Showing posts with label nemzetellenesség. Show all posts
Showing posts with label nemzetellenesség. Show all posts

Tuesday, November 1, 2022

Nyíltan nemzetellenes erők Magyarországon

(A kép a kenderesi EMI táborban készült 2009 június 21-én.)

A második világháború után egy rövid, demokratikusnak hazudott korszakot követően a legdurvább nemzetellenes kontraszelekcióra került sor az államapparátusban. A korábbi, nemzethű elitet megtizedelték a népbíróságnak csúfolt ideológiai kommandók, justizmordok sorozatával ítéltek halálra a magyarságért lobogó miniszterelnököket, minisztereket, újságírókat és főtiszteket. Részben ennek hatására százezrek választották az országból való távozást, s mint sejthető, a nemzetben gondolkodó elit szenvedte a legnagyobb vérveszteséget. A kommunista apparátusban idegen vérű és idegen gondolkodású káderek dúsultak fel. 1956-os után ismét többszázezer bátor, nemzethű magyar emigrált.

A rendszer a véres megtorlásokat követően konszolidálódott, emberarcúvá vált, de nemzeti szempontból semmi nem változott, csak körmönfontabb lett. Továbbra is a nemzetellenes-nemzetsemleges ideológia uralkodott. A magyarországi politikai apparátuson belül továbbra is érvényesült a kontraszelekció. A megbízható káderek, akik az apparátust elfoglalták, olyanok voltak, akikben a patriotizmus vagy nem létezett, de legalábbis nem dominált, vagy annak az ellentéte, egyfajta magyarellenesség működött. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal is, hogy az elnyomó birodalomnak minden érdeke ahhoz fűződött, hogy a magyarok nehogy megismételjék a forradalmat és szabadságharcot. Nem volt nehéz a soknemzetű állam urainak átlátni, hogy mit kell megszüntetni ahhoz, mire kell vigyázni nemzet-lélektanilag, hogy a magyarok ne váljanak újból rebellisé.

Nyilvánvaló, hogy az 1956-ot végigharcoló, 1956-ban utcára vonuló magyarok zömmel Horthy Miklós magyarjai voltak. Akik akkor szocializálódtak, akkor váltak felnőtté, amikor a két világháború között két évtizedre ténylegesen érvényesült a magyar szuverenitás az országon belül, lelki-tudati síkon. A Horthy nevével fémjelzett negyed évszázad a nemzeti öntudat ápolásának, s a nemzetépítésnek jegyében telt. Azok, akik akkor szocializálódtak, zömmel lelkes, öntudatos magyarok voltak. A patriotizmus, a nemzetszeretet és a szabadságvágy volt az a lelki alap, amely lehetővé tette 1956-ot. Ezt kellett megszüntetni a szovjet birodalomnak ahhoz, hogy biztos legyen afelől, hogy a magyarok nem válnak újra rebellisekké. Ezért egyfelől a lelki alapot kellett megszüntetni, tehát a nemzetszeretetet, a patriotizmust kellett kiirtani a magyarokból, másrészt a szabadságvágyat kellett elaltatni. Az elsőt neveléssel, pontosabban félreneveléssel érték el részben, a másikat pedig azzal, hogy Magyarországnak kommunista szomszédjaihoz képest egyrészt nagyobb mozgásszabadságot biztosítottak gondolatilag, másrészt megengedték azt, amit később gulyáskommunizmusnak neveztek el. Tehát lehetővé tették, hogy hallgatólagos összekacsintásra kerülhessen sor az első számú vezető, Kádár János és Magyarország népe között: ti hallgattok, és én pedig kiügyeskedem a szovjeteknél, hogy jobban éljetek, mint a szomszédok.

És ez folyt évtizedeken keresztül, ami meghozta a nemzet szempontjából nagyon káros gyümölcsét, azt, hogy bármilyen patriotikus kijelentést a rendszerváltás küszöbén és röviddel utána azzal legyintett le például az apparátus – a saját tapasztalatom is bizonyítja –, hogy na, ne magyarkodjunk annyira. Szinte titokban lehetett csak magyar valaki. Szégyennek tekintették, hogyha valaki erőteljesebben kimutatta, hogy szereti a hazáját, és szereti a nemzetét. Ez csak Magyarországon és Németországban volt így. Németországban az amerikai megszállók akaratából történt ugyanaz az agymosás, ami itt a szovjet érdeknek megfelelően a Kádár-Aczél-féle kultúrpolitika elért.

Aczél volt a Kádári-korszak nemzeti öntudatmosásának megtervezője és fő kivitelezője, ő szabta meg a határokat, meddig lehet valaki magyar, mennyit mondhat ki egy író a nemzeti sorsproblémák tárgykörében, hol kezdjük cenzúrázni. Kit támogatunk, kit tűrünk meg és kit tiltunk be.

