Kántor Zoltán A külhoni magyar állampolgárságtól a külhoni magyarok állampolgárságáig

2000 augusztusában került nyilvánosságra a Magyarok Világszövetségének „Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása” című dokumentuma[1], amelynek egyik indítványozója Borbély Imre volt. A státustörvény vitájában Borbély Imre azon kevesek közé tartozott, akik következetesen az állampolgárság kiterjesztését javasolták a státustörvény helyett.[2] Természetesen vitatkozni lehet azon, hogy az akkoriban nem időszerűnek ítélt állampolgárság-kiterjesztés időszerű lett volna vagy sem, mindenesetre az akkori kormány a státustörvény megoldása mellett tette le voksát.

Magyar­or­szág és a külhoni ma­gya­rok vi­szo­nyát – leg­alább­is el­mé­le­ti szin­ten – több­fé­lekép­pen pró­bál­ták ren­dez­ni: az 1990-es évek vé­gén a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság kö­rü­li vi­ták­ban ve­tet­ték fel e kér­dést, majd a Fi­desz 1998-as vá­lasz­tá­si kam­pá­nya so­rán hang­zott el ugyan­ez a gon­do­lat. 2001. jú­ni­us 19-én ­fo­gad­ta el a ma­gyar Or­szág­gyű­lés a szom­szé­dos ál­la­mok­ban élő ma­gya­rok­ról szó­ló tör­vényt. Ily mó­don 1918 után elő­ször ala­kult ki olyan po­li­ti­kai ke­ret, amely a ha­tá­ron tú­li in­téz­mé­nyek és a szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gya­rok hely­ze­tét egy­szer­re ke­ze­li. A tör­vény kap­csán több olyan kér­dés me­rül fel, ame­lyek el­mé­le­ti­ és ki­sebb­ségpo­li­ti­ka­i­ szempontból is igen ér­de­ke­sek, és a nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­de­lem­ terén is új­sze­rű­ek.

Annak ellenére, hogy a magyar státustörvény nem az első ilyen jellegű törvény Európában, mondhatni, egyetlen hasonló törvény sem keltette fel ilyen mértékben a nemzetközi tudományos élet érdeklődését. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy egyetlen másik nemzettársakat támogató törvényt sem kísért ilyen belpolitikai feszültség, nem vezetett két szomszédos ország közötti konfliktushoz, illetve nem került az európai intézmények fókuszába.

Az első, külföldiek által írott tanulmányok a jelenség értelmezésére tesznek kísérletet. Általánosságban megállapítható, hogy a szerzők kivétel nélkül újfajta jelenségként tekintenek az anyaország és a határain kívül élő kisebbségekhez tartozó egyének viszonyának szabályozására.[3] Brigid Fowler a „fuzzy citizenship” (talán a ’homályos tartalmú állampolgárság’ a magyar megfelelője) fogalmat használja a magyar állam és a határon túli magyarok közötti – a státustörvény által meghatározott – viszony jellemzésére.[4] Michael Stewart, aki romológiai tárgyú kutatásaival vált ismertté, a ’transznacionális nacionalizmus’ fogalmat tekinti a legmegfelelőbbnek a jelenség leírására.[5] A Csergő Zsuzsa – James Goldgeier szerzőpáros a ’transzszuverén nacionalizmus’ kategóriába helyezi az anyaország és határon túli nemzettársai közötti politikát.[6] Habár Schöpflin György 2004 óta a Fidesz európai parlamenti képviselője, a státustörvényről szóló írásai megjelenésekor még Londonban oktatott, így külföldi szerzőnek tekintem. Schöpflin az univerzalista-partikularista dichotómiában vizsgálja az etnicitás és az állampolgárság közötti összefüggéseket.[7] Myra Waterbury a magyarországi belpolitikai ellentétekben véli felfedezni a magyarázatot a státustörvény megszületésére.[8]

