Reiter József: Borbély Imre emlékére

Reiter József, barátainak Jozsó egyike azon generáció-társaimnak, akik Kántor Zoltánhoz, Rappert Gáborhoz, Toót-Holló Tamáshoz, Telegdy Álmoshoz vagy Ferencz I. Szabolcshoz hasonlóan apámmal éppannyira szoros barátságot ápoltak, mint velem. Ez is a 20 évnél valamivel kisebb korkülönbség egyik előnye volt. Kiváló beszélgetéseket folytattunk az említettekkel Aradon, Temesváron és/vagy Budapesten, jellemzően minőségi sör és/vagy bor mellett, de a jó magyar pálinkát sem vetettük meg.

Jozsó az alábbi sorokkal búcsúzott apámtól.

(Jozsó és családja 2012. januárjában a Békemenet idején.)

Borbély Imréhez 25 éves barátság fűzött, szellemi mentoromnak tekintettem. Világos látásmódjával, hatalmas tárgyi tudásával, kiemelkedő szellemi és személyes karizmájával, valamint szuggesztív és meggyőző érvelésével a Kárpát-medence politikai elitjének legfelső rétegébe tartozott. Azon kevesek egyike volt, akiket Orbán Viktor miniszterelnök úrral egy lapon lehet említeni.

Barátságunk az Interconfessio Társaság nemzetpolitikai sorskérdésekkel kapcsolatos elvi és operatív gyakorlati megvalósítást is magában foglaló beszélgetésein kezdődött és haláláig tartott.

A sors azonban úgy rendelkezett, hogy a rendszerváltás egyik nagy elméje, vezető politikusa, aki 1993. október 6.-án 1 perces néma felállásra bírta rá a Román Parlamentet, aki először mert magyarul felszólalni a Román Parlament ülésén, a magyar nemzeti ünnepen, 1994. március 15.-én, nem kapta meg az őt megillető helyet, ahol nemzetét szolgálni tudta volna maximális hatékonysággal.

Tény azonban, hogy a Magyarok Világszövetségének Kárpát-medencei elnökeként bátor kiállása és karizmatikus személyisége hozzájárult ahhoz, hogy Orbán Viktor nemzetpolitikai nézőpontja a legjobb irányba változzon és a második Orbán Kormány végrehajtsa azt a nemzetegyesítő programot, amelyről Borbély Imre barátommal, mentorommal már az 1990-es években beszéltünk.

Mély főhajtással adózom Borbély Imre emlékének, amíg csak élek.

Tóth Károly Antal - Borbély Imre: Magyar nyelvű felszólalás a román parlamentben

Egyik vesszőparipám, hogy a szabadon megválasztott RMDSZ képviselőknek 1990-ben csak magyarul kellett volna megszólalniuk a román parlamentben. Lett volna hörgés, anyázás, mocskolódás, de az akkor még demokratikus bizonyítási kényszer alatt levő ország nem engedhette volna meg magának, hogy a legerősebb ellenzéki párt ne szólalhasson meg a törvényhozásban.

De ehhez nem volt meg a kellő elszántság, bátorság és főleg politikai akarat a Domokos Géza által vezetett szervezetben.

Ismereteim szerint egyedül apám, Borbély Imre szólalt fel magyarul Bukarestben. A közel negyed évszázados esetre így emlékezett vissza Tóth Károly Antal mikrofonja előtt: (BZSA)

Rövid magyar nyelvű felszólalás 1994. március 15-én a román parlamentben

BI:A következő évben március 15-én magyarul szólaltam fel a román parlamentben.

Ennek érdekesek az előzményei is. Mert a frakció nem akarta vállalni, hogy magyarulszólaljak fel a nevükben. Akkor tisztáztam: én nem azért jöttem Bukarestbe Aradvagy Temesvár helyett, ahol szónokolhattam volna, hogy ne mondjam el itt magyarul a beszédemet. A kérdés csak az, hogy a magam nevében szólalok föl, vagy pedig a frakció nevében. Akkor Bárányi Ferenc Temes megyei képviselő kijelentette, hogy jó, de ha a frakció nevében mondod, akkor azt mondod, amit mi akarunk. Ez tévedés, válaszoltam neki. Itt van a beszédem, vagy elfogadja a frakció ezt a beszédet, vagy magam nevében mondom el. Akkor egyesek azzal riogattak, hogy meglincselnek a románok, mások azt mondták, hogy mondjam el csak románul, és utána azt mondjam, hogy „Isten áldd meg a magyart”, azzal gyorsan menjek a helyemre. Akkor azt mondtam, hogy nekem ehhez még egyszer meg kellene születnem, mert én nem így fogom csinálni. Elmondom románul, hogy tudják, miről fogok beszélni, s utána elkezdem mondani magyarul.

