Tuesday, June 12, 2018

Takács Ferenc: Lakájok közt egyenes derékkal...


Takács Ferencet a kilencvenes évek legelején ismertem meg. Akkortájt az ELTE Filozófia szakára jártam s lehetőségem volt „áthallgatni” a történelem, szociológia és esztétika szakokra. Éltem is a lehetőséggel. Leginkább történelmi kurzusokat vettem fel, hallgattam Somogyi Évát, Romsics Ignácot, Tőkéczki Lászlót. És Takács Ferencet, akivel életre szóló barátságot kötöttünk. A Simon Pince Törzsasztalának keretén belül mélyítettük el barátságunkat, apám is ott ismerte meg Őt.

Takács Ferenc:
Lakájok közt egyenes derékkal...
           
Borbély Imre az erdélyi magyarságnak az a politikusa volt, akiről soha sem beszélhettünk keresztneve kihangsúlyozása nélkül: nehogy összetévessze valaki az RMDSZ-politikus Borbély Lászlóval. Bizarr egybeesés a családnevek azonossága. A két politikus pályafutásának története akár az erdélyi magyarságnak a rendszerváltás utáni történetét is példázhatná.
A rendszerváltás után Erdélyben a magyarok – elméletileg – két út között választhattak.
Az egyik egyenes volt, de óriási, nemzetközi forgalom bonyolódott le rajta. Gyalogos emberek számára, mint amilyenek a csaknem félszáz évig magukra hagyott, csóró erdélyi magyarok voltak, nagyon veszélyesnek tűnt. De a jó szeműek már szabad szemmel is kivehették az út végén az áhított célt – azt a helyet, ahol végre megpihenhetnek a magyarok is, és otthonra találhatnak a nagy „idegenségben”.
A másik út girbegurba volt. Pocsolyás, amelyen könnyen elhasalhatott, besározódhatott a magyar. És az sem volt biztos, hogy ez az út is oda vezet, ahová el kívántak volna jutni.
A magyarok először az egyenes úton akartak menni. De aztán megjelentek a rendszerváltók által kirendelt személyek valamint más jó emberek az Óperenciás tengeren is túlról, akik tanácsokat osztogattak[1]. Azt mondták, a „minden út Rómába vezet” igazságára hivatkozva, hogy a hosszabb, sárosabb, de veszélytelen úton is el lehet oda jutni, ahová akarnak, ha a „demokrácia” varázsvesszőjét belenyomják a markukba.
Az erdélyi magyarok hallgattak rájuk, és kiszavazták, vagyis eltávolították az egyenes út híveit az „alkalmazkodók” közül. Azóta is a sáros úton kóborolnak. RMDSZ-vezetőik pedig azzal nyugtatgatják őket, hogy minden lehetséges alkalommal elmondják nekik, milyen szép távot megtettek már az úton.
Tréfásan, de nagyon szomorúan így lehetne röviden elmesélni az erdélyi magyarok rendszerváltás utáni történetét.
Másképpen:
Kezdetben az RMDSZ-ben létezett egy erős ellenzék is a simulókkal szemben. A két tábor tagjait – eléggé megtévesztően – mérsékelteknek és radikálisoknak nevezték. „Mérsékelteknek” tulajdonképpen a „konfrontációkat” kerülőket, „radikálisoknak” pedig a „konfrontációkat” vállalókat nevezhetnők. Labancoknak és kurucoknak – ahogyan Borbély Imre nevezte őket. Leegyszerűsítve azt mondhatnók, hogy a „konfrontációt” az a magyar politikus vállalta Romániában, aki mindaddig nem akart együttműködni a hatalommal, amíg az nem hagyja abba a magyarság elnyomására, asszimilálására irányuló politikáját. A „mérsékeltek” mindvégig túlsúlyban voltak és lassan „marginalizálták” vagy teljesen kiszorították a politikai életből a „radikálisokat”, Borbély Imrét, Csapó Józsefet, Katona Ádámot, Szőcs Gézát, Kincses Elődöt és másokat, végül pedig az erdélyi magyarság asszimilációval szembeni ellenállásának szimbólumértékű alakját, Tőkés Lászlót is. A kiszorított politikusok egy része két új magyar magyar pártot alapított. Megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt Toró T. Tibor, illetve Szász Jenő vezetésével. Erre a két pártra azonban a parlamenti választások alkalmával – sajnos – nagyon kevesen szavaztak.
