Friday, December 8, 2017

A temesvári népfelkelés és a román rendszerváltás egy szemtanú-elemző, Borbély Imre meglátásában



Borbély Imre a temesvári népfelkelés egyik részvevője volt, Tőkés László barátja, harczostársa és tanácsadója.

Az alábbi interjúrészlet a „Harc a nemzet érdekében” című, nemrég megjelent kötetéből való, melynek gerincét egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú képezi. Nem méltatom az alábbi sorokat, azok önmagukért beszélnek.


Mindmáig megválaszolatlan kérdések.

Több mint huszonöt év telt el azóta. Rengeteg anyag látott napvilágot, sokan írtak és filmek is készültek a romániai 1989-es eseményekről. Ami akkor egyértelmű volt és tiszta, az háttérbe szorul vagy elhomályosul. Mindemellett számos kérdés a mai napig tisztázatlan.:
·         Kik lövették le a Nuță és Mihalea tábornokokat szállító helikoptert és miért?[1]
·         Mi húzódik meg Milea hadügyminiszter halála mögött?[2]
·         A diktátor őrizetbe vételét követően kik voltak (az államcsíny ködösítését szolgáló) véres forradalmi színjáték szervezői és operatív irányítói? Többek közt: ki felel azért, hogy a „Scînteia Poporului“ december 24-én minden fegyverforgatásra képes polgárt fegyverbe hívott? Milyen fegyveres egységek voltak a „beavatottak”? Kik álltak az élükön?
·         Victor Atanasie Stănculescu pere után, miért maradt el Ion Iliescu pere?
Bebizonyosodott, hogy mind a lokális hegemón hatalom, a Szovjetunió, mind pedig az USA érdekelt volt Ceauşescu megbuktatásában. Felettébb valószínű, hogy a Securitate és a katonai hírszerzés kötelékeiben a KGB[3] számos ügynöke dolgozott. Valószínű, hogy a bukaresti nagygyűlést petárdákkal hergelők és a diktátor-ellenes skandálást kezdeményezők közt ezeket az ügynököket kell keresni.
Ami Temesvárt illeti, vannak, akik a magyar és a nyugati (USA) beavatkozást keresik a politikai tiltakozás kirobbanása körül.
A külföldi beavatkozás toposzát Ceauşescu használta először december 20-án, amikor is Iránból hazatérve, televíziós beszédében elítélte a külföldi ügynökök által vezetett temesvári huligánokat. Ez tőle nem meglepő – annál inkább viszont a Beverly Hills-ben született, Bécsben élő Susanne Brandstätter (alias Susan Waldman) részéről. A szabadúszó dokumentumfilm-rendező hölgy Sakkmatt című filmjében valamint a „22” folyóiratban 2004. január 13-án közölt, Gabriela Adameşteanu-nak adott mélyinterjúban nem kevesebbet állít, mint hogy a temesvári népfelkelés külföldi és főleg amerikai manipuláció hatására robbant ki. Abból a nyilvánvaló tényből indult ki, hogy a tervezett reformnak az utolsó kövület, a román kondukátor útjában állt, s ezen az alapon feltételezett egy Gorbacsov-Bush összeesküvést az eltávolítására. Ez Máltában történt volna 1989. december 2. és 3. közt. A fő szerepet az USA–nak osztja le. Sőt, Adameşteanu ez irányú kérdésére kerek-perec azt állítja, hogy Ceauşescut ugyanannak a forgatókönyvnek megfelelően távolították el, mint később Milosevityet.
Itt meg kell állni egy pillanatra. Nyilvánvalóvá válik, hogy a szóban forgó film készítője visszavetít – anélkül, hogy disztingválna. Szerinte ami 2000-ben a Buldózer-forradalommal sikerült Szerbiában, az sikerülhetett és sikerült 1989-ben Romániában is. Az igaz, hogy az Otpor szervezésében kitűnt Szrdjá Popovics azóta szédítő (bár kétes moralitású) karriert futott be kreatív felforgatóként mint sok színes forradalom szürke eminenciása. Ő kezdettől fogva amerikai pénzen működött, mint ahogyan az többek közt Steve Horn és Carl Gibson 2013-ban kelt cikkéből is kitűnik. Persze szó sincs róla, hogy az USA felforgató tevékenysége vele kezdődött volna. Stephen Kinzler „Overthrow” (megbuktatás, megdöntés) című kitűnő könyvében az USA által idegen országokban keresztülvitt kormánybuktatások történelmét korszakolja: az első a többnyire nyílt erőszakos beavatkozás formáját használó birodalmi fázis, mely a második világháborúig tart, a második a hidegháború időszaka, amikor is az antikommunista harc szolgáltatta az ürügyet a nyílt háborúra, végül a hidegháború utáni korszak, melyben egyre kifinomultabb eszközökkel puccsokat is szerveztek. A második és harmadik fázis között az eszközök használatában átfedés van. Srdja Popovics ez utóbbi, kifinomult eszközök nagymestere.
De ezek a kifinomult eszközök csak ott sikeresek, ahol a rendszer annyira nyitott, hogy a felforgatók, NGO-k örve alatt, képesek verbuválni, motiválni, tudást közvetíteni, pénzt tudnak osztani, és nem utolsó sorban, amikor végül a népmozgalom beindul, az akciók menetét közvetlenül is képesek befolyásolni. Más szóval szükséges az operatív jelenlét. Belorussziában, vagy Észak-Koreában a forgatókönyv kivihetetlen, mert ezek a nyílt diktatúra eszközével meggátolják az idegenek operatív jelenlétét. Brandstätter nem fogja fel, hogy Románia ez utóbbi államokhoz hasonlóan, hermetikusan zárt, idegen, álcivil szervezetek számára behatolhatatlan, abszolút diktatúra volt.