A jogászok érdeklődése elsősorban arra irányult, hogy a státustörvény jellegű törvények és intézkedések helyét megtalálják a nemzetközi jogban és kisebbségvédelemben,[9] illetve az EU-csatlakozás kontextusában vizsgálták nemzettársakat támogató politikát.[10] Több kutató a jelenségre volt kíváncsi, így több összehasonlító tanulmány született. Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs a térség státustörvényeit hasonlítja össze,[11] illetve Halász Iván ezt az összehasonlítást gondolja tovább egy későbbi tanulmányában.[12] A státustörvényt más országok hasonló jogszabályaival veti össze Constantin Iordachi (román),[13] Csergő Zsuzsa és James Goldgeier (orosz).[14]

A ko­ráb­bi – szer­ve­ze­te­ket, in­téz­mé­nye­ket tá­mo­ga­tó – po­li­ti­ka mel­lett[15] a stá­tus­tör­vény egy új­faj­ta ma­gyar ál­lam – ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyén kö­zöt­ti jog­vi­szonyt lé­te­sít. Ezt egy meg­ha­tá­ro­zó kül­po­li­ti­kai for­du­lat­nak kell mi­nő­sí­te­ni, amely fel­te­he­tő­en ab­ból a fel­is­me­rés­ből in­dult ki, hogy a két­ol­da­lú meg­egye­zé­sek, ame­lye­ket az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­nak is ne­vez­he­tünk, nem ve­zet­tek mérhető ered­mény­re a határon túli magyarok helyzetének javulása tekintetében. Ezt a vál­tást Bauer Ta­más is ér­zé­ke­li, aki tá­mo­gat­ta az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­ját: „Mi­ben tér el ez a po­li­ti­ka az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­tól? Elő­ször is ab­ban, hogy a nyel­vi-kul­tu­rá­lis in­téz­mény­rend­szer­nek a ki­sebb­sé­gek in­teg­rá­ci­ó­já­val egy­ide­jű fej­lesz­té­se he­lyett sze­mély­re szó­ló köz­jo­gi kap­cso­la­tot te­remt a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok és a ma­gyar ál­lam kö­zött, s eb­ben a ke­ret­ben a tá­mo­ga­tást a ha­tá­ron tú­li ma­gyar kö­zös­sé­gi in­téz­mé­nyek he­lyett az egyes sze­mé­lyek­re, csa­lá­dok­ra szab­ja.”[16] Itt vi­lá­go­san ki­ve­he­tő két kon­cep­ció: az egyik ar­ra he­lye­zi a hang­súlyt, hogy a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ügyét az il­le­tő ál­lam­ban kell és le­het meg­ol­da­ni, a má­sik pe­dig szkep­ti­kus ez­zel a né­zet­tel szem­ben és az anya­or­szág tá­mo­ga­tá­sát eme­li ki. Ha a po­li­ti­ku­mot nem ven­nénk fi­gye­lem­be, ak­kor azt is mond­hat­nánk, hogy tu­laj­don­kép­pen egy el­mé­le­ti vi­ta fo­lyik ar­ról, mi­lyen mó­don le­het a leg­job­ban tá­mo­gat­ni a ha­tá­ron túl élő nem­ze­ti ki­sebb­sé­ge­ket.

A ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi tár­sa­da­lom, il­let­ve a ki­sebb­ség­hez vagy a több­ség­hez tar­to­zó egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ról is el­té­rő­ek a vé­le­ke­dé­sek. A nem­zet­po­li­ti­kai szem­pont­tal kap­cso­lat­ban Bor­bély Zsolt At­ti­la ki­emel­te, hogy „a tör­vény nem egyes egyé­nek­ben, ha­nem mak­ro­szin­ten gon­dol­ko­dik, s a tör­vény prog­nosz­ti­zál­ha­tó disszimilatív ha­tá­sá­nak erő­sí­té­se vé­gett az érin­tet­tek kö­rét tá­gan kí­ván­ja meg­szab­ni”. Nem a ma­gyar ál­lam és a ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ra he­lye­zi a hang­súlyt, ha­nem a tár­sa­dal­mi vál­to­zá­so­kat ál­lít­ja a köz­pont­ba: „Vélhető […], hogy a stá­tus­tör­vény disszimilatív ha­tás­sal fog jár­ni, hogy a Ma­gya­ror­szág­gal szom­szé­dos ál­la­mok több­sé­gi nem­ze­te­i­nek asszi­mi­lá­ci­ós po­li­ti­ká­ja kö­vet­kez­té­ben a ma­gyar érzelmi-kulturális-szolidaritási kollektívumból ki­sza­kad­tak egy ré­sze vissza­ta­lál sa­ját kö­zös­sé­gé­hez.”[17]

