Borbély Béla Göncz Árpádról: „És nincs katonatiszt, aki lelője…”

Felettébb kellemes meglepetés volt, amikor Lovas István, akit szakmailag, erkölcsileg és politikailag kimondhatatlanul sokra tartok, a blogján méltatta apám, Borbély Imre könyvét, a következő címmel: „Borbély Imre édesapja Gönczről annak Trianon kijelentése miatt: „És nincs katonatiszt, aki lelője”. Hadd idézzük Lovast: „Az idén januárban elhunyt Borbély Imre, volt RMDSZ elnökségi tag poszthumusz életinterjú kötete a napokban jelent meg  „Harc a nemzet érdekében” címmel. A könyv csodálatos. Olyan bátor textussal, mint amilyen szerzője volt. Kimagaslott társai közül.”

 

E passzust idézte a nemzeti újságírás két másik ásza, Bayer Zsolt és Ágoston Balázs is.

Nem hiányozhat e könyvrészlet a blogról sem. (BZSA)

(Apámmal Temesváron 2014. március 15.-én)

Íme:

"Találkozás a magyar államelnökkel

A vadászterem fölötti teremben fogadott minket Göncz Árpád ezután. Egy sztenogramot vezető fiatal hölgy volt vele. Különben egyedül volt. És akkor pár szót beszélt minden delegáció-taggal.

Udvariasságból sorban meghallgatta a bemutatkozásainkat. A beszélgető partnere neki nem elsősorban Domokos Géza volt, hanem Szőcs Géza. Feltehetően az írók közti régi ismeretség okán. Szőcs Gézának mesélvén – ők pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel. „Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége.”

TKA: (döbbenten) Ezt mondta… Göncz Árpád.

BI: Göncz Árpád. És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam, hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.

Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult: „Akkor ez nem kerül a protokollba.” És röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva megkérdezte: „Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?” Engem is megkérdezett. „Én nem ígérek önnek semmit” – mondtam.

Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol meg nem jelent.

TKA: És írásban valahol eddig?

BI: Sehol. Hazamentem, és olyan meggondolatlan voltam, hogy édesapámnak, aki a budai vár védői közé tartozott, és két hónapot harcolt ott az első vonalban, elmondtam ezt az esetet. 

(Nagyapám, Borbély Béla)

Ő magába roskadt, hosszú percekig nem szólt egy szót sem, és egy gesztussal elhárította, hogy én szóljak, vagy vigasztaljam, majd felém fordult, és nagyon kitisztult arccal azt mondta nekem: „És nincs katonatiszt, aki lelője!”

Ez volt a verdiktum.

TKA: Ez egy igaz ember reakciója volt.

BI: Ez bennmaradhat az interjúban. Édesapámnak tartozom ezzel.

Ennyit mondott csak: „És nincs katonatiszt, aki lelője.”

Mert az egyértelmű, hogy Göncz Árpádnak személy szerint lehet ilyen véleménye, de ő minket nem személyes látogatáson fogadott, hanem Magyarország köztársasági elnökeként hivatalos látogatáson. Elnökként egy anyaországától elszakított, idegenek által elnyomott magyar kisebbség képviselőinek nem vághatja ezt az arcába, hogy kellemes neki az amputációnk."

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej

1990 és 1999 között Budapesten éltem. Egyetemet, majd PHD kurzust végeztem itt, továbbá ezzel párhuzamosan a Századvég Politikai Főiskolát. Nem volt könnyű lelkileg az otthontól távol lenni ennyi ideig. 1998-ban az internet bekötésével és az e-mailes kapcsolattartással már könnyebb volt elviselni a köztem és szeretteim közötti 300 kilométeres távolságot.

Az e-mail hőskorában, a kilencvenes évek végén virágzottak a levelezőlisták. Jómagam is tagja voltam fél tucatnak. Ezek zöme nemzeti szelleműnek számított. Közöttük emlékezetem szerint kettőnek is tagja volt Ágoston Balázs, akire hamar felfigyeltem az egyik listán, mely az ultra-radikálisokat tömörítette. Mi tagadás, több volt az indulat e közösségben, mint az értelem.