A temesvári népfelkelés

A Tőkés László mellett tüntetők között 1989. december 16-án egyre többen voltak olyanok, akik politikai színezetet igyekeztek adni a tüntetésnek. Jómagam a tömegben tartózkodva érzékeltem ezt, s többedmagammal igyekeztünk ezeket az embereket arra bírni, hogy vonuljanak a ház elől a közeli Mária térre. Ez végül is megtörtént. Mint ahogyan az a Timişoara újság 1991. december 17-i számának „Tanúvallomást teszek” nevű rovatában Ion Monoran nevű forradalmár költővel készült interjúból is kitűnik, a Cina vendéglőben összegyűlt asztaltársaság, talán egy tucat ember, eldöntötték, hogy eljött a kellő idő, és a Mária térre mentek. Ott Monoran 19 óra 35 perckor az indulni készülő villamos elé lépett, míg a testvérem, Borbély Zoltán lehúzta a villamos villanyszedőjét, ami által az mozgásképtelenné vált. Ezt megismételték a szembejövő villamossal is. Azon a szakaszon ezzel megbénult a forgalom, és a munkából hazaigyekvő tömegek kiszálltak a villámosokból, és tanúi lehettek, hogy Daniel Zӑgӑnescu az egyik villamos ütközőjére fellépve és bemutatkozva elkezdte skandálni a katarktikus Jos Ceauşescu, Jos communismul, Jos Securitatea és a Libertate jelszavakat. Szinte egy időben Kovács Tibor (Zsolt fiam egyik volt osztálytársa) a másik villamos tetejére mászott, és onnan ugyanazt tette. A tömeg mintegy vezényszóra ismételni kezdte a jelszavakat, a tér messze hangzóan dörögte: Le a diktátorral! Ekkor robbant ki a temesvári népfelkelés.
A temesvári népfelkelést valódi temesváriak robbantották ki, románok és magyarok. Szabad akaratból és szent hittel. Mi ott voltunk, az egész család. Ez volt életem katartikus csúcsélménye.
TKA: Valóban forradalom volt-e?
BI: Ami Temesváron történt, azt népfelkelésnek nevezném. Amelynek kétségkívül forradalmi, rendszerváltoztató céljai voltak. Az ország rezsimje ellen, a kommunizmus ellen történt politikai lázadás, melynek célja a rendszer megbuktatása volt, és valami újnak a létrehozása. De Temesvár ereje távolról sem futotta a célok valóra váltásához.
TKA: S miként követték az események egymást a továbbiakban?
BI: Aznap, miközben a tömeg vonult össze-vissza, „egyen-rongyokba” öltöztetett és egyforma botokkal fölfegyverzett egyének, akiket én politikai diverzánsoknak, a rendőrség tagjainak vélek, minden látható ok nélkül, módszeresen beverték a kirakatokat. Azon az éjjelen, december 16-án vitte el Lászlót erőszakkal a karhatalom a végül őrizetlenül maradt parókiáról. Mint utóbb elmondta, azt hitte, hogy kivégezni viszik, de végül Menyőbe vitték, ahol szolgálnia kellett volna a kollaboráns püspök, Papp László akarata szerint. Barátait letartóztatták, több napon át, december 20-i szabadulásukig verték, kínozták őket.