Az Aczél György-féle kultúrpolitikának az is része volt, hogy megengedte a rendszer bizonyos fokú kritikáját, ami a környező országokra nem volt jellemző. Érdekes, hogy az SZDSZ kemény magjának egyes tagjai előbb maoista oldalról támadták Kádár János gulyáskommunizmusát, majd változott a támadás iránya, és megjelentek a szamizdatok Magyarországon, amelyek a másként gondolkodás szellemi műhelyeivé váltak, és valamiféleképpen előkészítették a rendszerváltást. Ez csírájában talán fölfedezhető Kelet-Németországban is, de teljesen más alapokon, ott inkább az evangélikus egyház környékén jelentkezett, de Csehszlovákiában egyáltalán nem volt ilyesmi.

Mi akkor járunk el helyesen a magyarországi átmenetet elemezve, ha a hozzá leghasonlóbb nagyságú ugyancsak rendszerváltó országgal, Csehszlovákiával vetjük össze a magyar fejlődést. Azért pont Csehszlovákiával, mert ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozik, ugyanis az ortodox törésvonalon innen van mind a két ország. A miénkhez hasonló nagyságú nemzetgazdasággal rendelkezik, ám teljesen más felkészültséggel lépett a rendszerváltás folyamatába. Tudjuk, hogy Magyarország úttörője volt a rendszerváltásnak és mégis rövid négy év alatt elvesztette az éllovas pozícióját. Az ezután következő négy évben, ami Horn Gyula nevéhez kötődik, a visszaesés még drasztikusabbá vált, akkor már Csehország messze meghaladta minden mutató szerint Magyarországot. Ezt én anomáliának tartom, ezt nevezem magyar anomáliának.

Ennek az egyik legfőbb magyarázatát abban látom, hogy Magyarországon a nyíltan nemzetellenes erők befolyása a gazdaságban, médiában, kultúrpolitikában, külpolitikában és a katonapolitikában nagyságrendekkel nagyobb, mint Csehországban. Ezek az erők nemhogy nem kívánnak ellenállni a Magyarországot gyarmatosítani igyekvő globalista háttérhatalomnak, de egyesen ezen erőcentrum ötödik hadoszlopaként működnek. Ha történelmi távlatban nézzük, akkor a rendszerváltás után olyan emberek kerültek pozícióba mind az SZDSZ-en belül, mind az SZDSZ-közeli sajtóban, akik a magyar nemzeti elhivatottság, vagy pedig az egyszerű emberi jóérzés szempontját figyelembe véve képtelenek voltak azt mondani, hogy adjuk meg a magyaroknak is, ami a magyaroké, és biztosítsuk magunknak is azt, amit mi magunknak akarunk. Kis János egyenesen azt vizionálta, hogy az SZDSZ legyen az MSZP „jobboldali” váltópártja. Hogy magyar érdekű nemzeti politikát képviselő párt egyáltalán ne is juthasson kormány-közelbe, mint ahogy egyébként az Egyesült Államokban mára már nagyjából kialakult. Donald Trump színre lépése nem tudni, hogy milyen változásokat fog hozni, de feltűnése és győzelme nem volt szükségszerű, sőt, valójában előre nem látható rendszerhibaként értelmezhetjük, a jól bevált látszat-pártverseny ezesetben csődöt mondott.  

 

A szöveg a "Szembeszállni a hódítással" című interjúkötetben jelent meg, részét képezi a Tóth Károly Antal által készített mélyinterjúnak.

Thursday, April 6, 2017

Önsorsrontó, öngyűlölő nemzetellenesség Erdélyben

A magyar közéletben az Osztrák-Magyar Monarchia időszakától, a magukat „polgári radikálisoknak” nevező destruktív kör színre lépésétől kezdve jelen van a nyílt nemzetellenes gondolkodás.
Az 1918/19-es tombolás után a Horthy-korszakban csak hangfogóval, majd később, a második világháborút követően, midőn vezető pozícióba kerültek, egyre harsányabban artikulálták romboló nézeteiket, sőt, arra is volt erejük, hogy átrajzolják egész generációk magyarságélményét, önazonosságát, történelmi folytonosságtudatát. 
Áldatlan tevékenységük eredménye, hogy sok magyarul beszélő ember nem érzi magát a világot behálózó magyar nemzeti szolidaritási kötelék tagjának, hogy 2004. december 5.-én a választók jelentős része nem ment el szavazni, hogy sokan ma is inkább látnak veszélyt a nemzeti identitásban és büszkeségben, mint mobilizáló társadalmi erőt.
A nemzeti oldalon visszatérő téma a nemzetellenes gondolkodás és a zsidóság kapcsolata. Borbély Imre, tudva azt, hogy nincs veszítenivalója, őszintén és morálisan kifogásolhatatlanul beszélt erről a kérdésről is a Tóth Károly Antallal folytatott eszmecsere során.

 Hadd idézzük:


TKA: Hogy látod, a személyes döntésekben szerepet játszhattak-e az RMDSZ-ben vezető szerepet betöltők nemzetellenes nézetei, indulatai?