Feltűnt, hogy Ágoston Balázs soha nem ment bele az öncélú gyalázkodásba, gyűlölködésbe, hozzászólásai fegyelmezettek, megalapozottak, szellemileg tartalmasak voltak.

Nem emlékszem már, hogy ki volt az a közös jóbarát, aki megismertetett egymással pár évvel később (talán Strahl Zoltán… ő sincs sajnos már közöttünk), tény, hogy nagyon hamar barátságot kötöttünk, úgy hiszem egy egész életre. S ahogy nézem nemcsak én - Balázst családtagnak tekinti nálunk mindenki, anyám, öcsém, fiaim, sógornőm, s annak tekintette apám is.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy apám emlékének szentelt kötetbe Ő, a nemzet egyik legkeményebb, soha meg nem alkuvó újságíró-harcosa is helyet kap.

Normális körülmények között a második írás kellett volna legyen az övé, abc sorrendben közlöm ugyanis ezeket. Az igazság az, hogy a szöveg eltűnt egy időre a szemem elől, most sikerült kikutassam a megszámlálhatatlan e-mail közül azt, mely csatolt állományként tartalmazta az alábbi eszmefuttatást.

(BZSA)

(Törzsasztal 2004. május 11.-én a Maligán étteremben)

Ágoston Balázs: Forró szív, hideg fej

Borbély Imre nevét az 1990-es évek első felében jól megjegyeztem. Ismeretlenül is mély tisztelettel gondoltam a bátor magyar képviselőre, aki a bukaresti parlamentben – elsőként az RMDSZ-es honatyák közül, és őszintén szólva nem tudom, akadt-e legalább ebben követője azóta – anyanyelvén szólalt fel 1994. március 15-én, mit sem törődve a román politikusok soraiból áradó lincshangulattal. Az elszánt egyenesség már akkor, a sajtó híradásait olvasva-hallva megérintett.

Aztán 2003-ban személyesen is találkozhattam vele. Puszta jelenléte tiszteletet ébresztett és tekintélyt szült hallgatóságában, ezt akkor és később is számtalan esetben megfigyeltem. Karizmája volt.

A kézdivásárhelyi Idol söröző kerthelyiségében derűvel oldva a téma komolyságát, de benső szenvedéllyel elemezte az erdélyi és az egyetemes magyar ügy pillanatnyi állását, és nem csak helyzetképet adott, hanem logikus gondolati láncolattal reális cselekvési lehetőségekre is rámutatott. Mély, maradandó benyomást tett rám ez a megközelítés.

A tényszerű adatokkal dolgozó vegyészmérnök politikusként, majd politikai elemzőként, gondolkodóként soha nem rugaszkodott el a valóságtól. Álmodott, de nem álmodozott. Rendszerszemlélete, a jelenségek összefüggéseinek, az okok és okozatok azonosításának igénye sorsszerűen tette megkerülhetetlen jelentőségű, alapvető tételeket megállapító, gazdag és széles merítésű tudással rendelkező nemzetstratégává.

Mérnöki precizitással tudta, hogy ami erkölcsileg, közösségileg szükséges, az politikailag nem mindig lehetséges. Így a nemzeti érzelmű táborban oly gyakori kontraproduktivitást okosan elkerülve érzelmileg elkötelezetten, de racionálisan – vagyis forró szívvel, de hideg fejjel – tudott bátran és értelmesen kockáztatni. Az irrealitásoktól távol tartva magát radikálisan elmenni a valós lehetőségek végső határáig.

Igen, Borbély Imre nem volt sem hamis realista, sem túlfeszült lényeglátó. A lényeglátó realista ideáltípusát képviselte. Sajnálatos, hogy e közéleti típusból a XX. században, de úgy tűnik, a XXI. században is oly kevés jutott-jut nemzetünknek.

