Önrendelkezés a Kárpát-medencében “Nem román politikát magyarul, hanem magyar politikát Romániában.” Beszélgetés Borbély Imre RMDSZ-képviselővel

Az "Erdélyi Magyarság" című folyóirat mindvégig egész működése alatt egy tiszta magyar hangot képviselt. Nem volt véletlen, hogy egy, a Kárpát medencei autonómiával foglalkozó körinterjú keretében Borbély Imrét kérdezték az erdélyi helyzetről, az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat illetve az 1993-as brassói kongresszus után. Az interjú hangvétele a mából visszatekintve túlontúl optimistának és jóhiszeműségtől áradónak tűnik. Mindazonáltal fontos kordokumentum. (BZSA)

(A fotó a Mandragóra kávéházban készült 2004-ban nemzetpolitikai törzsasztalunk ülésén)

 (Báró Atzél Ferenc, az Erdélyi Magyarság c. folyóirat kiadója, 2003-ban az András pincében szintén egy Törzsasztal-ülés alkalmával)

Önrendelkezés a Kárpát-medencében

“Nem román politikát magyarul, hanem magyar politikát Romániában.”

Beszélgetés Borbély Imre RMDSZ-képviselővel

Kiindulva abból az alapvető mai történelmi igényből, hogy a Kárpát-medencében, egyáltalán az egész átalakuló, vérben vergődő Közel-Kelet-Európában csak a nemzetek, népek, népcsoportok önrendelkezési elvének gyakorlati érvényesítése hozhat enyhülést, megnyugvást és biztonságot többségieknek és kisebbségi népcsoportoknak, nemzeti közösségeknek egyaránt, folyóiratunk első három számában a felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyarság egy-egy hiteles képviselőjét kérdeztük meg, hogy miként alakul tájaikon az autonómia kérdése, mennyiben karolta fel az önrendelkezés eszményét a kisebbségi területek magyarsága és milyen távlatai vannak az önmagunkról való döntés igényének.

Vigyázó szemünket most Erdélyre vetjük, és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik vezető egyéniségét, Borbély Imre parlamenti képviselőt kérdezzük ugyanezekről. Borbély Imre az 1989-es fordulat óta az erdélyi magyar közélet egyik legfontosabb személyisége, az önrendelkezés feltétlen híve. A történelmi időkben élvezett autonómiájukra ma is oly büszke székelyek ezért választották meg - temesvári létére - a maguk parlamenti képviselőjévé.

- Erdélyben az önrendelkezés, az autonómia nagy történelmi hagyományokra tekinthet vissza. Gondolok a székelyek kivételes helyzetére századokkal előbb, a szászok betelepítésekor számukra a magyar király által biztosított kollektív jogokra, önigazgatásra, az Andreanumra, valamint a románok erőteljes és nem egyszer sikeres autonómia-törekvéseire a történelmi Magyarország keretein belül. Mikor jelentkezik tételesen az önrendelkezés eszménye, igénye az erdélyi magyarság körében az 1989-es romániai  fordulat után?

- Tudomásom szerint az önrendelkezés gondolata már a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalakításakor felvetődött. Az első szándéknyilatkozatok beszélnek róla, sőt szó esett Erdély autonómiájáról is. Csakhogy az akkori, főként bukaresti székhelyű RMDSZ-vezetés töröltette a szövegekből, mint nem időszerű kérdéseket. Ennek ellenére az RMDSZ-en belül kialakuló egyes csoportok soha nem fogadták el ennek az alapvető követelménynek az időszerűtlenségét és létjogosulatlanságát, s a maguk részéről mindent elkövettek, hogy az autonómia, az önrendelkezés gondolatát politikai erővé változtassák. Az első frappáns és szerintem meghatározó kísérlet erre Katona Ádámnak és csoportjának a fellépése volt 1991-ben, az 1848-as agyagfalvi székely nemzetgyűlés évfordulója kapcsán. Ez azonban nyomban kiváltotta a már előbb hadrendbe állított propaganda-gépezet működését.

