Kónya Hamar Sándor: Zúzmara-koszorú Woolfu (1948-2017) sírjára

Borbély Imre 1992 és 1996 között volt Hargita megyei képviselő. A parlamentbe kerülését megpróbálták a kollaboráns erők megakadályozni, élükön Domokos Gézával (lásd a Hargita megyei listahamisítás esetét, amikor az alapszabályzatnak megfelelő széki választmányi jelöléseket félre seperve "létrehozták" a Hargita megyei RMDSZ-t, csak azért, hogy új jelölőgyűlést hívhassanak össze). 

1996-os újraválasztását a jelöltek röghöz kötésével akadályozták meg, amit egyébként nem tartottak be más esetekben, de arra jó volt ez a szabályozás, hogy meglegyen a hivatkozási alap arra, hogy ne engedjék indulni az előválasztásokon, ahol meglehetősen jó esélyekkel állt volna starthoz. 

E négy év alatt Kónya Hamar Sándor volt az egyik legjobb barátja és harcostársa. S nem utolsósorban szobatársa is. 

Sándorral legutóbb Kolozsváron emlékeztünk közösen apámra, a "Harc a nemzet érdekében" című kötet bemutatóján, az alábbi kép is akkor készült. (BZSA)

Kónya Hamar Sándor:

Zúzmara-koszorú Woolfu (1948-2017) sírjára

Nem kísérhettem el utolsó útján politizáló férfikorom bajtársát, barátját.

Nem állhattam ott ravatalánál, nyitott sírjánál, s nem láthattam süllyedve távozó koporsóját  sem, a temesvári, januári földbe.

S végső egyszerűségének azon a napján, Kolozsvárott csak versben szólíthattam, s kereshettem, hogy kivel is vagyok testvér a gyászban.

Ahogyan csak “égi születésnapján” tudhattam meg azt is, hogy végzetesen beteg volt,  s a kór nem könyörült rajta. Amiként sorsa és élete során, a legtöbb és legfőbb bajtársa sem. 

1992 és 1996 között, első parlamenti, képviselői mandátumunk idejében úgy alakult két együttlakó politikus-bajtárs barátsága, mint Hamvas Béla egy írásában, a bajtársiasság és megismételhetetlen szolidaritás varázslatos keveréke. Férfiak esetében szinte elírhatatlanul, hiszen az igazi barátság kemény, határozott és eltökélt férfiak kiváltsága, és nem hitványak menedéke. Tudtuk és tartottuk ezt mindketten. S olyan volt ez mindvégig, mint egy nem mindennapi, érdekes és egyszeri különösség. Mint farkasok falkahűsége. Mert voltak egy páran “fiatal farkasok” a romániai magyar nagypolitika dzsungelében. Magam pedig e farkasok közé fogadott hiúz. Legalábbis így jegyezte fel egyikünk, Szilágyi Zsolt egy politikatudományi szemináriumára készülő tanulmányában, melyet állatjegyi jellemrajzokra építve fogalmazott meg akkori élvonalbeli erdélyi magyar politikusokról. A fiatal farkasoknak pedig dzsungelkönyvi nevük is volt, s ma már csak Akelára (Birtalan Ákos), meg Woolfura  emlékszem (Borbély Imre), akinek éppen én lettem a keresztapja.

Történt ugyanis, hogy egy vásárhelyi pengeváltó RMDSZ-küldöttgyűlésről együtt utaztunk  el  s  Radnóton, feleségem szüleihez beugorva, ott találtuk a gyergyószentmiklósi, székely keresztfiamat is, aki éppen román nyelvtudását igyekezett gyarapítani.  Kérdésünkre pedig, hogy: „na, és a farkasnak mi is a román neve?” „Woolfu” - vágta rá nyomban a keresztfiam, sajátos keverékeként az angol és román igyekezetnek. Imrének módfelett megtetszett a név, s én nyomban vállaltam is a keresztapa gyors ragadvány-ragasztó reflexét. S azóta, haláláig csak Woolfunak szólítottam, nemcsak politizáló, de barátkozó hangulatunkban is.