A végén fogcsikorgatva beleegyeztek, hogy a frakció nevében szólaljak fel. A megegyezésnek megfelelően elmondtam románul a szövegemet, majdhozzáfogtam magyarul. Erre az ülésvezető kikapcsolta a mikrofont.Odafordultam hozzá, és mondtam neki, hogy mit engedsz meg magadnak, add vissza a mikrofon hangját. Erre azt mondta, hogy igen, de én az állam nyelvén kell, hogy beszéljek. Hát mondom, hadd beszéljük ezt meg a mikrofonnal az egész ház előtt. Visszaadta a hangot, s azon keresztül hivatalosan fölszólított engem, hogy beszéljek az állam nyelvén.Miért, mondtam neki, ez a nyelv egy és félmillió román állampolgárnak az anyanyelve, én azokat képviselem, és azoknak az anyanyelvén akarok beszélni.

Ebből a mikrofonból csak románul lehet beszélni – állította. Ez tévedés, válaszoltam neki, mert két héttel ezelőtt volt itt Çillerasszony[1], és az törökül beszélt. Azt mondta, hogy Çiller asszony nem román állampolgár. Mondom, köszönöm, hogy belátja, hogy nem román állampolgároknak több joga van Romániában, mint az államsaját polgárainak.És, különben is, micsoda furcsa ország ez, ahol a vonatok ablakainálhat nyelven van kiírva, hogy veszélyes kihajolni. Még olasz nyelven is. Hány olasz él itt? De egy és félmillió embernek szabad kihajolni, azok hadd veszélyeztessék a fejüket. – Hagyjuk a CFR-t[2] békében, válaszolta. – Mondom a CFR-t békében hagyom, az állammal van bajom és a hozzáállásával. – Akkor kérem szépen, hogy a törvény tiszteletben tartásával fejezze be a mondandóját.

És akkor románul kezdtem, hogy „tisztelt ház”, majd magyarul folytattam, tudván, hogy több szót úgyse fogok kapni:„Isten áldjon meg minden ünneplő magyart és minden olyan nem magyart, aki velünk együtt ünnepel.”

Akkor szinte robbant a terem, hogy mégis magyarul szóltam. Felálltak:huááá, megölünk, oáá. És akkor rájuk mosolyogtam, és lelegyintettem őket. Lementem, és mondtam magamban: most nem oldalt kell kimenni, hanem direkt azok között, akik a leghangosabban kiabálnak. Volt köztük egy ilyen orangután, egy hatalmasnagy pasas, aki kezeit az égnek emelve üvöltött ellenem. Odamentem hozzá, és közelről belenéztem az arcába. A legnagyobb széles mosollyal. Leengedte a kezét, és félreállt. Odamentem az RMDSZ padsoraihoz, mondtam nekik: fiúk, kiszáradt a torkom, lemegyeka büfébe inni valamit. S akkor kimentem. Mikor kimentem, utánam jöttek. Nem ők, hanem a románok. Na, mondtam, most következik. Megálltam,kihúztam magamat. Körülvettek. De ott minden pártból voltak. Még a PUNR-ből is. És azt mondták, hogy gratulálunk. Aşa da, ungur! (Ez igen, magyar!) Ilyennek szeretjük mi a magyart. Legyen büszke. Én azt hittem, hogy verekedésre kerül a sor. És attól kezdve, amíg ott voltam, a parlament nagy része előre köszönt nekem. Bent üvöltöttek, kint gratuláltak.

TKA: Hm. Ez hozzátartozik végül is a román mentalitáshoz…az összeegyeztethetetlenség.

BI: Csak mondom: összeegyeztethető az is, hogy így cselekedtek, meg hogy úgy cselekedtek. Az is, amit mondtak, őszinte volt. Ők szeretnek fölnézni a magyarra. Ez egy lényeges dolog. Mert ez után történt, hogy a román fegyveres erők napján, október 25-én,ami tudvalevőleg az a nap, amikor az utolsó honvédet kiverték a „szent román földről”, valamelyik évben Keleti György, MSZP-s hadügyminiszter a román-magyar határ teátrálisan leeresztett sorompója fölött pezsgővel koccintott a román hadügyminiszterrel. Ő azt hitte, hogy ez hű, de nagy megbékélési szimbólum lesz. A románok jöttek hozzám, és azt mondták, hogy hányingerük van. Micsoda ember az, aki magyar hadügyminiszterként így megalázkodik.