- Magad az Erdélyi Szövetség egri értekezletén 1991-ben, amely egyébként az önrendelkezés elve mellett tett hitet és kiváltotta ezzel bizonyos román és magyar körök haragját, a Romániában észlelhető, a román nép körében érlelődő regionalizmusról szóltál.

- Nem beszélhetünk az 1989 utáni erdélyi magyar önrendelkezési igényekről anélkül, hogy ne említenők a román regionalista törekvéseket, elsősorban a Bánság vonatkozásában. Pontosan ez volt az, ami 1990 tavaszán beindította az általam fekete propagandának nevezett sajtó- és tévé-hadjáratot, melynek későbbi megnyilatkozása volt a Katona Ádámék kísérlete által kiváltott általános társadalmi hisztéria. Emlékeztetnem kell azokra a román fejtegetésekre, hogy a Bánságban magyar ügynökök bujtogatják a románokat azzal a céllal, hogy hívják be a Bánság királyának Mihályt, majd később a területet csatolják Szent István koronájához. Bukarestben ez volt a fő félelem, a délromán metropolisz számára az igazi veszélyt nem a magyar autonómia gondolata és terve jelentette, hanem azok a román autonomista törekvések, amelyeket a magyar igények válthattak ki. Erre feltétlenül rá kell mutatnom, mivel Romániában nagyon sok jelét látni a burkolt gyarmatosításnak, egy olyan impériumnak, amelyekben a történelmi országrészek a délromán csizma alatt élnek.

- Ezek a román autonomista törekvések, amelyekről a világ nagyon keveset tud, még a magyar közvélemény előtt sem ismertek eléggé, gyakorlatilag elszakadást kívánnak Bukaresttől? Talán régiók kialakítását Románián belül?

- Hadd folytassam azzal, hogy a burkolt gyarmatosítás rendszere elsősorban a két világháború között volt tapasztalható, az utóbbi évtizedekben már nagyon sok beruházást eszközöltek a Romániához csatolt területeken is. De Trianon után másféle román irányzat érvényesült, Erdély és a történelmi román országrészek "nivellálására" törekedtek, felbecsülhetetlen anyagi javakat, művelődési kincseket vittek el Erdélyből, ami félkoloniális vagy burkolt koloniális rendszerre vallott.

- Aradról, Szatmárnémetiből elvitt gyárakból épült fel a román nehézipar Bukarestben, Brailán. Nyilván a gyárakkal együtt kellett áttelepülniük a Kárpátok déli oldalára a magyar munkásoknak is, akik addig az aradi, szatmári gyárakban dolgoztak. Ez az irányzat és népi kivándorlás 1945 után már nem folytatódott. Mégis félkoloniális rendszerről beszélhetünk?

- Máig megmaradt abból a félkoloniális rendszerből a lojalitási, bizalmi válság. Elegendő végigtekintenünk azoknak a személyeknek a születési helyén, akik Trianon után, de akár az utóbbi évtizedekben kulcspozíciókat töltöttek be a román államapparátusban. Fel a miniszterekig a kulcshelyeket 80-85%-ban délrománok foglalták és foglalják el. Ez azt jelenti, hogy az ókirályságbeli, főként délromán vezető oligarchia erős fenntartásokkal él az erdélyi és bánsági románokkal szemben is.

Konkrét kérdésedre válaszolva, nem hiszem, hogy ezek a román autonomista, regionalista törekvések bárminemű elszakadást céloznának meg. Számomra ez elképzelhetetlen, hiszen Nagy-Románia fenntartásának kérdésében a románság úgy összetart, mint a bogáncs. Ezt most tisztelettel mondom, hozzátéve: bárcsak mi, magyarok lennénk ennyire összetartók a nemzet kérdéseiben!