Borbély László és társai (valamint az ifjabb nemzedékekből általuk kiszemelt hasonszőrűek) a sáros úton vezetik ma is az erdélyi magyarság nagyobbik részét. Említsünk meg közülük néhányuk nevét: Borbély László, Tokay György, Frunda György[2], Verestóy Attila. Az első hármat „neptunosoknak”[3] is szokták nevezni. Ők azok, akik a PER közvetítésével titkos tárgyalásokat folytattak Bukarestben, Brassó Pojánán és a Neptun nevezetű tengeri fürdőhelyen az akkori román hatalom képviselőivel. Budapesten is jártak, és az akkori magyar kormány, amely „mert kicsi lenni”[4], buzgón helyeselte, sőt ösztönözte a román hatalom és az erdélyi magyarság eme képviselőinek összeborulását a „szent stabilitás” égisze alatt. Állítólag az RMDSZ akkori szövetségi elnökének, Markó Bélának a tudta nélkül.[5]
2011 őszén a Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) befolyással való üzérkedés gyanúja miatt a román parlamenthez fordult Borbély László mentelmi jogának felfüggesztése érdekében. Az RMDSZ-politikus környezet- és érdekvédelmi miniszter és képviselő volt akkoriban, és a román sajtó szerint Románia egyik leggazdagabb embere is. 2011. szeptember 11-én a román képviselőház megtagadta a kérés teljesítését.
2016 őszén három embert ítéltek el Nagyváradon korrupció, befolyás megvásárlása és befolyással való üzérkedésben való bűnrészesség miatt. Borbély László nem volt közöttük, csak egyik hajdani tanácsosa.[6]
2015-ben, csaknem 25 évvel megalakulása után, az RMDSZ 12. kongresszusán Borbély László a következőket mondta:
A mai köszöntő beszédek után, a következő szavak jutnak eszembe: hitelesség, érték, kiszámíthatóság, megbízhatóság, becsület, tehetség, dialógus, megbecsülés, őszinteség, komolyság, professzionalizmus, építés, jövőbelátás, bátorság, stb. Ezek az értékelések az RMDSZ tevékenységével kapcsolódnak össze. És persze ezeket a pozitív értékeket szembe lehet állítani olyan kifejezésekkel, mint a: félelem, gyanakvás, bizalmatlanság, kishitűség, amatörizmus, hazugság, kétszínűség, megalkuvás. Úgy érzem mi választottunk. Ezelőtt 25 évvel. És jól választottunk. Ebből a szempontból, vagyis ami az alapértékeinket illeti, nem kell újratervezni.[7]
Aztán felsorolja az RMDSZ tevékenységének eredményeit:
Mi a konklúzió 25 év után? Mit értünk el, és mi van még hátra?
Hiszen a megvalósítások alapján kell feltérképezni az eszközöket melyek a rendelkezésünkre állnak, mind az önkormányzatok, mind pedig a Román Parlament, az Európai Parlament, az Európa Tanács vagy a nemzetközi szervezetek felé. Emellett nem kell elfelejteni a civil engedetlenség lehetőséget sem.
 A törvénykezésben egyértelmű, hogy értünk el eredményeket:  anyanyelvhasználat, tanügy, tulajdonjog. Azonban miután kínkeservesen a törvénykezésben és az alkotmányban sikerült elérni eredményeket, az utóbbi három évben, nemcsak, hogy megtorpantak ezek a folyamatok, hanem a kiharcolt jogokat sem tudjuk sokszor érvényesíteni.
 Sajnos, ha körülnézünk, azt látjuk, hogy megváltozott a világ. És nem feltétlenül jó irányba. A terrorizmus elleni harc jegyében állampolgári jogokat sértenek, a bíróságok időnként igazságtalan ítéleteket hoznak, politikai nyilatkozatokért megpróbálnak bűnügyi eljárást indítani, nem veszik figyelembe az ártatlanság védelmét(!), a titkos szavazás jogosságát és létet (?!) is megkérdőjelezik. Nem lehet egy társadalmat félelemre építeni.