E minőségében is egy régi világot, a keresztény-nemzeti, polgári Magyarországot éltette és örökítette tovább. Az egész hazát, melynek Dévénytől Vereckéig, a Tátrától a Kárpátok déli hegyláncolatáig a magyar államszervező és –fenntartó géniusz volt meghatározó és megkérdőjelezhetetlen vezérlő kultúrája.

Az e kultúrában gyökerező sajátos magyar patríciusság legnemesebb hagyományait egyesítette magában: szeretetteljes határozottsággal volt a család feje, derűs életszeretetével párosuló kötelességtudata meghatározta a temesvári Borbély-ház légkörét.

A nemzedékek által felhalmozott bölcsesség sohasem vált nála statikussá, lezárt, pláne dogmarendszerré merevedő ismerethalmazzá. Borbély Imrében mindig megvolt a szűkebb és tágabb világ megértésének igénye, amit kielégítendő folyamatosan tudatosan kutatta, tanulta az új és még újabb információkat.

Ezeket nem csak elemezte, hanem rendszerezte is. Rendszerszemlélete újfent olyan erény, és olyan példa, melyre mindig emlékezni fogok, miként a vele folytatott, mindig inspiráló beszélgetésekre, melyek során részletkérdéseket, lehetséges eszközöket illetően előfordulhattak eltérő vélekedések, de a nagy cél, a közösségi erkölcsi minimumnak tekintendő nemzeti újraegyesítés megkérdőjelezhetetlen volt.

Borbély Imre meghatározó tulajdonsága volt a nagyfokú fegyelmezettség, aminek köszönhetően akkor is maximális odaadással tudott csapatkötelékben küzdeni, ha maga belül nem volt meggyőződve az alkalmazott eszközök leghasznosabb voltáról. Távol állt tőle az a fajta anarchizmusba hajló defetizmus, ami az elmúlt évtizedekben a keresztény-nemzeti politikai térfélen oly sok jobb sorsra érdemes ügyet gáncsolt el fecsegő kételkedéssel, önmagáért való végtelen, nyílt színi vitatkozással. Számára a kötelességteljesítés szent volt, mindent száz százalékos tökéletességre törekedve tett. A belső igényességből fakadóan ismeretlen volt előtte a „jó lesz az úgy is” fogalma, a felében-harmadában, tessék-lássék elvégzett munka.

Ugyancsak idegen volt tőle a könnyed, felszínes fecsegés, a haszontalan kvaterkázás. Szavai mindig megfontoltak, pontosak voltak, olyan karizmával rendelkezett, mely automatikusan közösséggé formálta hallgatóságát. Rá figyelve mindig azt éreztem, hogy vele bármikor csatába mennék, mert amit mond, akként is él.

Itt van előttem széles mosolya, fülemben zeng eltéveszthetetlen baritonja, mely – patrícius család fejéhez illően - hadvezéri határozottsággal irányította, fonta tovább kötetlen estéken a nótázást. Tisztelte, szerette és tudta is élni az életet. Úgy hiszem, Borbély Imre boldog és elégedett ember volt, de ez sohasem vált kényelmes megelégedettséggé.

Életszeretete pedig sohasem vált könnyelműséggé. A derűs patriarcha tudott töprengő filosz is lenni, akiben az évek múltával, számos csalódást követően sem lankadt a tűz, az elszántság: szolgálni nemzetét, újraegyesíteni a sokfelé tépett egyetemes magyarságot, követve az örök törvénnyé ércesedett Szabó Dezső-i parancsot, mely szerint „minden magyar lélek felelős minden magyar lélekért.” Kétely nélkül hitt ebben, és a benne lobogó tűz másokba is hitet tudott plántálni. Még a csonka-magyarországi ádáz magyarellenes kurzus 2004. december –ében összesűrűsödő mélypontján – amikor pedig legtöbben nyomasztóan sötétnek láttuk a jövőt - sem adta fel a reményt és a harcot, és ezzel új erőt öntött a csüggedőkbe. Neki volt igaza, amint azt az azóta történtek igazolják.