Nem a román állam szétdarabolására törekszik a román autonomista gondolat, hanem a délromán oligarchia előjogait szeretné megnyírbálni. Éppen ezért a bukaresti hatalom érdeke az, hogy a román önkormányzati törekvéseket a magyar veszély hangoztatásával, fantomveszélyek falrafestésével gátolja meg, vagyis a románság belső kohéziójára támaszkodva, azt megszólítva fojtson el bármiféle ésszerű decentralizációt, autonómiát.

- Vannak gyakorlati megnyilatkozásaik is ezeknek a román autonomista elképzeléseknek?

- A Kárpátoktól nyugatra mind jobban érződik ez az igény gazdasági és kulturális vonatkozásokban. Például a Mócvidék visszaköveteli a két háború közötti időkben élvezett előjogait, főként a faipari és kézműipari termékek értékesítése terén. Bukovinában is tapasztalni hasonló törekvéseket. Igaz, hogy nagyon óvatos kísérletek ezek. Felerősödésükben az erdélyi magyarságnak katalizátor szerepe lehet. Most még féken lehet tartani a román autonomista törekvéseket a magyar veszélyre hivatkozva. De ha mi, magyarok így is, úgy is felvállaljuk és megvalósítjuk a magunk autonómiáját, akkor értelmetlenné válik, hogy egyes tájegységek románsága saját magát lefékezze.

- Tőkés László nagyváradi református püspök, az erdélyi magyar önrendelkezés következetes híve és nemzetközi tekintélynek örvendő harcosa nagy tisztelettel beszél a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének példamutatásáról, amellyel a Kárpát-medencében elsőnek hirdette meg és dolgozta ki a magyar autonómia három alapvető formáját, a személyi, kulturális és területi autonómia tervét. Igen ésszerű és a kisebbségi magyarság megmaradását szolgálja Duray Miklósék, az Együttélés Politikai Mozgalom javaslata a magyar lakta Dél-Szlovákia területi és közigazgatási felosztására. Ezt ezekben a hetekben fogadták el az Együttélés országos kongresszusán. Ezek az eszmei tisztázások, ezek a fellépések - közéjük kell sorolnunk nyilván a kárpátaljai autonómia kezdődő kiépítését is - hatottak-e és mennyiben az erdélyi magyar közgondolkozásra?

- A Magyarországon kívül élő magyar népcsoportok legitim szervezetei jelen vannak a Kelet-Európai Népcsoportok Fórumán, az elmúlt két évben képviselőik rendszeresen találkoztak, és a vezető ideológusoknak alkalmuk nyílott gondolataik, elképzeléseik egyeztetésére, összhangba hozására.

- Noha ez az állandó, visszatérő vád ellenünk...

- Másrészt ez a helyzet azt követeli meg, hogy megoldást találjunk a magyarság megmaradására, kisebbségi körülmények között is. A területi autonómia és a többi autonómia-formák között én különbséget teszek olyan értelemben, hogy a területi önkormányzat könnyen magyarázható az elszakadás utolsó előtti lépéseként, és a többségi propaganda így is magyarázza. Emiatt a mai román politikai helyzetben nem tartom célszerűnek csupán deklaratív szinten felvetni a területi autonómia igényét, mikor ennek most sem a gazdasági, sem a szervezeti, sem a szociálpszichológiai háttere, illetve bázisa nincs meg, ugyanakkor alkalmat nyújt a többség védekező reflexének feléledésére és a román propaganda könnyen megtorpedózhatja az autonómiának azokat a formáit is, amelyeket igenis már most meg lehetne valósítani.

- Mire gondolsz konkrétan?

- Legfőképpen a személyi autonómiára, amit mi szövetségi önkormányzatnak nevezünk. Belső választásokon alapuló tisztújítás a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben, az önkormányzati struktúra kiépítése és ezzel párhuzamosan, erre alapozva a kulturális autonómia megteremtése, lépésről lépésre haladva. Úgy gondolom, hogy ez a program katalizátorként hathat az egész ország demokratizálódására is.

