Monday, October 23, 2017

Kántor Zoltán A külhoni magyar állampolgárságtól a külhoni magyarok állampolgárságáig


2000 augusztusában került nyilvánosságra a Magyarok Világszövetségének „Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása” című dokumentuma[1], amelynek egyik indítványozója Borbély Imre volt. A státustörvény vitájában Borbély Imre azon kevesek közé tartozott, akik következetesen az állampolgárság kiterjesztését javasolták a státustörvény helyett.[2] Természetesen vitatkozni lehet azon, hogy az akkoriban nem időszerűnek ítélt állampolgárság-kiterjesztés időszerű lett volna vagy sem, mindenesetre az akkori kormány a státustörvény megoldása mellett tette le voksát.
Magyar­or­szág és a külhoni ma­gya­rok vi­szo­nyát – leg­alább­is el­mé­le­ti szin­ten – több­fé­lekép­pen pró­bál­ták ren­dez­ni: az 1990-es évek vé­gén a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság kö­rü­li vi­ták­ban ve­tet­ték fel e kér­dést, majd a Fi­desz 1998-as vá­lasz­tá­si kam­pá­nya so­rán hang­zott el ugyan­ez a gon­do­lat. 2001. jú­ni­us 19-én ­fo­gad­ta el a ma­gyar Or­szág­gyű­lés a szom­szé­dos ál­la­mok­ban élő ma­gya­rok­ról szó­ló tör­vényt. Ily mó­don 1918 után elő­ször ala­kult ki olyan po­li­ti­kai ke­ret, amely a ha­tá­ron tú­li in­téz­mé­nyek és a szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gya­rok hely­ze­tét egy­szer­re ke­ze­li. A tör­vény kap­csán több olyan kér­dés me­rül fel, ame­lyek el­mé­le­ti­ és ki­sebb­ségpo­li­ti­ka­i­ szempontból is igen ér­de­ke­sek, és a nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­de­lem­ terén is új­sze­rű­ek.
Annak ellenére, hogy a magyar státustörvény nem az első ilyen jellegű törvény Európában, mondhatni, egyetlen hasonló törvény sem keltette fel ilyen mértékben a nemzetközi tudományos élet érdeklődését. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy egyetlen másik nemzettársakat támogató törvényt sem kísért ilyen belpolitikai feszültség, nem vezetett két szomszédos ország közötti konfliktushoz, illetve nem került az európai intézmények fókuszába.
Az első, külföldiek által írott tanulmányok a jelenség értelmezésére tesznek kísérletet. Általánosságban megállapítható, hogy a szerzők kivétel nélkül újfajta jelenségként tekintenek az anyaország és a határain kívül élő kisebbségekhez tartozó egyének viszonyának szabályozására.[3] Brigid Fowler a „fuzzy citizenship” (talán a ’homályos tartalmú állampolgárság’ a magyar megfelelője) fogalmat használja a magyar állam és a határon túli magyarok közötti – a státustörvény által meghatározott – viszony jellemzésére.[4] Michael Stewart, aki romológiai tárgyú kutatásaival vált ismertté, a ’transznacionális nacionalizmus’ fogalmat tekinti a legmegfelelőbbnek a jelenség leírására.[5] A Csergő Zsuzsa – James Goldgeier szerzőpáros a ’transzszuverén nacionalizmus’ kategóriába helyezi az anyaország és határon túli nemzettársai közötti politikát.[6] Habár Schöpflin György 2004 óta a Fidesz európai parlamenti képviselője, a státustörvényről szóló írásai megjelenésekor még Londonban oktatott, így külföldi szerzőnek tekintem. Schöpflin az univerzalista-partikularista dichotómiában vizsgálja az etnicitás és az állampolgárság közötti összefüggéseket.[7] Myra Waterbury a magyarországi belpolitikai ellentétekben véli felfedezni a magyarázatot a státustörvény megszületésére.[8]
A jogászok érdeklődése elsősorban arra irányult, hogy a státustörvény jellegű törvények és intézkedések helyét megtalálják a nemzetközi jogban és kisebbségvédelemben,[9] illetve az EU-csatlakozás kontextusában vizsgálták nemzettársakat támogató politikát.[10] Több kutató a jelenségre volt kíváncsi, így több összehasonlító tanulmány született. Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs a térség státustörvényeit hasonlítja össze,[11] illetve Halász Iván ezt az összehasonlítást gondolja tovább egy későbbi tanulmányában.[12] A státustörvényt más országok hasonló jogszabályaival veti össze Constantin Iordachi (román),[13] Csergő Zsuzsa és James Goldgeier (orosz).[14]
A ko­ráb­bi – szer­ve­ze­te­ket, in­téz­mé­nye­ket tá­mo­ga­tó – po­li­ti­ka mel­lett[15] a stá­tus­tör­vény egy új­faj­ta ma­gyar ál­lam – ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyén kö­zöt­ti jog­vi­szonyt lé­te­sít. Ezt egy meg­ha­tá­ro­zó kül­po­li­ti­kai for­du­lat­nak kell mi­nő­sí­te­ni, amely fel­te­he­tő­en ab­ból a fel­is­me­rés­ből in­dult ki, hogy a két­ol­da­lú meg­egye­zé­sek, ame­lye­ket az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­nak is ne­vez­he­tünk, nem ve­zet­tek mérhető ered­mény­re a határon túli magyarok helyzetének javulása tekintetében. Ezt a vál­tást Bauer Ta­más is ér­zé­ke­li, aki tá­mo­gat­ta az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­ját: „Mi­ben tér el ez a po­li­ti­ka az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­tól? Elő­ször is ab­ban, hogy a nyel­vi-kul­tu­rá­lis in­téz­mény­rend­szer­nek a ki­sebb­sé­gek in­teg­rá­ci­ó­já­val egy­ide­jű fej­lesz­té­se he­lyett sze­mély­re szó­ló köz­jo­gi kap­cso­la­tot te­remt a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok és a ma­gyar ál­lam kö­zött, s eb­ben a ke­ret­ben a tá­mo­ga­tást a ha­tá­ron tú­li ma­gyar kö­zös­sé­gi in­téz­mé­nyek he­lyett az egyes sze­mé­lyek­re, csa­lá­dok­ra szab­ja.”[16] Itt vi­lá­go­san ki­ve­he­tő két kon­cep­ció: az egyik ar­ra he­lye­zi a hang­súlyt, hogy a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ügyét az il­le­tő ál­lam­ban kell és le­het meg­ol­da­ni, a má­sik pe­dig szkep­ti­kus ez­zel a né­zet­tel szem­ben és az anya­or­szág tá­mo­ga­tá­sát eme­li ki. Ha a po­li­ti­ku­mot nem ven­nénk fi­gye­lem­be, ak­kor azt is mond­hat­nánk, hogy tu­laj­don­kép­pen egy el­mé­le­ti vi­ta fo­lyik ar­ról, mi­lyen mó­don le­het a leg­job­ban tá­mo­gat­ni a ha­tá­ron túl élő nem­ze­ti ki­sebb­sé­ge­ket.
A ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi tár­sa­da­lom, il­let­ve a ki­sebb­ség­hez vagy a több­ség­hez tar­to­zó egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ról is el­té­rő­ek a vé­le­ke­dé­sek. A nem­zet­po­li­ti­kai szem­pont­tal kap­cso­lat­ban Bor­bély Zsolt At­ti­la ki­emel­te, hogy „a tör­vény nem egyes egyé­nek­ben, ha­nem mak­ro­szin­ten gon­dol­ko­dik, s a tör­vény prog­nosz­ti­zál­ha­tó disszimilatív ha­tá­sá­nak erő­sí­té­se vé­gett az érin­tet­tek kö­rét tá­gan kí­ván­ja meg­szab­ni”. Nem a ma­gyar ál­lam és a ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ra he­lye­zi a hang­súlyt, ha­nem a tár­sa­dal­mi vál­to­zá­so­kat ál­lít­ja a köz­pont­ba: „Vélhető […], hogy a stá­tus­tör­vény disszimilatív ha­tás­sal fog jár­ni, hogy a Ma­gya­ror­szág­gal szom­szé­dos ál­la­mok több­sé­gi nem­ze­te­i­nek asszi­mi­lá­ci­ós po­li­ti­ká­ja kö­vet­kez­té­ben a ma­gyar érzelmi-kulturális-szolidaritási kollektívumból ki­sza­kad­tak egy ré­sze vissza­ta­lál sa­ját kö­zös­sé­gé­hez.”[17]