Másnap – vasárnap, tizenhetedikén – gyönyörű volt az idő, és szinte az egész város kint volt az utcákon. Az emberek vasárnap délelőtt végigmentek a városon, és látták a pusztítást. Hogy itt is kirakat tört, ott is kirakat tört, de ez nem elrettentő hatással volt a tömegre, hanem a saját ereje bizonyságának érezte.
Körülbelül déltájt katonazenés fölvonulás ment végig a városon. Hazafias indulókat játszottak rezesbandával. Ilyen addig soha nem volt. Hogy miért csinálták, miért rendelték ezt el, nem tudom, mindenesetre a tömeg ahelyett, hogy megtapsolta volna a katonákat, megdobálta őket.
Úgyhogy ezek visszamentek a kaszárnyába, majd két órára rá a mellékutcákban katonai kamionok jelentek meg. Én állandóan jártam az utcát, és már mondtam a feleségemnek, Vikinek, hogy rosszat sejtek. „Nézd, mi van a kamionban? Tudod, mi az a láda? Abban van a lőszer.” Én azoktól a ládáktól ijedtem meg, nem a fegyverektől. Amíg a kalasnyikov üres, addig lehet vele döfni, vagy ütni. De amikor már ott van (hangsúlyozva) egy halom muníció… Attól megijedtem. És láttam, hogy ezek zöld parolit viselnek, tehát határőrök. Arra vannak idomítva, hogy civilekre lőjenek. Mit keresnek itt? Ezek valamire készülnek.
Hazamentünk ebédelni. Délután fél 5 táján hallottuk meg az első lövéseket. Rohantunk oda, ahonnan a lövések hallatszottak. És miközben mentünk, az utcánk végén beindult egy kétéltű páncélos jármű, és nagy sebességgel végigrobogott az utcán, egészen a másik végéig, ahol a város más pontjaihoz hasonlóan szép számmal voltak tüntetők. Mivel láttam, hogy hol ide, hol oda kanyarodva cikcakkban ment, én egy kapuba álltam be, hogy el ne üssön. Mert lehet, hogy csak úgy ötletszerűen elütnek. Persze miközben elmentek mellettem, lőhettek volna, de nem lőttek.
TKA: Nem tapostak agyon embereket?
BJ: Nem. De a végén belementek a tömegbe, ezzel együtt az emberek nem hátráltak meg. Akkor láttam az első embert meghalni, az első gyilkosságot, amit egy nagy kaliberű 12,7 mm-es nehéz gépfegyverrel követtek el. Nem sorozatlövést adtak le, hanem célzott lövést. Egy tizennégy-tizenöt éves srác szaladt a kétéltű felé. Mellbe lőtték, és annak a nehéz golyónak a hatására a fiú hátra tántorgott egy pár métert, majd elterült. Ilyet az ember filmekben lát, mondják, hogy efféle nem is létezik. Hát kellően nagy kaliberű golyóban van elég energia, hogy hátradobjon egy embert. Ezt én láttam.
A fiút fölvették, és elvitték az utca végén levő kórházba; akkor a harci jármű elkezdett rövid sorozatokat lőni. Akkor úgy éltem meg, hogy az én irányomba is, bár elég messze tőlem, a második emelet magasságában csapódtak be a golyók a falba.