A disszi­mi­lá­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ha­tás­ra utalt Duray Mik­lós is, ami­kor az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tás igény­be­vé­te­lé­ről szólt. A prob­lé­ma gyö­ke­rét az ké­pe­zi, hogy ho­gyan ve­he­ti igény­be az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tást az a csa­lád, amely szór­vány­ban él, és nincs le­he­tő­sé­ge ma­gyar is­ko­lá­ba já­rat­ni a gye­re­ke­it. „[A] tör­vény­nek le­het olyan ha­tá­sa, hogy aki meg­kap­ja a ma­gyar­iga­zol­ványt, és él­ni akar azok­kal a le­he­tő­sé­gek­kel is, ame­lyek­kel egyéb­ként a hely­ze­te mi­att nem él­het, eset­leg ke­res­het olyan élet­for­mát, amely­ben ki­hasz­nál­hat­ja a tör­vény biz­to­sí­tot­ta le­he­tő­sé­ge­ket.”[18]A tör­vény­nek azonban kompenzatorikus jel­le­ge is van, ami ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy mind­azt, amit a szom­szé­dos ál­la­mok nem nyúj­ta­nak a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok­nak, a stá­tus­tör­vény né­mi­képp el­len­sú­lyoz­za. Egy­ben fel­ér­té­ke­li a ki­sebb­ség­hez és egyi­de­jű­leg a ma­gyar nem­zet­hez va­ló tar­to­zás ér­té­két. Ha­son­ló­an gon­dol­ko­dott Duray Mik­lós is, ami­kor a szom­szé­dos ál­la­mok­nak a ma­gya­rok ro­vá­sá­ra tör­té­nő nem­zet­épí­tő po­li­ti­ká­jára utalt: „[M]indegyik szom­szé­dos ál­lam­ban, a szám­be­li több­ség­ben élő nem­zet tag­ja­i­nak egy je­len­tős ré­sze, kö­zös­ség­ként is, az ott élő ma­gya­rok ro­vá­sá­ra ju­tott több­let­ja­vak­hoz a ma­gyar adó­fi­ze­tők ká­rá­ra, vagy ál­ta­lá­ban a ma­gya­rok szám­lá­já­ra az­ál­tal, hogy szer­ve­zet­ten ki­szo­rí­tot­ták a ma­gya­ro­kat a köz­élet­ből, a gaz­da­sá­gi élet­ből, a ha­ta­lom­ból és min­den­ből. Ez fo­lyik mint­egy nyolc­van éve. A stá­tus­tör­vény te­rem­te­ne elő­ször le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy egy csöpp­nyi kár­pót­lás­hoz jus­sa­nak ezek a sze­ren­csét­len, ki­sem­mi­zett ma­gyar tö­me­gek, mint­egy há­rom­mil­li­ó­nyi, ön­hi­bá­ján kí­vül kül­föl­di­vé vált ma­gyar. A törvény által adott lehetőségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, mintsem más.”[19]

A jogosultak meghatározását és az asszimiláció kérdését Harrach Gábor köti össze: „A magyar államnak meg kell határoznia azon kedvezmények körét, amelyek már elegendőek ahhoz, hogy identitásának vállalásában, valamint szülőföldön való maradásában érdekeltté tegyék az egyént. [...] Azonban bármilyen kritériumokat is alkalmazna az anyaország a magyarsághoz való tartozás meghatározásakor, meg kell adni az esélyt a magyar származású, de már az asszimiláció peremére sodródott egyének számára, hogy visszatérhessenek gyökereikhez, amennyiben ők is így akarják. Másképp megfogalmazva, a magyarság körét inkább bővíteni, mint szűkíteni kellene egy ilyen jogi és adminisztrációs eljárás során.”[20]

Harrach úgy látja, hogy amennyiben a magyar jogalkotó, és a végrehajtásban részt vevők permisszívek a magyar igazolványt igénylő kérelmek elbírálásában, akkor az asszimilációnak leginkább kitett magyarok (a szórványban, illetve a vegyes családokban élők) nagyobb eséllyel őrzik meg magyar identitásukat.