Woolfuról írni és emlékezni…! Ilyenkor jut eszünkbe, hogy ugyancsak Hamvas Béla szerint, az írás mindig olyan, mint a halálra készültség legmagasabb foka. S akinek barátjaként, Weöres Sándor is mit írhatott emlékére, mint hogy “…alattad a föld, feletted az ég, s benned a létra.”

Szeretném most végérvényesen leszögezni: Woolfuban mindvégig benne volt a “létra”, s nem csak jelképes értelemben… Akkor is, amikor finomabb dimenziókba jutva, Istenről és vallásáról beszélt.

Akkor is, amikor együttlétünk legelején, közös nevezőnknek bizonyult az a vélemény, hogy a magyar nemzet progressziójába mindenki beletartozik, aki a Trianon utáni, mostoha történelmi helyzetünket, sorsunkat, lelkébe, szívébe és agyába fogadja, és morálisan kész bármikor, bárhol, bármilyen körülmények is fölvállalni és megválaszolni azokat. Hitet téve amellett is, hogy amíg létezik egy ember, aki a pusztulás és megsemmisülés viharában őrködik a “zászló” fölött, addig semmilyen ügy nincs veszve. S mint égre fellőtt pacsirta és sólyom kettőssége tettünk fogadalmat, hogy nemcsak a szívünkre, de vállunkra is vesszük, - a világ szégyeneként -, az erdélyi magyarok árva sorsát és ügyét, vállalva annak jobbító szándékát is. Fogyatékos és jellemhibás romániai demokráciánkban, erre akkor már nagyon nagy szükség volt. Mert az RMDSZ legfelsőbb vezetői szintjén is megbicsaklott az a szabad akarat, mely nemcsak a morális, reparatív kérdésfelvetést, de a kötelességtudatot is feltételezi, hogy a szükséges politikai párbeszédet elindítani és végigvinni lehessen.

S az olyan megkerülhetetlen tabutémákban is, mint a mindmáig kisebbségi sorsban tartott erdélyi magyarság tartós autonómiaigénye, s hogy az összekapcsolható legyen az összmagyarság európai függetlenségével-szabadságával és sorsával. Egy nemzeti paradigma elméleti megfogalmazásával, és gyakorlati megvalósításával. Mert egyértelmű volt, hogy a Trianon-kronotoposznak, román részről általánosan elfogadott ténye nem érvényteleníthette végérvényesen az erdélyi magyarság politikai, gazdasági, kulturális, civilizációs és demográfiai alakulásának érvényes történelmi tényeit.

Mert kibírtuk a tiltó és paranoid emlékezetpolitikának ráhatásait, támadásait is. A román nemzeti radikális asszimilációs politika és a szinkretista mitológia szélsőségeit is. És Imre mindezt kitűnő, következetes tanulmányokban fogalmazta meg, melyekkel csak egyetérteni tudtam. Mert akkor még hittük, hogy eljuttathat a saját és kimondott XX. századi  igazunk, olyan történelmi igazságokhoz is, melyeket az új európai kontextusban föltétlenül fel kell vetni, megvitatni, és nem tovább halogatni, kivárni, mint azt érdekvédelmi szövetségünk vezetősége kívánta tenni.