A gyilkolás romániai kísérleti terepe

Érdekes volt, hogy az emberek nem ijedtek meg, illetve nem mutattak félelmet. Az egy nagyon jó érzés, mikor az ember túl van a félelmen. Többfelé jártam a környéken - nézelődtem. Láttam, ahogy egyesek újból betörik a kirakatokat, majd matracokat itatnak át gázolajjal és gyújtanak meg – látszólag teljesen értelmetlenül, az utca kereszteződések közepén.
TKA: Miféle alakok voltak ezek?
BI: Nem tudtam akkor megítélni. Szerintem kommandósok voltak. Rongyokba voltak öltözve, de mind keménykötésűek voltak, és fekete kommandós-sapka volt a fejükön, bármily furcsa is e kettő együtt. Meggyújtottak egy házat is a központban. Nagyon nagy tűz volt, és nem engedték a tűzoltókat oda. Közben pedig már lőttek. A gyújtogatás a lövöldözés közben volt. A lövöldözés több órát át tartott, délután félöttől egészen éjjel félnégyig.
TKA: Ezek célzott lövések voltak?
BI: Akkor még nem tudtuk, de voltak sortüzek is. Szerintem sok halott volt, több, mint amennyit most beismernek. Százharminc halottról beszélnek, de az orvosbarátoktól tudom, hogy körülbelül ezeregyszáz lőtt sebesült került hozzájuk. Később, a Mechanikai Egyetem egyetemistáival együtt elkezdtük számolni a halottakat. Elmentünk a panel negyedekbe, és ott kérdeztük, tudnak-e lőtt sebesültekről? Volt olyan például, hogy a harmadik emeleten nem engedték be az egyetemistákat, és azt állították, hogy nincs sebesültjük. Akkor följebb mentek egy emelettel, ahol mondták, hogy nekünk nincs, de itt alattunk van valaki. A harmadik emeletiek tehát letagadták a sebesültjüket. Még mindig féltek. Híre terjedt, hogy a Securitáte emberei bementek a kórházba, és a sebesülteket ott, a helyszínen agyonlőtték. Ezért állítólag az orvosok nyilvántartásba sem vették a lőtt sebesülteket, mert féltették őket. Olyan is volt, hogy a sebesültek kint voltak a folyosón; a szekusok végigmentek ott, és aki még mozgott, azt lelőtték. Ezek fényében érthető a félelem.
Utólag olvasván is az eseményekről, azzal a konklúzióval maradtam, hogy a temesvári fölkelés nagymértékben spontán volt, és hogy a puccsra kész hatalmi csoport (Stănculescu) nem döntötte el végleg, mit is akar. Azt hiszem, döntését attól tette függővé, hogy mennyire érett a helyzet, és ezt Temesváron mérték le. Az egésznek a forradalmi potenciálját mérték, hogy felbecsüljék, mennyire lehet onnan exportálni akcióikat az ország más városaiba.
TKA: Tehát Temesvárt egy kísérleti terepnek tartod?
BI: Igen. És hogy beépített vészfékkel ment az egész, azt az bizonyítja, hogy Chiţac generális vegyi fegyverekkel érkezett Temesvár határába.
TKA: Tudsz valamit ezekről a vegyi fegyverekről?
BI: Csak azt, hogy léteztek, mert ezt perben bizonyították. Tehát Temesensis esse delendam.[4] Minden bizonnyal több erő dolgozott egyszerre. Feltételezhetően egyik oldalon voltak külföldi titkosszolgálatok által támogatott puccsisták, a másik oldalon a Ceauşescu-féle hatalom hívei. Chiţac, vagyis a hadsereg inkább ez utóbbi oldalán volt, mert ez volt a belső parancs. Idő kellett ahhoz, hogy eldőljön, hogyan tovább. Ezért egy pár napig ott volt Damoklész kardja[5] Temesvár fölött.