A magyar állam és a külhoni magyarok viszonyának rendezése elsősorban a státustörvény koncepció körül zajlott. A kettős állampolgárság kevesebb figyelmet kapott. Nem a koncepció problematikussága, hanem politikai támogatottság hiányában. Borbély Imre meglátása szerint a „társadalmi vita tanúsága szerint a teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztését az egész nemzetre a mai magyar politikai kultúra nem teszi lehetővé.”[21] Ezért Borbély Imre a több mint státustörvény, de kevesebb, mint kettős állampolgárság (teljes körű állampolgárság) paradigmában gondolkodik: „a Külhoni Magyar Állampolgárság intézményét olyan tartalommal (jogosultságokkal, jogviszonnyal) lehetne feltölteni, amely a határon túli magyarok problémáinak megoldásában és közösségeik erősítése szempontjából a ma belpolitikailag elérhető pragmatikus maximumot képezné.”[22] A külhoni állampolgárság az adott magyarországi belpolitikai helyzet függvényében fejleszthető: „A külhoni állampolgárság intézménye, azáltal hogy "állampolgárság", a nemzeti integráció mindazon dimenzióját megnyitja, amelyet a teljes körű is. Ez utóbbival (a teljes körű állampolgársággal) szemben, a "külhoni" viszont rendelkezik azzal a taktikai előnnyel, hogy nem hozza be "kötött áruként" a teljes körűvel járó egész jogviszonyt, hanem külön, "helyzetre szabott" jogviszony építhető ki körülötte. Ez lehetővé teszi a társadalmilag kívánatos és a politikailag lehetséges közötti egyensúly megteremtését, s nyitva hagyja a későbbi optimizálás lehetőségét is. A törvényhozó kezébe olyan eszköz kerül, amely a valódi veszélyeket kikerülhetővé, a mondvacsinált indokokra hivatkozó akadékoskodást pedig leleplezhetővé teszi.”[23]

Az elképzelés akkoriban nem valósult meg, erre a 2010-es magyarországi kormányváltásig várni kellett. A jelenlegi, 2010 utáni magyarországi állampolgársági törvény több, mint a 2001-ben javasolt külhoni állampolgárság koncepció, de azzal számos tekintetben rokon. Nem tisztázott, hogy a 2010-es törvény megalkotói mennyiben vették figyelembe a Borbély Imre nevével fémjelzett koncepciót, a lényeg, hogy megvalósult az állampolgárság kiterjesztése.

A 2010-es magyarországi parlamenti választásokkal hatalomra kerülő Fidesz-KDNP kormány új irányt szabott a nemzetpolitikának. Ezt jelezte többek között az állampolgársági törvény módosítása, a Nemzeti Összetartozás törvényének megalkotása, a Bethlen Gábor Alap létrehozása. A kormányváltást követően kialakított csúcsminisztériumi rendszerben a nemzetpolitika ugyanolyan rangra emelkedett, mint minden más ágazati politika: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül létrejött a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság. A követendő irányokat a Magyar Nemzetpolitika – A nemzetpolitikai stratégia kerete c. dokumentum szabta meg.

Az időszakban végbement nemzetpolitikai átalakulás, közte az állampolgársági törvény módosítása körüli dilemmákat jól jellemzik Szarka László által még a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás kapcsán megfogalmazott tétele: „A kettős állampolgárság ügyében nem annyira a költők, történészek és a jogászok különböző nemzetépítő és államszervező víziói ütköznek, hanem a következményeket jóhiszeműen és negativisztikusan megfogalmazók táborai.”[24] A nemzetpolitikáról, az állampolgárságról szóló tisztánlátást ma nem csupán az zavarja, hogy a releváns fogalmaknak (nemzet, nemzeti kisebbség, „ki a magyar”) nincs egyértelmű meghatározása, hanem az – és talán elsősorban az –, hogy a politikai és a társadalomtudományi megközelítések közötti határok összemosódnak. A magyarországi státustörvény, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, a 2010 utáni nemzetpolitikai átalakítás nem csak a külhoni magyar kisebbségekkel kapcsolatos válaszok, hanem legalább ugyanilyen mértékben szólt, illetve szól a belpolitikai vitákról is: milyen nemzeteszme alapján intézményesüljön a magyar állam; milyen legyen a magyar állam hivatalos nemzetfelfogása.