Persze azt is megbeszéltük, hogy az ilyen dialógusra felkért vagy provokált féllel szemben rendkívül nagy a kockázat. Mert aki hisz a közös és rendező, etikai platform kialakításának lehetőségében, az, lehet, hogy túl sok kompromisszumot köthet és elbukhat. Hiszen az RMDSZ addigi politikájából is tanulva, tudtuk, hogy az ambivalens diskurzusban érvényes furfang mindig biztosította a többség számára azt a védettséget, mely éppen a magyar fél igazmondásának bátorságát csorbította, vagy tette a nemzetközi közvélemény előtt hiteltelenné. Hiszen a szégyenérzet, vagy a bűntudat kultúrája a Balkánon nem létezett és nem létezik. Mert Kelet-Európában az igazmondás ma sem kapcsolódik semmilyen formában a szabadsághoz, tehát az nem feltétele az igazmondásnak. Miközben magyarul az „igaz”, az „igazság” és az „igazságosság” sokszor nemcsak szinonimaként jelenik meg, s az eszmények szintjén az igazság egyszerre episztemológiai és etikai kérdés. S lehet, hogy Európa XX. századi történelme éppen ezért nem adta meg az esélyt sem a magyar államnak, de a magyar nemzetnek sem.

Ilyen és hasonló témájú megbeszéléseink vittek még közelebb egymás szemléletéhez és lelkéhez. És eredményezte azokat a közös fellépéseket, melyek nemcsak a parlamenti frakció életében, de az RMDSZ küldöttgyűlésein is egyre gyakoribbá váltak.

Egyik legemlékezetesebb például Tőkés László védelmében történt. S azért említem kiemelten, most csak éppen ezt, mert számomra is a legdöbbenetesebb emléket hagyta mindmáig, gyógyíthatatlanul. Eredményes fellépésünk után közvetlenül, a Magyarok Világszövetsége tisztújító gyűlésén történt ugyanis, hogy miközben a „farkasok” egyöntetűen támogatták az Imre alelnöki jelölését, az általunk megvédett „forradalmi jelképünk”, Imrével szemben, konokul és kitartóan, minden meggyőző szándékot rendre utasítva, más szekértáborbelit javasolt a tisztségre.

A döbbenet annyira váratlanul érintett mindannyiunkat, hogy már a nyílt „püspökellenes lázadástól” sem riadtunk volna vissza, és ki is mondtuk, hogy az bizony árulás!  S bár Imrének is nagyon fájt a semmivel sem indokolható, érthetetlen és nélkülöző gesztus, lélekjelenlétét megőrizve, ő volt, aki higgadtan, józanul és következetesen joviális viselkedésre intett. Hogy később lelkében mi és hogyan dúlt-fúlt, annak én voltam koronatanúja. De az a bajtársi állhatatosság, mely nem engedett politizáló életünk kritikus pillanataiban sem ”kardhoz nyúlni”, több volt, mint garancia és biztonság. És igen, segítőkészség is. Bajban ugyancsak ő volt a leggyakrabban, mondhatni mindig segítőkész. Életünk anyagi, érzelmi vagy gyakorlati vonatkozásában is. S ezt személyesen, többször is megtapasztalhattam, tudván, hogy az ilyesmit sohasem lehet igazán megköszönni, csak viszonozni. Későbbi élete során is így volt ez s csak térben kerültünk messzire egymástól, de sohasem feledhettem azt a keresztény igazságot, hogy: ”aki mindenkin segít, azon már senki sem segíthet!” De!

Egy vigaszom mégis van, s az a szellemi örökségét érinti. Mert, ha van méltó utókor - és minden jel szerint: van! - akkor e szellemi örökség birtokában, lesz mit helyrehoznia!

Januári, váratlan halála óta zúzmarás a lelkem, és jégvirágok olvadnak gondolataimban, mert mi meghalhatunk, de az igazság soha! Sokszor ismételgettük és hittük ezt együtt, akkor is, ha nemegyszer rá is fáztunk becsületesen! Annyira, hogy sokszor, egzisztenciális vereségként viseltük el, s az több volt, mint csalódás.

De mást sem tehettünk!

Csak lázítva lázadtunk!

Lehet, hogy a fentiek megírásával túlontúl zúzmarásra sikerült emlékkoszorúm!

Sírjára helyezem, ragyogjon ott megolvadhatatlanul!

Kolozsvár, 2017. március