Élete fő műve a magyar állampolgárság kiterjesztésének megvalósulása volt, melynek politikai végrehajtására ugyan a második Orbán-kormánynak nyílt módja, a vágy, a gondolat megformálása, az elvek lefektetése azonban – ezt szükséges rögzíteni az utókor számára – Borbély Imre több évtizedes munkásságának gyümölcse.

E gyümölcsöt végül ő maga és családja is élvezhette-élvezheti – több mint jelképértékű, hogy Borbély Imre a román állam polgáraként született, de büszke, teljes jogú magyar állampolgárként adhatta vissza lelkét a Fennvalónak. Amit alkotott, az maradandó. Igazodási pont, még inkább világítótorony. Neve a jövőben megírandó igaz és magyar érdekű történelemkönyvekben a Trianon utáni nemzeti história legnagyobbjai között fog ragyogni.

Ágoston Balázs

Nincs visszaút - Borbély Imre a második Orbán-kormányról.

Borbély Imre igen árnyaltan látta a Fidesz-kormány politikáját. Annak dacára, hogy az általa haláláig felvállalt, sőt, képviselt szervezet, a Magyarok Világszövetsége állami támogatását az első Orbán kormány vonta meg és azt nem is adták vissza mindmáig. 
De nem ezt tartotta a legproblematikusabbnak, hanem azt, hogy nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar nemzet öntudati reneszánsza bekövetkezzék. A magyar büszkeség regenerálását célzó történelmi filmeposzok egyre csak késnek, értékes orgánumok szűntek meg (Borbarát, Nagy-Magyarország), míg szinte számolatlanul megy a pénz az ellenségnek kulturális célokra. (Lásd például 27 millió a kormánygyűlölő és nemzetellenes Ungváry Tamásnak.) 
Ezzel együtt apám a makro-folyamatokra figyelt elsősorban, és azt értékelte hogy Orbán Viktor a magyar szuverenitást elődeivel szemben növelni igyekszik, s hogy több meghatározó nemzetépítő lépést tett (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény stb.). 
Mindezek artikulációt nyertek az Ágoston Balázs által 2013 őszén készített interjú keretében. (BZSA)

(A fotót 2013. január 1.-én készítettem.)

Nincs visszaút

Az angolszász-cionista amalgám érdeke a pénzügyi-gazdasági eszközökkel gyarmatosított peremterületek erőforrásainak kiaknázása és az ezzel szemben esetlegesen megnyilvánuló ellenállás példát statuáló letörése. Remélem, a keleti nyitás előbb-utóbb politikai, szövetségi síkon is testet ölt – mondta a Demokratának Borbély Imre politikai elemző, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának társelnöke.

- Nemzetpolitikai, nemzetstratégiai szempontból miként értékeli az elmúlt bő három év kormányzati teljesítményét?

- Megelégedettséggel hallgattam augusztus 20.-án Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédét, és a fiatal tisztek eskütételét, mely katonai hagyományainkhoz igazán méltó volt. Gondoljunk bele, amikor az Orbán-kormány 2010-ben átvette az ország irányítását, akkor a laktanyákat, a raktárakat az izraeli In-Kal cég magyarországi fiókjaként indult In-Kal Security Kft. őrizte, amelynek neve héberül azt jelenti: Biztos Vonal. Ez nyilvánvaló nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, főleg egy esetleges válsághelyzetben. Ma már a Honvédség objektumait magyar katonák őrzik. Ebből a jelképi sűrítményből a nemzeti szuverenitásra való törekvést olvasom ki. Ezt igazodási pontként tekintve három alapvető jelentőségű előrelépést emelnék ki az elmúlt három évből: a magyar állampolgárság kiterjesztésesét minden azt óhajtó magyarra, az Alaptörvény preambulumát, vagyis a Nemzeti Hitvallást, valamint a gazdasági szabadságharcban összefoglalható szuverenitási törekvést. Mindez akkor is vegytiszta nemzetpolitika és nemzetstratégia, ha utóbbi fenyegető konfliktus-rendszerbe torkollott. Nem is történhetett másként, és már az elején szeretném leszögezni, hogy a konfliktusokat vállalni kell.