Hogyan beszélhetnénk a kisebbségi kérdés megoldásáról, ha 25 év után bírósági ítélettel újraállamosítanak egyházaknak visszaadott épületeket, és elítélik azokat, akik kormányhatározat alapján szolgáltatták azokat vissza. Hogyan mondhatnánk, hogy rendben vannak a dolgok, hogyha a tanügyi törvényt évek óta nem alkalmazza a marosvásárhelyi Orvosi Egyetem vezetősége, ha Románia nem tartja be a Regionális és Helyi Nyelvek Chartájának előírásait, melyet aláírt, ha az új nemzetbiztonsági stratégiában az autonómia kérdése veszélyesnek van minősítve nemzetbiztonsági szempontból, és ha prefektusok indítanak el pereket és büntetnek a székely zászló vagy himnuszéneklés miatt?!”[8]
Visszaszerzett közbirtokossági vagyonok és egyházi tulajdonok, új magyar iskolák, új szobrok és egykori méltóságukat visszanyert műemlékek, nyelvi jogok a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vízummentes utazás az anyaországba, a státustörvény szabad alkalmazása.
Csupán néhány a 2000-2004 között elért eredményeink leltárából, melynek gazdagságát, sokszínűségét a Szövetség többszintű, következetes, egységes munkája biztosította. Nem tanulhatnának anyanyelvükön önálló magyar líceumban a máramarosszigeti diákok, nem érezhetnénk magunkat ismét igazán otthon, amikor hazatérve szülőföldünkre megpillantjuk a Nagyvárad feliratot a Kőrös-parti város állomásán, nem emelkedhetne ismét büszkén a magasba Zala György Szabadság szobra.
Mindezekről, és még számos más eredményről nem beszélhetnénk ma, ha nem ez lenne a mi munkánk, mely minden bizonnyal még nem teljes, de bátran mondhatjuk, hogy nem kevés.[9]
Vagyunk néhányan, akik másképpen gondoljuk. Úgy vélekedünk, hogy szánalmasan kevés.
Olyan törvényekre és rendeletekre is hivatkozott, amelyeket az RMDSZ nélkül is megszavazott volna a román parlament, mivel ezek az egész lakosság érdekeit szolgálták. Körmönfont módon megfogalmazott törvényekre, amelyeket többféleképpen lehet értelmezni, amelyek olyan feltételekhez vannak kötve, amelyek állandóan változnak (az anyanyelv használatára vonatkozó törvény, a tanügyi törvény). A törvény be nem tartása nem von maga után szankciót. A magyar nyelvű feliratokat mikor leszedik, mikor visszateszik. A hajdani „tulajdonok” visszaadásával is baj van. Új iskolák? Hány? És hány régi iskola szűnt meg? Hány magyar vonatkozású szobor felállítását finanszírozta a román állam? Annak is örülni kell, ha egy önerőből finanszírozott szobor felállítását engedélyezik. Persze ez is valami – a Ceaușescu-korszakhoz viszonyítva. Vízummentes utazás az anyaországba? Ezt is az RMDSZ áldozatos munkájának köszönhetjük?! Ki gondolta volna…
Borbély László csak egy az RMDSZ korifeusai közül. Nem is az „érdekszövetség” „legbotrányosabb” tagja.
Ezek ellen kellett küzdenie Borbély Imrének.
Ellenfeleit ugyanaz a maga létezését tagadó hatalom támogatta, mint Magyarországon az MSZP- és SZDSZ-kormányokat, így a magyar kormány és a Markó Kft. által irányított RMDSZ együttműködése kimagaslóan jó volt. Együtt próbálták például rábeszélni, rábírni az erdélyi magyarokat arra, hogy lemondjanak az őket sokszorosan megillető állami magyar tannyelvű egyetemről. Tücsköt-bogarat összehordtak. Bohózatba illő fordulatokkal. Tetszenek még emlékezni a „multikulturális Petőfi-Schiller egyetem” meséjére?! Magát magyar embernek valló RMDSZ-es személy találta ki.