II.

A Securitate Borbély Imre nyomában. Ceauşescu bukása

TKA: Hogyan alakult a helyzet hétfőtől kezdve?
BI: Most csak a saját megélésemet tudom közölni. December 18-án, hétfőn bementem a munkahelyemre. Gyalog mentem végig a városon. Mindenütt ott voltak a harcra kész rendben álló katonai alakulatok.
Érdekes volt látni egyes embereket. Például súlyoztam akkoriban, és mit látok? Két klubtársam a legkigyúrtabbak közül, civilben, Uzi gépfegyverekkel szaladtak végig az utcán. Nem köszöntek. Én se köszöntem. Lám, kikkel is voltam én ott a klubban! (Nevet.)
Aztán láttam több embert, akik a banditákról magyaráztak, és hogy ezért a pusztításért, amit városunkat sújtották, lakolniuk kell.
Közben több száz embert letartóztattak és vertek a rendőrségen.
TKA: Kiket neveztek akkor banditáknak?
BI: Hát azokat, akik részt vettek a megmozdulásban. Ceauşescu december 22-i letartóztatása után a szekusokat mondták banditáknak. De amíg a Damoklész-kard ott lógott Temesvár fölött, még bármi megtörténhetett. Mint utólag megtudtuk, azt mérlegelték a Ceausescu-pártiak, hogy a tömegbe lőtt ágyúgolyó hány emberen megy keresztül.
TKA: Az ilyen dolgokat honnan lehetett megtudni?
BI: A peranyagokból sok minden derült ki.
Mikor megérkeztem a munkahelyemre, már láttam, hogy valami nem stimmel, mert a munkások ijedt arccal fogadtak engem, és küldtek, hogy menjek a főnökhöz. Bementem hozzá. Egy fogarasi fiú volt, Mătieş Marius – Mátyás lehetett valamikor – posztjából ítélve, bizalmasa a rezsimnek.
TKA: Honnan lehetett tudni, hogy a rendszer bizalmasa volt?
BI: A vegyipari kombinát kutató-laborjának a főnöke nem lehetett bárki. Marius korábban Fogarasban dolgozott túramérnökként, ahol nitroglicerint meg ilyesmiket állítottak elő. Tehát ott egyrészt a halállal barátkozott állandóan, másrészt viszont oda csak bizalmiakat küldtek. Egyébként velem egykorú volt.
Bementem hozzá: Mi van, Marius?
    „Vezi, Imi, a fost Securitatea. Te caută pe tine personal. Te duci acasă, îţi razi barba, şi dispari.” (Nézd, Imi, itt járt a szekuritáte. Személyesen téged kerestek. Most hazamész, levágatod a szakálladat, és eltűnsz.)
Mondom: „Marius, dă mîna” (Marius, add a kezed.).  S mikor mentem kifele, utánam szólt: „Dumnezeu să te ocrotească.” (Isten óvjon.)
Hazamentem, elmondtam az apámnak, hogy ez van. – „Fiam, mész!” – „És veled mi lesz?” – „Az az én gondom.”