- Miért e három területet tartja legjelentősebbnek?

- A magyar állampolgárság kiterjesztése nem csupán a lelki jóérzést szolgáló jelképes gesztus, hanem ez által a nemzet erősebb lett, mert az összetartozás érzése már most tapasztalhatóan sokkal több embert érint meg, mint korábban. Örömteli, hogy a Kárpát-medence magyarságának jelentős része már magyar állampolgár, még többen várományosok, ahogy jómagam is. Ez valóságos védelmet és biztonságot jelent a Csonka-Magyarország jelenlegi határain kívül élő magyaroknak, hiszen az Alaptörvényt bevezető Nemzeti Hitvallás azt is rögzíti, hogy a magyar állam megvédi polgárait. Ez kimondatlanul is egyfajta védőhatalmi státus, aminek nyílt deklarálásától sem kellene félni, akkor sem, ha nemrég Bukarestben műbalhé tört ki, amikor Tőkés László nyilvánosan erre kérte Orbán Viktort. A Nemzeti Hitvallás azért nagyon fontos, mert ez egy keresztény-nemzeti állam alapvetése, és ilyképp példamutató Európában.

- Brüsszelben nem így látják.

- Az Európai Unió mai formájában az egyik alapító atya, az Akcióbizottság az Európai Egyesült Államokért nevű háttérszervezetet létrehozó Jean Monnet szellemiségét követi. Ennek lényege a nemzetállamok és a nemzetek felszámolása, arra hivatkozva, hogy ezek véres konfliktusokhoz vezettek. Ez nyilvánvalóan hamis narratíva, hiszen egyrészt a nemzetállamok előtt sok ezer évvel is feljegyezhettünk véres háborúkat, másrészt a XX. század nagy kataklizmái éppen az egyes népeket, nemzeteket létükben fenyegető Versailles-i európai rendszer következményei voltak. A nemzetek és államaik alapvető törvényszerűség mentén jöttek létre, és ez a folyamat hatalmas alkotó energiákat szabadított föl. A Monnet-paradigmával szemben áll Charles De Gaulle felfogása a nemzetek Európájáról, melyben az együttműködés a gazdasági és külpolitikai összehangoltságra, valamint a kölcsönös kulturális megtermékenyítésre szorítkozik, mellőzve bármilyen uniformizálást. Magyarország ez utóbbi szemléletet vallja, és ez vörös posztó az előbbi rögeszme jelenleg uralmi helyzetben lévő képviselőinek szemében, akikhez a néhány évtizeddel ezelőtt még erőszakos terrorcselekményektől sem visszariadó, véres szélsőbaloldali diktatúrákat dicsőítő zavaros egzisztenciák is csatlakoztak. Sajnálatos tény, hogy a jelenlegi brüsszeli főáramban pártokon átívelően meghatározó ez az irányzat, a vörös-zöld Daniel Cohn-Bendittől a liberális Guy Verhofstadton és a szocialista Martin Schulzon át a ma néppárti, de maoista múltú José Manuel Barrosóig. Ez a kontraszelektált, középszerű, a valódi európaiságot hírből sem ismerő társaság a nemzetellenes brüsszeli ideológia és gyakorlat motorja. A jelenlegi főáram megtagadja Európa ethoszát, mely a hellén filozófiában, a római jogban és a keresztény etikában gyökerezik, helyette a devianciákat és a pusztulást magasztalja. Természetes, hogy gyűlölik a magyar Alaptörvényt, melynek eszmei alapvetése száznyolcvan fokban szemben áll mindazzal, amit ők képviselnek. A Magyarország elleni folyamatos gyűlölethadjárat másik fontos oka, hogy bizonyos új, sajátos magyar megoldások követőkre találtak, és ez alapjaiban veszélyezteti azt a halálos status quót, amit az említett irányzat minden erővel igyekszik fenntartani.

