Borbély Béla Göncz Árpádról: „És nincs katonatiszt, aki lelője…”

Felettébb kellemes meglepetés volt, amikor Lovas István, akit szakmailag, erkölcsileg és politikailag kimondhatatlanul sokra tartok, a blogján méltatta apám, Borbély Imre könyvét, a következő címmel: „Borbély Imre édesapja Gönczről annak Trianon kijelentése miatt: „És nincs katonatiszt, aki lelője”. Hadd idézzük Lovast: „Az idén januárban elhunyt Borbély Imre, volt RMDSZ elnökségi tag poszthumusz életinterjú kötete a napokban jelent meg  „Harc a nemzet érdekében” címmel. A könyv csodálatos. Olyan bátor textussal, mint amilyen szerzője volt. Kimagaslott társai közül.”

 

E passzust idézte a nemzeti újságírás két másik ásza, Bayer Zsolt és Ágoston Balázs is.

Nem hiányozhat e könyvrészlet a blogról sem. (BZSA)

(Apámmal Temesváron 2014. március 15.-én)

Íme:

"Találkozás a magyar államelnökkel

A vadászterem fölötti teremben fogadott minket Göncz Árpád ezután. Egy sztenogramot vezető fiatal hölgy volt vele. Különben egyedül volt. És akkor pár szót beszélt minden delegáció-taggal.

Udvariasságból sorban meghallgatta a bemutatkozásainkat. A beszélgető partnere neki nem elsősorban Domokos Géza volt, hanem Szőcs Géza. Feltehetően az írók közti régi ismeretség okán. Szőcs Gézának mesélvén – ők pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel. „Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége.”

TKA: (döbbenten) Ezt mondta… Göncz Árpád.

BI: Göncz Árpád. És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam, hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.

Akkor többet hozzám nem szólt egy szót sem, hanem egyből a gyorsírásos feljegyzést vezető lány felé fordult: „Akkor ez nem kerül a protokollba.” És röviden búcsúzott tőlünk. Közben mindenki felé fordulva megkérdezte: „Ugye ezzel nem mennek a sajtó elé?” Engem is megkérdezett. „Én nem ígérek önnek semmit” – mondtam.

Kimentünk, ott volt a sajtó. Három tévékamera előtt elmondtam az egészet. Soha sehol meg nem jelent.

TKA: És írásban valahol eddig?

BI: Sehol. Hazamentem, és olyan meggondolatlan voltam, hogy édesapámnak, aki a budai vár védői közé tartozott, és két hónapot harcolt ott az első vonalban, elmondtam ezt az esetet. 

(Nagyapám, Borbély Béla)

Ő magába roskadt, hosszú percekig nem szólt egy szót sem, és egy gesztussal elhárította, hogy én szóljak, vagy vigasztaljam, majd felém fordult, és nagyon kitisztult arccal azt mondta nekem: „És nincs katonatiszt, aki lelője!”

Ez volt a verdiktum.

TKA: Ez egy igaz ember reakciója volt.

BI: Ez bennmaradhat az interjúban. Édesapámnak tartozom ezzel.

Ennyit mondott csak: „És nincs katonatiszt, aki lelője.”

Mert az egyértelmű, hogy Göncz Árpádnak személy szerint lehet ilyen véleménye, de ő minket nem személyes látogatáson fogadott, hanem Magyarország köztársasági elnökeként hivatalos látogatáson. Elnökként egy anyaországától elszakított, idegenek által elnyomott magyar kisebbség képviselőinek nem vághatja ezt az arcába, hogy kellemes neki az amputációnk."