Elmentem a fodrászhoz, lenyírattam a szakállamat, bajuszomat és a hajamat, majd mentem a feleségemért. Jött velem szemben, és nem ismert meg. Ráköszöntem. „Jézus, Mária!” – döbbent meg.  És akkor elmondtam neki, mi a helyzet. Hazamentünk, csomagoltunk, és elmentünk Ungor Csaba szobrász barátomhoz, aki olyan házban lakott, ahova nem is volt bejelentve. Tehát ahol nem nagy valószínűsége volt annak, hogy keressenek. Közben mérlegeltem, hogy most mi is lesz. Az biztos, hogy ha Ceauşescu marad, akkor retorziók nélkül nem fogjuk átvészelni, és ha engem személy szerint már „most” keresnek, akkor erről később sem fognak lemondani. Tehát elkezdtem tervezni, hogy merrefelé hagyjam el az országot, bízva abban, hogy jól tudok menetelni, sokfelé ismerem a terepet, miközben persze reménykedtem abban, hogy lesz valamiféle külföldi intervenció. Azon gondolkoztam, hogy vajon a szerb, vagy magyar területen keresztül jönnek-e a felmentő csapatok.
Az intervenció lehetőségével kapcsolatban egy élményemre támaszkodtam. Már elmondtam, hogy aznap éjjel, amikor lőttek, az utcán voltam. És akkor történt egy fontos dolog, amit eddig nem említettem. A házam előtti téren körforgalom van, és az átellenes oldalon lelőtt emberek feküdtek. Azokhoz igyekeztem, hogy megnézzem, lehet-e rajtuk még segíteni, és akkor mellettem nem messze megállt három Dacia autó, és férfiak szálltak ki belőle. S azt hittem, hogy na, mostan… ennyi. Már néztem, hogy mit csináljak. Van-e értelme, hogy szaladjak, hiszen biztosan utánam lőnek, vagy jobb, ha letartóztatnak, s aztán meglátjuk, mi lesz. Akkor azok a férfiak elkezdtek egymás közt oroszul beszélni. Majd beszálltak az autóba, és tovább mentek.
TKA: Tehát nem románok voltak.
BI: Ezek szovjetek voltak. És Arad felől érkeztek be. Szerintem akkor őket a román határőrök már átengedték. Ezek voltak valószínűleg a KGB emberei, akik jöttek megnézni, hogy mi történik. Akkor már híre terjedt a „hatvanezer halottnak”, eleinte minden forrás túlbecsülte a halottak számát. Míg ott voltak előttem, addig is folyt a lövöldözés. Őket látván, tudtam, hogy nincsenek itt hiába. Gorbacsovban bíztam – ha leváltotta Zsivkovot[6], akkor majd Ceauşescu-t sem fogja meghagyni, nem fogja megengedni, hogy itt népirtás történjen. Hanem intervenció lesz. De magamat s a családomat valamiképpen biztonságba kellett helyezni addig is – mert, hogy nem a tömeg egy névtelen tagja voltam, hanem utánam eredtek a kopók, kerestek.
TKA: Végül hova mentél?
BI: Huszadikán részt vettünk azon a tüntetésen, mely a temesvári népfelkelés győzelmét jelentette, amikor a katonaság az érvényben levő tűzparancs ellenére sem lőtt a tömegbe. Huszonegyedikén vonatra szálltunk, és elutaztunk Nádasra, ahol a családnak egy része élt, szinte az erdő közepén. És miközben mentünk ki Temesvár egyik külvárosának pályaudvarára, a gyárvárosba láttuk, hogy az UMT-től[7] jön a tömeg. A munkások.