- Milyen status quó ez?

- A rendszer csúcsán áll az a konglomerátum, amit szokás háttérhatalomnak nevezni, bár nem is húzódik igazán a háttérbe. Az amerikai, brit és izraeli finánctőke, vagyis az angolszász-cionista érdekeltségek amalgámjáról van szó, melynek érdeke a pénzügyi-gazdasági eszközökkel gyarmatosított peremterületek, így a kommunizmust követően új függőségbe vont Közép-Európa erőforrásainak kiaknázása és az ezzel szemben esetlegesen megnyilvánuló ellenállás példát statuáló letörése. Ezért áll célkeresztben Magyarország, és ezért nevezhető egyelőre csak félsikernek a magyar szuverenitási törekvés. A rendszer következő szintjén található az e konglomerátum érdekeit szolgáló, részben általa kitartott, világmédia, melynek egyencsatoltsága az egyes jelenségek tematizálásában vagy épp szervezett, intenzív elhallgatásában, a szóhasználatban, a megfogalmazásban, a szűkre és egyoldalúra szabott értelmezési keretben, az egyszólamú narratívában lépten-nyomon tetten érhető. Az Európai Unió a globális hatalom hajtószíjaként funkcionál, és a világmédiával szinergiában tartja pórázon, fegyelmezi és bünteti az önazonosságától brutálisan megfosztott Európát. Ebben a politikai és gazdasági keretben játszadoznak öncélú és műkedvelő módon a korábban említett szélsőbalos, deviáns figurák, akiket hasznos idiótáknak is nevezhetünk, hiszen korlátoltságuk és romboló tevékenységük nagyon is beleillik a globális hatalmi konglomerátum szándékaiba. Ez a több tényezős rendszer fojtogatja Magyarországot közvetlen és követett nyomásgyakorlással. Az angolszász-cionista hatalmi tömb ugyanis a nyomás alá helyezett országokban, így Magyarországon is beavatkozik a politikai folyamatokba a kollaboránsokon keresztül. A következmények végzetesek lehetnek.

- Amennyiben?

- Jómagam az RMDSZ-en belül átéltem 1993-ban, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb titokban kiválasztott három árulót, akiket a Fekete-tenger partján található Neptunfürdőn összeültettek a román állam képviselőivel, hosszú távra biztosítandó a magyar érdekérvényesítés és az azzal óhatatlanul együtt járó politikai konfliktusok elfojtását, mivel számukra geopolitikai érdekeik miatt mindennél előbbre való volt a stabilitás. Ha Erdélyben megtalálták a kollaboránsokat, okkal feltételezhető, hogy ez bármely ország esetében is ugyanígy történik. Annál inkább, hiszen a CIA nemrég nyíltan elismerte, hogy részt vett az 1953-as iráni puccsban. A Magyarországra nehezedő külső nyomás egyértelmű, de belső nyomás is érzékelhető, a kollaborációra építve részben összefüggésben a külső ellenséggel, ide sorolom a Magyar Szocialista Pártot és mindazon szervezeteket, melyek különböző címek alatt az SZDSZ néven beazonosítható nemzetellenes irányzat újraélesztésén ügyködnek; részben vannak olyan kvázi szövetségesnek tekinthető erők, melyek saját üzleti-hatalmi érdekeiket érvényesíteni igyekezve ugyancsak nyomást gyakorolnak a kormányra. Ebben látom annak fő okát, hogy olyan sorskérdésben, mint a magyar föld ügye, kompromisszumos, döntetlen meccsnek tekinthető törvény született, amely nem garantálja a nagy latifundiumok szükséges mértékű visszaszorítását. Összességében azt látjuk, hogy a magyar kormány saját programja megvalósításában globális és hazai szinteken is különböző irányú, eltérő erejű ellenállásba ütközik. Mindezeket figyelembe véve elmondható, hogy a játéktér rendkívül szűk, s a nyomást fokozza az időnként tudatosan szabadjára engedett kisantant-sovinizmus is, amint azt láthatjuk épp mostanában a Nemzetközi Valutaalapnak egyébként megdöbbentő önfeladással behódoló Románia esetében. Beszédes tény, hogy a Magyarországot naponta kínpadra vonó globális média ingerküszöbét nemigen érik el a Gheorghe Funar legrosszabb korszakát idéző magyarellenes kirohanások. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra, hiszen nem csak a Magyarországra nehezedő nyomást növelik újabb konfliktusok szításával, hanem a térség népeinek egyébként kívánatos együttműködését is hosszú időre ellehetetlenítik. Rémálmuk ugyanis, hogy a magyar példa ragadóssá válik; figyelemre méltó például, hogy a máskülönben magyarellenességéről hírhedt Robert Fico szlovák miniszterelnök már beharangozott olyan intézkedéseket, melyek a magyar gazdaságpolitikára hasonlítanak.

