Raffay Ernő: A becsület útján

E hasábokon szó volt már apám, Borbély Imre és Raffay Ernő mély és nemes barátságáról. Ők a szó szoros értelmében tűzbe mentek volna egymásért. A közös értékrend, a közös nemzetszolgálat, a tántoríthatatlan nemzeti elkötelezettség és halálmegvető bátorság kötötte őket össze túl a lényeglátás képességén, a kölcsönös rokonszenven és temperamentális tényezőkön.

Az alábbi szöveget tartalmazó „Őr és úr” című emlékkötet a napokban hagyta el a nyomdát, de ettől függetlenül természetesen folytatom a visszaemlékezések közlését a blogon is. (BZSA)

(Borbély Imre és Raffay Ernő Gyergyóújfaluban a 2009-es EMI tábor ideje alatt. Középen Szidiropulosz Archimédész történész.)

2017. január 29-én jött a telefon-értesítés, hogy meghalt Borbély Imre barátom. A sírás után eszembe jutott Delacroix francia festőművész, aki 1849. október 17-én, Chopin halála napján ezt írta naplójába: „Szegény Chopin meghalt, míg a gazemberek élnek…”

E mondat értelmét most nem magyarázom meg a mai erdélyi helyzetre alkalmazva – majd egy másik időpontban. Az azonban tény, hogy Imre mennyországba költözésével (ugyanis tudom, hogy ott van, ott intézi a magyarok ügyeit) a nemzeti érdekek szerint gondolkodó magyarok kétségtelenül legnagyobbika hagyta el e földi világ tereit. Amiatt írom a kétségtelenül legnagyobb kifejezést, mivel Imre (szemben másokkal) soha, sem pénzért, sem magas politikai beosztásért nem árulta el elveit.        

Borbély Imre élete annak a vizsgálatával telt, hogy mit lehet kezdeni az idegen megszállás alatt lévő magyarsággal; hogyan lehet jobb helyzetbe hozni, az alapvető érdekeit képviselni és megvalósítani.

Első megközelítésben nézzük meg, mit írt Borbély Imre 1992-ben, a nagy remények idején az erdélyi magyar lehetőségekről! Mivel Imre elemző ember volt, először szembenézett a legfontosabb lehetőségekkel:

„A román félelmek alapja a bécsi döntés. Az viszont soha nem jöhetett volna létre, ha a határmódosítás igénye körül nincs összmagyar konszenzus - de volt (…)  Másrészt a bécsi döntés elképzelhetetlen lett volna a nagyhatalmi érdekazonosság nélkül. Ma egyik feltétel sem adott; nincs számottevő magyar politikai erő, amely a határmódosítást programba foglalta volna és nincs nagyhatalom, amely egy ilyen célkitűzést támogatna. Tekintettel az etnikai arányokra, egy ilyen irányú referendum (még ha ad absurdum létre is jöhetne), enyhén szólva kétséges kimenetelű lenne. Ettől függetlenül léteznek tényezők, amelyek irredenta gondolatokat táplálhatnak az erdélyi magyar társadalomban.” E mondatok 1992-ben a tényleges helyzetet tükrözték. Az akkori magyar kormány nemcsak eszköztelen, hanem önfeladó is volt; éppen szerelték le a tekintélyes nagyságú és fegyverzetű magyar honvédséget, a külpolitika pedig kimerült (államtitoknak minősített) elemzésekben és Magyarországnak az atlanti világhoz való kötözésében.

Imre ezután a „romániai” belső helyzet elemzését végezte el. Az erdélyi (és moldvai) magyar önrendelkezés célkitűzésének legnagyobb elemzője, kidolgozója lett, – ráadásul olyan személyiség, aki 1992-1996 között bukaresti országgyűlési képviselőként is mindent megkísérelt ennek megvalósítására, amit a romániai belpolitikai helyzet és az RMDSZ belső erőviszonyai megengedtek. Az erdélyi belső helyzetet és erőviszonyokat – Ceauşescu bukása után 2 évvel - így látta:

„A hatalom a romániai magyarság ellen pszichológiai háborút visel. Ez módszereiben nem különbözik a III. Birodalom zsidóellenes propagandájától: rémhírterjesztés, diverziók, ködösítés. A magyarságot kollektív bűnösséggel vádolják. Fő eszköze ennek a háborúnak a televízió, aktív részei nemcsak a Ceauşescu-féle propaganda-apparátus vezéregyéniségei, hanem a román parlament is. A rendőrség és a hadsereg a fizikai megfélemlítéstől sem riad vissza, nyíltan fitogtatott, részrehajló, a magyarellenes atrocitások irányítóit és elkövetőit sértetlenül hagyják. A diszkriminatív joggyakorlat is része a pszicho-terrornak, hiszen azt sugallja, hogy a magyart következmények nélkül  lehet bántani. Sőt tapasztalható a magyarellenes fellépésben jeleskedők heroizálása. Ennek a pszichológiai hadviselésnek fő célja a román tömegek manipulációja, másodlagos a magyar önrendelkezési kísérletek kényelmes féken tartása, harmadlagos logikus célja, minden bizonnyal a magyar elvándorlás serkentése.” (Ez az írása 1992 áprilisában jelent meg, jellemzően saját kiadásában.)

