Az RMDSZ III, brassói kongresszusa (1993. január 15.-17.) – egy eszmei gátszakadás utáni konszolidáció

Az RMDSZ első egyértelmű és letagadhatatlan kiállása a többszintű autonómia és a belső önrendelkezés mellett a Kolozsvári Nyilatkozat révén történt 1992. október 25-én. A Nyilatkozat ellenszavazat nélküli elfogadása valamint a benne foglaltak megvalósítására letett Szent Mihály templombéli eskü után összeült az Egyeztető Kerekasztal, melyben az RMDSZ minden politikai irányzata képviseletet nyert, s mely a Nyilatkozat szellemében készítette el az 1993 januárjában megtartandó kongresszusra a szövetség alapszabályát és programját módosító csomagot.

A háttéregyeztetések része volt, hogy az autonómia-nyilatkozatot elfogadtató nemzeti autonomisták akkor bölcsnek gondolt önkorlátozásképpen átengedik az elnöki pozíciót a másik oldalnak, abból a célból, hogy a szervezet egységesen építhesse az erdélyi magyar közösség autonómiáját.

Később kiderült, Markó Béla nem volt jó választás, kecskére bíztuk a káposztát, Markó ahelyett, hogy a centristákra és az autonomistákra támaszkodjon és megvalósítsa a rábízott programot (azaz vezetésével a szervezet tegyen meg minden olyan lépést az autonómia irányában, mely nem ütközik a román közjogi szabályozásba), a neptuni kollaboránsokkal kötött csakhamar szövetséget, 1996-tól pedig eltérítette a szervezetet az autonómia útjáról.

Borbély Imre is azok közé tartozott, akik kezdetben bíztak Markó Bélában. Az alábbi interjú akkor készült.

Miután bebizonyosodott, hogy Markónak fontosabb az elnöki pozíció, mint az autonomista program teljesítése, ő volt az első, aki nyíltan szembe fordult vele s egy nyílt levélben részletezte, mit és hol rontott el Markó. De az egy másik történet, a nyílt levél egyébként olvasható e hasábokon.

(A fotó 2006 nyarán készült a Cserna völgyében.)

Az RMDSZ kongresszusa – egy eszmei gátszakadás utáni konszolidáció

- Borbély Imrétől, az RMDSZ még országos elnökségi tagjától, közvetlenül a III. kongresszus elnökválasztása után, elsősorban azt szeretném megtudni, hogy szerinte az új elnök, Markó Béla személye mennyiben jelent garanciát a létrejött radikálisabb politikai vonalvezetés konszolidációjához, a kolozsvári önrendelkezési nyilatkozat előtt és után egymásnak feszülő erőcsoportosulások egyensúlyba hozásához?

- Elsősorban szeretném kifejteni a Kolozsvári Nyilatkozat gyakorlati politikai értelmét és történelmi jelentőségét. Romániában összekuszálódtak a magyarság önrendelkezés útján tett lépései, a sorrendek, a prioritások megváltoztak, elfordultak és elferdültek, mert azok a politikusaink, akik  mérsékeltnek nevezték magukat régebben - és talán még most is -, hosszú három évig minden politikai eszközt felhasználva meggátolták  e politikai célkitűzésünk nyílt felvállalását. Ez, valamint az a tény, hogy a román társadalom máig egy álparlamentáris diktatúrában él, lehetetlenné tette minálunk a tisztázó folyamatok nyilvánosságra hozatalát, a közösség előtti nyílt megvitatását a kolozsvári autonómia-nyilatkozat előtti időszakban. Nem lehetett elvégezni a nyilvánosság bevonásával azt a politikai munkát, amelyet a más, valós demokráciában élő népcsoportok teoretikusai, újságírói és politikai képviselői véghezvittek.

Tudomásom szerint az autonómiájukért oly eredményesen harcoló dél-tiroliak igenis összhangban hozták létre lépésről-lépésre mind kidolgozottabb terveiket, amíg megszületett az a változat, amelyet a római olasz parlament elfogadott. Mi egy, a bukaresti parlament által elfogadott autonómia-tervről álmodni sem merünk. Ugyanakkor azáltal, hogy ebben az elvi, legelemibb célkitűzésben nem volt konszenzus közöttünk, és az RMDSz-en belül egy óriási tábor, az elnökkel az élen, ellene szegült kezdetben az önrendelkezési törekvések meghirdetésének, lehetetlen volt ezek kivitelezési lehetőségeinek a nyílt társadalmi megvitatása, egy összhangba hozott, kodifikált koncepció kidolgozása. Bár több ilyen terv született: Szőcs Géza alkotmánymódosítási és törvénytervezete, dr. Csapó József három változatú és mind jobban kifinomított memorandumtervezete, valamint Balázs Sándor professzor önrendelkezési statútuma. Ezek között még a mai napig sem történt egyeztetés, nincsenek összhangba hozva, nem született konszenzusos döntés.

- Miért?

- Mert ehhez nálunk szükség volt még a szándék elvi felvállalására politikusaink által és annak kinyilvánítására mélyebb definíciók nélkül. Ez nélkülözhetetlen volt egy koherens autonómia-koncepció kidolgozásához. Ezért tehát a Kolozsvári Nyilatkozat jelentősége létrejöttében messze meghaladja a más hasonló nyilatkozatok jelentőségét, ugyanis ez itt Erdélyben egy mentális-eszmei gátszakadást jelentett. Lényegében csak most kezdett el áramolni lassan-lassan az az információáradat, amely szükséges ahhoz, hogy a koncepció konszenzusban kitisztuljon, majd pedig a politikai szándék közakarattá teljesedjen. Ez a nyilatkozat egyenlőre csak a politikai mandátummal döntésre jogosultaknak a többségi akaratát tükrözi.

Távol állunk még attól, hogy a tagság világosan lássa, mit is jelent a gyakorlatban ez a szándéknyilatkozat, hogy megszületése után milyen irányba indulhatunk el. Ebben az értelemben a kongresszus már egy előrelépés megtételét hozta. Az autonómia kivitelezése egy társadalmi tanulási folyamat és egy politikai szerveződési folyamat is, de mindenekelőtt egy belső, társadalmi szerveződési tevékenység. Mert abban a periódusban, amíg Romániában az álparlamentáris diktatúra tart, csak a szervezeten belül képzelhető el az önrendelkezési, az önkormányzati struktúra kiépítése. Az autonómia kiépítésének első lépcsőjét szervezeti, szervezési belügynek is tekinthetjük, ami szükségessé teszi a szervezet kétirányúságát: kifelé, a törvények alapján mi egy néppártként fogunk működni, amely befelé egy önkormányzati struktúrába szerveződik.

A személyi autonómia elvén épülő önkormányzati struktúra általános, titkos és közvetlen szavazások által jön majd létre és eképpen válhat legitimmé politikai szinten. Ez létrehoz majd egy olyan vezetőtestületet, amelyben minden képviselő az így létrejövő erdélyi magyar mini-parlamentben, közvetlen választás útján,  személyi legitimitással rendelkezik majd. Az elnökséget a többségi koalíció nevezi ki, amely egy kisebbségi kormány funkcióját vállalhatja fel, hiszen például a legitimitásnak köszönhetően joga lesz egy költségvetés kezeléséhez is. Ez jelentheti az első komoly lépést az önrendelkezés útján. A mai RMDSz még nem jogosult egy kisebbségi érdekeket érintő költségvetés kezelésére. Ha teszem azt, egy nagyobb mennyiségű pénzösszeget kapna az erdélyi magyar oktatás pénzelésére, nem tudná az ellentétes érdekeket kielégíteni úgy, hogy a pénz kezelésére kinevezett RMDSz-testület legitimitását egyes csoportok, iskolák és vidékek ne kérdőjelezhetnék meg. Mindg maradnának elégedetlenek - ami természetes -, akik a pénzelosztó testület legitimitását - jogosan! - megkérdőjelezhetnék, a bírósági pereskedésig elmenően. Viszont ha ezt a testületet egy általános választás eredménye alapján létrejött önkormányzati vezetőség nevezi ki, döntései törvényesek lesznek, mert e testület a többség akaratát fogja törvényesen képviselni költségvetési és nem csak politikai szinten.

Ezek lennének a Kolozsvári Nyilatkozat előrevetített lehetőségei. A kongresszusi határozatokban, az új szervezeti struktúra kidolgozásában lehetővé vált a kétlépcsős strukturálódás lehetősége.

Ameddig Romániában az immár alkotmányos álparlamentáris nemzeti kommunista diktatúra tart,  az önkormányzat tehát az RMDSz-en belül szerveződik. Majd amikor az igazi rendszerváltás megtörténik - három év múlva, négy év múlva, nyolc év múlva, nem lehet tudni, hogy mikor -, akkor a román parlamenti elismerés által reális és törvényes lehetőséggé válik egy igazi önrendelkezés valóra váltása, az önkormányzat reális demokrácia szintű legitimizálása. Mint tudjuk, a rendszerváltás a román demokratikus ellenzék politikai győzelméhez kötődik, amelynek jelentős szervezete vagyunk. Ebben a többé-kevésbé távoli perspektívában az RMDSz megszűnik majd politikai szervezetként működni és átalakul önkormányzattá.

Az imént felvázoltakat azonban csakis konszenzusos nemzetiségi közakarattal lehet megvalósítani, s úgy vélem, ez a kongresszusi programkidolgozás közben máris körvonalazódni kezdett. Ennek konkrét megvalósulásához csakis olyan elnök személye jöhetett számításba, aki osztatlanul élvezi a tagság bizalmát. Az elnökjelöltek közül mind Tőkés László, mind Markó Béla eleget tettek ennek az alapvető követelménynek. Úgy gondolom, Tőkés László bölcsen cselekedett, amikor nem vállalta ezt a nagy megterheléssel járó megbízatást és újraválasztott tiszteletbeli elnöki funkciójában megmaradt abban a szerepkörében, amely fölötte áll a politikai erőterek horizontális szintjének. Ugyanakkor végtelenül örvendek Markó Béla megválasztatásának, hiszen a kongresszust megelőző kerekasztal-tárgyalásokon, amelyeken a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) megbízásában részt vett az erdélyi magyar politikai paletta minden képviselője és színárnyalata, Verestóy Attilától Katona Ádámig, Magyari Nándor Lászlótól dr.Csapó Józsefig, Markó Béla kooperatív, konszenzusra törekvő személyisége a mérleg nyelvét jelentette, a kiegyensúlyozó, tisztességes racionalitást, ami számomra már előre jelezte, hogy ő az, akiben én is megbízhatom és névrokonom, Borbély László is. Szerintem Markó Béla erre a nehéz átmeneti periódusra ideális elnöke lesz az RMDSz-nek, alkatánál, felfogásánál, morális integritásánál és kooperatív mentalitásánál fogva. Megválasztására most leginkább szükségünk volt, amikor nagyon sok együttgondolkodásra, kreatív együttműködésre, konszenzus-orientáltságra lesz szükség az RMDSz-ben.

