egész magyar társadalmat érintő ámítás érvényesült?

- Két dolgot kell itt pontosítanunk. Az egyik az, hogy a Felvidéken és a Délvidéken is léteznek kollaboráns irányzatok. A Felvidéken egy magát liberálisnak nevező polgári párt, amelyik mintapéldánya a politikai asszimilációnak. Ez a párt szlovák politikát folytat magyarul és megvan győződve arról hogy nem látna tragédiát abban, ha a magyarság felszívódna a többségi szlovákságba. Ugyanis ez egyáltalán nem veszélyeztetné annak a rétegnek az érdekeit, amelyet ez a párt képvisel.

A délvidéken is vannak kollaboráns politikusok, de számottevő kollaboráns mozgalom nincs. Mármost, ami Romániát illeti, erről kell szólnom másodszor, valóban igaz magja van annak, hogy a Groza féle politika hosszú évtizedekre egyféle önámítást indukált a magyar fejekben, azt az illúziót keltette, hogy a hatalom kiszolgálásával ki lehet ügyeskedni a túlélést. Én ezt a magatartást jó értelemben vett labanckodásnak tartom. A mohácsi gerinctöréstől máig eltartó szociálpszichológiai átkunk, de azon vagyunk, hogy meggyorsítsuk a gyógyulást ebből a betegségből.

- Jó értelemben vett labanckodás?

- Azokra értem, akik azért labancok, hogy a nemzetet szolgálják ezzel.

- Akaratlanul Károlyi Sándor juthat eszünkbe, meg túlsó oldalon álló ellenfele, Pálffy János, akik a magyar nemzeti célok, a megmaradás érdekében kötöttek békét 1711-ben Nagymajtényban. Mai történészek szerint ezzel megmentették azt a magyar népállományt, amely az előző évszázadokban már végzetesen megfogyatkozott (török hódoltság, stb.), és a kuruc szabadságharc katasztrofális befejeződését esetleg nem élte volna túl. Vajon a mai erdélyi magyar "labancokról" - ahogy nevezed őket - elmondhatjuk-e ezt?

- Attól függ, hogy milyen időszakot vizsgálunk. Én például csak tisztelettel tudok gondolni mondjuk olyan kiadói vezetőkre, akik a legkeményebb diktatúra idején végezték munkájukat, és a hatalom látszólagos szolgálata révén történelmi érdemeket szereztek a magyar kultúra és tudomány védelmezésében és gyarapításában. A most létező romániai féldiktatúrában azonban azt a politikát folytatni tovább, ami a totalitárius időkben bevált, az már nem realizmus, mert nem használja ki az adódó, más jellegű lehetőségeket.

- Éppen emiatt lett vízválasztó a romániai magyar politikai életben az önrendelkezés, az autonómia kérdése? Ezért váltak szét - legalábbis látszólag - bizonyos csoportosulások útjai?

- Örülök a kérdésednek, mert még most, a tavaly októberi kolozsvári önrendelkezési nyilatkozat és az idei brassói RMDSZ-kongresszus után is napvilágot látnak olyan elemzések, néha márkás írók tollából, amelyek teljesen félreértik vagy félremagyarázzák a valós helyzetet. Úgy tüntetik fel, mintha Erdélyben individualisták és kollektivisták állnának szemben egymással. Ez nem igaz. Mindenki, aki az RMDSZ-en belül tevékenykedik, az individuális szabadságot a kollektív követelmények fölé helyezi, tehát senki nem erőlteti rá a kollektív nemzeteszményt a nemzettársaira. Ilyen nem létezik. Ugyanakkor senki sem liberálisabb a másiknál a gondolkodásában, csupán némelyek így nevezik magukat, mások pedig nem. De a legindividualistább individualista is, ha lemond az önazonosság védelmének programba iktatásáról, ami tulajdonképpen kollektív jog, akkor önmagát zárja ki egy olyan szervezetből, amelynek lételeme pontosan ennek az önazonosságnak a megvédése. Kisebbségi helyzetben, kisebbségi politizálásban az egyes szavak értelme, súlya, dimenziója változik, még ha egyes elemzők ezt nem is hajlandók tudomásul venni.

Ami most már az úgynevezett mérsékeltek és az úgynevezett radikálisok közötti különbséget tette, az az önrendelkezés programba iktatása. Azért mondom így, hogy "úgynevezett mérsékeltek", mert módszereikben tudtak nagyon radikálisok lenni. Gondoljunk a Hargita megyei jelöltlisták összeállítására a parlamenti választások előtt, mikor elmentek odáig, hogy a szakadás veszélyét is felvállalták és felrúgtak mindenféle szabályt, amit az úgynevezett radikálisok soha meg nem tettek. Tehát a címkék nem jók, nem alkalmazhatók. Itt arról van szó, hogy önállóan  politizáljunk-e vagy ne. Durván leegyszerűsítve: román politikát folytatunk magyarul, vagy pedig magyar politikát Romániában. Ez a különbség közöttünk.

- Mi az úgynevezett mérsékeltek megfontolása?

- Szent meggyőződésem, hogy 99%-uk jóhiszeműségből folytatta a maga politikáját. Akkora volt a román propaganda által beléjük sulykolt veszélykép, hogy úgy gondolták, többet nem vállalhatunk fel. Számomra nagy elégtétel az, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat tavaly októberben a belső önrendelkezésről, amit konszenzusban hoztunk meg, tulajdonképpen egész gondolkodásunkat átbillentette a "román politika magyarul" oldaláról a "magyar politika Romániában" oldalára. 

                                          

                                                                                                                        BEKE GYÖRGY

Megjelent az Erdélyi Magyarság 1993/májusi számában.

Megjelent az Erdélyi Magyarság 1993/májusi számában.