TKA:Igen, azért sok románban benne van a bátorság tisztelete.

BI: Így van. Főleg az erdélyiekben.

TKA: Igen. Mert azok jobban értik.

---

[1]Tansu Çiller 1993 és 1996 között Törökország miniszterelnöke volt.

[2]CFR = Căile Ferate Române; magyarul: Román Vasútvonalak

Raffay Ernő: A becsület útján

E hasábokon szó volt már apám, Borbély Imre és Raffay Ernő mély és nemes barátságáról. Ők a szó szoros értelmében tűzbe mentek volna egymásért. A közös értékrend, a közös nemzetszolgálat, a tántoríthatatlan nemzeti elkötelezettség és halálmegvető bátorság kötötte őket össze túl a lényeglátás képességén, a kölcsönös rokonszenven és temperamentális tényezőkön.

Az alábbi szöveget tartalmazó „Őr és úr” című emlékkötet a napokban hagyta el a nyomdát, de ettől függetlenül természetesen folytatom a visszaemlékezések közlését a blogon is. (BZSA)

(Borbély Imre és Raffay Ernő Gyergyóújfaluban a 2009-es EMI tábor ideje alatt. Középen Szidiropulosz Archimédész történész.)

2017. január 29-én jött a telefon-értesítés, hogy meghalt Borbély Imre barátom. A sírás után eszembe jutott Delacroix francia festőművész, aki 1849. október 17-én, Chopin halála napján ezt írta naplójába: „Szegény Chopin meghalt, míg a gazemberek élnek…”

E mondat értelmét most nem magyarázom meg a mai erdélyi helyzetre alkalmazva – majd egy másik időpontban. Az azonban tény, hogy Imre mennyországba költözésével (ugyanis tudom, hogy ott van, ott intézi a magyarok ügyeit) a nemzeti érdekek szerint gondolkodó magyarok kétségtelenül legnagyobbika hagyta el e földi világ tereit. Amiatt írom a kétségtelenül legnagyobb kifejezést, mivel Imre (szemben másokkal) soha, sem pénzért, sem magas politikai beosztásért nem árulta el elveit.        

Borbély Imre élete annak a vizsgálatával telt, hogy mit lehet kezdeni az idegen megszállás alatt lévő magyarsággal; hogyan lehet jobb helyzetbe hozni, az alapvető érdekeit képviselni és megvalósítani.

Első megközelítésben nézzük meg, mit írt Borbély Imre 1992-ben, a nagy remények idején az erdélyi magyar lehetőségekről! Mivel Imre elemző ember volt, először szembenézett a legfontosabb lehetőségekkel:

„A román félelmek alapja a bécsi döntés. Az viszont soha nem jöhetett volna létre, ha a határmódosítás igénye körül nincs összmagyar konszenzus - de volt (…)  Másrészt a bécsi döntés elképzelhetetlen lett volna a nagyhatalmi érdekazonosság nélkül. Ma egyik feltétel sem adott; nincs számottevő magyar politikai erő, amely a határmódosítást programba foglalta volna és nincs nagyhatalom, amely egy ilyen célkitűzést támogatna. Tekintettel az etnikai arányokra, egy ilyen irányú referendum (még ha ad absurdum létre is jöhetne), enyhén szólva kétséges kimenetelű lenne. Ettől függetlenül léteznek tényezők, amelyek irredenta gondolatokat táplálhatnak az erdélyi magyar társadalomban.” E mondatok 1992-ben a tényleges helyzetet tükrözték. Az akkori magyar kormány nemcsak eszköztelen, hanem önfeladó is volt; éppen szerelték le a tekintélyes nagyságú és fegyverzetű magyar honvédséget, a külpolitika pedig kimerült (államtitoknak minősített) elemzésekben és Magyarországnak az atlanti világhoz való kötözésében.