Már az 1989-es alkotmánymódosítást követően a magyar alaptörvény leszögezte: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ezzel a magyar állam határain kívül élő magyarsággal való kapcsolattartás és felelősségvállalás alkotmányos kötelezettsége új fejezetet nyitott az anyaország és a külhoni magyarság viszonyában. Ezt a felelősséget az Alaptörvény (2011) a következőképpen fogalmazza meg: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

Az állampolgársági törvény módosítása

2010. május 26-án a magyar Országgyűlés módosított az állampolgársági törvényt, amelyet 2010. augusztus 20-án hirdették ki és 2011. január 1-jén lépett hatályba. A változás lényege a kedvezményes honosítást érintette. Az új megfogalmazás szerint „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja.”

2011 előtt az állampolgárság megszerzésének egyik feltétele volt a sikeres vizsga állampolgársági ismeretekből. A jogszabály új változata összeköti az állampolgárságot (illetve a magyar állampolgártól való származást) a magyar nyelvtudással, nem köteles vizsgát tenni az, „aki magyar tannyelvű nevelési-oktatási vagy felsőoktatási intézményben végzettséget szerzett.” Ugyanakkor a visszahonosítás tekintetében az elv nem változott: „5. § Kérelmére visszahonosítható a 4. § (1) bekezdés b) és d) pontjában meghatározott feltételek fennállása esetén az a személy, akinek magyar állampolgársága megszűnt, és magyar nyelvtudását igazolja.” Habár minden volt magyar állampolgár, vagy az, aki igazolni tudja, hogy felmenői magyar állampolgárok voltak, elvben azonos feltételek mellett kérheti visszahonosítását, a magyar nyelv ismerete gyakorlati előnyt jelent az igénylőnek. A törvény ki nem mondott célja, hogy a magukat magyarnak tekintőknek biztosítsa az állampolgárság megszerzését. Mivel pontosan nem lehet meghatározni, ki a magyar, azért technikai megoldásokra van szükség. Hasonló megoldás született a státustörvény esetében is a magyar igazolványra jogosultak körének meghatározásánál, és ettől eltérő módon, de hasonló szellemben lett meghatározva a magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon szavazni jogosultak köre. Ez utóbbinál is az a cél, hogy a magukat kisebbséginek tekintők válasszák meg a kisebbségi önkormányzati képviselőket.

A magyar állampolgári kontinuitás a moldovai csángók esetében nehezen bizonyítható (mivel az 1879-es első magyarországi állampolgársági törvény megszületésekor – és azután sem – tartoztak Magyarország fennhatósága alá). Éppen rájuk való tekintettel került be a törvénybe a „magyarországi származás vélelmezése” megfogalmazás. A korábbi állampolgársági törvény gyakorlatilag kizárta azt, hogy a moldovai csángók kedvezményesen szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A státustörvény által nyújtott támogatásokat és kedvezményeket viszont igénybe vehették, mivel a magyar igazolvány megszerzése nem kötődött a korábbi magyar állampolgársághoz.

A státustörvény, az eredeti elképzelések szerint, a magyar igazolványt a Kárpát-medencei magyarok igényelhették volna. Így a moldovai csángók és a csehországi magyarok kimaradtak volna az igénylők köréből. Hosszas vita után – amint az a törvény címében is szerepel – az a döntés született, hogy a szomszédos államokban élő magyarok igényelhették a magyar igazolványt. Ennek következtében a moldovai csángók is hozzájuthattak a státustörvény által biztosított kedvezményekhez és támogatásokhoz. Az EU-s munkavállalási szabályok miatt, végül Ausztria kikerült a státustörvényből (2003-as módosítás). A státustörvény módosítása – annak ellenére, hogy a kedvezményes munkavállalásról szóló rész kikerül a státustörvényből – sem biztosította az ausztriai magyaroknak a magyar igazolvány kérvényezésének lehetőségét.