- Az inkább liberális orientációjú Szabadelvű Kör - amelynek magam is egyik alapító tagja vagyok - egyes politikusai, teoretikusai kezdetben nehezen fogadták el az autonómia megvalósításáról interjúkban elmondott és különböző brosúrákban közzétett elképzeléseidet, a Kolozsvári Nyilatkozat megszületése érdekében kifejtett titáni erőfeszítéseidet.

- A  Szabadelvű Kör nem egy homogén csoport, hiszen a Szabadelvű Kör tagjai között olyan jó barátaim vannak, mint Toró T. Tibor, András Imre, Kolumbán Gábor és nem utolsó sorban Te is, és gondolom, hogy a Veletek érzett szellemi rokonságot feltételezhetjük a többi kollégátokról is. Gondolom, már csak ennél fogva is lehetnék a Szabadelvű Kör tagja, hiszen a régi és új barátságok azért jöhettek létre és azért tarthatók fenn, mert nem csak magam vallom, hogy liberális a felfogásom, de eddigi életem is, gyermekeimhez, azok neveléséhez való, a legbizalmasabb barátságig elmenő viszonyulásom is, az 1989 előtti munkahelyi viszonyaim is mind azt bizonyítják, hogy nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is a személyi szabadság igaz híveként élek. Kutatómérnökként olyan munkakörökben dolgoztam, ahol nem volt szükség arra, hogy autokratikus reflexeket építsek ki magamban, mert a kutatásban inkább az individuum elismerésén alapuló, szinergetikus együttgondolkozást feltételező munkastílus alkalmazása volt célravezető még a diktatúrában is.

Ami egyes Szabadelvű Körbeli kollégák az autonómia ügyben kifejtett tevékenységemmel szembeni idegenkedését illeti, pszichológiailag talán köze van ahhoz a lejáratási kampányhoz, amelyet a román ultranacionalista szárny fejtett ki személyem ellen az utóbbi hónapokban és amelyben egyes képviselőtársaim is tevőlegesen segédkeztek. Most nem akarok neveket mondani, de a romániai magyarság politikai életét figyelemmel követők körében köztudott, kik azok, akik szerint összefüggést lehetne találni személyem és egy hipotetikus székely fegyverkezés, vagy pedig egy romániai polgárháború tudatos gerjesztése között.

Gondolom, ennek a mesterségesen gerjesztett sátáni képnek az egyesek tudatalattijában való villongása, valamint annak a ténynek, hogy liberális gondolkodásom dacára nyíltan és fenntartás nélkül vállalom magyarságtudatomat és fenntartás nélkül szeretem a nemzetemet, köszönhető egyes Szabadelvű-körösök személyem iránt táplált ellenérzése. Annak, hogy nemzetem ügyét fenntartás nélkül az individuális ügyeim fölé helyezem, ellenségképet provokáló hatása van egyesek tudatában, mert feltételezik rólam, hogy én ezt másoktól is elvárom. Ez viszont már nem igaz! Ez szerintem mindenkinek a saját döntése. De ha mindenkinél saját döntése alapján alakulhat ki ez a személyes elvi prioritás, akkor engedtessék meg nekem, hogy elhivatott magyar legyek, amit viszont én nem várok el senkitől Nincs meg bennem az árnyalata sem annak a szándéknak, hogy  csoportos érzelmet, érdekeket és célkitűzést ráerőszakoljak egyénekre.

- A kongresszuson, egyes román újságírók által azonnal kifogásolt esemény a Barki Éva Mária bécsi nemzetközi jogász, a Nemzetközi Erdély Bizottság és a kisebbségben élő etnikai népcsoportok európai védelmi szervezetének (FUK) elnöknője felszólalása volt. Az elnöknő arra próbálta rávenni az RMDSz politikusait, hogy fogalmazzák meg minél világosabban és mondják ki minél nyíltabban a romániai magyarság autonómia- és önrendelkezési igényeit, jogköveteléseit. Szerinte ezzel sokkal nagyobb bizalmat ébresztenek az ügy iránt mind a demokratikus románság, mind a nemzetközi politikai intézmények körében. Hiányolta politikusaink részéről a világos beszédhez, az áttetsző politikához való bátorságot és az őszinteséget. Ugyanezeket az igényeket a munkálatokon kívűl is megfogalmazta az RMDSz II. kongresszusán, másfél évvel ezelőtt, protokoll keretbe szorított beszédében, de legtöbben figyelmen kívül hagyták szavait. Mintha a Kolozsvári Nyilatkozat után az RMDSz politizálási stílusa is közelebb került volna a Barki Éva által hangoztatott európai igényekhez, de nem teljesen...

- Barki Éva Mária kongresszusi felszólalása indokolt ismétlése volt tavalyelőtti beszédének, annál is inkább, mert ez a kongresszus egy temperamentális visszalépés volt a Kolozsvári Nyilatkozathoz képest...

- Jó értelemben vett visszalépés...

- Hogy jó vagy rossz értelemben, ennek eldöntését másokra bíznám, én tömegpszichológiai hatásként értelmezem. A Kolozsvári Nyilatkozat az előtte levő állapothoz képest óriási ugrás volt előre. Most egy természetes visszarendeződés tanúi vagyunk, amely viszont nem fogja elérni a szándéknyilatkozat megszületése előtti bátortalansági szintet. Egy kis visszafogottság, visszarendeződés szükséges ahhoz, hogy az addig nagyon előretörő, az önrendelkezési igényt radikális megfogalmazással és nyíltsággal felvállaló politikusok, mint Szőcs Géza, Kolumbán Gábor, dr. Csapó József és jómagam, valamint azok, akik utolsó pillanatig körmükszakadtáig azt ellenzték, tehát amíg ezek a politikusok lecsillapodnak, megnyugszanak, és összeállva egy közös frontot alakítanak. Azok akik elől voltak, egy kicsit hátra kell lépjenek, hogy azok, akik hátrább voltak előrébb jöjjenek.

Az a tény, hogy a kongresszus előtti szándékegyeztető kerekasztal-vitákon megfogalmazódott célprogram beépült az új alapszabályzatba és a programba, garantálja számomra azt  a lehetőséget, amely szükséges ehhez a megfontolt, lépésről lépésre megvalósuló önkormányzat létrehozásához.

Bárki Éva nincs abban a helyzetben, hogy pontosan érzékelje ezeket a dimenziókat a maguk sokszor kegyetlen valóságában, hiszen ő nem él itt Erdélyben. Bár tudja, nem éli át, mit jelent a romániai látszatdemokráciában működő féldiktatúra agresszív és fondorlatos politikai dzsungelében számára normális és egyértelmű dolgokat keresztülvinni, akár a magyarság körében is. Ezért olyan megoldásokat vetít a mi helyzetünkre, amelyek megvalósíthatók a működő demokráciákban, de itt még nem.

- Ő nem reagálja le, ezek szerint, azt a pszichológiai nyomást, ami...

- A politikai nyomást is...

- A politikai nyomást, ami pszichológiailag személyekre, az RMDSz-tagságra, a politikusokra is hat....

- De ez politikailag is számottevő különbség, mert nem csak mi vagyunk kitéve a politikai nyomásnak, hanem a románság is. Ezért van egy küszöb, amit mi soha nem szabad átlépjünk. Ezt a küszöböt mindig magasabbra kell emelnünk, de amíg ez nem sikerül, nem szabad lépnünk. Ezt a kettős játszmahelyzetet Barki Éva nem érti, mert nem éli meg. Szerintem az önrendelkezési, önkormányzati törekvés nagyobb kibontása csak fölösleges támadási felületet nyújtott volna ultranacionalista ellenségeink számára. Minél több paragrafust fogalmazunk meg, annál többe lehet belekötni. Persze ezek konkrét megfogalmazásának az ideje is el fog jönni néhány hónap múlva.

- Gyere közelítsük meg a szabadság inkább metafizikai perspektívájából a Barki Éva - Erdélyi Mérsékeltek - Erdélyi Liberálisok hármas ellentétet. Azért is kérdem, mert te voltál az a politikus, aki pragmatikus előretöréssel olyan használható megoldásokat kerestél és személyes példáddal is olyan előrelépési lehetőségekre mutattál rá szabadságjogaink megszerzése érdekében, amelyektől a liberálisok egy csoportja is visszariadt. Holott nem másról volt szó, mint a személyi szabadság igényének politikai felébresztéséről, individuális tudati szinteken, amelynek ideje volt, hogy bennünk, romániai magyarokban is felszínre kerüljön. Minek köszönhető az a jelenség, hogy nálunk egyes liberálisok nem a nemzeti radikalizmustól, hanem a szabadságjogaink, szabadságeszmék nem csak irodalmi-kulturális ünnepségeken való kihírdetésétől, nyílt politikai megfogalmazásától óvakodnak?

- Ami a kollektív szabadságjogok kérdését illeti, úgy látom, hogy ebben a Szabadelvű Kör megosztott. Egyesek olyan akciókban vesznek részt, amelyek ellentmondanak a liberalizmus alapvető követelményeinek. Ez az én magyarázatom az általad említett jelenségre.

Megjelent az utóbbi időben több nagyon vitriolos hangnemben írott, populista szólamokat használó, az RMDSz vezetősége ellen kelt cikk és felhívás, amely a Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárnő által kezdeményezett hatalomkisajátítási vádban csúcsosodott ki, meg nem nevezett, de többes számmal illetett (tehát nem csak Domokos Géza) vezetőségi taggal szemben. Ezt a furcsa hangú, vádaskodó, cselekvésre buzdító felhívást több Szabadelvű Kör-tag is aláírásával szentesítette. Az ilyen hangnemben írt cikkek és felhívások politikai jelentőségével nem szeretnék foglalkozni,  csak abban az esetben, ha sajtónkban tovább is fennmarad ez a destruktív, bomlasztó hangnem. Ha elcsendesedik, mint ahogy itt a kongresszuson sem tudott lényegében hangot kapni, akkor nem fogok kielemzésével időt tölteni.