A rájuk szavazókat nem csak ezzel etették, hanem azzal is, miszerint sérelmezik, hogy a román alkotmány Romániát egységes nemzetállamként határozza meg. Ugyanis Romániában több nemzet él együtt. Tehát az államot többnemzetiségűnek, „multinacionálisnak” kellene nyilvánítani. Erre a szövegre sok magyar vevőt találtak. Szegény becsapottak azt hitték, hogy az RMDSZ őket védi, pedig nem így volt, hanem csak a „nem létezők” pikuláját fújta, akik nem csak a nemzetállamot, hanem tulajdonképpen magát az államot támadják, az államot, amelyet le akarnak süllyeszteni egyféle regionális önkormányzati színvonalra.
A román nemzetet éppen úgy megilleti a „nemzetállam”, mint a többi nemzetet. Ez nem zárja ki az autonómiák létezését, mint ahogyan ez kiviláglik más nemzetállamok esetében is. A lényeg az, hogy legyen egy másik paragrafus, amely kimondja, hogy Romániában a románokon kívül még más őshonos nemzetrészek is laknak, akik autonómiát élveznek. Az „egységes” szón még lehet vitatkozni azon, hogy az adott szintagmában mit is jelent. Az „egységes”, ha egy társadalmi közösségre vonatkoztatjuk, valójában egy nonszensz, legfeljebb nagyon ritkán, csak bizonyos helyzetekben és bizonyos pillanatokban jöhet létre, folyamatosan nem létezik. „Sérthetetlen”-t is jelenthet, vagyis azt, hogy a határok sérthetetlenek. Végül úgy is értelmezhetjük, hogy a „nemzet” egy olyan közösség, amelyet nem lehet darabokra taglalni (hogy ne a „szaggatni” szót használjam). Magyarország alaptörvénye így értelmezi ezt a szót. Nyilvánvaló, hogy azt is jelentheti, hogy Romániában a románokon kívül másoknak kuss, de nem hiszem, hogy bárki is így akarná értelmezni. Üsse kő, legyen „egységes”, mint ahogyan az sem baj, ha az „autonómia” helyett a magyar minta szerint az „önkormányzat” (autoguvernare) kifejezést jobban kedvelnék. A lényeg az: a nemzetrészek a maguk intézményrendszeréről maguk döntsenek és a mindenképpen hivatalos román nyelv használata mellett tegyék lehetővé és hivatalossá a nem román nemzetrész anyanyelvének használatát is. Az államra csak az intézmények finanszírozása tartozzék – a népesség adófizető polgárainak arányától függően.
Ha megpróbálom magamban felidézni Borbély Imre alakját, mint emberét, és politikusét, és azon töprengek, hogy milyen helyet töltött be a magyar társadalom egészében határon innen és határon túl, önkéntelenül is Ortega y Gasset jut eszembe.
A neves spanyol szerző „A tömegek lázadása” című társadalomfilozófiai esszéjében a társadalom tagjait két csoportba sorolja: a többségben lévő „tömegbe” és a „tömegtől” elkülönülő „kisebbségbe”. A „tömeg” azokból az emberekből áll, akik ellenőrzés, utánagondolás nélkül elfogadják, amit nevelőik, az iskola és a sajtó beléjük sulykolnak. Nincsenek sajátos szempontjaik, sem önmagukhoz, sem a külső világhoz viszonyulva. Nem tűznek ki maguk elé semmiféle különleges életcélt, nem akarnak szüntelenül tanulni, nem akarják magukat szüntelenül tökéletesíteni. Mindig meg vannak magukkal elégedve. Ez a társadalomnak az a része, amelyről már a rómaiak is tudták, hogy könnyű irányítani, ha „kenyeret és cirkuszt” biztosítanak számára.
Ezzel szemben a tömegtől elkülönülő „kisebbség” tagjainak önazonossága egy-egy vágyon, eszmén vagy eszményen alapul. Ezek valamiféle olyan célt tűznek ki maguk elé, amelyért dolgozni, küzdeni kell. Hisznek céljaik elérhetőségében. Valami olyat akarnak megvalósítani, ami még nincs. Éppen ezért többet követelnek maguktól, mint másoktól. Nehéz feladatokat és kötelességeket vállalnak.