A disszi­mi­lá­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ha­tás­ra utalt Duray Mik­lós is, ami­kor az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tás igény­be­vé­te­lé­ről szólt. A prob­lé­ma gyö­ke­rét az ké­pe­zi, hogy ho­gyan ve­he­ti igény­be az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tást az a csa­lád, amely szór­vány­ban él, és nincs le­he­tő­sé­ge ma­gyar is­ko­lá­ba já­rat­ni a gye­re­ke­it. „[A] tör­vény­nek le­het olyan ha­tá­sa, hogy aki meg­kap­ja a ma­gyar­iga­zol­ványt, és él­ni akar azok­kal a le­he­tő­sé­gek­kel is, ame­lyek­kel egyéb­ként a hely­ze­te mi­att nem él­het, eset­leg ke­res­het olyan élet­for­mát, amely­ben ki­hasz­nál­hat­ja a tör­vény biz­to­sí­tot­ta le­he­tő­sé­ge­ket.”[18]A tör­vény­nek azonban kompenzatorikus jel­le­ge is van, ami ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy mind­azt, amit a szom­szé­dos ál­la­mok nem nyúj­ta­nak a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok­nak, a stá­tus­tör­vény né­mi­képp el­len­sú­lyoz­za. Egy­ben fel­ér­té­ke­li a ki­sebb­ség­hez és egyi­de­jű­leg a ma­gyar nem­zet­hez va­ló tar­to­zás ér­té­két. Ha­son­ló­an gon­dol­ko­dott Duray Mik­lós is, ami­kor a szom­szé­dos ál­la­mok­nak a ma­gya­rok ro­vá­sá­ra tör­té­nő nem­zet­épí­tő po­li­ti­ká­jára utalt: „[M]indegyik szom­szé­dos ál­lam­ban, a szám­be­li több­ség­ben élő nem­zet tag­ja­i­nak egy je­len­tős ré­sze, kö­zös­ség­ként is, az ott élő ma­gya­rok ro­vá­sá­ra ju­tott több­let­ja­vak­hoz a ma­gyar adó­fi­ze­tők ká­rá­ra, vagy ál­ta­lá­ban a ma­gya­rok szám­lá­já­ra az­ál­tal, hogy szer­ve­zet­ten ki­szo­rí­tot­ták a ma­gya­ro­kat a köz­élet­ből, a gaz­da­sá­gi élet­ből, a ha­ta­lom­ból és min­den­ből. Ez fo­lyik mint­egy nyolc­van éve. A stá­tus­tör­vény te­rem­te­ne elő­ször le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy egy csöpp­nyi kár­pót­lás­hoz jus­sa­nak ezek a sze­ren­csét­len, ki­sem­mi­zett ma­gyar tö­me­gek, mint­egy há­rom­mil­li­ó­nyi, ön­hi­bá­ján kí­vül kül­föl­di­vé vált ma­gyar. A törvény által adott lehetőségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, mintsem más.”[19]
A jogosultak meghatározását és az asszimiláció kérdését Harrach Gábor köti össze: „A magyar államnak meg kell határoznia azon kedvezmények körét, amelyek már elegendőek ahhoz, hogy identitásának vállalásában, valamint szülőföldön való maradásában érdekeltté tegyék az egyént. [...] Azonban bármilyen kritériumokat is alkalmazna az anyaország a magyarsághoz való tartozás meghatározásakor, meg kell adni az esélyt a magyar származású, de már az asszimiláció peremére sodródott egyének számára, hogy visszatérhessenek gyökereikhez, amennyiben ők is így akarják. Másképp megfogalmazva, a magyarság körét inkább bővíteni, mint szűkíteni kellene egy ilyen jogi és adminisztrációs eljárás során.”[20]
Harrach úgy látja, hogy amennyiben a magyar jogalkotó, és a végrehajtásban részt vevők permisszívek a magyar igazolványt igénylő kérelmek elbírálásában, akkor az asszimilációnak leginkább kitett magyarok (a szórványban, illetve a vegyes családokban élők) nagyobb eséllyel őrzik meg magyar identitásukat.
A magyar állam és a külhoni magyarok viszonyának rendezése elsősorban a státustörvény koncepció körül zajlott. A kettős állampolgárság kevesebb figyelmet kapott. Nem a koncepció problematikussága, hanem politikai támogatottság hiányában. Borbély Imre meglátása szerint a „társadalmi vita tanúsága szerint a teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztését az egész nemzetre a mai magyar politikai kultúra nem teszi lehetővé.”[21] Ezért Borbély Imre a több mint státustörvény, de kevesebb, mint kettős állampolgárság (teljes körű állampolgárság) paradigmában gondolkodik: „a Külhoni Magyar Állampolgárság intézményét olyan tartalommal (jogosultságokkal, jogviszonnyal) lehetne feltölteni, amely a határon túli magyarok problémáinak megoldásában és közösségeik erősítése szempontjából a ma belpolitikailag elérhető pragmatikus maximumot képezné.”[22] A külhoni állampolgárság az adott magyarországi belpolitikai helyzet függvényében fejleszthető: „A külhoni állampolgárság intézménye, azáltal hogy "állampolgárság", a nemzeti integráció mindazon dimenzióját megnyitja, amelyet a teljes körű is. Ez utóbbival (a teljes körű állampolgársággal) szemben, a "külhoni" viszont rendelkezik azzal a taktikai előnnyel, hogy nem hozza be "kötött áruként" a teljes körűvel járó egész jogviszonyt, hanem külön, "helyzetre szabott" jogviszony építhető ki körülötte. Ez lehetővé teszi a társadalmilag kívánatos és a politikailag lehetséges közötti egyensúly megteremtését, s nyitva hagyja a későbbi optimizálás lehetőségét is. A törvényhozó kezébe olyan eszköz kerül, amely a valódi veszélyeket kikerülhetővé, a mondvacsinált indokokra hivatkozó akadékoskodást pedig leleplezhetővé teszi.”[23]
Az elképzelés akkoriban nem valósult meg, erre a 2010-es magyarországi kormányváltásig várni kellett. A jelenlegi, 2010 utáni magyarországi állampolgársági törvény több, mint a 2001-ben javasolt külhoni állampolgárság koncepció, de azzal számos tekintetben rokon. Nem tisztázott, hogy a 2010-es törvény megalkotói mennyiben vették figyelembe a Borbély Imre nevével fémjelzett koncepciót, a lényeg, hogy megvalósult az állampolgárság kiterjesztése.
A 2010-es magyarországi parlamenti választásokkal hatalomra kerülő Fidesz-KDNP kormány új irányt szabott a nemzetpolitikának. Ezt jelezte többek között az állampolgársági törvény módosítása, a Nemzeti Összetartozás törvényének megalkotása, a Bethlen Gábor Alap létrehozása. A kormányváltást követően kialakított csúcsminisztériumi rendszerben a nemzetpolitika ugyanolyan rangra emelkedett, mint minden más ágazati politika: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül létrejött a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság. A követendő irányokat a Magyar Nemzetpolitika – A nemzetpolitikai stratégia kerete c. dokumentum szabta meg.
Az időszakban végbement nemzetpolitikai átalakulás, közte az állampolgársági törvény módosítása körüli dilemmákat jól jellemzik Szarka László által még a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás kapcsán megfogalmazott tétele: „A kettős állampolgárság ügyében nem annyira a költők, történészek és a jogászok különböző nemzetépítő és államszervező víziói ütköznek, hanem a következményeket jóhiszeműen és negativisztikusan megfogalmazók táborai.”[24] A nemzetpolitikáról, az állampolgárságról szóló tisztánlátást ma nem csupán az zavarja, hogy a releváns fogalmaknak (nemzet, nemzeti kisebbség, „ki a magyar”) nincs egyértelmű meghatározása, hanem az – és talán elsősorban az –, hogy a politikai és a társadalomtudományi megközelítések közötti határok összemosódnak. A magyarországi státustörvény, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, a 2010 utáni nemzetpolitikai átalakítás nem csak a külhoni magyar kisebbségekkel kapcsolatos válaszok, hanem legalább ugyanilyen mértékben szólt, illetve szól a belpolitikai vitákról is: milyen nemzeteszme alapján intézményesüljön a magyar állam; milyen legyen a magyar állam hivatalos nemzetfelfogása.
Már az 1989-es alkotmánymódosítást követően a magyar alaptörvény leszögezte: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ezzel a magyar állam határain kívül élő magyarsággal való kapcsolattartás és felelősségvállalás alkotmányos kötelezettsége új fejezetet nyitott az anyaország és a külhoni magyarság viszonyában. Ezt a felelősséget az Alaptörvény (2011) a következőképpen fogalmazza meg: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