Amennyiben ide célzott a kérdésed, én nem találok racionális magyarázatot erre a jelenségre. Ez a csoport fantomcsatározást folytat. Amit imént az ördögképről saját személyemre vonatkoztatva említettem, úgy néz ki, létezik Tőkés László, dr. Csapó József, Szőcs Géza és Kolumbán Gáborra vonatkoztatva is. Én azt hiszem, a Cs.Gyimesi-csoport hangadói mechanikusan átveszik a magyarországi, késélre menően megosztott helyzetet, az MDF - SZDSZ pártosságot, és keresve kutatják, hogy nálunk ki is az a hatalmat kisajátító nemzeti radikális politikus, akit ezzel a váddal meg lehet bélyegezni. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy e csoportosulás tagjainak tudatalattijába bevésődnek azok a panelek, amelyeket a román nemzeti kommunista sajtó propagandája rólunk, a román nemzeti közösségnek szánt, és önkéntelenül keresik azokat a magyarokat, akikre ezek a fantomképek érvényesek.

Ezen cikkek nem konstruktív vitára érdemes állásfoglalást tükröznek. A populizmus annyira kiizzik belőlük, mint egyes magyarországi szélsőjobb pamflettekből. Az RMDSz négy országos jelentőségű választáson vitte urnákhoz a romániai magyarságot romániai, magyarországi és külföldi fórumok által egyaránt elismerten. Ennek a lemért legitimitású szervezetnek vezetőtestülete a kongresszus és az azt helyettesítő Küldöttek Országos Tanácsa. Ez a testület összhangban, konszenzussal határozta el a kolozsvári önrendelkezési nyilatkozat meghozását. Ez azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb politikai legitimitással tette meg azt, amelyre a romániai magyarság nevében ma egy testület képes, kivéve a referendumot.

Ezzel a nyilatkozattal szembeállítják azt a groteszk pretenciót, hogy a KOT az autonómia-kérdésben nem kérte ki a szakértők véleményét.

A KOT-ba többnyire politikusokat és politikában jártas jelölteket delegálnak a különböző alapszervezetek, akikről feltételeznünk kell, hogy bizonyos politikai és közösségi érdekekre vonatkozó tudásanyagot hordoznak magukban. A szakértelmet én a Gutenberg óta érvényes klasszikus módszerrel szeretem ápolni magamban, szakkönyvek olvasásával, tanulmányozásával. Meggyőződésem, hogy nagyon sok KOT-beli küldött társam hasonlóan cselekszik. Emellett sokunknak alkalma volt a szakmában korifeusoknak számító, nemzetközi jogászokkal, politikusokkal, politológusokkal is megtanácskozni a kérdést. Mindezek tükrében nevetségesnek találom az olyan felháborodott hangú ellenvetéseket, hogy a KOT miért merészelt döntést hozni, mielőtt részletesen tanácskozott volna a (cikkszerző) szakértőkkel? A cikkek is azt sugallják, hogy a nyilatkozat után nyissunk vitát arról, ami már eldöntetett és kinyilváníttatott. Erre a mai világban egyetlen politikai úzusban van párhuzam: Iránban, a parlament döntései után felülvizsgál egy másik fórum, a főpapok tanácsa vagy az Imám, amely egy felsőbb szintről, Allahtól kapja politikai legitimitását. Iránban fundamentalista Iszlám Köztársaság működik olyan politikai gyakorlat alapján, hogy a már meghozott politikai döntéseket egy, az Istentől kapott legitimitású testület felülvizsgálja.

 Az RMDSz viszont itt Erdélyben nem egy, az iránihoz hasonló, fundamentalista, irracionális demokráciát akar kiépíteni a magyarság számára.

1993. január 17. Brassó

                                                                                                          Kozma Szilárd

Megjelent az Orient Expressz 1993. február 12.-i számában, valamint módosított formában a Pesti Hírlap 1993. január 27.-i számában.

Borbély Imre az RMDSZ első kongresszusáról

Borbély Imre, az RMDSZ későbbi elnökségi tagja és parlamenti képviselője az 1990 áprilisában Nagyváradon megtartott első kongresszuson megfigyelőként vett részt. A későbbiekben, az 1991-ben megkezdett közös munka során ismerte meg közelebbről azokat a politikusokat, közöttük a két elnökjelöltet, akik e kongresszus főszereplői voltak.

Nagyváradon esély mutatkozott arra, hogy egy olyan tiszta ember kerüljön az elnöki székbe, akik nem a vélt román tűrőképsséghez igazítja a magyar érdekképviseleti szervezet célhorizontját, hanem a magyar létérdekekhez. Ezt az esélyt nem sikerült megragadni.

Borbély Imrét az első kongresszusról Tóth Károly Antal, a legendás „Ellenpontok” című folyóirat egykori szerkesztője faggatta. A szöveg részét képezi a „Harc a nemzet érdekében” című kötetnek. (BZSA)

Az RMDSZ nagyváradi kongresszusán. A szövetségi elnök megválasztása

BI: Ez volt az első kongresszus, amelyen részt vettem, de nem küldöttként, hanem egyszerűen elmentem oda vendégként, amikor megtudtam, hogy hol és mikor rendezik meg. Azt hiszem, Budapesten voltam éppen, és onnan útban hazafelé megálltam Nagyváradon.

Annak a váradi kongresszusnak egyik tétje az volt, hogy a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontját alkalmazzák-e vagy sem az RMDSZ-re. A kérdés az volt, hogy ezt a pontot az RMDSZ mint politikai erő elismeri, és támogatja-e? Ezzel kapcsolatban két dologban kellett dönteni. Egyrészt arról, hogy általánosságban alkalmazzák-e a román választási törvény előkészületeinél, illetve annak megváltoztatásában. Másrészt pedig arról, hogy a kongresszus alkalmazza-e saját magára, vagyis az RMDSZ kongresszuson belül alkalmazzák-e a 8-as pontot kritériumként vagy nem. Vagyis, hogy megfogadjuk-e azt az elvet, hogy az RMDSZ választmányában, a frakció tagjai között, valamint a vezető testületekben, beleértve az elnöki posztot, ne lehessen olyan személy, aki tagja volt kommunista nomenklatúrának és/vagy a volt Securitaténak.

A volt Securitate tagjainak vonatkozásában abszolút konszenzus volt, viszont a kommunista nomenklatúra tíz évre történő kitiltása az RMDSZ vezető testületeiből fölkavarta az indulatokat, hiszen ott a kongresszuson is szép számmal voltak olyanok, akik a kommunista érában vezető tisztségviselők voltak.

TKA: Tudtak helyezkedni.

BI: Vagy odaküldték őket, vagy megbízást kaptak, vagy maguktól is tudták – esetleg Domokos Géza biztatására is –, hogy oda kell jönni, és tülekedni kell. A volt nomenklatúra tagjai, a megbízható párttagok, alapszervezeti titkárok, az egykori „hivatalos magyarok” spontánul feldúsultak az RMDSZ középgárdájában.

TKA: A Nemzeti Megmentési Frontról szólj néhány szót, kérlek. Azt hiszem, erről nem beszéltünk.

BI: A Nemzeti Megmentési Front 1989 nyarán alakult második vonalbeli kommunistákból, akik a soron következő pártkongresszuson, 1989 őszén szerették volna átvenni a hatalmat. Megalakulásukat és programjukat ismertették a Szabad Európa Rádióban. Vélhetően már ekkor maguk mögött tudhatták a KGB támogatását, ezzel együtt Ceauşescu résen volt, s a pártkongresszus ugyanúgy zajlott le, mint a korábbiak. 1989 decemberében elérkezettnek vélték az időt a cselekvésre, s mint már szó volt róla, kiegyeztek a hadsereggel és a titkosrendőrséggel, majd betöltötték a Ceauşescu bukásával keletkezett hatalmi vákuumot. 1990 után a Front párttá alakult, és Iliescu vezetésével az 1990-es választásokon kétharmados győzelmet aratott az akkor még gyerekcipőben járó, többé-kevésbé demokratikus pártok fölött. Ez utóbbiak között mindenekelőtt a Nemzeti Liberális Pártot, valamint a Nemzeti és Kereszténydemokrata Parasztpártot kell említeni.

TKA: Tehát a Nemzeti Megmentési Front valójában pártnak nevezhető?

BI: Pártnak nevezhető, és tulajdonképpen nem volt más, mint a régi kommunista pártnak az átvedlett, magát szociáldemokratának nevező óriáspárt-alakzata.

TKA: És az RMDSZ mi volt ebben az időben?

BI: Az RMDSZ független szervezet volt. A bukaresti központ egyrészt serkentette a megyei szervezetek létrejöttét, másrészt a spontán módon megszerveződött megyei szervezeteket magába olvasztotta.

Nézetem szerint, ha Iliescu a Nemzeti Megmentési Frontot vezetve, az általa megbízott magyarokon keresztül szerepet játszott az RMDSZ életre hívásában, úgy tekinthetjük, politikai szándéka az volt, hogy a magyar szervezet a Front magyar tagozatává váljon. Sok esetben de facto úgy is működött, mintha az lenne.

Nagyváradon tehát a Temesvári Nyilatkozat nyolcas pontjának a szervezetünkben való alkalmazása volt az egyik fontos téma. A lehetséges elnökjelöltek akkor Szőcs Géza, Domokos Géza és Király Károly voltak.

Közülük a nyolcas pont végérvényes formájában legalábbis Domokos Gézát biztosan érintette volna. Hiszen ő nomenklatúra tag volt a decemberi események idején is, mert a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagjaként érte a nagy változás. Ezzel szemben Király Károlyt ki lehetett volna a temesvári nyolcas pont hatálya alól vonni, hiszen ő, bár korábban a nomenklatúra tagja volt, de mint ilyen, szembeszegült Ceauşescuval akkor, amikor még senki nem mert szembeszegülni. Benyomásaim szerint Király Károly talpig igaz magyar ember.

Tehát ha a temesvári nyolcas pontot alkalmazzák, akkor tulajdonképpen Domokos Géza nem lehetett volna elnök. És ez volt a fő tétje a kongresszusnak.

Különböző állásfoglalások voltak. Meg kell jegyezzem, hogy sajnos a nemzeti oldal részéről is. Olyan beállítások is elhangzottak és közszájon forogtak, hogy a temesvári nyolcas pont voltaképpen a kollektív bűnösség elvén nyugszik, tehát azt feltételezi, hogy minden nomenklatúra tag és minden Securitate-tag bűnös, és ez szemben áll a demokrácia alapjaival, a jogállamiság alapjaival.

Nos, ez számomra egy nagyon furcsa érvelés, hiszen a forradalmi változás azért történt meg, mert előzőleg egy bűnös rezsim, egy bűnös diktatúra volt. Ez a kollektív megbélyegzés – mert valóban az volt – ennek a rezsimnek a közvetlen felelőseit és hordozóit érintette.