Mindezekből kitűnik, hogy Ortega nem az iskolázottság foka, nem az anyagi javak birtoklásának mértéke, nem az érvényesülés, nem a társadalmi és gazdasági életben betöltött szerep és egyéb hasonló kritériumok alapján végezte el a maga kategorizálását. Tehát semmiképpen sem a tömegszempontok alapján. Semmiképpen sem az „elit” mai értelmezésére gondol. Az ő szempontját egy olyan belső emberi tulajdonság, érzés, érzelem figyelembe vétele határozza meg, amely egyesekben igen kicsi, másokban igen nagy mértékben létezik, valami olyasmi, amit ma „karizmának” szokásos nevezni. Elhivatottság, küldetéstudat. A Jézus példabeszédében hangoztatott „lelki szegénység”. Az az érzés, hogy sohasem lehetünk megelégedve önmagunkkal, és a külső valósággal. Nem vagyunk tökéletesek, nem is tudunk azok lenni, de mégis a tökéletesség felé kell törekednünk. A világ sem tökéletes, nem is lesz soha az, de mindig lehet rajta javítani.
A tömegtől elkülönülő gondolkodó kisebbség azonban sohasem egységes. Olyan csoportokra tagolódik, amelyek hivatásuk, foglalkozásuk, céljaik, módszereik és egyéb kritériumok alapján különböznek egymástól. Egyes csoportok a politika porondjára lépve egymással versengenek a hatalom megszerzésért. Ez a versengés lehet békés, de sokszor – a társadalmat is megosztva – akár egy polgárháború kirobbantásáig is fajulhat.
Szerencsésebb esetben van egy olyan szempont, amelyet minden politikai csoportosulás elfogad: a közösség egészének nyilvánvaló érdeke. Szerencsétlenebb esetben olyan politikai csoportosulás is létre jöhet, amely nem veszi figyelembe ezt az alapérdeket, és csak a saját érdekeivel törődik. Még rosszabb esetben a nemzetközi helyzet által rákényszerítve, vagy téves eszmék hatására meggyőződésből idegen testként viselkedik, és idegen érdekeket szolgálva szembefordul azzal a közösséggel, amelyre idegen segítséggel rá akarja erőszakolni egy idegen hatalom irányítását. A történelem úgy alakult, hogy a magyar társadalmat a körülmények az utóbbi ötszáz évben, kisebb megszakításokkal, ebbe a legrosszabb helyzetbe kényszerítették.
Borbély Imre olyan ember volt, aki a közössége – ez számára a jelző nélküli magyarságot jelentette – érdekeit mindig a saját érdekei elé helyezte. Kimagaslóan értelmes, rendkívülien művelt ember. Vegyészmérnöki diplomával éveken át kutató vegyészként dolgozott. Találmányokat szabadalmaztatott. A magyaron és a románon kívül beszélt angolul és németül. Jártas volt az úgynevezett humán tudományok terén is. Alkotmányjogászként is az elsők között lett volna. 1990 után eszével és tudásával tisztességes módon is Románia leggazdagabb emberei közé küzdhette volna fel magát. Nem ezt az utat választotta. A politika porondjára lépett.
Nem azért tette, mert minden áron politikus akart lenni. Azért lépett fel politikusként, mert érezte, és tudta is, hogy szükség van rá – ott. Rajta kívül, sajnos, nemigen akadt Erdélyben, akiben olyan szerencsés keveréket képezett volna a nemzetéhez való hűség, az értelem, a bátorság, a jellemesség és a tudás.
Jellemes, tehetséges és becsületes ember számára nem csekély áldozat az, ha politikai szerepet vállal. Olyan körülmények közé kerül, amelyek között nagyon kevés ember képes tisztának maradni.