- Ez lenne a megoldás a Vajdaságban és a Felvidéken is?

- Elvileg igen. Viszont Jugoszláviában polgárháború dúl, a Felvidéken pedig - megítélésem szerint - a szlovák politikum monolitikusabban nacionalista, mint a román közvélemény. Tehát hiába a taktikázás, hiába nem tűzik napirendre a területi autonómiát, így is rájuk húzzák a vizes lepedőt. Akkor tehát az egyetlen reális út az, amelyre léptek. Hiszen a döntő tényezők, amelyek felé a követeléseik hathatnak, a nemzetközi fórumok, illetve a nemzetközi döntések, az arbitrázs lehetősége, belátható időn belül. Az esetben előnyt jelenthet a vajdaságiaknak és a felvidékieknek, hogy már időben bejelentették igényüket az önrendelkezésre, nemcsak a tárgyalások megkezdésekor.

- Felvetődik a kérdés: ugyanez a logika érvényes-e Erdély esetében is?

- Válaszom az, hogy igen. Abban a pillanatban, amikor egy ilyen nemzetközi arbitrázs lehetősége körvonalazódik, akkor az erdélyi magyarságnak is programjába kell iktatnia a területi autonómiát, hogy legyen tárgyalási alap. De ha ez nem következik be, akkor szerintem a területi autonómia felvetésével többet veszítünk, mint amennyit nyerünk.

- Az erdélyi magyar köztudat megkésettsége az önrendelkezés kérdésében a vajdasági és felvidéki törekvésekhez viszonyítva magyarázható-e azzal, hogy az előbb említett két régióban drasztikus nemzeti elnyomatás, kitelepítések, tömegmészárlások sorozata erősítette és edzette meg a magyar ellenállást a lelkekben, miközben Erdélyben - noha ott is voltak terrorakciók, magyar pogromok, Szárazajta, Csíkszentdomokos - az az időszak jóval "békésebb" volt, de ugyanakkor éppen ez a "békesség" lefegyverzőleg hatott, hatalmas, az egész magyar társadalmat érintő ámítás érvényesült?

- Két dolgot kell itt pontosítanunk. Az egyik az, hogy a Felvidéken és a Délvidéken is léteznek kollaboráns irányzatok. A Felvidéken egy magát liberálisnak nevező polgári párt, amelyik mintapéldánya a politikai asszimilációnak. Ez a párt szlovák politikát folytat magyarul és megvan győződve arról hogy nem látna tragédiát abban, ha a magyarság felszívódna a többségi szlovákságba. Ugyanis ez egyáltalán nem veszélyeztetné annak a rétegnek az érdekeit, amelyet ez a párt képvisel.

A délvidéken is vannak kollaboráns politikusok, de számottevő kollaboráns mozgalom nincs. Mármost, ami Romániát illeti, erről kell szólnom másodszor, valóban igaz magja van annak, hogy a Groza féle politika hosszú évtizedekre egyféle önámítást indukált a magyar fejekben, azt az illúziót keltette, hogy a hatalom kiszolgálásával ki lehet ügyeskedni a túlélést. Én ezt a magatartást jó értelemben vett labanckodásnak tartom. A mohácsi gerinctöréstől máig eltartó szociálpszichológiai átkunk, de azon vagyunk, hogy meggyorsítsuk a gyógyulást ebből a betegségből.

- Jó értelemben vett labanckodás?

- Azokra értem, akik azért labancok, hogy a nemzetet szolgálják ezzel.

- Akaratlanul Károlyi Sándor juthat eszünkbe, meg túlsó oldalon álló ellenfele, Pálffy János, akik a magyar nemzeti célok, a megmaradás érdekében kötöttek békét 1711-ben Nagymajtényban. Mai történészek szerint ezzel megmentették azt a magyar népállományt, amely az előző évszázadokban már végzetesen megfogyatkozott (török hódoltság, stb.), és a kuruc szabadságharc katasztrofális befejeződését esetleg nem élte volna túl. Vajon a mai erdélyi magyar "labancokról" - ahogy nevezed őket - elmondhatjuk-e ezt?