TKA: Akik kollektíve vezették azt.

BI: És akik felelősek a rendszer  bűneiért.

Nos, ezekkel szemben a temesvári nyolcas pont nem azt írja elő, hogy őket koncentrációs táborba kell zárni, azt sem, hogy be kell őket börtönözni, azt sem, hogy a fő felelősöket föl kell akasztani, ahogy egy hasonlóan bűnös rendszer fölszámolása után Nürnbergben a fő felelősöket felakasztották. Erről nem szól a temesvári nyolcas pont. Arról sem szól, hogy életfogytiglan megvonják tőlük a politikai szerepvállalás lehetőségét. Arról lett volna szó, hogy bizonyos mélységig, amit a kongresszus határozott volna meg, az RMDSZ testületeiben ne vegyen részt érintett személy. Vagyis a kollektív veszélyt hordozó egyéneket szűrte volna ki ez az elv elfogadása esetén.

TKA: Mit akart tehát megakadályozni?

BI: Azt, hogy a Választmányban, majd a Küldöttek Országos Tanácsában, amely az RMDSZ belső szabályrendszerét volt hivatott artikulálni, ne legyenek ott azok az egyének, akik részt vettek a volt elnyomó apparátusban, mert feltételezhető volt, szerintem joggal, hogy távirányítottá válhatnak. Tehát az RMDSZ-hez nem tartozó régi szálak aktivizálódnak, és a román hatalom rajtuk keresztül közvetlenül hatással lehet arra, hogy az RMDSZ különböző testületei miként döntenek. Például, hogy akarja-e vagy sem a szervezet hivatalosan követelni az autonómiát.

Ugyanez az RMDSZ elnökére is érvényes. Ha a nomenklatúra tagja volt, ez azt a veszélyt hordozta magában, hogy ő esetleg a régi bizalmi szálak mentén a román hatalom akaratát fogja rákényszeríteni vagy „rámanipulálni” az RMDSZ-re. Ez például Domokos Gézára minden szempontból ráillett. Nagy valószínűséggel alkalmazható ugyanez a feltételezés Domokos Géza elvtársaira is, azokra, akiket ő hívott meg bizalmi alapon a kongresszusra, s nyertek ott mandátumot a Választmányban való részvételre.

TKA: Domokos Géza kihívója Szőcs Géza volt.

BI: Igen, a Nyugatról hazaérkező Szőcs Géza, aki nagyon nagy népszerűségnek örvendett a fiatalság és az értelmiség köreiben. Viszont érzésem szerint a volt nomenklatúrásoknak, a kommunista párttagoknak súlyos fenntartásai voltak vele szemben, és részükről kifejezett ellenszenv övezte.

Tehát ha a temesvári nyolcas pontot alkalmazták volna a nagyváradi kongresszuson, akkor a testület által saját kebeléből megválasztott Választmány demokratikus szempontból megfelelőbb összetételű lett volna, jobban szavatolta volna, hogy a tiszta magyar akarat érvényesüljön, és nem a román hatalom által közvetlenül befolyásolt szándék tükröződjön a döntéseiben. Vagyis mind Szőcs Géza, mind pedig Király Károly, aki ugyan nem volt hivatalos jelölt, jobb alternatívát nyújtott volna, mint Domokos Géza. Ez egy más történelmet jelentett volna. Mert a történelem utóbb bizonyította, hogy a félelem vagy aggodalom, ami a nomenklatúrához, mint kívülről megszólítható, irányítható képződményhez kötődött, nem volt alaptalan. Ennek tudható be, hogy az autonómia igényének a hivatalos vállalása az RMDSZ-en belül csak 1992. október 25-én történt meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásával. Addig az RMDSZ programja és hivatalos álláspontja szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem volt autonomista mozgalom.

TKA: Mikor volt Nagyváradon a kongresszus?

BI: A nagyváradi kongresszus 1990. áprilisában volt, majd 1991 májusában rendezték meg a marosvásárhelyi kongresszust, és 1992 októberében ült össze a Küldöttek Országos Tanácsa, mely egyhangúan elfogadta az autonómia nyilatkozatot. Amennyiben Király Károlyt vagy Szőcs Gézát Nagyváradon elnökké választják, a kongresszus közfelkiáltással az autonómiát, mint politikai igényt kimondhatta volna, képviselhette volna, és meg is szavazhatta volna. Hiszen Király Károly ezen a véleményen volt, és ezt a véleményt képviselte már akkor, amikor Iliescu megbízta Domokos Gézát az RMDSZ létrehozásával. Tehát ő abban a pillanatban, amikor megválasztották volna, azt mondta volna: az elnöki programom az autonómia. Nem kellett volna egyáltalán idegőrlő, sok energiát lekötő belső harcot vívjunk azért, ami nyilvánvaló volt: hogy autonómiát kell követelni. Tehát ez a fékhatás annak is betudható, hogy nem alkalmazták a nyolcas pontot Váradon.

TKA: Az előbbiekben vázoltad azt, hogy milyen problémák megoldása várt erre az kongresszusra. Mi történt ott, mi volt a te részed ebben az egészben, és végül milyen eredménnyel végződött?

BI: Az én csak háttérbeszélgetések formájában tudtam az eseményekre hatni. Nem voltam küldött. Az az összejövetel gyermekcipőben járt, nem volt szabályzata, ügyrendje, működtetési szokásjoga. A szervezők zavarba jöttek, amikor az első fél órában Pillich László javaslatára nem várt, nem tervezett szavazásra került a sor. Valószínűsíthető, hogy ha kívántam volna, akkor megkapom a lehetőséget arra, hogy elmondjam a véleményemet a mikrofonba. Viszont hozzám nagyon közel álló barátok teljesen ellentétes véleményt nyilvánítottak az ügyben, egyesek azt mondták, hogy lépjek föl, és mondjam, hogy igen, a nyolcas pont az rendkívül fontos, és mások pedig azt mondták, hogy ne tegyem ezt, mert ez kollektív bűnösséget jelentett volna, és (a következő szavakat megnyomva) elveszítjük Domokos Gézát, akire szükségünk van.

Hozzá kell tenni, hogy felszólalásom elmaradása nagyrészt annak köszönhető, hogy temesvári vagyok. Szinte semmilyen összeköttetésem az erdélyi és a partiumi magyarsággal nem volt. Jószerivel senkit nem ismertem. Nekem az egész terra incognita volt. Mi évente jártunk Erdélyt látni turistaként. Tőlünk, Temesvártól, 400 kilométerre van a magyarok által sűrűn lakott Székelyföld. Oda mentünk lelkileg föltöltődni, egyébként mi szórványban éltünk Temesváron.

Ebből az is következett, hogy ismeretlen voltam ott, a kongresszuson, és csak azokat ismertem, akik Temesvárról jöttek. Nem tudtam, hogy Domokos Géza jó lesz-e, vagy nem. Akkor például nem tudtam, hogy Domokos Géza a Román Kommunista Párt központi bizottságának póttagja volt. Én semmit nem tudtam róla. Pedig tudhattam volna, hogy a Kriterion Könyvkiadónak a vezetője, és bár sok Kriterion könyvet vásároltam, sohase föl vetődött fel bennem, hogy valaki ott fönt harcol azért, hogy ezek a könyvek megjelenhessenek. Természetes dologként éltem meg, hogy Románia megengedi a magyar könyvek megjelenését, és lám, ezek között milyen sok jó könyv is található. Szőcs Gézáról és Király Károlyról a Szabad Európa Rádióból hallottunk. Akkor mi úgy tekintettünk erre az adóra, mint a szabad sajtó egyetlen elérhető orgánumára, amit teljes mértékben hitelesnek gondoltunk.

TKA: Az előbbiekben említetted, hogy Iliescu szemelte ki Domokos Gézát az RMDSZ élére. Ezt mikor tudtad meg?

BI: 1992-93-ban. Amikor személyes szimpátia vagy barátság szövődött köztünk Király Károllyal. Hosszan elbeszélgettünk egy párszor, és akkor tudtam meg tőle ezeket a dolgokat.

TKA: De nem szavaztál volna Domokos Gézára.

BI: Nem szavaztam volna Domokos Gézára. Nem. De erre nem is került volna sor, mivel nem volt politikai verseny, a szerepeket megosztották, Domokos Géza lett az elnök és Szőcs Géza a főtitkár.

Lényegében az, hogy az RMDSZ saját magára alkalmazza-e a nyolcas pontot, úgy dőlt el, hogy amikor már fele-fele arányban megoszlottak a vélemények, akkor Cs. Gyimesi Éva kért szót, és fölvezette, hogy miért is kell a temesvári nyolcas pontot alkalmazni. Nagyon jól érvelt, lényegében Szőcs Géza mellett és Domokos Géza ellen, de egy furcsa dolog történt akkor. Domokos Géza felállt az elnökség asztalától, odament a mikrofonhoz és hosszasan ecsetelte, hogy ő nem akar pozíciót, hogy ő csak a nemzetet akarat szolgálni, és ha kell visszavonul. Cs. Gyimesi Éva akkor azt mondta, hogy „nem rád gondoltam, Géza” és homlokon csókolta az elnököt. És ez a jelenet akkor eldöntötte a dolgot.

TKA: Gyakorlatilag tehát nem a józan ész, hanem egy ilyen érzelmi pillanat volt, ami eldöntötte.

BI: Igen, ez akkor megítélésem szerint eldöntötte a dolgot, utána pedig már nem volt kérdés az, hogy az RMDSZ a nyolcas pontot saját magára nem fogja alkalmazni. Ehhez hozzá kell tennem, hogy mikor arról beszéltek, hogy miért is kell nekünk a temesvári nyolcas pontot kiiktatni, és nem alkalmazni miránk, Domokos Géza mellé mindig odabiggyesztették a fölszólalók Király Károly nevét is. Ez engem már akkor is ösztökélt arra, hogy mégiscsak szólaljak föl, és mondjam meg, hogy Király Károly nincs a nyolcas pont hatálya alatt, hiszen éppen azért, mert az egyetlen magyar politikusként szembeszállt Ceauşescuval, és világgá kürtölte, hogy Romániában elnyomják a magyar kisebbséget, őt a diktátor már jóval a rendszerváltás előtt megfosztotta a nomenklatúristai minőségétől. Legalábbis a Szabad Európa Rádióból így tudtam. Nekem ő egy élő hős volt, akinek aggódtunk az életéért éveken át. És lehetett tudni róla, hogy ő Karánsebesen egy faipari vállalat igazgatója lett, vagyis nem a pártapparátus fizette, hanem az ipar.