Az állampolgársági törvény módosítása

2010. május 26-án a magyar Országgyűlés módosított az állampolgársági törvényt, amelyet 2010. augusztus 20-án hirdették ki és 2011. január 1-jén lépett hatályba. A változás lényege a kedvezményes honosítást érintette. Az új megfogalmazás szerint „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja.”
2011 előtt az állampolgárság megszerzésének egyik feltétele volt a sikeres vizsga állampolgársági ismeretekből. A jogszabály új változata összeköti az állampolgárságot (illetve a magyar állampolgártól való származást) a magyar nyelvtudással, nem köteles vizsgát tenni az, „aki magyar tannyelvű nevelési-oktatási vagy felsőoktatási intézményben végzettséget szerzett.” Ugyanakkor a visszahonosítás tekintetében az elv nem változott: „5. § Kérelmére visszahonosítható a 4. § (1) bekezdés b) és d) pontjában meghatározott feltételek fennállása esetén az a személy, akinek magyar állampolgársága megszűnt, és magyar nyelvtudását igazolja.” Habár minden volt magyar állampolgár, vagy az, aki igazolni tudja, hogy felmenői magyar állampolgárok voltak, elvben azonos feltételek mellett kérheti visszahonosítását, a magyar nyelv ismerete gyakorlati előnyt jelent az igénylőnek. A törvény ki nem mondott célja, hogy a magukat magyarnak tekintőknek biztosítsa az állampolgárság megszerzését. Mivel pontosan nem lehet meghatározni, ki a magyar, azért technikai megoldásokra van szükség. Hasonló megoldás született a státustörvény esetében is a magyar igazolványra jogosultak körének meghatározásánál, és ettől eltérő módon, de hasonló szellemben lett meghatározva a magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon szavazni jogosultak köre. Ez utóbbinál is az a cél, hogy a magukat kisebbséginek tekintők válasszák meg a kisebbségi önkormányzati képviselőket.
A magyar állampolgári kontinuitás a moldovai csángók esetében nehezen bizonyítható (mivel az 1879-es első magyarországi állampolgársági törvény megszületésekor – és azután sem – tartoztak Magyarország fennhatósága alá). Éppen rájuk való tekintettel került be a törvénybe a „magyarországi származás vélelmezése” megfogalmazás. A korábbi állampolgársági törvény gyakorlatilag kizárta azt, hogy a moldovai csángók kedvezményesen szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A státustörvény által nyújtott támogatásokat és kedvezményeket viszont igénybe vehették, mivel a magyar igazolvány megszerzése nem kötődött a korábbi magyar állampolgársághoz.
A státustörvény, az eredeti elképzelések szerint, a magyar igazolványt a Kárpát-medencei magyarok igényelhették volna. Így a moldovai csángók és a csehországi magyarok kimaradtak volna az igénylők köréből. Hosszas vita után – amint az a törvény címében is szerepel – az a döntés született, hogy a szomszédos államokban élő magyarok igényelhették a magyar igazolványt. Ennek következtében a moldovai csángók is hozzájuthattak a státustörvény által biztosított kedvezményekhez és támogatásokhoz. Az EU-s munkavállalási szabályok miatt, végül Ausztria kikerült a státustörvényből (2003-as módosítás). A státustörvény módosítása – annak ellenére, hogy a kedvezményes munkavállalásról szóló rész kikerül a státustörvényből – sem biztosította az ausztriai magyaroknak a magyar igazolvány kérvényezésének lehetőségét.
Míg a korábbi állampolgársági törvény, és a státustörvény is, elsősorban a szomszédos államokban élő magyarokat hozta kedvező helyzetbe, a 2010-es módosítás után a világ bármely részén élő magyarok kérhetik visszahonosításukat, a magyar állampolgárság megszerzését. Az állampolgársági törvény nem azoknak nyújt kedvezményt, akik magyarok, hanem akik – vagy akiknek felmenői – egykoron magyar állampolgárok voltak. Az állampolgársági kérelemben a nemzeti hovatartozásra csak egyetlen – nem kötelezően megválaszolandó, és a hatóságok által nem ellenőrizhető – kérdés vonatkozik, illetve semmilyen formában sem határozza meg a felmenő magyar nemzethez tartozása a leszármazottak hovatartozását, ellentétben például a német állampolgársági törvénnyel. Téves minden olyan értelmezés, hogy a magyar nemzetfelfogás bárminemű vérségi köteléket. Erre a magyar jogszabályokban utalás sincs.