A korrupció és a demagógia a társadalommal együtt keletkezett. Ahogyan a nép mondja: „minden szentnek a maga felé hajlik a keze”, nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. A világ már csak így megyen. Jó, illetve jobb létet (több kenyeret és cirkuszt) ígérni a közösségnek pedig – feltétlenül szükséges. A közvetlen és főleg a közvetett demokráciának, számos előnye van, de az kétségtelen, hogy minden politikai rendszer közül az erényei teszik lehetővé, illetve gerjesztik leginkább az előbb említett két társadalmi főbűnt. Nagyon kevés politikus képes ellenállni a kísértésnek. Persze van olyan gazdag politikus, akinek nincs szüksége korrupcióval szerzett vagyonra, és olyan is van, aki sohasem hazudik (csak nem mond el mindent, amit tud).
Hogy milyen a politikusok többsége? Olyan, mint az emberek többsége. De betöltött szerepük miatt esetükben gyarlóságaik súlyosabban esnek latba, és kártékonyabbak, mint a többi tömegemberé. Az irodalomból is jól ismerjük őket. Az athéni Arisztophanésztől kezdve a magyar Mikszáthig és a román Caragealéig számos író megformázta a demokrácia szörnyszülötteinek ezt a típusát. A kleónokat, a katánghymenyhérteket, a cațavencukat.
A politikusok közül kiválik (legalábbis ki kellene válnia!) egy kisebbség, az orruk hegyénél messzebbre látók, a jövőt alakítani akarók és tudók, az államférfiak csoportja. Borbély Imre egy olyan közösség államférfija lett, amelynek gyakorlatilag nem volt állama. Még pártfogó állama sem.
Nem sorolom fel, hogy mit tett, illetve amit tenni szeretett volna. Ezt már sokan megírták, és még sokan meg fogják írni. Publikációit történészek is fogják idézni. Csak annyit jegyzek meg, hogy véleményem szerint a rendszerváltás után mindmáig, az erdélyi magyarság legfontosabb dokumentuma a Kolozsvári Nyilatkozat[10] maradt, és legnagyobb cselekedete a Szent Mihály templomban letett hűségeskü volt. Úgy gondolom, hogy a fent említett nyilatkozat kidolgozásában és elfogadtatásában Borbély Imre vezető szerepe vitathatatlan.
Borbély Imre egymaga többet tett akkor, mint az RMDSZ szenátorai és képviselői együtt az utóbbi 25 évben.
Teljes mértékben igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezése – az autonómia – csak a románok jóváhagyásával valósulhat meg. De feltevődik a kérdés: miért egyezzenek ebbe bele a románok? Hiszen birtokon belül vannak. Csak akkor járulnának ehhez hozzá, ha olyan helyzet alakulna ki, hogy rákényszerüljenek erre. Tehát az erdélyi magyarság számára egyetlen lehetőség marad: ha helyzetteremtő politikát folytat. Nem szívesen használom a manapság divatos „nyomást gyakorolni” kifejezést de most mégis megteszem. Az erdélyi magyarságnak az autonómia kivívásáig szüntelenül nyomást kell gyakorolnia a mindenkori román kormányzatra.
De hogyan is kezdjük?
Legelőször is arra kell törekednünk, hogy a románok pontosan megértsék, hogy mit akarunk. És higgyék is el, amit nekik mondunk. Mert amit mondunk, azt a józan ész is mondja.
Értsék meg, hogy mi magyarok már nem akarjuk Erdélyt Magyarországhoz csatolni. Nem akarjuk, mert (sajnos!) nem akarhatjuk. Legfeljebb úgy, ahogyan egy hajléktalan „akarhatná” megszerezni a Rothschildok vagyonát. Mit kezdhetnénk mi Erdély többségi románságával? A történelem olyan volt, amilyen volt, a helyzet az ma, ami. Mi magyarok csak azt akarjuk, hogy Erdélyben is megmaradjunk olyanoknak, amilyenek vagyunk.
Értsék meg, hogy mi milyenek vagyunk.
Van egy román hazafias dal, a „Noi suntem romani”. Ennek a refrénje eredetiben:
„Noi suntem români
Noi suntem români
Noi suntem aici
În veci stăpâni.”
Szó szerint fordítva így hangzik:
„Mi románok vagyunk
Mi románok vagyunk
Mi itt örökké
Stăpân-ök  vagyunk.”