TKA: És most utólag hogy ítéled meg a végeredményt és a következményeit?

BI: Végül egy eléggé felemás döntés született, ami a románságnak is a furcsállását váltotta ki. Az RMDSZ ugyanis mint politikai formáció, mint a választásokban részt vevő erő, követendő politikai platformként elfogadta a nyolcas pontot, de nem alkalmazta saját magára. A furcsállás jogos, mert a két állásfoglalás üti egymást. Egyik a másikat kizárná.

Szóval ez a döntés született Nagyváradon.

Most visszatekintve az a véleményem, hogy ha a váradi kongresszus alkalmazza a nyolcas pontot saját magára vonatkozóan, és nemcsak a románság fele tartja hasznosnak, akkor Domokos Géza nem kerül az RMDSZ élére. Ez megspórolta volna az RMDSZ-nek azt az óriási energiát, amit arra fecsérelt Domokos Géza elnöklete alatt, hogy az autonómiát elfogadja, mint célt.

TKA: Most visszatekintve hogy látod, vagy akár már az akkor, az azt követő periódusban hogyan láttad Domokos Gézának a tevékenységét, és hogy az az erdélyi magyarság életére hogyan hatott vissza?

BI: A Bukarest–Predeál-i közös utunk tapasztalata világossá tette előttem, hogy mennyire igazam volt, amikor azon a véleményen voltam, hogy a nomenklatúrát távol kell tartani a politikai törvényhozástól. Itt vissza kell térjek ahhoz, hogy az RMDSZ – ellentétben a román politikummal – alkalmazhatta volna az 8-as pontot az elnökre is, mert nem volt szüksége egy politikai hatalommal felvértezett emberre ahhoz, hogy keresztülvigye ezt a dolgot, hiszen maga a kongresszus volt a döntő fórum.

“Ki kell törni az öngáncsoló, bűvös körből!”

1996 őszén Németh Tünde nagyváradi újságíró készített egy nagyívű interjút Borbély Imrével a Kapu című folyóirat számára. A beszélgetés nagy része sajnálatos módon ma is aktuális. Ma is ugyanúgy felülről lefelé áramlik a pénz az RMDSZ-szen belül és ma is elsősorban magára költi azt a szervezet és nem nemzetépítő programokra, hogy a nemzeti kataszter rég naftalinba tett célkitűzését ne is említsem.

A tudásközpontú nemzetfejlesztés ma is elsőrendű nemzetstratégiai imperatívusz, akárcsak a szubszidiáris nemzetstruktúra, ami lényegében az egyes kisebbségbe kényszerült nemzetrészek autonómiáját és határokon átívelő magyar újraegységesülést, gazdasági, kulturális, és amennyire lehet politikai reintegrációt jelenti.

“Magyarországon (a kommunizmus idején, megjegyzés tőlem, BZSA) nemzeti érzést és a szabadságvágyat egyaránt elaltatták. Megszűnt a modern nemzetekre jellemző viszonylagos érték- és szóhasználati homogenitás. A magyar társadalom különböző részeiben alapvető fogalmak (mint ügyszeretet, hűség, kötelesség, áldozatvállalás, elhivatottság, közösség, nemzet, nemzeti érdek, haza, patriotizmus, hit) mást és mást jelentenek. Van akinek ezek a fogalmak szentek, fontosak, ugyanakkor sajnos sokakban erős ellenérzést, visszatetszést szülnek. Ez a bomlás tünete. Ezen kell változtassanak a szervesítő algoritmusok, a magyarságon belül fellelhető különböző érték- és szóértelmezési rétegeket egy olyan fokú átjárhatóságra, ha nem is homogenitásra, kell hozni, hogy a közös érdekeket felismerjék és a közös érdekek védelmében a közös értékeket megtalálják. Ez azt jelentené, hogy egy újabb nemzeti szintézis jönne létre, amely immár megfelelne a XXI. század követelményeinek.”- mondja Borbély Imre.

Sajnos, a jobboldali térfélen zajló totális háború nem ebbe az irányba mutat. Ettől függetlenül igaz, hogy

“Ki kell törni az öngáncsoló, bűvös körből!”

(interjú Borbély Imre Hargita megyei képviselővel)

(Fotó: BZSA, fotószerkesztés: Borbély Szilárd)

- Lassan szállóigévé válik Antall József hajdani, zárt körben elhangzott, majd 89/9o-ben beteljesített fogadkozása, miszerint "alábukik és kibekkeli őket". A politikai szerepvállalásra való évtizedes tudatos felkészülésnek köszönhetően Antall József 1989 nyarán már meghatározó formálója volt a magyar átalakulásnak. Első kérdésem az lenne, hogy föllelhető volt-e hasonló tudatos készülés a politikai pályára 1989 előtti életvezetésében?

- Nem készültem célirányosan a politikai pályára, de az 1989 előtti évtizedekben mindvégig számoltam azzal, hogy az erdélyi magyarság történelem- és politikaformáló mozgásterének kitágulásával esetleg közéleti szerepet kell vállalnom. Erre predesztinált közösségcentrikus, katolikus neveltetésem és történelmi, politológiai, szociológiai érdeklődésem  is. Legfőképpen a civilizációtörténet, a mentalitások, kultúrkörök irányából közelítettem meg a létező valóságot. Hogy választott szakmám mégis a reál-tudományokhoz kötött, annak a társadalom-tudományok Ceausescu korabeli kommunista indoktrinációja volt az oka.  

1989-ben, a magyarországi reformfolyamat felgyorsulásának idején lépett a nyilvánosság elé Tőkés László. Az emlékezetes Panoráma interjú legfőbb üzenete - számomra is - az volt, hogy elérkezett a szólás ideje. Azokban a hónapokban néztem át újra mindazon anyagokat, amiket félretettem az elmúlt évtizedben, a társadalomtudományi szakkönyvek mellett többek közt a Der Spiegel, az Economist releváns számait. Többedmagammal feldolgoztuk és rendszereztük a Magyar Rádióból 1988/89 folyamán felvett politikai adásokat. 1989 október végén, november elején eljutottam oda, hogy egy földalatti liberális párt létrehozását tartottam közvetlen célnak itt, Temesváron. Lényegében meg akartam osztani egy baráti körrel mindazt, amit tudtam már a liberalizmusról s amit Romániai vonatkozásairól gondoltam, egyrészt Kantot, másrészt pedig az erre vonatkozó politológiai tanulmányokat, cikkeket olvasva, amelyek a nyugati sajtóból eljutottak hozzám hegymászó és barlangász barátaim által. De a történelem megelőzött, pár hónapon belül már szabadon alakulhattak a legkülönbözőbb ideológiai pártok s a magyarság politikai érdekartikulációja is viszonylag szabad teret kapott.

- Az imént is említette, és barátai előtt is közismert, hogy a liberális eszmekör iránt köteleződött el ebben az említett két évtizedben. Az is köztudott, hogy "keresztény és nemzeti-liberális egységkeret"-ben fogalmazta meg politikai hitvallását. Akkor mivel magyarázza azt, hogy a magyar újságíró-társadalom nagy része mégis a jobboldallal, a keresztény-konzervatív gondolatkörrel hozza kapcsolatba nevét?

-  Ez nagyrészt a magyar politikai eszmetörténeti hagyomány tisztázatlanságának köszönhető.  A magyar szabadelvű hagyomány csakúgy mint a nyugati, alapvetően két, egymással sokkal inkább szembenálló, mint egymást kiegészítő eszmekörből táplálkozik. Az egyik a szerves liberalizmus, az egyént hagyománykötötte lényként, társadalmi, közösségi kontextusban tételező Burke-i, Tocqueville-i gondolatvilág, melynek talán legnagyobb magyar képviselője Széchényi István. A másik a Hobbes-ra visszavezethető, de Locke filozófiájában kicsúcsosodó dogmatikus, sokszor papírszagú, antropológiai optimizmustól fűtött, erőltetetten absztrakt liberalizmus, mely az egyénen és az államon kívül nem enged be semmit az elméleti konstrukciójába. Így értelemszerűen nem tud mit kezdeni pl. az államhatárokkal nem minden esetben egybeeső etnikai határok által kreált problémacsomaggal, egyszerűbben szólva a nemzeti, nemzetiségi kérdéssel. A liberalizmus ezen ága a nemzeti érzületet mint irracionális, potenciális veszélyfaktort kiiktatni igyekszik.  A kétféle liberális hagyomány Magyarországon intézményes síkon, a pártpalettán is artikulációt nyert: a Fidesz a nemzeti kohéziós erők jelentőségét felismerő, a határon túli magyarság érdekeit hangsúlyosan felvállaló politikai erő, míg a Szabad Demokaták Szövetsége az egész nemzeti problematika és általában a hagyományos értékek iránt közömbös vagy azokkal szemben ellenséges.

Ugyanakkor a dogmatikus liberalizmus világmegváltó messianizmusa a szocialisztikus irányzatok indulataival rokonítható. Részben ennek is köszönhető, hogy a magyar pártpaletta újrarendeződése és a belső öntisztulási folyamatok lezajlásával ma az SZDSZ koalícióra lépett az MSZP-vel, a Fidesz pedig az MDF-et és a KDNP-t valamint az MDNP-t tartja potenciális szövetségesnek.

Az SZDSZ holdudvarába tartozó magyar médiaértelmiség, mely finoman szólva túlreprezentált a jelenlegi magyar sajtóban, igyekszik az SZDSZ liberalizmusát "valódi" és egyedül autentikus liberalizmusként feltüntetni. A liberalizmust a konzervativizmussal szemben tételezik, holott a két politikai filozófia szerves együttélését, egymásbaérését mi sem ábrázolja jobban, mint hogy az általam említett organikus liberálisokat az érték-konzervatív ideológiai irányzatok és a  dogmatizmust levetkőzött liberálisok egyaránt magukénak vallják. Tisztán kell látni, hogy a konzervatív politika ma éppúgy elfogadja klasszikus liberális premisszákat, mint ahogy a társadalmi valóságot tudomásul vevő liberalizmus is integrálja a konzervatív értékeket.

Voltaképpen tehát a közösségi problémákkal szemben ellenérzést tápláló magyarországi médiaelit önmagának fenntartott értelmezési monopóliumáról van szó?