- A kisantant-logika és a magyar példa követése kissé ellentmondásos – hogy lesz ebből szükségszerű Kárpát-medencei együttműködés?

- A térséget felosztó békediktátumok stratégiai célja épp az volt, hogy itt soha ne legyen béke, egyes nemzeti törekvéseket pedig multietnikus, internacionalista béklyókba szorítottak. Ez a bilincs azonban Jugoszlávia szétesésével elpattant, okos diplomáciával ez növelheti a magyar mozgásteret. Nagyon helyes lépés volt, hogy Magyarország fegyverszállítással is támogatta a horvátok szabadságharcát, ennek következtében a két nép a XIX. század súrlódásait követően ma ismét bizalommal tekint egymásra. Sajátos helyzetéből adódóan a megroppant, kivérzett Szerbiának sem érdeke ma már a Magyarországgal szembeni konfliktus, bár a valódi kiegyezés nem lesz könnyű, hiszen a két állam viszonyát még mindig több megoldatlan probléma terheli, gondoljunk csak a temerini magyar fiúk elleni koncepciós perekre. A térképre tekintve tehát azt mondhatjuk, hogy van bizonyos mozgástér, és ezt erősíti az a történelmi barátság, amely Lengyelországhoz fűzi Magyarországot. A lengyelek általános politikai mentalitása hasonló a magyar jobboldaléhoz, szilárdak a keresztény erkölcsi alapok, ráadásul Lengyelország nagy területű, homogén erőt képviselő, gyarapodó népességű ország, mely az esetleges kisantant-törekvések ellensúlyozásában szövetségesünk lehet.

- A játékteret így is a globális hatalmi konglomerátum határozza meg. Hogy lehet ebből kitörni?

- Ha feltérképezzük a rendelkezésre álló mozgásteret, azt látjuk, hogy az angolszász-cionista birodalomnak az atlanti-nyugati világban ma nincs ellenfele. A magyar radikális jobboldal gyakran fölveti, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. Szerintem ezt csak egy nagy és erős állam tudná megtenni, az is csak komoly kockázatok mellett. Magyarországra nézve ennek végzetes következményei lennének, hiszen nincs olyan kiépült, biztos alternatív szövetségesi rendszerünk, melynek nekivethetnénk a hátunkat. Csak akkor lehetne ilyen lépésen gondolkodni, ha szoros szövetségesi viszonyt építünk ki a fölemelkedő Kínával és a nemzeti akaratában megújult Oroszországgal. Addig marad a Reményik Sándor-i „ahogy lehet” politikája.

- Vagyis a sokat hangoztatott keleti nyitás nem csak gazdaságilag fontos?

- Minél keletebbre tekintünk, annál fontosabbá válnak a kulturális kapcsolatok. Az eredményes gazdaságpolitikához például ismerni kell az egyes keleti népek tárgyalási kultúráját. De nem csak erről van szó. A türk világban egészen Ujguriáig rokon népként tekintenek ránk. Ezt érdemes kihasználni. Minimális ráfordítással olyan szimpátiát, erkölcsi tőkét lehet megalapozni, ami nem csak a gazdaságnak, hanem a magyar nemzetpolitikának is jelentős mozgásteret és súlyt adhat.