Imre ezután a „romániai” belső helyzet elemzését végezte el. Az erdélyi (és moldvai) magyar önrendelkezés célkitűzésének legnagyobb elemzője, kidolgozója lett, – ráadásul olyan személyiség, aki 1992-1996 között bukaresti országgyűlési képviselőként is mindent megkísérelt ennek megvalósítására, amit a romániai belpolitikai helyzet és az RMDSZ belső erőviszonyai megengedtek. Az erdélyi belső helyzetet és erőviszonyokat – Ceauşescu bukása után 2 évvel - így látta:

„A hatalom a romániai magyarság ellen pszichológiai háborút visel. Ez módszereiben nem különbözik a III. Birodalom zsidóellenes propagandájától: rémhírterjesztés, diverziók, ködösítés. A magyarságot kollektív bűnösséggel vádolják. Fő eszköze ennek a háborúnak a televízió, aktív részei nemcsak a Ceauşescu-féle propaganda-apparátus vezéregyéniségei, hanem a román parlament is. A rendőrség és a hadsereg a fizikai megfélemlítéstől sem riad vissza, nyíltan fitogtatott, részrehajló, a magyarellenes atrocitások irányítóit és elkövetőit sértetlenül hagyják. A diszkriminatív joggyakorlat is része a pszicho-terrornak, hiszen azt sugallja, hogy a magyart következmények nélkül  lehet bántani. Sőt tapasztalható a magyarellenes fellépésben jeleskedők heroizálása. Ennek a pszichológiai hadviselésnek fő célja a román tömegek manipulációja, másodlagos a magyar önrendelkezési kísérletek kényelmes féken tartása, harmadlagos logikus célja, minden bizonnyal a magyar elvándorlás serkentése.” (Ez az írása 1992 áprilisában jelent meg, jellemzően saját kiadásában.)

Tökéletesen pontos helyzetmegítélés. Ehhez adalékként csak egyetlen példát teszek hozzá. 1992 decemberében hivatalos úton Bukarestben jártam, ahol a román védelmi miniszternek egy (általam szerkesztett) hat pontból álló javaslat-csomagot adtam át. Mindent megígért, semmit sem teljesített. A román tárca udvariasságképpen el akart vinni a tengerpartra, hogy bemutassa a magyar delegációnak a román haditengerészetet. Ezzel szemben azt kértem, hogy erdélyi katonai alakulatokat látogassunk meg. Így jutottunk el a kolozsvári székhelyű 4. (erdélyi) román hadsereg parancsnokságára, ahonnan Cheller vezérezredes (bizonyos Funar-botrányok után) elküldött bennünket a marosvásárhelyi páncélos dandár meglátogatására. A velem lévő két (székely) magyar tábornok közül az egyik páncélos szakember lévén, azt mondta nekem, hogy e tankos dandárnak – mivel a tank támadó fegyver – nem Románia földrajzi középpontjában, hanem valamelyik országhatáruk közelében kellene elhelyezkednie. Megállapítottuk, hogy tehát e tankcsapat a székelység féken tartása céljából állomásozik Marosvásárhelyen. Ezt az álláspontunkat el is mondtuk az RMDSZ egyik legmagasabb rangú vezetőjének e szervezet kolozsvári székházában.

Imre nem csak a román hatalommal, hanem a saját nemzetével kapcsolatos – sajnos megint csak találó – véleményét is leírta: „Az évtizedekig tartó Bukarest-központú, korrupt államhatalmi és gazdasági apparátus az erdélyi lakosság, és ezen belül a magyarság bizonyos fokú morális balkanizációját eredményezte. Érezhetően terjed a megbízhatatlanság, csökken a munkaerkölcs, teret hódít a megalkuvás a népcsoporton belül. A kommunista vallásüldözés hatására terjedt az ateizmus, ami a közerkölcs csökkenését, a családi értékek elhalványulását, az ifjúság körében illúzió- és reményvesztettséget eredményezett. Ugyancsak drámaian csökkent az emberek közötti pozitív viszonyulás: az összetartás, előzékenység, szeretet.”