Alapvetően igen. A magyarországi média tulajdonképpen egy liberálisra átfestett kommunista sajtó. Ezek az újságok annak idején a proletár internacionalizmus nevében űzték a nemzetellenes politikájukat, Moszkva közvetett irányítása alatt. A Kádár-Aczél féle, a nemzeti öntudatot legyalulni igyekvő és a magyar szabadságvágy elaltatását, "lekenyerezését" célzó politikai kurzus által kitermelt sajtóról van itt szó. Mára a proletár internacionalizmust felváltotta a globalista kozmopolitizmus. Előbbi az orosz imperializmust szolgálta, utóbbi a rendszerváltó országokba 1989 óta betört multinacionális, globalista finánctőke és médiahatalom érdekeit. A szervilizmusra nevelt sajtónak még szempontot sem kellett váltani, csak a nemzeti kohéziót és valós szabadságvágyat lejárató érvpanelek feliratát átcserélni a tudományos szocializmusról a kozmopolita libertinizmusra. Ez utóbbinak egyébként, mint már utaltam rá, annyi köze van a szerves, jobbközép liberalizmushoz, mint az előbbinek modern szociáldemokráciához. Egy ilyen sajtó szemében bármilyen szerves liberalizmus veszélyes, amely a létező társadalmi igényekből a közösség érdekét és értékeit tisztelve és osztva, ezeket a politikai programokba beépítve igyekszik a liberalizmus paradigmáján belül cselekedni. Világos, hogy egy ilyen sajtó éppen ezért a szerves liberalizmust próbálja egybefesteni a jobboldallal, azt pedig a szélsőjobbal, pontosan úgy, mint ahogyan a fasiszták annak idején a szociáldemokráciát próbálták a kommunizmussal összemosni, vagy ahogy a kommunisták ugyanazt a szociáldemokráciát a fasizmussal.

- Ez magyarázatot ad a magyar médiának a torzítására, de mit lehet kezdeni az erdélyi médiával, amiben nem észlelhető ez a liberális átfestés. Kétségtelen, hogy a kommunista beidegződések itt is megvannak, viszont az Ön által említett libertinizmus, a szabadosság sokkal kevésbé hódított teret, és a nyugati fogyasztói társadalom-képlet hagyomány-romboló hatása is sokkal kevésbé érzékelhető. Mivel magyarázható, hogy az erdélyi médiában is ugyanúgy igyekeznek lejáratni a Tőkés László nevével fémjelzett eszmei-politikai irányzatot, mint Magyarországon, jobboldaliként, ultraradikálisként, szélsőségesként aposztrofálják a hozzá hasonlóan gondolkodókat, köztük Önt is?

- Ultraradikálisnak, szélsőségesnek tudomásom szerint engem csak a kormánysajtó, tehát a román sajtó nevez, és azt hiszem, hogy nem érdemes erre kitérni. Ami számunkra fontos, az a romániai magyar sajtó. Két külön magyar sajtóról beszélhetünk Romániában. Az egyik a Ceausescu idejéből átöröklött sajtós gárda által működtetett,  erre szinte teljes mértékben állnak azok a fejtegetések, amelyeket a kádári korszakból átöröklött magyarországi sajtóról szólva megfogalmaztam. Le kell vonni mindenesetre a nemzetellenes komponenst, ami még a kollaboráns magyar sajtóban sem észlelhető.[1] Itt ugyanis retorikai szinten létezik magyar elhivatottság, a labanc szárnyban éppúgy, mint a kuruc szárnyban, míg Magyarországon kimondottan a magyar nemzetérzés és nemzeti kohézió elleni irányultságról beszélhetünk a túlsúlyos szociál-liberális sajtó esetében. Kitapinható viszont a román politikum iránti lojalitás, illetve szervilizmus, ami egyre megy. Ugyanakkor pedig ez a sajtórész egzisztenciájában egyre inkább kötődik az RMDSZ jelenlegi vezetéséhez, így mindinkább annak szája íze szerint ír, s ez sok mindent megmagyaráz.

Romániában egy másik magyar sajtórész is létezik. Én a független romániai magyar sajtóban, amely leginkább Szőcs Géza nevéhez kötődik, de van még néhány objektív sajtótermék, - az újságírók részéről legalábbis - nem olvastam elmarasztaló bélyegeket. Ami pedig a jobboldali eszmevilágot illeti, mint már kifejtettem, a liberalizmus mind gazdasági síkon, mind ideológiai síkon érintkezik ezzel. Másrészről pedig, ha van még egyáltalán a jobboldali címkének stigmatizáló hatása, az az elmúlt negyven év állami propagandájának köszönhető, s középtávon el fog kopni.

- Véleménye szerint negyedik hatalom-e Romániában a sajtó, illetve milyen szerepet tulajdoníthatunk az erdélyi magyar sajtónak a politikacsinálás folyamatában?

- Romániában, akárcsak másutt, a mindinkább információközpontú világban, a totalitárius vagy autoriter, nyers erőre és terrorra alapozott hatalomgyakorlást  egyre inkább a manipuláció váltja föl, tehát a sajtó valóban jelentős hatalom. Ez az egész sajtóra, az erdélyi magyarságot körülvevő egész médiára vonatkoztatható, mely azonban egyáltalán nem homogén. A romániai magyar közösséget ugyanis négy főbb irányból éri médiahatás. Az egyik a romániai román sajtó, a másik az erdélyi “hivatalos”  magyar sajtó, a harmadik az erdélyi független magyar sajtó és a negyedik a magyarországi média, melynek hatása Erdélyben nem annyira egyirányú, mint az anyaországban, hála a DUNA TV-nek. Ezek médiahatások összessége határozza meg nagymértékben az erdélyi magyarság politikai kultúrájának a fejlődését, politikai opcióit és természetes, hogy az e hatások közötti óriási törésvonalak lényeges áttétellel, de lassan levetülnek az erdélyi magyar tömegekre is. Ez nagy baj ugyan, de szerencsére inkább a városi lakosságra vonatkoztatható. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az erdélyi magyarság erősen kötődik az egyházaihoz. Nem lehet az erdélyi magyarságra nézve érvényesnek tekinteni azokat a szociológiai felméréseket, amelyeket Magyarországon készítenek, ahol egy szekularizált, sőt, vallásellenes többséggel állunk szemben. Ha profánul is hangzik, de Romániában a leghatékonyabb média a szószék. Véleményem szerint az egyházak vannak legnagyobb hatással a romániai magyar tömegekre, s ez a kognitív-pszichés befolyás messze meghaladja a sajtóét. Nem lehet kellőképpen kihangsúlyozni és méltatni azt a pozitív, kiegyenlítő hatást, azt a társadalmunkat a nyugati keresztény értékrend mentén szervesítő építőmunkát, amivel egyházaink közösségünket erősítik, és bátran mondhatom, bizonyos fokig vezetik is.

- Tehát végül is a sajtó mint olyan, a kifejezetten szakmai intézményrendszerként elkülönült médiavilág, ön szerint nem képvisel negyedik hatalmi ágat, vagy egyáltalában hatalmi ágazatot?

- Úgy gondolom, hogy nem helyes negyedik hatalomról beszélni a média esetében, hanem a klasszikus államhatalmi ágak mellett -  a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom mellett - még három hatalmi szférát kell megnevezni: a gazdaságot, a médiát és az egyházakat, mint olyan társadalmi alrendszereket illetve intézményrendszert, melyek a tulajdonképpen hatalmi szférára, a politikai rendszerre s így a klasszikus három hatalmi ágazat tevékenységére is jelentős hatást gyakorolhatnak.

- Az RMDSZ II. Kongresszusán előterjesztett tanulmányában a társnemzeti státuszt jelöli meg mint a romániai magyarság számára elérendő legfőbb célt. Időközben az RMDSz politizálása, a Kolozsvári Nyilatkozatot követően különösképpen, a belső önrendelkezés elve mentén fogalmazódott meg. Az autonómia gondolata bekerült a programba, az RMDSZ áttért az állammodell-elvű önépítkezésre, kidolgozásra került a nemzetiségi törvénytervezet, s mint közismert, és most már az első statutum is elfogadást nyert. Felfoghatók-e az említett mozzanatok úgy, mint a társnemzeti státusz felé tett lépcsőzetes közeledés?

- Igen, teljes mértékben. Hiszen a társnemzeti koncepció abból a nyilvánvaló tényből indul ki, hogy az erdélyi magyarság számánál, kultúrájánál, politikai emancipációjánál fogva, - más mentalitási, gazdasági, szociológiai tényezőket is figyelembe véve - képes arra, hogy megálljon a saját lábán mint önálló nemzet. Ez a felismerés a társnemzeti koncepció alapja. Tehát nekünk nincs szükségünk olyan pozitív diszkriminációra a megmaradásunkhoz, mint általában egy kisebbségnek. Álljon itt ellenpéldaként a bánsági szerb kisebbség: ha ők megkapnák a kulturális autonómia lehetőségét, és ahhoz pusztán azt az adórészt, amit ők befizetnek a tanügyre és a kultúrára, ebből a visszaáramló pénzrészből nem lennének képesek fenntartani egy teljes iskolarendszert, egyetemmel együtt. Tehát többletre, pozitív kivételezettségre lenne szükségük ha identitásukat hosszútávon meg szeretnék őrizni. Az erdélyi magyarság viszont, ha megkapná azt az adórészt, amelyet már így is úgy is fizet a tanügyre és a kultúrára, abból teljes mértékben fenn tudná tartani mind az erdélyi magyar tanügyet, mind pedig a kultúrát. A romániai szerb kisebbség egyértelműen egy bizonyos pontosan meg nem határozható, de kétségtelenül létező küszöbérték alatt van, ezzel szemben az erdélyi magyarság egyértelműen az említett köszöbérték fölött.

A nemzetté válás a XIX. században úgy ment végbe, hogy egy-egy etnosz egészében létrejött az együvétartozás érzülete, valamint az igény arra, hogy ezt az együvétartozást intézményesítse, identitását védje. Az önrendelkezési jog alapján önállóságra, önálló államiságra törekedtek. A nemzettéválás tehát közakarat alapján történik, célja a független államstruktúra elérése.

A társnemzeti koncepció ezzel szemben nem a teljes függetlenséget, teljes szuverenitást s ebből következően az önálló állam megalapítását célozza meg, hanem egy országon belül olyan államstruktúrát, amely részben fedi az állami intézményeket, részben pedig külön áll attól. Tehát részben párhuzamos, részben pedig egyazon államstruktúrára nyúl vissza - mindenféleképpen legfőbb célja az identitáshoz kötött kompetenciák teljes átvállalása, természetesen az ehhez való pénz és szabad döntésjog alapján.