Oroszországgal is szorosabbra kell fűzni a viszonyt, hiszen a kommunizmussal és az orosz szempontból hazaárulásnak nevezhető gorbacsovi és jelcini anarchiával egyaránt leszámoló, a nyugati tőkevilágtól jelentős mértékben független Moszkva mai politikája annak bizonyítéka, hogy a demokrácia fedőnevű, de a kifejezés eredeti jelentésével épp ellentétes gyakorlatot megvalósító angolszász-cionista rendszeren kívül is van élet. Az 1990-es évek eleje óta meggyőződésem, hogy Oroszország Magyarország természetes szövetségese kellene hogy legyen, már csak azért is, mert az ország területén számos olyan nép él, amely ugyancsak rokonként tekint ránk.

Kína az orosz autoriter demokráciánál is radikálisabban más úton jár. Ez egyfajta „harmadik út”. A kilencvenes években az amerikai rendszer propagandistái mantraszerűen ismételték, hogy a piacgazdaság csakis az ő demokratikusnak titulált rendszerűkben lehetséges. Hogy nem lehet életképes egy harmadik út. Kína erre rácáfol. Eddig is voltak ellenpéldák, mint Szingapúr. De Kína más nagyságrendet képvisel. Gondoljunk bele, hogy Kínában több az egyetemista, mint Japán egész lakossága. Ez olyan felívelő szellemi potenciál, amivel számolni kell. Örömmel nyugtázom, hogy a második Orbán-kormány, szakítva a korábbi egyoldalú, önsorsrontó atlantista függőséggel, ajtót nyitott kelet felé, és remélem, előbb-utóbb ez a nyitás politikai, szövetségi síkon is testet ölt.

- Milyen szerepe lehet a magyar nemzetstratégiában a világmagyarság feltérképezését, összefogását célzó nemzeti regiszter intézményének?

- Az összmagyarság számba vétele a Magyarok Világszövetségének nagyon régi terve. Valószínűleg már a szervezet 1931-es megalapítója, báró Perényi Zsigmond koronaőr is célul tűzte ki ezt. A kommunizmusban sor került valamiféle felmérésre, de az inkább a külföldi titkosszolgálatok hírszerzői érdekeit szolgálta. 1991 után megváltozott a helyzet, de a szövetség akkori vezetése elsőbbséget adott a Duna Televízió létrehozásának, így a regisztráció későbbre tolódott, 2000 után viszont lehetetlenné vált, hiszen az első Orbán-kormány megvonta a szervezet költségvetési támogatását. Ebben sajnálatosan azóta sincs változás. A nemzeti regiszter megvalósítása viszont így is jelentős előrelépés. Ha rajtam múlna, a világmagyarság politika preferenciáit is felmérném.

- Abból aztán világbotrány lenne.

- Minden csoda három napig tart, a valóban borítékolható nemzetközi cirkusz idővel elül, épp ezért minél gyorsabban minél messzebbre kell menni. Egy ilyen felmérés nemzetstratégiai haszna óriási lenne, hogy mást ne mondjak, a magyar állam információs bázis nagyságrendekkel szélesedne. Különben három éve tapasztaljuk, hogy magyar érdekérvényesítésre irányuló mégoly szerény, csöndes kísérletekből így is, úgy is világbotrány kerekedik.

-          Ha dönthetne, mit csinálna a továbbiakban?

Folytatnám. Három év alatt sokan felfigyeltek ránk. Mind többen kiállnak mellettünk. Legtudóbb a lengyel kormányfő és az ellenzék. A megtorpanás káros lenne, a visszakozás katasztrofális. A kocka el van vetve, azon az úton, amelyen a második Orbán kormány elindult, nincs visszaút.

Ágoston Balázs

Megjelent a Demokrata 2013. szeptember 8-i számában.