Míg a korábbi állampolgársági törvény, és a státustörvény is, elsősorban a szomszédos államokban élő magyarokat hozta kedvező helyzetbe, a 2010-es módosítás után a világ bármely részén élő magyarok kérhetik visszahonosításukat, a magyar állampolgárság megszerzését. Az állampolgársági törvény nem azoknak nyújt kedvezményt, akik magyarok, hanem akik – vagy akiknek felmenői – egykoron magyar állampolgárok voltak. Az állampolgársági kérelemben a nemzeti hovatartozásra csak egyetlen – nem kötelezően megválaszolandó, és a hatóságok által nem ellenőrizhető – kérdés vonatkozik, illetve semmilyen formában sem határozza meg a felmenő magyar nemzethez tartozása a leszármazottak hovatartozását, ellentétben például a német állampolgársági törvénnyel. Téves minden olyan értelmezés, hogy a magyar nemzetfelfogás bárminemű vérségi köteléket. Erre a magyar jogszabályokban utalás sincs.

Az állampolgársági törvény időzítése

Habár a kampányban kevés szó esett a kettős állampolgárságról, a kormánypártok számára a törvény módosítása elvi kérdés volt a 2010-es választások után, azonban hozzá kell tennünk, hogy nem kormányzati kezdeményezés formájában került a törvényhozás elé.[25] Az állampolgársági törvény módosítása volt az egyik első döntése az új Országgyűlésnek. A gyorsaságnak elsősorban szimbolikus jelentőséget kell tulajdonítanunk, ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy ekkor volt lehetőség arra, hogy az ellenzék támogatását is megszerezzék a törvénymódosításhoz. 2009 őszétől nyilvánvaló volt az az álláspont, hogy az egyetlen politikai erő sem ellenzi a módosítást, s ezt a hozzáállás biztosította a konszenzus lehetőségét. A parlamentbe újonnan bekerülő pártok is – más-más megfontolásból – támogatták a külhoni magyarok számára biztosított könnyítéseket. Ugyanakkor ezzel összefüggésben el kellett kerülni, hogy a törvénymódosítást a Jobbik kezdeményezze.

Az időzítés kérdésének elemzéséhez érdemes áttekintenünk néhány szomszédos ország aktuálpolitikai állapotát. Szlovákiában választási kampány zajlott, amelynek legalább két – Magyarország számára – fontos tétje volt. Az első, hogy sikerül-e a Robert Fico által vezetett kormánykoalíciónak hatalmon maradnia (akár ugyanabban, akár más felállásban). A másik pedig az, hogy a két rivális magyar párt között hogyan oszlanak meg a szlovákiai magyarok szavazatai, illetve melyik(ek)nek  sikerül bekerülni a szlovákiai törvényhozásba. A magyar kormánynak az volt az érdeke, hogy bukjon a nacionalista koalíció, másrészt pedig, hogy a vele partneri viszonyban lévő Magyar Koalíció Pártja kerüljön be a parlamentbe. A magyarországi kormánypolitika álláspontja szerint – ami később megalapozatlannak bizonyult – az állampolgársági törvény módosítása erősítette volt az MKP pozícióit.

Szerbiába, a Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács megválasztására készülődtek a magyarok. Feltételezhető, hogy a magyar állampolgársági törvény módosítása pozitívan befolyásolta a szavazási hajlandóságot. Romániában viszont a koalíciós válság miatt a magyarországi állampolgársági törvény nem került a figyelem középpontjába.

Az állampolgársági törvény módosításának időzítéssel kapcsolatban a kormánynak mérlegelni kellett, hogy ne halassza-e a döntést Magyarország EU elnöksége utáni időszakra. Mérlegelni kellett azt, hogy nem szerencsés, ha az EU soros elnökségét betöltő ország konfliktusban áll valamelyik szomszédjával.

A kormány 2010. július 16-án Wetzel Tamás jogászt jelölte ki a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztosnak. Első intézkedései közé tartozott a közbeszerzési pályázatok kihirdetése az egyszerűsített honosításhoz kapcsolódó fejlesztésekről. A KIM Nemzetpolitikai Főosztályának közreműködésével indult el az állampolgárság igénylését segítő tájékoztató honlap. Az állampolgársági törvény módosítását nem kísérték hasonló viták, mint amilyenek a státustörvény elfogadását[26] és a kettős állampolgárságról szóló népszavazást.[27] A szomszédos államokban élő magyar politikai vezetők többsége üdvözölte a lépést.