Az állampolgársági törvény időzítése

Habár a kampányban kevés szó esett a kettős állampolgárságról, a kormánypártok számára a törvény módosítása elvi kérdés volt a 2010-es választások után, azonban hozzá kell tennünk, hogy nem kormányzati kezdeményezés formájában került a törvényhozás elé.[25] Az állampolgársági törvény módosítása volt az egyik első döntése az új Országgyűlésnek. A gyorsaságnak elsősorban szimbolikus jelentőséget kell tulajdonítanunk, ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy ekkor volt lehetőség arra, hogy az ellenzék támogatását is megszerezzék a törvénymódosításhoz. 2009 őszétől nyilvánvaló volt az az álláspont, hogy az egyetlen politikai erő sem ellenzi a módosítást, s ezt a hozzáállás biztosította a konszenzus lehetőségét. A parlamentbe újonnan bekerülő pártok is – más-más megfontolásból – támogatták a külhoni magyarok számára biztosított könnyítéseket. Ugyanakkor ezzel összefüggésben el kellett kerülni, hogy a törvénymódosítást a Jobbik kezdeményezze.
Az időzítés kérdésének elemzéséhez érdemes áttekintenünk néhány szomszédos ország aktuálpolitikai állapotát. Szlovákiában választási kampány zajlott, amelynek legalább két – Magyarország számára – fontos tétje volt. Az első, hogy sikerül-e a Robert Fico által vezetett kormánykoalíciónak hatalmon maradnia (akár ugyanabban, akár más felállásban). A másik pedig az, hogy a két rivális magyar párt között hogyan oszlanak meg a szlovákiai magyarok szavazatai, illetve melyik(ek)nek  sikerül bekerülni a szlovákiai törvényhozásba. A magyar kormánynak az volt az érdeke, hogy bukjon a nacionalista koalíció, másrészt pedig, hogy a vele partneri viszonyban lévő Magyar Koalíció Pártja kerüljön be a parlamentbe. A magyarországi kormánypolitika álláspontja szerint – ami később megalapozatlannak bizonyult – az állampolgársági törvény módosítása erősítette volt az MKP pozícióit.
Szerbiába, a Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács megválasztására készülődtek a magyarok. Feltételezhető, hogy a magyar állampolgársági törvény módosítása pozitívan befolyásolta a szavazási hajlandóságot. Romániában viszont a koalíciós válság miatt a magyarországi állampolgársági törvény nem került a figyelem középpontjába.
Az állampolgársági törvény módosításának időzítéssel kapcsolatban a kormánynak mérlegelni kellett, hogy ne halassza-e a döntést Magyarország EU elnöksége utáni időszakra. Mérlegelni kellett azt, hogy nem szerencsés, ha az EU soros elnökségét betöltő ország konfliktusban áll valamelyik szomszédjával.
A kormány 2010. július 16-án Wetzel Tamás jogászt jelölte ki a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztosnak. Első intézkedései közé tartozott a közbeszerzési pályázatok kihirdetése az egyszerűsített honosításhoz kapcsolódó fejlesztésekről. A KIM Nemzetpolitikai Főosztályának közreműködésével indult el az állampolgárság igénylését segítő tájékoztató honlap. Az állampolgársági törvény módosítását nem kísérték hasonló viták, mint amilyenek a státustörvény elfogadását[26] és a kettős állampolgárságról szóló népszavazást.[27] A szomszédos államokban élő magyar politikai vezetők többsége üdvözölte a lépést.


Összegzés

A Magyarok Világszövetsége 2000 augusztus 20-án nyilvánosságra hozott tervezete szellemi alapja a 2010-ben módosított, a külhoni magyarokra kiterjesztett állampolgársági törvény módosításának. Borbély Imrének megadatott, hogy megvalósulva lássa korábbi elképzeléseit.
A kettős állampolgárságról szóló törvény – a státustörvényhez hasonlóan – kulturális értelemben vett egységes magyar nemzet formulát használja. A tipológiák, dichotómiák felállítása ugyanis nem pontosítja a nemzet fogalmát. Szemléletváltásra van szükségünk: a nacionalizmusra kell összpontosítanunk, azt kell megvizsgálnunk, hogy a nemzet- és államépítés folyamatában egy adott állam politikai elitjei miről vitatkoztak a nemzet kérdésében, és milyen nemzetkoncepció alapján intézményesítették az államot. Ez az elmúlt évtizedekben a politikai érdekeknek megfelelően történt. A politikai, illetve kulturális nemzet fogalmak helyett helyesebb a politikai vagy kulturális nemzet eszméjén alapuló politikáról beszélni. A politikai vagy a kulturális nemzet egyedüli helyességéből való kiindulás már önmagában is normatív választás, s e választás már magában hordja a gondolkodás végeredményét: nem a gondolatmenet, hanem a kiinduló-posztulátum határozza meg a következtetéseket. A két szignifikáns (státustörvény, kettős állampolgárság) vita – egyáltalán nem meglepő módon – nem vezetett a magyarországi belpolitikai álláspontok közeledéséhez; az eredeti álláspontokat megerősítette, egyrészt az egymással ellentétben álló célok és szándékok miatt, másrészt mivel a kiinduló – dogmaszerű nemzet-meghatározás – választásból sem a politikai, sem a tudományos logika nem enged más következtetést, mint a kiindulópont igazolását.

Az állampolgársági törvény módosítása és legitimálása a Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai irányváltást jelez. Korai értékelni ennek az átalakításnak a következményeit, annyi viszont állítható, hogy ez nem vezetett elvi és/vagy elméleti vitákhoz, a politikai vita inkább pragmatikus kérdések körül forog. A politika szereplőit nem köti a tudományos objektivitás követelménye. A nemzet kérdése a politikában akkor kerül terítékre, amikor egy adott állam vagy kormány a nemzeti kisebbségek kérdését kívánja saját doktrínájának megfelelően rendezni (vagy nem rendezni), amikor a határokon kívül élők számára kíván valamilyen jogokat (kedvezményeket vagy támogatást) biztosítani, vagy amikor a pártok belpolitikai hasznot remélnek egy adott nemzet-koncepció intézményesítéséből. A gyakorlatban ez a három kérdés a leggyakrabban együttesen jelentkezik. Míg egy tudományos meghatározásnak nincsenek gyakorlati következményei, ez nem igaz a politika meghatározásai esetében.

A szerkesztő utószava:
Mivel Kántor Zoltán, egykori osztálytársam, aki apámnak is jóbarátja volt, nemcsak nekem, nem utalt erre a szövegben, szerkesztőként meg kell jegyeznem, hogy szabad kezet adtam minden emlékezőnek abban, hogy milyen műfajt választ a Borbély Imre előtti tisztelgéshez. Zoli, avagy ahogy mi szólítottuk, Áci, tanulmányt írt, melyben az állampolgárság kiterjesztésének kérdését járja körül.
Ezt apám a legjelentősebb nemzetstratégiai sikerének tartotta. Nyilván, miként Kántor Zoltán is írja, nem lehet tudni, hogy az 1999/2000-es dokumentumok, melyeknek apám szerzője vagy társszerzője volt, mennyiben hatottak 2010-ben a törvényhozókra, az azonban leszögezhető, hogy az MVSZ konok harca, mely végül elvezett a népszavazáshoz, szükséges volt ahhoz, hogy e kérdést a politikai napirend részévé tegye s kellett a 2004-es népszavazást megelőző kampány illetve a népszavazási össznépi tapasztalata ahhoz, hogy végül a törvényt 2010-ben mindössze három cégéres nemzetáruló „nem”-je mellett, szinte konszenzusban fogadja el a Magyar Országgyűlés.