Valószínűen e helyzet-látása következtében fogalmazta meg gondolatait az akkori (és mai) legnagyobb erdélyi magyar szervezet leendő politikai filozófiájával, tartalmaival és módszereivel kapcsolatban:

„Az RMDSZ politikája arra kell törekedjen, hogy a történelmi egyházakkal karöltve, a veszendőben lévő lelki értékeket újra a társadalmi figyelem központjába helyezze. A jelen és a múlt eseményeinek kiértékelésében alapvetően a nyugati keresztény igazságvágyból és igazságosság-érzékelésből kell kiindulni. (…) A vallásnak át kell hatni a politikát is, hiszen a morális megújhodás előfeltétele a mielőbbi valós rendszerváltásnak, de át kell hatnia a gazdaságpolitikát is, hiszen a korrupció és a megbízhatatlanság egyaránt bénítja a társadalmat és a gazdaságot. Valószínűsíthető, hogy a gyökeres pozitív változásokat csak új generációk helyes nevelésével lehet kieszközölni. A morális megújhodás érdekében társadalmi léptékű keresztény ifjúsági mozgalmat kell létrehívni. Értékrendszerünkben a gyermekszeretet és a családi értékek méltó helyüket újra el kell foglalják. Terjeszteni kell a felebaráti szereteten alapuló keresztény szolidaritás elvét, intézményesíteni kell az elveszett, jellegzetesen keresztény szociális segélyrendszert.”

Íme, a keresztény-szociális gondolatmenet, amit az Isten-hívő, római katolikus Borbély Imre összekapcsolt a magyarság lelki és fizikai, oktatási és gazdasági (stb.) érdekvédelmével. Nos, az RMDSZ nem ebbe az irányba indult, aminek meg is lett a szomorú, sok rossz következménye. (Ezekről a tényekről mind Borbély Imre, mind fia, Borbély Zsolt Attila szakszerű és magyar érdekű elemzéseket, könyveket írt és ír, amelyekből hitelesen ismerhető meg az erdélyi magyar élet.)

E helyzetelemzések és alapelvek kialakítása közben és után Borbély Imre kialakította az erdélyi magyar önrendelkezés formáit, amelyek szerinte – kellő politizálás segítségével – talán megvalósíthatóak. Két fogalom említendő: az autonómia és a társnemzeti státusz. Imre alkotta meg a „federatív Románia” kifejezést is, s amikor megindultak ellene a szánalmas támadások az RMDSZ-en belül, egy, Markó Béla elnökhöz írt (most először nyilvánosságra kerülő) levelében így fogalmazta meg gondolatmenetének lényegét: „A társnemzeti státusz nem egyéb, mint az autonomista politizálás végkifejlete; ez nem feltételezi, de a dolgok logikájából eredően magába foglalja a tömbmagyar területi autonómiát, illetve az ország federatív berendezkedését.”

Borbély Imre 1996 után lassan visszavonult az erdélyi politikai életből. Ennek sok oka van, csak az egyiket emelem ki: az RMDSZ vezetői közé, akik nemzetük boldogulása helyett legtöbbször saját anyagi érdekeikért dolgoztak, egyszerűen nem illett egy tiszta lelkű, keresztény magyar személyiség.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Borbély Imre minden irányú életműve a magyar politikai közgondolkodásban a becsület útján járt; eljő majd az idő, amikor magyarok nagy tömegben jönnek rá arra, hogy az ő elképzeléseit kellett volna követniük

E sorok írója számára – aki sokat tanult Borbély Imrétől – felejthetetlen és megtisztelő, hogy ismerhette ezt a nagy embert, keresztényt és magyart.

Patrubány Miklós gyászbeszéde

Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke közeli jóbarátja és harcostársa volt Borbély Imrének 1991-től kezdve, amikoris az RMDSZ Országos Elnökségének keretén belül vállvetve küzdöttek azért, hogy az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezete vállalja fel az három szintű autonómia programját. Miklós gyászbeszédben búcsúzott barátjától. A szöveg megjelent az "Őr és úr" című emlékkötetben, mely a napokban hagyta el a nyomdát.

Gyászoló Család!

Végtisztességtevő Magyar Nemzet!

„Őr a lélek, de a test megszakad” – tanítja nekünk Weöres Sándor.

Innen, a temesvári Lippai úti temetőben felállított ravatal mellől üzenjük a világ magyarságának:

Magyarok! Fájdalommal tudatjuk, hogy meghalt a magyar nemzet legnagyobb stratégiai gondolkodója, meghalt BORBÉLY IMRE!

Gyászolja Őt nem csupán Családja!

Gyászolja Őt az egyetemes magyar nemzet!

Imre Testvérem! Tested halott, de lelked él, és itt van velünk, hallgatja gyászoló szavunk-énekünk. Üzenetem, Imre, tehát Hozzád is szól.