Összegzés

A Magyarok Világszövetsége 2000 augusztus 20-án nyilvánosságra hozott tervezete szellemi alapja a 2010-ben módosított, a külhoni magyarokra kiterjesztett állampolgársági törvény módosításának. Borbély Imrének megadatott, hogy megvalósulva lássa korábbi elképzeléseit.

A kettős állampolgárságról szóló törvény – a státustörvényhez hasonlóan – kulturális értelemben vett egységes magyar nemzet formulát használja. A tipológiák, dichotómiák felállítása ugyanis nem pontosítja a nemzet fogalmát. Szemléletváltásra van szükségünk: a nacionalizmusra kell összpontosítanunk, azt kell megvizsgálnunk, hogy a nemzet- és államépítés folyamatában egy adott állam politikai elitjei miről vitatkoztak a nemzet kérdésében, és milyen nemzetkoncepció alapján intézményesítették az államot. Ez az elmúlt évtizedekben a politikai érdekeknek megfelelően történt. A politikai, illetve kulturális nemzet fogalmak helyett helyesebb a politikai vagy kulturális nemzet eszméjén alapuló politikáról beszélni. A politikai vagy a kulturális nemzet egyedüli helyességéből való kiindulás már önmagában is normatív választás, s e választás már magában hordja a gondolkodás végeredményét: nem a gondolatmenet, hanem a kiinduló-posztulátum határozza meg a következtetéseket. A két szignifikáns (státustörvény, kettős állampolgárság) vita – egyáltalán nem meglepő módon – nem vezetett a magyarországi belpolitikai álláspontok közeledéséhez; az eredeti álláspontokat megerősítette, egyrészt az egymással ellentétben álló célok és szándékok miatt, másrészt mivel a kiinduló – dogmaszerű nemzet-meghatározás – választásból sem a politikai, sem a tudományos logika nem enged más következtetést, mint a kiindulópont igazolását.

Az állampolgársági törvény módosítása és legitimálása a Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai irányváltást jelez. Korai értékelni ennek az átalakításnak a következményeit, annyi viszont állítható, hogy ez nem vezetett elvi és/vagy elméleti vitákhoz, a politikai vita inkább pragmatikus kérdések körül forog. A politika szereplőit nem köti a tudományos objektivitás követelménye. A nemzet kérdése a politikában akkor kerül terítékre, amikor egy adott állam vagy kormány a nemzeti kisebbségek kérdését kívánja saját doktrínájának megfelelően rendezni (vagy nem rendezni), amikor a határokon kívül élők számára kíván valamilyen jogokat (kedvezményeket vagy támogatást) biztosítani, vagy amikor a pártok belpolitikai hasznot remélnek egy adott nemzet-koncepció intézményesítéséből. A gyakorlatban ez a három kérdés a leggyakrabban együttesen jelentkezik. Míg egy tudományos meghatározásnak nincsenek gyakorlati következményei, ez nem igaz a politika meghatározásai esetében.

A szerkesztő utószava:

Mivel Kántor Zoltán, egykori osztálytársam, aki apámnak is jóbarátja volt, nemcsak nekem, nem utalt erre a szövegben, szerkesztőként meg kell jegyeznem, hogy szabad kezet adtam minden emlékezőnek abban, hogy milyen műfajt választ a Borbély Imre előtti tisztelgéshez. Zoli, avagy ahogy mi szólítottuk, Áci, tanulmányt írt, melyben az állampolgárság kiterjesztésének kérdését járja körül.

Ezt apám a legjelentősebb nemzetstratégiai sikerének tartotta. Nyilván, miként Kántor Zoltán is írja, nem lehet tudni, hogy az 1999/2000-es dokumentumok, melyeknek apám szerzője vagy társszerzője volt, mennyiben hatottak 2010-ben a törvényhozókra, az azonban leszögezhető, hogy az MVSZ konok harca, mely végül elvezett a népszavazáshoz, szükséges volt ahhoz, hogy e kérdést a politikai napirend részévé tegye s kellett a 2004-es népszavazást megelőző kampány illetve a népszavazási össznépi tapasztalata ahhoz, hogy végül a törvényt 2010-ben mindössze három cégéres nemzetáruló „nem”-je mellett, szinte konszenzusban fogadja el a Magyar Országgyűlés.