BI: Az állomás irányából jöttek be a városba plakátokkal, házi készítésű molinókkal. De úgy véltem, hogy kötelességem a családomat biztonságba helyeznem. Elmentünk. Nádason hallgatva a rádiót, 22-én úgy döntöttünk, hogy Aradra utazunk. Akkori megítélésem szerint ostobaságot követnék el, ha hazamennék, mert a titkosrendőrség még mindig kereshet. Ceauşescu bukásának örömhíre ott ért.
Később tudtam meg Zolitól, aki otthon maradt, és édesapámtól, hogy mi történt. Azokból a felemelő jelenetekből kimaradtam, amikor a helyi garnizon fraternizált a felkelőkkel, és egész Temesvár ellepte a főteret, ahol közös ima volt, lelkesítő beszédek. Részt vettem viszont 22-én Aradon egy hasonló tüntetésen, mely reggeltől zajlott, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátor aznap elmenekül, és megtörténik a hatalomváltás. Onnan karácsony után visszajöttünk Temesvárra. Ugyanis úgy véltem, hogy ha a hadsereg átállt, akkor már nagyobb biztonságban vagyunk. Otthon megtudtam, hogy apám fogadta a szekusokat. Ami után mi elmentünk, egy óra elteltével. Jöttek értem. Az apám nyitott ajtót nekik. Kérdezték tőle, hol vagyok. Mire apám: „nem tudom, de ha tudnám, se mondanám.”
 TKA: Ezt mondta?
BI: Ezt! Nyolcvanéves kemény öreg volt. Folytatta: „Jöjjenek be, és keressék meg.”
A szekusok szótlanul elmentek. Nem mentek be.
TKA: Aradon mennyi ember halhatott meg?
BI: Úgy tudom, huszonhárom.
TKA: Ott a környéken tudsz még ilyen gyilkosságokról? Valamelyik közelebbi helységben, vagy valahol másutt a Bánságban?
BI: Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt. Csak erről a két helyszínről tudok. December 22-én történt Bukarestben a nagy összeomlás. Ott is volt egy nagy tüntetés.
TKA: Az, amikor Ceauşescu beszédet tartott volna, de hamarosan vissza kellett vonulnia a tribünről.
BI: Igen, az. A manipulátorok akkor már a háta mögött eldöntötték, hogy neki buknia kell. Már december 21-én összehívtak egy nagygyűlést, és petárdákat robbantottak a tömegben.
TKA: Most is látom magam előtt a 22-i tévéközvetítést (nevet).
BI: Nagyon jól esett azt látni. De számunkra már akkor nagyon bűzlött ez az egész. Hogy most egyszerre csak ez történik ott a tévében. Hát miért? És hogyan? Mondtam akkor Vikinek: te, itt megtörtént a puccs.
Temesvár delíriumban volt addigra már. A főterén azokban a napokban több tízezer ember volt állandóan. Oda hozták nekik a környékről a teát, a szendvicset… Állandó „megszállás” alatt volt a főtér. És állandóan prédikált valaki. Hol egy pap jött, hol egy tiszt, hol mit tudom én ki.
TKA: A tiszt miről prédikált?
BI: Viorel Oancea őrnagy például, december 22-én a diktátor bukását megelőzően arról, hogy a hadseregnek a helye a nép mellett van. És hogy őt nem érdekli, hogy talán lelövik emiatt. Később Temesvárnak az egyik legőszintébb és legrendesebb polgármestere lett.