BI: Nem kétséges, hogy a kolozsvári központú SZDSZ-es ideológiai kommandó tagjaiban, akik a Kolozsvári Nyilatkozat és az autonómia-programba vétele ellen lázadtak, nemzetellenes indulat dolgozott. Elég csak arra utalni, hogy Cs. Gyímesi Éva, az egész akció központi figurája, az egyik alapvető dolgozatában, melyet fontosnak tartott a sajtóetikai szokásrend felrúgásával 4 azaz négy (!) újságban megjelentetni, magát a nemzet iránti szeretetet állítja pellengérre és bélyegzi meg „új kollektivizmusként”. A nemzeti gondolkodásnak ugyanaz a ziháló gyűlölete érhető tetten írásaiban, mint az SZDSZ-es alapítók, a Trianont igazságosnak mondó Bauer Tamás, a románság autonómiaellenessége iránt oly nagy empátiával viseltető Magyar Bálint, a nemzeti gondolkodást csak etnicizmusként emlegető s az idegengyűlölettel azonosító Tamás Gáspár Miklós vagy a Bolyai Egyetem ellen elsőként támadó Törzsök Erika szövegeiben.
Sokan, olyan neves gondolkodók is, mint Csoóri Sándor és Csurka István összefüggést láttak az SZDSZ-es politikusok zsidó származása és a magyar nemzeti gondolkodás elleni indulataik között. Álláspontjukat egyes zsidó szociológusok és zsidó prominensek is alátámasztani látszanak, akik szerint a zsidóság a vészkorszak után veszélyt érzékelt a magyar nemzeti törekvésekben. Soros György édesanyjának tulajdonítják azt a mondatot, miszerint „ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat”, ami habár abszurd és illogikus, de jól leírja azt a pszichózist, amit megérthetünk ugyan, de el nem fogadhatunk.
Jómagam károsnak tartom a származás kérdésének firtatását.
Nem azért, mert az egész világsajtó úgy van idomítva, hogy aki ezt a kérdést érinti, azt rögtön exkommunikálják, náciként, rasszistaként bélyegzik meg, perifériára szorítják. Ezért egy politikus számára e témának a fősodorral ellentétes irányultságú exponálása végzetes lehet. Ez engem már nem érint.
Az viszont morális szempontból fontos számomra, hogy a nemzetellenességnek a differenciálatlan összekapcsolása a zsidósággal joggal sértheti azokat a magyar gondolkodású zsidókat, bármilyen kevesen is lehetnek, bármilyen gyenge is ma már a hangjuk,  akik őszintén azonosulnak a magyar nemzettel. Megrázó olvasmány e tárgykörben Radnóti Miklós naplója, aki munkaszolgálatosként a magyarsággal azonosulva s nem kárörömmel hallgatta a frontról szóló, magyar szempontból egyre aggasztóbb jelentéseket. De említhetem Reiner Pétert is, aki vállalja zsidó származását, de büszke magyar kultúrájára, sokat segítette az erdélyi autonomistákat, tiszteletbeli tagja a Magyar Gárdának és Jobbikhoz áll a legközelebb a magyar pártok közül. S ez nem a Jobbik utóbbi időben tapasztalható irányváltásának köszönhető. Ő támogatta a Jobbikot a kezdet kezdetétől, a szervezet legradikálisabb korszakában is. 
(Reiner Péter könyvbemutatója 2012. október 4.-én a Belvárosi Református Templom imatermében, a fotót Baracsi Levente lelkipásztor készítette.)
Ha már e témát érintjük, hadd idézzek fel egy ideillő kínos jelenetet. Az autonomisták nem utolsósorban meggyőző munkámnak köszönhetően többségbe kerültek a kilencvenes évek derekán az RMDSZ képviselőházi frakcióján belül. Ez időtájt történt, hogy újraválasztották a parlamenti tisztségekbe a képviselőket, s az RMDSZ-nek az egyik parlamenti titkári funkció jutott. Hogy ki töltheti be ezt a pozíciót a Szövetség részéről, azt az RMDSZ frakció döntötte el titkos szavazással. Addig kvázi tradicionálisan, ismétlődően Borbély László volt a titkár. Akkor a neptunista és konokul autonómiaellenes, paktálásra hajlamos Borbély Lászlóval szemben jelöltük Kónya-Hamar Sándort, aki két vagy három szavazattal legyőzte Borbély Lászlót. A frakció megdöbbenésére Borbély László akkor fölpattant, és indulatosan, szinte könnyes szemmel kiabálta, hogy „úgyis tudom, hogy azért csináltátok ezt velem, mert a nagymamám zsidó.” Ezután kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót.
Döbbent csend volt, és talán legmegdöbbentebb én voltam. Valóban volt közöm hozzá, hogy ő megbukott, kétségkívül célom volt, hogy a neptunisták lehetőleg ne töltsenek be vezető tisztségeket. Ám halvány sejtelmem sem volt arról, hogy Borbély László részben zsidó származású, de ha tudtam volna, akkor se törődtem volna vele. Egyáltalán nem számított nekem ez a dolog. Egyébként még Borbély Lászlóról sem hiszem, hogy magyarellenes lett volna. Viszont karrierista volt ízig-vérig, mindig azon volt, hogy egyénileg megtalálja a számítását. Akár törtetés, fondorlat vagy intrika árán is.

A szöveg részlet a Tóth Károly Antal által készített, megjelenés előtt álló életmű-interjúból.