Tökéletesen pontos helyzetmegítélés. Ehhez adalékként csak egyetlen példát teszek hozzá. 1992 decemberében hivatalos úton Bukarestben jártam, ahol a román védelmi miniszternek egy (általam szerkesztett) hat pontból álló javaslat-csomagot adtam át. Mindent megígért, semmit sem teljesített. A román tárca udvariasságképpen el akart vinni a tengerpartra, hogy bemutassa a magyar delegációnak a román haditengerészetet. Ezzel szemben azt kértem, hogy erdélyi katonai alakulatokat látogassunk meg. Így jutottunk el a kolozsvári székhelyű 4. (erdélyi) román hadsereg parancsnokságára, ahonnan Cheller vezérezredes (bizonyos Funar-botrányok után) elküldött bennünket a marosvásárhelyi páncélos dandár meglátogatására. A velem lévő két (székely) magyar tábornok közül az egyik páncélos szakember lévén, azt mondta nekem, hogy e tankos dandárnak – mivel a tank támadó fegyver – nem Románia földrajzi középpontjában, hanem valamelyik országhatáruk közelében kellene elhelyezkednie. Megállapítottuk, hogy tehát e tankcsapat a székelység féken tartása céljából állomásozik Marosvásárhelyen. Ezt az álláspontunkat el is mondtuk az RMDSZ egyik legmagasabb rangú vezetőjének e szervezet kolozsvári székházában.

Imre nem csak a román hatalommal, hanem a saját nemzetével kapcsolatos – sajnos megint csak találó – véleményét is leírta: „Az évtizedekig tartó Bukarest-központú, korrupt államhatalmi és gazdasági apparátus az erdélyi lakosság, és ezen belül a magyarság bizonyos fokú morális balkanizációját eredményezte. Érezhetően terjed a megbízhatatlanság, csökken a munkaerkölcs, teret hódít a megalkuvás a népcsoporton belül. A kommunista vallásüldözés hatására terjedt az ateizmus, ami a közerkölcs csökkenését, a családi értékek elhalványulását, az ifjúság körében illúzió- és reményvesztettséget eredményezett. Ugyancsak drámaian csökkent az emberek közötti pozitív viszonyulás: az összetartás, előzékenység, szeretet.”

Valószínűen e helyzet-látása következtében fogalmazta meg gondolatait az akkori (és mai) legnagyobb erdélyi magyar szervezet leendő politikai filozófiájával, tartalmaival és módszereivel kapcsolatban:

„Az RMDSZ politikája arra kell törekedjen, hogy a történelmi egyházakkal karöltve, a veszendőben lévő lelki értékeket újra a társadalmi figyelem központjába helyezze. A jelen és a múlt eseményeinek kiértékelésében alapvetően a nyugati keresztény igazságvágyból és igazságosság-érzékelésből kell kiindulni. (…) A vallásnak át kell hatni a politikát is, hiszen a morális megújhodás előfeltétele a mielőbbi valós rendszerváltásnak, de át kell hatnia a gazdaságpolitikát is, hiszen a korrupció és a megbízhatatlanság egyaránt bénítja a társadalmat és a gazdaságot. Valószínűsíthető, hogy a gyökeres pozitív változásokat csak új generációk helyes nevelésével lehet kieszközölni. A morális megújhodás érdekében társadalmi léptékű keresztény ifjúsági mozgalmat kell létrehívni. Értékrendszerünkben a gyermekszeretet és a családi értékek méltó helyüket újra el kell foglalják. Terjeszteni kell a felebaráti szereteten alapuló keresztény szolidaritás elvét, intézményesíteni kell az elveszett, jellegzetesen keresztény szociális segélyrendszert.”

Íme, a keresztény-szociális gondolatmenet, amit az Isten-hívő, római katolikus Borbély Imre összekapcsolt a magyarság lelki és fizikai, oktatási és gazdasági (stb.) érdekvédelmével. Nos, az RMDSZ nem ebbe az irányba indult, aminek meg is lett a szomorú, sok rossz következménye. (Ezekről a tényekről mind Borbély Imre, mind fia, Borbély Zsolt Attila szakszerű és magyar érdekű elemzéseket, könyveket írt és ír, amelyekből hitelesen ismerhető meg az erdélyi magyar élet.)

E helyzetelemzések és alapelvek kialakítása közben és után Borbély Imre kialakította az erdélyi magyar önrendelkezés formáit, amelyek szerinte – kellő politizálás segítségével – talán megvalósíthatóak. Két fogalom említendő: az autonómia és a társnemzeti státusz. Imre alkotta meg a „federatív Románia” kifejezést is, s amikor megindultak ellene a szánalmas támadások az RMDSZ-en belül, egy, Markó Béla elnökhöz írt (most először nyilvánosságra kerülő) levelében így fogalmazta meg gondolatmenetének lényegét: „A társnemzeti státusz nem egyéb, mint az autonomista politizálás végkifejlete; ez nem feltételezi, de a dolgok logikájából eredően magába foglalja a tömbmagyar területi autonómiát, illetve az ország federatív berendezkedését.”

Borbély Imre 1996 után lassan visszavonult az erdélyi politikai életből. Ennek sok oka van, csak az egyiket emelem ki: az RMDSZ vezetői közé, akik nemzetük boldogulása helyett legtöbbször saját anyagi érdekeikért dolgoztak, egyszerűen nem illett egy tiszta lelkű, keresztény magyar személyiség.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Borbély Imre minden irányú életműve a magyar politikai közgondolkodásban a becsület útján járt; eljő majd az idő, amikor magyarok nagy tömegben jönnek rá arra, hogy az ő elképzeléseit kellett volna követniük

E sorok írója számára – aki sokat tanult Borbély Imrétől – felejthetetlen és megtisztelő, hogy ismerhette ezt a nagy embert, keresztényt és magyart.