[1] Constantin Nuţă tábornok, milíciafőnök és helyettese, Velicu Mihalea tábornok 1989. december 23-án este halt meg, amikor az őket Bukarestbe szállító helikoptert Gyulafehérvárnál lelőtték.
December 20-ig a két tábornok eltüntette a temesvári mészárlás nyomait (19-én Bukarestbe küldték a holttesteket, ahol azokat elhamvasztották, és maradványaikat a főváros szemetesgödrébe szórták), aztán elmentek Aradra. December 23-án reggel vonatra szálltak Bukarest felé, ám Déván letartóztatták őket, és elvitték egy helybeli műszaki ezred székhelyére. Onnan helikopterre ültették, s az ülésekhez kötözve vitték Bukarest felé. Ahelyett, hogy a főváros felé tartott volna, a helikopter — nem tudni, miért! — Gyulafehérvár felé vette az irányt. A gépet a gyulafehérvári Mamutdomb fölött lelőtték a földi katonai egységek, melyek azt a parancsot kapták, hogy lőjenek le mindent, ami repül, mert állítólag terroristák rajzanak. A parancs Bukarestből érkezett, a honvédelmi minisztériumbeli irányító sejttől (ahol többek között Victor Athanasie Stănculescu és Ion Iliescu is tartózkodott) — ez derült ki nemrég a katonai ügyészségek testülete által végzett ankétok során. Azonosították azokat, akik a ,,mindent lelőni, ami repül" parancsot továbbították, és azokat is, akik végrehajtották. Nuţă tábornok, akit két lábon járó irattárnak tartottak, korábban a katonai kémelhárításnál dolgozott. Nagyon tartottak tőle, és sokan kívánták volna eltűnését. Eltűnt, bolondnak nyilváníttatott. Lásd a Háromszék című lap 2007. december 20-i,Élő múlt” alcímmel megjelent számában „A forradalom kulcsembereinek rejtélyes halála című írást. A hozzá vivő kapocs (link):
(http://www.3szek.ro/load/cikk/5632/a_forradalom_kulcsembereinek_rejtelyes_halála)
[2] Milea-dosszié — 2007 Vasilea Milea tábornok, az utolsó kommunista kormány védelmi minisztere nyitja a gyanús elhalálozások sorát. Halálát Nicolae Ceauşescu jelentette be (Az áruló öngyilkos lett!) az országos tévéadóban még 1989. december 22-én délelőtt, mielőtt az RKP KB székhelyéről helikopterrel elmenekült. December 21-ig Milea továbbította Ceauşescu főparancsnok utasításait a tüntetők visszaszorítására, s vezényelte ezek végrehajtását Tudor Postelnicu belügyminiszterrel, Iulian Vlad szekuritátéfőnökkel és Corneliu Pârcălăbescu tábornokkal, a hazafias gárdák vezetőjével együtt. Két változat forgott közszájon Milea haláláról. Az egyik szerint Ceauşescu rendelte el lelövetését, mert nem volt hajlandó tovább harcolni saját népe ellen. A második feltételezés abból indul ki, hogy Milea valóban főbe lőtte magát, mert rájött, hogy Ceauşescu elveszti a harcot, őt meg az addig elkövetett bűnökért felelősségre vonják. Az állítólagos öngyilkosságra a hazafias gárdák tábornokának irodájában került sor (Corneliu Pârcălăbescu gyakran megfordult Elena Ceauşescu környezetében), a tábornok testőrsége egyik altisztjének fegyverével.
1998-ig a Milea miniszter haláláról szóló iratcsomót öngyilkosság végszó zárta, pedig a bűnügyi orvosszakértői jelentés nem említ puskapornyomokat a ruházaton vagy a holttesten, melyek a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságnak sajátos nyomai.
Dan Voinea tábornok, a katonai ügyészségek bírói testületének tagja 1998-ban azért nyitotta meg újra az ügyet, hogy kiegészítő vizsgálatokat végezzenek, és megállapítsák Milea halálának pontos körülményeit. A 2001-es hatalomváltás után az ügyet két másik katonai bíró vette át, Vasile Stanca és Gheorghe Oancea szintén öngyilkosságként zárta le a dossziét, de ezúttal is magyarázat nélkül maradt, hogy miért nem szól az orvosszakértői vizsgálat a gyilkos golyó nyomairól. Az idén Dan Voinea tábornok újra megkezdte a kiegészítő vizsgálatokat az ügyben.
[3] KGB = Állambiztonsági Bizottság. Ez 1954-től 1993. december 20-ig létezett, amikor Jelcin leépítette a Szovjetunió biztonsági szolgálatának civil részlegét és a KGB maradványait.
[4]Magyarul: „Temesvárt el kell pusztítani”. Ez eredetileg Cato római államférfi egy mondása, aki a beszédeiben Karthágó elpusztításának szükségességét hirdette (Carthaginem esse delendam).
[5] Egy ókori anekdota szerint Damoklésznek, a sziciliai király kegyencének a feje fölött egy szál lószőrrel felfüggesztett kard csüngött.
[6]Todor Zsivkovot, Bulgária kommunista vezetőjét, harmincöt évi regnálás után 1989. novemberében leváltották és kizárták a pártból.
[7] UMT = Uzine Mecanice Timişoara (Temesvári Gépgyártó Üzemek)

No comments:

Post a Comment