[1] Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása. In Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. 38-44.
[2] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? Az elszakított nemzetrészek magyarországi 
jogállásának rendezési lehetőségei. Magyar Kisebbség, 1999. 4. sz.
[3] Nem egy tanulmány először internetes portálokon vagy szakmai folyóiratokban jelentek meg; ezeket a Sapporo-i Egyetem által kiadott kötetben is megtalálhatók. Vö. Kántor – Majtényi – Osamu – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law: Nation Building and/or Minority Protection. Sapporo: Slavic Research Center, Hokkaido University, 2004.
[4] Fowler, Brigid: Fuzzing Citizenship, Nationalising Political Space: A Framework for Interpreting the Hungarian ‘Status Law’ as a New Form of Kin-state Policy in Central and Eastern Europe. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 177–238.
[5] Stewart, Michael: The Hungarian Status Law: A New European Form of Transnational Politics? Uo. 120–150.
[6] Csergő Zsuzsa – Goldgeier, James: Nationalist Strategies and European Integration. Uo. 270–302.
[7] Schöpflin, George: Citizenship and Ethnicity: The Hungarian Status Law. Uo. 87–104.
[8] Waterbury, Myra A.: Ideology, Organization, Opposition: How Domestic Political Strategy Shapes Hungary’s Ethnic Activism. Regio, 2006. Vol. 9. 65–86.
[9] Weber, Renate: The Kin-State and Its Minorities: Which European Standards? The Hungarian Status Law: Its Antecedents and Consequences. In: Kántor–Majtényi–Ieda–Vizi–Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 350–364.
[10] Hornburg, Helge: Transnational Minority Protection In: Central and Eastern Europe and European Community Law. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 139–158.
[11] Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs: A New Regime of Minority Protection? Preferential Treatment of Kin-minorities under National and International Law. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 328–349.
[12] Halász Iván: Models of KIn: Minority Protection In: Central and Eastern Europe. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 255–280.
[13] Iordachi, ConstantIn: Dual Citizenship and Policies toward Kin-Minorities in East-Central Europe: A Comparison between Hungary, Romania and the Republic of Moldova. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 239–269.
[14] Zsuzsa Csergő – Golgeier, James: Virtual Nationalism In: Comparative Context: How Unique Is the Hungarian Approach? In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 281–302.
[15] A státustörvény elfogadása alőtti időszakban a magyar állam intézményeket, szervezeteket támogatott, a státustörvény újszerűsége a magyar állam – határon túli magyar egyén relációjának intézményesítése.
[16] Bauer Ta­más: Ma­gyar ál­lam – ma­gyar ki­sebb­sé­gek. Nép­sza­bad­ság, 2001. áp­ri­lis 20.
[17] Bor­bély Zsolt At­ti­la: A stá­tus­tör­vény mint a ma­gyar (re)integráció esz­kö­ze. Pro­vin­cia, 2001. 5. sz.
[18] Duray Mik­lós a Be­szé­lő 2001. jú­li­us-au­gusz­tu­si szá­má­ban meg­je­lent in­ter­jú­ban, 72.
[19] Duray Mik­lós: So­sem­volt tör­vé­nyünk lesz! Be­szé­lő, 2001. 5. sz. 30.
[20] Harrach Gábor: Státustörvény és megmaradás. Erdélyi Magyarság, 1999. 40. sz. 8.
[21] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.
[22] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.
[23] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.
[24] Szarka László: A kettős állampolgárság jogintézménye, mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze. Kisebbségkutatás 2004. 2. sz. 255–265.
[25] Bauer Tamás: Alkotmány és állampolgárság. Élet és Irodalom 2010. szeptember 10.
[26]  Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.
[27] Kántor Zoltán – Majtényi Balázs: A kettős állampolgárság – népszavazás, politikai vita, szakmai érvek. In: Sándor Péter – Vass László – Sándor Ágnes – Tolnai Ágnes (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2004-ről. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2005.; www.kettosallapolgarsag.mtaki.hu (2013-02-22)

Wednesday, October 18, 2017

Gonda László: Elkötelezett magyarok német kultúrával felvértezve


Elkötelezett magyarok német kultúrával felvértezve


Gonda Lászlót, a később Kossuth téri néptribunt a kilencvenes évek közepén ismertük meg,az Erdélyi Híradó elnevezésű irodában, amit az alapító-működtető Szőcs Géza szeretett az erdélyi magyar budapesti nagykövetségének nevezni. Nem alaptalanul egyébként.
Laci sikeres vállalkozó volt akkoriban, aki örömmel támogatta a nemzeti rendezvényeket, nem mellesleg ő finanszírozta Borbély Imre 1996-os választási kampányát is.
Igazságkeresése valamint az igazságosság iránti belső igénye, a maga igazáért való kiállása mindig imponált és meghatározó volt abban, hogy ismeretségünk hamar barátsággá nemesedett, mely lassan 22 évre tekint vissza.
Apámmal szinte egyidősek voltak, de ezen túl is nagyon sok közös volt bennük, a kötődés Temesvárhoz és a német kultúrához, a történelem iránti érdeklődés, de persze mindenekelőtt a kompromisszummentes, megalkuvás nélküli, érdekmentes nemzethűség.

Álljon itt egy kép, amit a bejegyzés közzététel után leltem, magam lőttem egy sokat vitatott dátumon, 2004. december 5.-én este, a Kossuth tér felé menet.
(BZSA)



Kedves Imre!

Neked írok, az embernek, a barátnak, a bajtársnak, aki ameddig mi, szeretteid, barátaid élünk, lélekben, érzésben itt maradsz, itt leszel közöttünk. Velünk élsz tovább. Ebben az írásban arról emlékezem, ami minket összekötött, és ameddig élek, összeköt, mert itt vagy velünk lélekben, érzésben, gondolatainkban. Szavaid, gondolataid, közös emlékeink, a megalkuvást, gerinctelenséget nem tűrő férfias lényed mind-mind itt maradtak. Nem tudok úgy írni Rólad, mintha már nem lennél, mert Te engem is formáltál, olyan tartást, hitet adtál környezetednek, ami emberségünket, nemzetünk iránti hűségünket erősítette.  Barátságunk az értékrendi azonosság és az abból következő hasonló világnézet mellett közös temesvári gyökereinkre is épült.

A másik fő érzés, amikor e sorokat rovom, a hála a Teremtőnek, hogy megismertelek. Te azon kevesek közé tartoztál életemben, akiért érdemes volt élnem. De ezt családodról is elmondhatom, akik társaságában különösen érezhető lesz mindig a Te családközpontú, jó férji, kemény és empatikus apai, nagyapai emléked, szeretetteljes lényed. Ezt köszönöm Neked és családodnak is, akik engem  családtaggá fogadtak és amikor csak időm engedi ott leszek velük, hogy együtt idézhessük fel közös emlékeinket.

Emlékszem arra, amikor a Szőcs Géza által létrehozott Bem rakparti irodában találkoztunk 1996 nyarán először, majd leültünk egy kerek asztalhoz és figyelmesen meghallgattál. Az tűnt fel elsőre, hogy minden szavamra figyelsz és közben kemény tekintettel a szemembe néztél. Szokatlan volt, de egyben erőt adóan azt jelezte, hogy egy nemes tartású férfivel beszélek, aki akkor még ismeretlenül is komolyan vesz engem. Számomra drámai következményekkel járó, máig meghatározó eseményt mondtam el Neked, mert első pillanattól kezdve éreztem, hogy nem élsz vissza a bizalmammal, amit meg is őriztél, csak annak mondtad el jóval később, akit érintett.

Ez volt barátságunk kezdete.

De ami minket a második pillanattól összekötött, az elsősorban közös gyökereink, édesanyám és a Te szülővárosod, Temesvár, ahol Ó-tatám is született, ahol az ő porhüvelye is nyugszik, ott ahol most Te is és nagyobb családom tagjai is. Ő volt a másik meghatározóan kemény férfi példaképem, mint ami Te is lettél. Csak később tudtam meg szerénysége folytán, hogy milyen fontos közéleti szerepet játszott ő is a legnehezebb időkben is, ahogyan Te is.