Végezzük el közösen, Testvérek, Borbély Imre alkotó erejének teljében kettétört életének számadását.

Milyen ember is volt Ő?

Borbély Imre szuverén gondolkodó volt,

Borbély Imre katona ember volt,

Borbély Imre hűséges ember volt.

És mindent egy befoglalva, Borbély Imre nagy magyar hazafi volt!

Vegyük sorra, Testvérek, Imre imént felsorolt erényeit.

Szuverén gondolkodó volt, akinek volt képessége éles elmével és bátor lélekkel végiggondolni a lehetséges döntéseket és levonni a következtetéseket.

Gondolkodásának szuverenitása rokon volt Bolyai Jánoséval. Borbély Imreis mert és tudott „a semmiből egy új világot” teremteni. Elvégre annak a városnak fia volt Ő, amelyben Bolyai János megalkotta a nem-euklideszi geometriát.

Gondolkodása határtalanul kreatív volt, ha arra összpontosult, hogy miként lehetne az erdélyi magyarság, az elcsatolt területek magyarsága, avagy a Trianon sújtotta egyetemes magyar nemzet életét jobbá, jövőt szavatolóbbá tenni.

Ki más alkothatta volna meg ezeket a fogalmakat:

társnemzet, külhoni magyar állampolgárság, szubszidiáris nemzetstruktúra?

Ki más hirdethette volna meg ezeket a politikai döntéseket-programokat:

Horvátország függetlenségének az RMDSZ általi elismerését, az Amerikai Egyesült Államok évkönyvébe is bekerült, az erdélyi magyar nemzeti közösség belső önrendelkezését kimondó Kolozsvári Nyilatkozatot, avagy az Új Magyar Paradigmát, azaz a tudásközpontú nemzetépítést?

Kortársai és sorstársai közül senki, Testvérek! Ezért volt Borbély Imre a II. világháború utáni magyar nemzet legnagyobb nemzetstratégája!

De Borbély Imre nem csak gondolkodó volt!

Imre katona ember is volt.

Édesapja nyomdokain járva szigorú és határozott ember volt, aki a halál közeledtét emelt fővel, méltósággal viselte!

És nem csak gondolkodó, nem csak katona, Imre hűséges ember is volt.

Különösen nagy érték ez a mai megbomlott erkölcsű, árulásokkal teli világban.

Imre hűséges volt családjához, nemzetéhez, barátaihoz és harcostársaihoz.

Különösen fényesen tündököl harcostársi hűsége a Magyarok Világszövetsége másfél évtizede tartó vesszőfutásának szemszögéből nézve!

Ó, be sokan voltak harcostársak, barátok és példaképek, akik elfordultak, elhagytak vagy elárultak minket! Ki gyengeségből, ki gyávaságból, ki önös érdekből…

Imre mindvégig hű maradt hozzánk. Pedig lehetett volna oka és alkalma is, hogy más „lóra nyergeljen” vagy éppenséggel békésebb „vizekre evezzen.”

Imre hűsége a Magyarok Világszövetsége iránt haláláig kitartott. Köszönet illessen érte, Imre! Haló porodban is!

Szuverén és kreatív gondolkodás, katonai fegyelem és szigor a tervek valóra váltásakor valamint hűség az utolsó leheletig – mindez a magyar nemzet szolgálatába állítva.

Íme, Testvérek, ezekért döntött a Magyarok Világszövetsége úgy, hogy holtában odaítéli BORBÉLY IMRE számára legnagyobb kitüntetését, melyet csak életútjuk lezártával, posztumusz kaphatnak meg a legnagyobbak, A MAGYAR NEMZETÉRT ÉRDEMÉREM ARANY FOKOZATÁT!

Az ezzel járó, nevét viselő emlékfa ott fogja őrizni és évtizedeken át hirdetni nevét az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, ott, ahol Árpád Nagyfejedelem megtartotta a magyar Hazát máig tartóan újraalapító szert.

Imre Testvérem! Emlékfád ott fog állni a Tieddel azonos kitüntetéssel illetett Rácz Sándor,

Hegedűs Loránt püspök, Magyar Adorján és Baráth Tibor emlékfája mellett. Lelked pedig együtt az Övékével – ott fenn a mennyben, hogy onnan is segíthesd nemzetünket a győzelem felé, a végső győzelem felé!

És Imre, ne feledd – hisz ezt is költő mondta: „Aki ott fönn van, messze lát.” (Tóth Krisztina)