- Attól függ, hogy milyen időszakot vizsgálunk. Én például csak tisztelettel tudok gondolni mondjuk olyan kiadói vezetőkre, akik a legkeményebb diktatúra idején végezték munkájukat, és a hatalom látszólagos szolgálata révén történelmi érdemeket szereztek a magyar kultúra és tudomány védelmezésében és gyarapításában. A most létező romániai féldiktatúrában azonban azt a politikát folytatni tovább, ami a totalitárius időkben bevált, az már nem realizmus, mert nem használja ki az adódó, más jellegű lehetőségeket.

- Éppen emiatt lett vízválasztó a romániai magyar politikai életben az önrendelkezés, az autonómia kérdése? Ezért váltak szét - legalábbis látszólag - bizonyos csoportosulások útjai?

- Örülök a kérdésednek, mert még most, a tavaly októberi kolozsvári önrendelkezési nyilatkozat és az idei brassói RMDSZ-kongresszus után is napvilágot látnak olyan elemzések, néha márkás írók tollából, amelyek teljesen félreértik vagy félremagyarázzák a valós helyzetet. Úgy tüntetik fel, mintha Erdélyben individualisták és kollektivisták állnának szemben egymással. Ez nem igaz. Mindenki, aki az RMDSZ-en belül tevékenykedik, az individuális szabadságot a kollektív követelmények fölé helyezi, tehát senki nem erőlteti rá a kollektív nemzeteszményt a nemzettársaira. Ilyen nem létezik. Ugyanakkor senki sem liberálisabb a másiknál a gondolkodásában, csupán némelyek így nevezik magukat, mások pedig nem. De a legindividualistább individualista is, ha lemond az önazonosság védelmének programba iktatásáról, ami tulajdonképpen kollektív jog, akkor önmagát zárja ki egy olyan szervezetből, amelynek lételeme pontosan ennek az önazonosságnak a megvédése. Kisebbségi helyzetben, kisebbségi politizálásban az egyes szavak értelme, súlya, dimenziója változik, még ha egyes elemzők ezt nem is hajlandók tudomásul venni.

Ami most már az úgynevezett mérsékeltek és az úgynevezett radikálisok közötti különbséget tette, az az önrendelkezés programba iktatása. Azért mondom így, hogy "úgynevezett mérsékeltek", mert módszereikben tudtak nagyon radikálisok lenni. Gondoljunk a Hargita megyei jelöltlisták összeállítására a parlamenti választások előtt, mikor elmentek odáig, hogy a szakadás veszélyét is felvállalták és felrúgtak mindenféle szabályt, amit az úgynevezett radikálisok soha meg nem tettek. Tehát a címkék nem jók, nem alkalmazhatók. Itt arról van szó, hogy önállóan  politizáljunk-e vagy ne. Durván leegyszerűsítve: román politikát folytatunk magyarul, vagy pedig magyar politikát Romániában. Ez a különbség közöttünk.

- Mi az úgynevezett mérsékeltek megfontolása?

- Szent meggyőződésem, hogy 99%-uk jóhiszeműségből folytatta a maga politikáját. Akkora volt a román propaganda által beléjük sulykolt veszélykép, hogy úgy gondolták, többet nem vállalhatunk fel. Számomra nagy elégtétel az, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat tavaly októberben a belső önrendelkezésről, amit konszenzusban hoztunk meg, tulajdonképpen egész gondolkodásunkat átbillentette a "román politika magyarul" oldaláról a "magyar politika Romániában" oldalára. 

                                          

                                                                                                                        BEKE GYÖRGY

Megjelent az Erdélyi Magyarság 1993/májusi számában.

Megjelent az Erdélyi Magyarság 1993/májusi számában.