Megtisztelő volt, hogy együtt lehettem veletek, az általam 1989-ben szinte szentként tisztelt Tőkés László püspök úrral, bajtársaddal, kik később az enyéim is lettek, vagy Tempfli József püspök úrral, de még sokan másokkal, akik ugyanazt teszik ma is, mint amit Ótatám, Agátsy János és akkori bajtársai megéltek, tettek a megszállók által generált szinte azonos fullasztó légkörben.

Ő 1944. április 4-én (!), mint a temesvári elnök, részt vett Nagy­enyeden a Hangya Szövetkezetek Szövetségének 21-ik közgyűlésén, ahol a jelenlevők soraiban Márton Áron gyulafehérvári római katoli­kus püspök, Nagy Ferenc református püs­pök-helyettes, Gál Miklós uni­tárius egyházi főgondnok vala­mint a romániai ma­gyarság másik nagy egye­sü­le­tének, az Erdélyi Ma­gyar Gazdasági Egyesületnek az elnöke, dr. Szász Pál is vé­gig­ülte a tanács­ko­zást. Az akkori erdélyi és bánsági magyar nemzetiségű veze­tő, élvonalbeli ér­telmiségiek döntő há­nya­dához hasonlóan 1944 őszén Ótatámat is Zsilvásárhelyre (Târ­gu Jiura) internálták, ahol több hónapon át tar­tották fogva, ahogyan Téged pedig a Ceausescu diktatúra idején a Securitate 11 alkalommal próbált sikertelenül megtörni. Te ennek ellenére 1989. decemberében is ott voltál ahol lenned kellett, fiaiddal, Zsolttal és Szilárddal, akikből igazi férfit neveltetek. Ezek a példák és most már fizikai távolléted keményebbé tettek engem is, mert helyetted is tovább kell küzdenünk szeretett nemzetünkért, családunkért. Annak a német–magyar városnak a légköre hatott mindkettőnkre, ahol Ótatám is született, élt, ahol a Te szüleid, nagyszüleid is, akik Temesvár építőköveit formálták azzá, amit ma már kevesen ismernek.

Amit veled megélhettem hosszú autós útjainkon folytatott beszélgetéseink alkalmával, azt Ótatám verse fejezte ki a legjobban;

Találunk néha idegenre.
Azt hisszük nem érti szavunk,
S pár mondatára úgy érezzük,
Régen ismerősök vagyunk.

És élnek velünk közös sorsban
Régóta ismert emberek,
S mi olykor, hogyha szólnak hozzánk
Úgy érezzük Idegenek.

Az emlékeim leperegnek, mint homokórán a szemek, mert szinte megszámlálhatatlanul sok van, amelyek mind hozzád, Zsolt fiadhoz és nem utolsósorban szép családodhoz kötnek. A nemzet iránti példamutató, etalonnak tekinthető elkötelezettséged alapjából kiindulva, majd az általad létrehozott Interconfessió konferenciáin át, a székelyföldi, Tőkés László nevével fémjelzett nagygyűlésekig és az RMDSZ kongresszusokig, ahol azok, akik az általad kezdeményezett Kolozsvári Nyilatkozatra felesküdtek, megtagadták fokozatosan megtagadták a dokumentum betűjét és szellemét.

De közös helytállásunk a Magyarok Világszövetsége Kongresszusain, vagy a nemzetstratégiai munkáidba, írásaidba való betekintésem, a Magyar Kisebbségben megírt tanulmányaid, a hármasban Zsolt fiaddal folytatott értékes és tanulságos beszélgetések, mind meghatározó élmények voltak számomra. De feledhetetlen a családoddal eltöltött retyezáti kirándulás is, az 50-ik születésnapunkon megejtett koccintás egy magashegyi tengerszem mellett az oda felcipelt kristály pohárba töltött pezsgővel.

Összekötő kapocs volt, hogy mindketten jól tudunk németül, és az is, hogy őseink, akik részben nyugatról származtak, elkötelezett magyarként, német kultúrával is felvértezve tették különlegessé Temesvárt, ahol az első közvilágítást állították föl Európában, az első vasbeton hidat a világon, tették a Szent Korona Országa egyik meghatározó ékkövévé Temesvár Szabad Királyi várost. Abban a városban alkottak, ami végül is kiváltotta 1989. december 15-én azt az összefogást, aminek példája remélhetőleg jövőbe mutató lesz.

Hiszek abban, hogy egyszer azonos dimenzióban újra együtt leszünk, ott ahol Te már tudod mi vár rám is, és majd onnan figyelhetjük, védő szárnyakkal óvhatjuk együtt családjainkat, fiainkat, unokáinkat.

Gonda László

Thursday, September 7, 2017

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej



1990 és 1999 között Budapesten éltem. Egyetemet, majd PHD kurzust végeztem itt, továbbá ezzel párhuzamosan a Századvég Politikai Főiskolát. Nem volt könnyű lelkileg az otthontól távol lenni ennyi ideig. 1998-ban az internet bekötésével és az e-mailes kapcsolattartással már könnyebb volt elviselni a köztem és szeretteim közötti 300 kilométeres távolságot.

Az e-mail hőskorában, a kilencvenes évek végén virágzottak a levelezőlisták. Jómagam is tagja voltam fél tucatnak. Ezek zöme nemzeti szelleműnek számított. Közöttük emlékezetem szerint kettőnek is tagja volt Ágoston Balázs, akire hamar felfigyeltem az egyik listán, mely az ultra-radikálisokat tömörítette. Mi tagadás, több volt az indulat e közösségben, mint az értelem.

Feltűnt, hogy Ágoston Balázs soha nem ment bele az öncélú gyalázkodásba, gyűlölködésbe, hozzászólásai fegyelmezettek, megalapozottak, szellemileg tartalmasak voltak.

Nem emlékszem már, hogy ki volt az a közös jóbarát, aki megismertetett egymással pár évvel később (talán Strahl Zoltán… ő sincs sajnos már közöttünk), tény, hogy nagyon hamar barátságot kötöttünk, úgy hiszem egy egész életre. S ahogy nézem nemcsak én - Balázst családtagnak tekinti nálunk mindenki, anyám, öcsém, fiaim, sógornőm, s annak tekintette apám is.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy apám emlékének szentelt kötetbe Ő, a nemzet egyik legkeményebb, soha meg nem alkuvó újságíró-harcosa is helyet kap.

Normális körülmények között a második írás kellett volna legyen az övé, abc sorrendben közlöm ugyanis ezeket. Az igazság az, hogy a szöveg eltűnt egy időre a szemem elől, most sikerült kikutassam a megszámlálhatatlan e-mail közül azt, mely csatolt állományként tartalmazta az alábbi eszmefuttatást.