Ha tekintetbe vesszük, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elvi megfogalmazására alapozva a III. Kongresszus pontosan az államstruktúrát tekintette modellnek az RMDSZ önépítkezésében, akkor világossá válik, hogy az RMDSZ azon az úton halad, hogy nemzeti önkormányzati keretté váljon, amelyen belül artikulálódnak bizonyos politikai áramlatok. Ez teljesen egyezik a társnemzeti koncepcióval. Ugyanígy teljes mértékben harmonizál a társnemzeti koncepcióval a háromszintű autonómia célkitűzés is. Az eddig kidolgozott statutumok is mind ezirányban hatnak. Nem csak Csapó doktor statútum-tervezete, hanem pl. Szilágyi N. Sándoré, mely szinte kimondva, a társnemzeti koncepciót célozta meg statútumtervében.

- A Kolozsvári Nyilatkozatból következő kétféle továbblépési lehetőséget egy 1992 végén kelt, Magyarországon és idehaza is megjelent tanulmányában vázolta föl. Az egyik lett volna az egylépcsős, amiben az RMDSZ lefekteti az összes követelését, és egyszerre valamennyit próbálja kiharcolni, a másik pedig a lépcsőzetes - amelyre lényegében az Ön tanulmánya kihegyeződik. Mint később Brassóban kiderült az RMDSZ meghatározó erői is ebben találták meg a konszenzust. A fokozatos építkezésben, az egyes intézménystruktúrák fölállításában látták az önfejlesztés lehetőségét, amelyek azután élhetnek azzal a hatalommal, amit rájuk ruház egy politikai alku keretében a román állam.

Szomorú tény, hogy a két kongresszus között eltelt időszakban, az emlékezetes Neptun-botrány alkalmával ez az intézményi keret nem nyújtott kellő biztosítékot arra, hogy az RMDSZ programjával ellentétesen cselekvőket a partvonalra állítsák.  Később a Tőkés László elleni példátlan, Nagy Benedek nevéhez fűződő támadás is kifejthette romboló hatását: a magyar sajtó hónapokig foglalkozott egy teljességgel képtelen rágalommal. Nagy Benedek pedig ma is a parlamentben ül, sőt újabb mandátum elnyerését reméli. Kérdésem tehát megfelelő-e az a struktúra, amely mindezt lehetővé tette?

-  A neptuni különutas, kollaboráns tárgyalás SZKT általi elítélése, valamint Nagy Benedeknek a tiszteletbeli elnököt megcélzó puccskísérletének visszaverése, alapjában koncepciózus, az autonomista politika leglényegéből fakadó elvi cselekedetek voltak. Ezeket a kollaboráns sajtórész úgy tüntette fel, mint erőharcot, személyi civakodást, holott határozottan nem az volt. Ezen esetekben végső soron működtek a Szövetség önvédelmi mechanizmusai. Más kérdés, hogy a parlamenti csoport elég későre jutott oda, hogy a felelős posztokból leváltsa a Neptun-gateben jeleskedő politikusokat, holott ez lett volna az SZKT elítélő határozatának logikus következménye.

Ennél sokkal egyértelműbben, elvi síkon is kudarchalmaz kötődik az RMDSZ elmúlt 4 évének politikájához. Mi sem nagyobb kudarc annál, hogy a program legfontosabb - már a III. Kongresszus előtti kerekasztal-tárgyalásokon leszögezett - sarkalatos célkitűzései,  az érdekvédelmünk, önsegélyző programunk alapjául szolgálni hivatott önfelmérés, a regisztráció nem történt meg, hogy a belső demokrácia kiépítését, valamint a tagság és politikusok közeledését szavatoló belső választásről ne is szóljak. Az is mérhetetlen lemaradás, hogy közösségünk célorientálását és céljaink külföldre, illetve a román politikum felé való közvetítését  szolgáló statutumok nem készültek el.

Az ön kérdése, hogy mindez strukturális hiba-e.

Egyike vagyok az állammodell első szorgalmazóinak, hiszen a társnemzeti koncepció megalkotása idején már tulajdonképpen ezt céloztam meg. Az 1991-ben megjelent “Merre vigyük végzetünk” című dolgozatom is a “nemzetre jellemző intézmények”, tehát az államstruktúra kiépítését jelöli meg sarkalatos programpontként. Ezzel együtt le kell szögezni egy pár dolgot. Egy ilyen államstruktúra akkor működik, ha a belső demokrácia működik benne. Hiszen nem belső  totalitarizmust akarunk kiépíteni, hanem belső demokráciát. Ennek viszont feltételei vannak. Pokol Béla nagyon jól rámutatott arra, hogy egy keret - még ha demokratikus játékszabályokat is beleértjük a keretbe - csak akkor működik jól, ha a reális hatalom megoszlása esélyegyenlőséget szavatol. Az esélyegyenlőség, a fairness princípium a valódi demokrácia előfeltétele. Ez az RMDSZ esetében sajnos nem adott.

Elsősorban az RMDSZ-hatalomgyakorlás fő eszközére, a pénzre gondolok, annak útjára és hatására. Mivel a szövetségi intézményrendszer fenntartásához szükséges pénz nem csak a tagdíjakból jön össze, nincs lentről-fölfele működtetett kontrollmechanizmus. A pénz és az ellenőrzés lehetősége szinte kizárólag föntről lefele. Az Ügyvezető Elnökség az  átvevő és elosztó mechanizmus kulcsszerve. Így aztán az apparátus hatalma nem lentről fölfele, hanem föntről lefele épül. Az RMDSZ-költségvetés nem felel meg a demokratikus államháztartások két alapvető követelményének, melyek közül az egyik átláthatóság a másik parlamenti - nálunk SZKT - hatáskörbe vonás. A Romániára jellemző jogi visszásságok miatt a bevételi oldal átlátszósága politikailag nem volt minden esetben indokolt. Viszont a kiadások eltitkolása az SZKT elől semmiképpen sem tartható fenn. Soha nem történt egy olyan beszámoló, ami az utolsó részletig kimutatta volna, hogy mire ment a pénz és mi a befektetés várható haszna. Arról nem is szólva, hogy olyan kimutatás sem készült, mely annak felmérésével foglalkozott volna, hogy a befektetések a remélthez képest milyen hasznot hoztak. Még kevésbé dönthetett ebben az SZKT, annak dacára, hogy ezt a problémát a kerekasztal-tárgyalásokon többször is felvetettük. Az, hogy ki mikor, mire és mekkora juttatást kapott, az politikai állásfoglalásának magyarázata lehet. Gondolok itt az apparátusra meg a sajtónak ama részére, amely az RMDSz-en keresztül kap szubvenciót. Ilyenformán a pénz lassan a hatalomgyakorlás eszközéből átlényegül hatalomforrássá, s így az esélyegyenlőség megszűnik.

Ez a IV. Kongresszuson vált nyilvánvalóvá, amikoris küldöttek csoportjai érkeztek kötött mandátummal. Közgyűlések, sőt, egyes esetekben választmányok döntöttek még otthon, hogy a kongresszuson melyik jelöltre szavazzanak, anélkül, hogy megelőzően találkoztak volna az összes jelölttel. Kizárólag a hatalom - pénz - birtokosa mellett döntöttek ily módon. A kongresszusi programbeszédek - a tulajdonképpeni megmérettetés - értelmetlen üresjáratokká süllyedtek. A látszatdemokratikus szavazás csak fügefalevél a pénz-manipulatív hatalom számára.

Konklúzióképpen: a struktúra jó - de nem működik teljes egészében, emellett pedig a működtetés sem felel meg kellő mértékben a demokrácia premisszáinak.

Erről eddig miért nem esett szó?

Mindig megvan bennünk a fenntartás, hogy a “kényes” ügyek esetleg további szétmorzsolódást eredményeznek. Talán azért, mert a tagság nagy részében a vita, a kritika visszatetszést kelt, függetlenül attól, hogy annak mi a háttere és célja. Sok emberben elsődleges a nyugalomra való igény. A mindinkább ellehetetlenült gazdasági helyzettel küzdő erdélyi magyar munkavállalók és földművesek szemében a munka nélkül maradottakról, nyugdíjasokról nem is beszélve, a pénzügyekkel való visszaélések, a kevés pénz helytelen vagy nem optimális célokra való költése méltán vált ki ellenreakciót - netán kiábrándulást, sőt a közös ügytől való elfordulást. Ezért nem mélyedtünk bele eddig ebbe az  egyébként központi fontosságú téma nyílt színi vitájába. Én az egy évvel ezelőtt kelt nyílt levelemben kitértem erre a problémára is, elsősorban a regisztrációval, az önfelméréssel kapcsolatban. Az azóta eltelt év fényesen bizonyította a levelemben foglaltak helyességét.

Markó Béla viszont Szőcs Géza kapcsán éppenséggel ebben a témában kezdeményezett vitát. Ez nem egyéb olcsó figyelemelterelésnél - az RMDSZ-t nyomasztó valóság az, hogy újabb év telt el anélkül, hogy megvalósultak volna a sarkalatos programpontok. Az RMDSZ nem Szőcs Géza állítólagos pénzkezelési hiányosságai miatt, hanem éppenséggel Markó Béla bizalmát bíró tisztségviselők helytelen költségvetési súlypontozása miatt nem teljesítette immár évek óta a programot. Ami a Szőcs Géza elleni támadásokat illeti, ezek pontosan beilleszkednek azon megnyilvánulások sorába, mellyekkel a múlt rendszerben kompromittálódott vagy csak egyszerűen sunyító figurák a hiteles ellenállók diszkreditálására törnek.

Én azon a véleményen vagyok, hogy több bizalommal kell lenni a nem aktívan politizáló erdélyi magyarsággal szemben - ami azt jelenti, hogy igenis bizonyos dolgokat el kell magyarázni, de nem egyes embereknek és elvétve, hanem a közösség tudáshátterét kiépítve, szervezetten, egy egész célorientáltan kialakított csoport segítségével. Azon a véleményen vagyok, hogy nem csak a politikusok között, hanem a választók között is arra a táborra kell támaszkodni, mely áldozatokra kész, olyan emberekre, akiknek az önazonosság szent, aki gyermekét magyar iskolába íratja még akkor is, ha ez nehézségekbe ütközik, és nem románba azért, mert “az jobb a gyereknek”. Egy függetlenségi mozgalomban, az autonomista politikában a tenniakarók helye van elöl.

- Ebből a helyzetképből az következik, hogy létezik az RMDSZ élén egy olyan csúcsvezetés, amely elsősorban a saját pozíciójának megőrzésére törekszik. Nem érdekelt tehát semmiféle helyzetteremtésben, mert a jelenlegi helyzetnek a megőrzése az, amelynél fogva a hatalmát megtarthatja. Mint erre Ön is utalt, és mint egyébként is közismert, rendelkezik mindazon eszközökkel is - sajtórészesedés, anyagi eszközök - amivel a jelen felállást fönntarthatja. Nem jelenti ez azt, hogy az erdélyi magyarság társadalmán belül is beállt az a bizonyos “koaguláció”, amit ön a Sfera Politicii című folyóiratban, majd később Gyurgyák János a 2000-ben írt le?