---

[1] Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása. In Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. 38-44.

[2] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? Az elszakított nemzetrészek magyarországi 
jogállásának rendezési lehetőségei. Magyar Kisebbség, 1999. 4. sz.

[3] Nem egy tanulmány először internetes portálokon vagy szakmai folyóiratokban jelentek meg; ezeket a Sapporo-i Egyetem által kiadott kötetben is megtalálhatók. Vö. Kántor – Majtényi – Osamu – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law: Nation Building and/or Minority Protection. Sapporo: Slavic Research Center, Hokkaido University, 2004.

[4] Fowler, Brigid: Fuzzing Citizenship, Nationalising Political Space: A Framework for Interpreting the Hungarian ‘Status Law’ as a New Form of Kin-state Policy in Central and Eastern Europe. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 177–238.

[5] Stewart, Michael: The Hungarian Status Law: A New European Form of Transnational Politics? Uo. 120–150.

[6] Csergő Zsuzsa – Goldgeier, James: Nationalist Strategies and European Integration. Uo. 270–302.

[7] Schöpflin, George: Citizenship and Ethnicity: The Hungarian Status Law. Uo. 87–104.

[8] Waterbury, Myra A.: Ideology, Organization, Opposition: How Domestic Political Strategy Shapes Hungary’s Ethnic Activism. Regio, 2006. Vol. 9. 65–86.

[9] Weber, Renate: The Kin-State and Its Minorities: Which European Standards? The Hungarian Status Law: Its Antecedents and Consequences. In: Kántor–Majtényi–Ieda–Vizi–Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 350–364.

[10] Hornburg, Helge: Transnational Minority Protection In: Central and Eastern Europe and European Community Law. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 139–158.

[11] Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs: A New Regime of Minority Protection? Preferential Treatment of Kin-minorities under National and International Law. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 328–349.

[12] Halász Iván: Models of KIn: Minority Protection In: Central and Eastern Europe. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 255–280.

[13] Iordachi, ConstantIn: Dual Citizenship and Policies toward Kin-Minorities in East-Central Europe: A Comparison between Hungary, Romania and the Republic of Moldova. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 239–269.

[14] Zsuzsa Csergő – Golgeier, James: Virtual Nationalism In: Comparative Context: How Unique Is the Hungarian Approach? In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 281–302.

[15] A státustörvény elfogadása alőtti időszakban a magyar állam intézményeket, szervezeteket támogatott, a státustörvény újszerűsége a magyar állam – határon túli magyar egyén relációjának intézményesítése.

[16] Bauer Ta­más: Ma­gyar ál­lam – ma­gyar ki­sebb­sé­gek. Nép­sza­bad­ság, 2001. áp­ri­lis 20.

[17] Bor­bély Zsolt At­ti­la: A stá­tus­tör­vény mint a ma­gyar (re)integráció esz­kö­ze. Pro­vin­cia, 2001. 5. sz.

[18] Duray Mik­lós a Be­szé­lő 2001. jú­li­us-au­gusz­tu­si szá­má­ban meg­je­lent in­ter­jú­ban, 72.

[19] Duray Mik­lós: So­sem­volt tör­vé­nyünk lesz! Be­szé­lő, 2001. 5. sz. 30.

[20] Harrach Gábor: Státustörvény és megmaradás. Erdélyi Magyarság, 1999. 40. sz. 8.

[21] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[22] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[23] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[24] Szarka László: A kettős állampolgárság jogintézménye, mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze. Kisebbségkutatás 2004. 2. sz. 255–265.

[25] Bauer Tamás: Alkotmány és állampolgárság. Élet és Irodalom 2010. szeptember 10.

[26]  Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.

[27] Kántor Zoltán – Majtényi Balázs: A kettős állampolgárság – népszavazás, politikai vita, szakmai érvek. In: Sándor Péter – Vass László – Sándor Ágnes – Tolnai Ágnes (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2004-ről. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2005.; www.kettosallapolgarsag.mtaki.hu (2013-02-22)