(BZSA)

(Törzsasztal 2004. május 11.-én a Maligán étteremben)

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej

Borbély Imre nevét az 1990-es évek első felében jól megjegyeztem. Ismeretlenül is mély tisztelettel gondoltam a bátor magyar képviselőre, aki a bukaresti parlamentben – elsőként az RMDSZ-es honatyák közül, és őszintén szólva nem tudom, akadt-e legalább ebben követője azóta – anyanyelvén szólalt fel 1994. március 15-én, mit sem törődve a román politikusok soraiból áradó lincshangulattal. Az elszánt egyenesség már akkor, a sajtó híradásait olvasva-hallva megérintett.
Aztán 2003-ban személyesen is találkozhattam vele. Puszta jelenléte tiszteletet ébresztett és tekintélyt szült hallgatóságában, ezt akkor és később is számtalan esetben megfigyeltem. Karizmája volt.
A kézdivásárhelyi Idol söröző kerthelyiségében derűvel oldva a téma komolyságát, de benső szenvedéllyel elemezte az erdélyi és az egyetemes magyar ügy pillanatnyi állását, és nem csak helyzetképet adott, hanem logikus gondolati láncolattal reális cselekvési lehetőségekre is rámutatott. Mély, maradandó benyomást tett rám ez a megközelítés.
A tényszerű adatokkal dolgozó vegyészmérnök politikusként, majd politikai elemzőként, gondolkodóként soha nem rugaszkodott el a valóságtól. Álmodott, de nem álmodozott. Rendszerszemlélete, a jelenségek összefüggéseinek, az okok és okozatok azonosításának igénye sorsszerűen tette megkerülhetetlen jelentőségű, alapvető tételeket megállapító, gazdag és széles merítésű tudással rendelkező nemzetstratégává.
Mérnöki precizitással tudta, hogy ami erkölcsileg, közösségileg szükséges, az politikailag nem mindig lehetséges. Így a nemzeti érzelmű táborban oly gyakori kontraproduktivitást okosan elkerülve érzelmileg elkötelezetten, de racionálisan – vagyis forró szívvel, de hideg fejjel – tudott bátran és értelmesen kockáztatni. Az irrealitásoktól távol tartva magát radikálisan elmenni a valós lehetőségek végső határáig.
Igen, Borbély Imre nem volt sem hamis realista, sem túlfeszült lényeglátó. A lényeglátó realista ideáltípusát képviselte. Sajnálatos, hogy e közéleti típusból a XX. században, de úgy tűnik, a XXI. században is oly kevés jutott-jut nemzetünknek.
E minőségében is egy régi világot, a keresztény-nemzeti, polgári Magyarországot éltette és örökítette tovább. Az egész hazát, melynek Dévénytől Vereckéig, a Tátrától a Kárpátok déli hegyláncolatáig a magyar államszervező és –fenntartó géniusz volt meghatározó és megkérdőjelezhetetlen vezérlő kultúrája.
Az e kultúrában gyökerező sajátos magyar patríciusság legnemesebb hagyományait egyesítette magában: szeretetteljes határozottsággal volt a család feje, derűs életszeretetével párosuló kötelességtudata meghatározta a temesvári Borbély-ház légkörét.
A nemzedékek által felhalmozott bölcsesség sohasem vált nála statikussá, lezárt, pláne dogmarendszerré merevedő ismerethalmazzá. Borbély Imrében mindig megvolt a szűkebb és tágabb világ megértésének igénye, amit kielégítendő folyamatosan tudatosan kutatta, tanulta az új és még újabb információkat.
Ezeket nem csak elemezte, hanem rendszerezte is. Rendszerszemlélete újfent olyan erény, és olyan példa, melyre mindig emlékezni fogok, miként a vele folytatott, mindig inspiráló beszélgetésekre, melyek során részletkérdéseket, lehetséges eszközöket illetően előfordulhattak eltérő vélekedések, de a nagy cél, a közösségi erkölcsi minimumnak tekintendő nemzeti újraegyesítés megkérdőjelezhetetlen volt.
Borbély Imre meghatározó tulajdonsága volt a nagyfokú fegyelmezettség, aminek köszönhetően akkor is maximális odaadással tudott csapatkötelékben küzdeni, ha maga belül nem volt meggyőződve az alkalmazott eszközök leghasznosabb voltáról. Távol állt tőle az a fajta anarchizmusba hajló defetizmus, ami az elmúlt évtizedekben a keresztény-nemzeti politikai térfélen oly sok jobb sorsra érdemes ügyet gáncsolt el fecsegő kételkedéssel, önmagáért való végtelen, nyílt színi vitatkozással. Számára a kötelességteljesítés szent volt, mindent száz százalékos tökéletességre törekedve tett. A belső igényességből fakadóan ismeretlen volt előtte a „jó lesz az úgy is” fogalma, a felében-harmadában, tessék-lássék elvégzett munka.
Ugyancsak idegen volt tőle a könnyed, felszínes fecsegés, a haszontalan kvaterkázás. Szavai mindig megfontoltak, pontosak voltak, olyan karizmával rendelkezett, mely automatikusan közösséggé formálta hallgatóságát. Rá figyelve mindig azt éreztem, hogy vele bármikor csatába mennék, mert amit mond, akként is él.
Itt van előttem széles mosolya, fülemben zeng eltéveszthetetlen baritonja, mely – patrícius család fejéhez illően - hadvezéri határozottsággal irányította, fonta tovább kötetlen estéken a nótázást. Tisztelte, szerette és tudta is élni az életet. Úgy hiszem, Borbély Imre boldog és elégedett ember volt, de ez sohasem vált kényelmes megelégedettséggé.
Életszeretete pedig sohasem vált könnyelműséggé. A derűs patriarcha tudott töprengő filosz is lenni, akiben az évek múltával, számos csalódást követően sem lankadt a tűz, az elszántság: szolgálni nemzetét, újraegyesíteni a sokfelé tépett egyetemes magyarságot, követve az örök törvénnyé ércesedett Szabó Dezső-i parancsot, mely szerint „minden magyar lélek felelős minden magyar lélekért.” Kétely nélkül hitt ebben, és a benne lobogó tűz másokba is hitet tudott plántálni. Még a csonka-magyarországi ádáz magyarellenes kurzus 2004. december –ében összesűrűsödő mélypontján – amikor pedig legtöbben nyomasztóan sötétnek láttuk a jövőt - sem adta fel a reményt és a harcot, és ezzel új erőt öntött a csüggedőkbe. Neki volt igaza, amint azt az azóta történtek igazolják.
Élete fő műve a magyar állampolgárság kiterjesztésének megvalósulása volt, melynek politikai végrehajtására ugyan a második Orbán-kormánynak nyílt módja, a vágy, a gondolat megformálása, az elvek lefektetése azonban – ezt szükséges rögzíteni az utókor számára – Borbély Imre több évtizedes munkásságának gyümölcse.
E gyümölcsöt végül ő maga és családja is élvezhette-élvezheti – több mint jelképértékű, hogy Borbély Imre a román állam polgáraként született, de büszke, teljes jogú magyar állampolgárként adhatta vissza lelkét a Fennvalónak. Amit alkotott, az maradandó. Igazodási pont, még inkább világítótorony. Neve a jövőben megírandó igaz és magyar érdekű történelemkönyvekben a Trianon utáni nemzeti história legnagyobbjai között fog ragyogni.


Ágoston Balázs

Tuesday, September 5, 2017

Hegedűs Tamás: Nemzetstratéga magyar szenvedéllyel, német precizitással



Hegedüs Tamással a nemzeti radikális értelmiséget megszólaltató Visegrádi Disputa 2003-as tanácskozásán ismerkedtünk meg, ahol mindketten előadók voltunk. Ismeretségünk igen hamar barátsággá izmosodott s Tamás részéről kiterjedt rövid idő alatt apámra is, aki szintén becsülte az akkor még fiatal közgazdász felkészültségét, nemzeti elkötelezettségét és briliáns agyát.

Egy virtuális körben mozog(t)unk, de gyakran találkoz(t)unk személyesen is borkóstolókon, éttermekben, politikai rendezvényeken. Tamás volt a Jobbik legfelkészültebb képviselője, aki szaktudásának és nem a pártmunkának köszönhette státuszát. Nem csoda, hogy midőn Vona Gábor a személye iránti vélelmezett lojalitást tette a legfőbb szervezőelvvé és kikerült az első vonalból mindenki, aki nála felkészültebb és/vagy tekintélyesebb volt, akkor Tamás munkájára sem tartottak már igényt.