- Minden jel arra vall, hogy pontosan ez történt. Ismétlem, ez azért van, mert a hatalom egyik fő komponense a pénz, és ez a pénz az RMDSZ-en belül nem lentről fölfele, hanem fentről lefele áramlik többnyire, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a jelenlegi politikai  vezetés egy valódi establishmentet - ha úgy tetszik: hatalmi koagulátumot - alakított ki. A politikai establishment fő célja mindenkoron a hatalmon maradás. Esetünkben ezt legjobban azon lehet lemérni, hogy miközben a legfontosabb programpontokat teljesen figyelmen kívül hagyta, az apparátus túlnőtte magát - kisebb apparátussal, a sarkalatos programpontokat célzó akciósorozattal az elsődlegesen közhasznú célkitűzéseket el lehetett volna érni. Ahelyett, hogy a cselekvésre költötték volna a pénzt, több alkalmazott fizetésére költötték, valamint az erdélyi magyar sajtó szubvenciójára. Amióta létezik bürokrácia és bürokrácia-elmélet, közhely, hogy a szükséges mértéken túlnőtt apparátus önfenntartó látszataktivitásba süllyed - erősen csökken hatásfoka. Mind az apparátus kiépítése, mind pedig a sajtó szubvencionálása egzisztenciálisan egy befolyásos pozícióban levő embercsoportot kötött a mai RMDSZ-hatalomhoz. Az establishment hatalmát a túlburjánzott fesztivizmus is alátámasztja, hiszen alkalmat ad a szereplésre, tehát a befolyás növelésére. Szerintem kevesebb fesztivizmus, kisebb apparátus és sokkal kisebb sajtószubvenció mellett a kongresszusi menetrendnek megfelelően meg lehetett és meg kellett volna valósítani a regisztrációt és a belső választást. Részben az establishment állásféltő, önfenntartó reflexe miatt az RMDSZ-csúcsvezetés a pénzt a program keresztülvitele helyett nagyrészt a hatalommegőrzésre költötte.

- 1994-ben, a Kolozsvári Nyilatkozat második évfordulója alkalmából szervezett tanácskozáson mutatta be “Támpontok egy dinamikus magyar paradigmához” című tanulmányát, mely egy összmagyar stratégiát vázol fel. Az új magyar paradigma gondolatkörében foglaltak valóra váltása megoldást jelentene  Ön szerint az egyes rész-kérdésekre, különös tekintettel az imént fölvázolt “koagulációs” jelenségekre, amelyik mind az anyaországban, mind itthon észlelhetőek?

- A dinamikus magyar paradigma, amelyet az Interconfessio Társaság körvonalazott, és amely most már több konferencián is megérlelődött, három fő fejlődési irányban látja a nagyon komplex magyar problematikát a Kárpát-medencében megoldani. Az egyik a tudásközpontú nemzetfejlesztés, a másik a szubszidiáris nemzetstruktúra és a harmadik a szervesítő algoritmusok, Egy ilyen program természetesen akkor…

- Mielőtt továbbmennénk, ha kérhetném a közérthetőség kedvéért egy-két mondattal írja körbe az említett fejlődési irányokat.

- A tudásközpontú nemzetfejlesztés a magyarság egészére vonatkozik és abból indul ki, hogy az utóbbi két évtizedben rohamosan növekvő információs gazdaság az informatikai robbanás a hatalom három megjelenési formája közül - (melyek, mint közismert, a nyers erő, a pénz és az információ, a tudás) a tudás felé tolja el a súlypontot. Ez szerencsésen egybeesik, a magyarság adottságaival. Ki kell tehát használni a magyarság kárpátmedencei kultúrelőnyét és eleve ebbe az irányba kell lépni. Értem ezalatt egyrészt, hogy az egész magyarság tudásszintjét emelni kell, ez lenne a megjelölt fejlődési irány horizontális dimenziója. Ez népfőiskolákkal, továbbtanulási lehetőségekkel, és egy problémaorientáltan átszervezett oktatási intézményrendszerrel reálisan elérhető. Egyébként a modern, a ‘90-es évekre kidolgozott japán nemzetfejlesztési programnak is a tudásszint-emelés egyik kulcsfontosságú célkitűzése. Ők egy olyan társadalmat akarnak létrehozni, ahol az emberek életük végéig tanulnak.

Másrészt a tudásközpontúság azt is jelenti, hogy a tudáshoz kötött legfontosabb, legbecsesebb kincset, a kreativitást kell elsődlegesen fejleszteni. A kulcsszavak tehát: kreativitásfejlesztés, intelligenciafejlesztés, kompetencia-növelés és motiválás, egyszóval elittermelés. Ez a tudásközpontú nemzetfejlesztés célkitűzésének a vertikuma, melyet állandó szelekcióval és célirányos képzéssel lehet elérni. Szerintem az az erő, amely így létrejön, a magyar társadalom motorja, lokomotívja lehet az eljövendő évtizedekben vagy századokban. Ezt a célkitűzést minden mástól függetlenül keresztül lehet vinni, ez nem egy újdonság. Széchenyi és Eötvös is már hasonlóképpen gondolkodott, az ő eszmei nyomvonalukban haladt Klebelsberg Kuno és Teleki Pál is. Sajnos a félévszázados kommunista zsákutca vakvágányra futtatta a magyar oktatást. Itt az ideje visszatérni a megfelelő kerékvágásba. Ez véleményem szerint keresztülvihető egy normálisan működő országon belül, még akkor is, ha ott egy bizonyos hatalmi koaguláció létrejött.

A szubszidiáris nemzetstruktúra önálló és együttműködő nemzetrészekből álló nemzetképletet jelentene. A trianoni békediktátumot követően a magyar nép különböző részekre bomlott. Határmódosítás nélkül e nemzetrészek csak úgy maradhatnak meg, ha az autonóm fejlődés útjára kell lép. A határon túli magyar szervezetek önrendelkezéselvű politizálása ezzel teljesen megegyezik, az anyaországon kívül tehát már az új paradigmának megfelelő a fejlődésvonal. Ezt kellene kövesse a magyarországi nemzetrész is, annak tudatosításával hogy az összmagyarságnak van közös érdeke, hogy a kohéziós erőket újra kell termelje, hogy spirituálisan újból nemzetté kell váljon. Attól a pillanattól kezdve lesz a leszakított nemzetrésznek újból valódi anyaországa, amit jelenleg nem lehet tiszta szívvel kijelenteni.

A harmadik pillérét képeznék a dinamikus magyar paradigmának a szervesítő algoritmusok, melyek az önálló fejlődésben implicit bennefoglalt centrifugális tendenciákat lennének hivatottak ellensúlyozni. A különböző nemzetrészeket megszámlálhatatlan, határokon átívelő gazdasági, kulturális és szellemi szállal kell egymáshoz kötni. Ennek alapját egy erre megfelelő magyarországi alkotmány jelentené, amelynek koncepciós vitája most folyik. Az új magyar alkotmányban valamiféleképpen benne kell legyen az az alapgondolat, melynek megfelelője különböző formában kodifikációt nyert a német vagy a spanyol alkotmányban, hogy Magyarország nemcsak a magyar állampolgárok, hanem a magyar államhatáron kívül élő magyarok hazája is. Ebből le lehetne bontani olyan törvényeket, amelyek a határon túli gazdaság és kultúra szubvencióját kedvezményekhez kötné az anyaországban. Ezek lennének a leghatékonyabb szervesítő algoritmusok. Egy másik dimenziója lenne a szervesítő algoritmusoknak Magyarország népének újraszervesedése, mert - mint ahogy már utaltam rá -  Magyarországon a nemzeti érzést és a szabadságvágyat egyaránt elaltatták. Megszűnt a modern nemzetekre jellemző viszonylagos érték- és szóhasználati homogenitás. A magyar társadalom különböző részeiben alapvető fogalmak (mint ügyszeretet, hűség, kötelesség, áldozatvállalás, elhivatottság, közösség, nemzet, nemzeti érdek, haza, patriotizmus, hit) mást és mást jelentenek. Van akinek ezek a fogalmak szentek, fontosak, ugyanakkor sajnos sokakban erős ellenérzést, visszatetszést szülnek. Ez a bomlás tünete. Ezen kell változtassanak a szervesítő algoritmusok, a magyarságon belül fellelhető különböző érték- és szóértelmezési rétegeket egy olyan fokú átjárhatóságra, ha nem is homogenitásra, kell hozni, hogy a közös érdekeket felismerjék és a közös érdekek védelmében a közös értékeket megtalálják. Ez azt jelentené, hogy egy újabb nemzeti szintézis jönne létre, amely immár megfelelne a XXI. század követelményeinek.

- És ez az Ön által elképzelt jövőkép megvalósulása - megismétlem az előbbi kérdést - megoldást hozna reményei szerint az egyes nemzetrészek sajátos problémáira?

- Ha a magyar nemzet felvázolt három paradigma-komponens koordinátái között fejlődne a továbbiakban, akkor ennek szinergetikus hatása a Kárpát-medencében meghatározó tényezővé tenné a magyarságot. És éppen a szervesítő algoritmusok által a trianoni trauma  túllépésére lenne esély, határmódosítás nélkül. Az anyaországban egy új nemzeti szintézis, egy modern magyar nemzeti gondolatvilág kezd kibontakozni. Ennek a szellemi erjedési folyamatnak a katalizálását, felgyorsítását kell célul kitűzni. Itt kell kitörni a történelmi örökségként ránkmaradt öngáncsoló bűvös körből. Erdélyben az út a struktúrának teljes kiépítésén, belső demokráciánk megerősödésén és az autonomista tenni akarók önszerveződésén keresztül vihet a közös cél felé.

Németh Tünde

Megjelent a Kapu 1996/10 számában.

---

[1] Az interjú mondanivalójának nagy része aktuális ma is, téziseit aligha cáfolhatja bárki. Azt viszont 1996-ban nem láthatta előre Borbély Imre, hogy Erdélyben is megkapaszkodik a sajtóban egy vegytiszta nemzetellenes irányzat, amit a Maszol és az Erdélyi Riport képvisel elsősorban (utóbbi állítólag megszűnt), de a Transindexen is bele lehet ütközni kozmopolita, a nemzeti gondolkodást élből elutasító szövegekbe.