Az alábbi írás személy szerint nekem azért jelent sokat, mert olyan, mintha a magam gondolatait olvasnám. Tamás leírhatta azt, amit én aligha, mert úgy tűnt volna, hogy az elfogultság beszél belőlem.

(Borbély Imre a kenderesi EMI táborban fejti ki az álláspontját a globalizációról)

 (Hegedüs Tamással folytatott beszélgetéseink egyik legjobbikának az Alabárdos étteremben elköltött vacsora adott apropót. Torkos Csütörtök, 2010)




Hegedűs Tamás:

Nemzetstratéga magyar szenvedéllyel, német precizitással


Kevés olyan ember van, akire kétség és habozás nélkül azt lehet mondani: a nemzetstratégiában gondolkodás egész életét átszőtte, elméleti munkásságától kezdve a gyakorlati megvalósításig.
Borbély Imre ilyen ember volt.
Egész politikai nemzedék nőtt fel lényeglátó és vaslogikával végigvitt elemzésein, amelyek nem elégedtek meg a mélyreható diagnózissal, hanem a cselekvés irányát is kijelölték. Mi, akik egy generációval fiatalabbak voltunk nála, sokat tanultunk életbölcsességéből, hatalmas műveltségéből, karakán jelleméből és akár kíméletlen kritikáiból is.
Egy közös barátunk találó megfogalmazása szerint: igazi pátriárka-alkat volt.
Borbély Imre úgy gondolkodott nemzetstratégiában, hogy az két irányban is nyitott volt. Egyrészt a kor globális, nemzetközi folyamataiba ágyazva fogalmazta meg nemzetpolitikai gondolatait, ahogy ezt a magyar történelem legnagyobbjai is tették. A legjobb példa erre talán II. Rákóczi Ferenc volt, aki a nemzeti függetlenség megteremtésére irányuló harcához, mint célhoz minden esetben a kor diplomáciai realitásai, a nemzetközi erőviszonyok változásai – vagy megcélzott változásai – között reálisan elérhető eszközöket szabta. Nem többet, de soha nem is kevesebbet – a cél az elérhető maximum volt. Ehhez persze széleskörű olvasottság és stratégiai lényeglátás szükséges, ami nem csak Rákócziban, hanem Imrében is megvolt.
Másrészt a nemzet iránti felelősséget soha nem választotta el az egyén szintjén parancsoló elvárásként megjelenő felelősségtől. Az ő világképébe nem fért bele, hogy emberileg megkérdőjelezhető módon is lehetne a nemzet üdvéért cselekedni – ez a fajta „régivágású” közéleti erkölcsfelfogás biztos horgonyt jelentett nem csak saját személyes szerepvállalásában, hanem azoknak a közéleti aktivitásában is, akiknek Imre mintát adott.
Elkötelezett hazafi volt, aki nemzetközpontúságával együtt is univerzális, holisztikus módon gondolkodott. Imre számára evidencia volt, hogy a magyarság csak akkor őrizheti meg, teremtheti újjá erejét, ha egy erős, keresztény Európába tud beágyazódni. Sikeres magyarság nincs sikeres Európa nélkül, és Európa nem lehet másképp sikeres, csak ha saját antik és keresztény alapjaira, mint kősziklára épül.
Keresztény meggyőződése nem egyszerűen hitbeli meggyőződésének politikai megfogalmazása volt, hanem a keresztény civilizációba, annak értékteremtő és értékmegőrző erejébe vetett hitét is jelentette – olyan megközelítésben, amit nem csak hívő keresztények tehettek magukévá, hanem minden felelős, nemzetben gondolkodó magyar is. Ebben a kérdésben nem ismert pardont: a magyarság ősi hagyományai iránti elkötelezettsége mellett is alapkérdésnek tekintette, hogy immár ezer éve a kereszténység is a magyar hagyomány, nemzeti identitásunk szerves része.
Közéleti szerepvállalása a tágabban vett Erdélyben – a történelmi Erdély, a Partium és a Bánság területén – indult, de soha nem szűkült le szűkebb pátriájára. Nemcsak a Magyarok Világszövetségében betöltött és felelősséggel, hatalmas erőbedobással ellátott tisztsége tükrözte összmagyarság-szemléletét, hanem baráti körének összetétele is.
Munkásságából, személyes mintaadásából a többi elszakított terület, az anyaország és a távoli emigráció magyarsága is épült. Az országhatárok nála valóban csak a pillanatnyilag kényszerűen tudomásul vett politikai realitást jelentették, de soha nem a nemzet határait. Az egységes magyar nemzetben való gondolkodás, az egységes magyar nemzet újjászületése életének és közéleti szerepvállalásának mindvégig vezérlő csillaga volt.
Imre intellektusát nem csak gazdag humán műveltsége, történelmi és stratégiai ismeretanyaga határozta meg, hanem fegyelmezett, szigorú következetességre nevelő természettudományos végzettsége is. Szintén visszautalva egy közös barátunk jellemzésére: a magyar szenvedély nála németes precizitással párosult.
Ebbe a következetes világképbe se a hagymázas, légvárakon alapuló álmodozás, se az elvtelen megalkuvás, a nemzetpolitikai célokból való engedés nem fért bele. Az elérhető maximumra tette a hangsúlyt, és ebben a jelzős szerkezetben mindkét szó hangsúlyos volt: az elérhető mellett a maximum megcélzása és szem elől nem tévesztése is. Ezért nem tudott soha megbékélni volt pártja opportunista irányvonalával, ezért is lökte ki magából az a pártlogika, amely csak a rövidtávú mandátum-optimalizálásban és az ebből leakasztható rövid távú nyereségekben – vagy látszateredményekben – gondolkozott.
De amit elveszített vele a versenypárt-logikán alapuló pártrendszer Erdélyben, azt megnyerte az összmagyarság ügye. Borbély Imre munkásságának, merész célkitűzésének és szívós célkövetésének döntő része volt abban, hogy 2010-ben a magyar Országgyűlés elsöprő többséggel szavazhatott a Kárpát-medence minden magyarjára kiterjedő, a szülőföldön maradás mellett is visszakapható egységes állampolgárságáról.
Igen, visszaszerzésről, helyreállításról van szó, mivel a határon túl élő magyarság tagjait és az ő felmenőiket senki nem kérdezte meg annak idején arról, hogy lemondanak-e magyar állampolgárságukról az idegen uralom alatt. A kiterjesztés tehát ez esetben is élő, organikus kötődés helyreállítását, újjászületését jelentette. Egy olyan rend visszatértét, ami organikus fejlődés esetén meg sem kérdőjeleződött volna. Az ennek érdekében végzett kitartó munkája és stratégiai szemlélete éppen arra adott mintát, hogy hogyan lehet radikális (vagyis mélyreható változást eredményező) eszközökkel az organikus szemléletnek, konzervatív értékrendnek megfelelő célokat elérni. Ha a nemzet életében megtört a szerves fejlődés, akkor a kitűzött célnak annak kell megfelelnie, amit külső kényszer és belső destrukció híján a nemzet természetes állapota kellene, hogy legyen. Soha le nem mondva annak helyreállításáról, ha kell: újrateremtéséről. Imre már nem lehet közöttünk, de ezt a leckéjét egy életre szólóan magunkkal visszük.