A „stăpânszó jelentését meghamisítanám, ha egy szóval próbálnám lefordítani. Inkább megmagyarázom. Úr, gazda, tulajdonos. Mindhárom jelentésében fölé/alá rendelt viszonyt jelöl. Az inasnak és a rabszolgának is „stăpân”-ja van. Ez a dal hűen tükrözi a román ember gondolkodását. Szilárdan hiszi, hogy őt Romániában személy szerint is megilleti a szupremácia, amely szó megint csak föl/alá rendeltséget jelöl. Tehát a román ember Romániában bizonyos elsőbbséget élvez. A román ember szabad polgára Romániának. Aki nem román, arra nem vonatkoztatható a szupremácia, tehát nem egyenlő rangú a román emberrel. Tehát van első és van másod rangú polgár. Másképpen fogalmazva:  Romániában vannak szabad polgárok és vannak alattvalók, akik számára a  „stăpân” kényére-kedvére annyi jogot és lehetőséget biztosít, amennyit méltányosnak vél.
Közismert, hogy a magyar gondolkodás értékrendjében igen magas, előkelő helyet foglal el a „szabadság”, mint állapot, mint életfeltétel. Ezt jelzik  az 1241, 1526, 1703-1711, 1848-1849, 1956-os történelmi dátumok. Mindig csinálhattuk volna másképpen is, de akkor most nem volnánk azok, akik minden „balszerencse” ellenére megőriztük a nyelvünk mellett jellegzetes egyéniségünket is. Nyilvánvaló tehát, hogy jelenlegi helyzetünket nem tudjuk elfogadni.
Tehát vagy elfogadnak bennünket ilyeneknek, vagy valamiképpen meg kell szabadulniuk tőlünk, el kell tüntetniük bennünket. Ez négyféle módon lehetséges: népirtással, kitelepítéssel, asszimilációval és kiszorítással, vagyis az „alkalmazkodásra képtelen” emberek kivándorlásra való késztetése.
Az első két „módszer”, szerintem, Romániában már nem alkalmazható. Nem csak azért, mert az Európai Unión belül ez elképzelhetetlen, hanem azért is, mert a román emberek többsége undorodva, iszonyodva utasítaná ezeket el. Marad a másik kettő. Csak hogy azokkal az a „baj”, hogy nagyon időigényesek. A történelem kerekének forgása viszont jelenleg rendkívülien felgyorsult, és ehhez minden nemzetnek alkalmazkodnia kell. Mi pedig, magyar kultúrájú emberi mivoltunk miatt nem tehetünk egyebet, nem akarhatunk egyebet, minthogy minden igyekezetünkkel arra törekedjünk, hogy nyomást gyakoroljunk a mindenkori román kormányzatra. Mi – mondom, mert nemcsak az erdélyi magyarságra, hanem az egész magyar nemzetre gondolok.
Mi ki akarunk egyezni szomszédainkkal, hiszen tulajdonképpen „tejtestvérek” vagyunk, mit ahogy Németh László írta, románokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel. Ugyanabban a „malomban” akarnak megőrölni bennünket. Egyetlen feltételünk van: a magyar nemzetrészek autonómiájának elismerése. Előbb vagy utóbb szükségük lehet még ránk.
A nyomásgyakorlás történhet önerővel vagy külső segítség igénybevételével. 1990-ben és talán még 1992-ben is lehetséges lett volna elérni, hogy bizonyos külső erők is nyomást gyakoroljanak a román kormányzatra az európai status quo és a békés megoldások megmaradásának érdekében. De ami volt, elmúlt. Az RMDSZ sorozatos kormányzati részvételével megnyugtatta esetleges külső támogatóink lelkiismeretét. Csak a saját erőnkre számíthatunk.
Az pedig igen csekély – mondhatnák egyesek, és igazuk lenne, ha mondanák. Kevesen vagyunk, gyengék vagyunk, nem számíthatunk senkinek a támogatására, „egyedül vagyunk”.
És csak egyetlen eszközt alkalmazhatunk: a polgári engedetlenséget. Tüntethetünk, felvonulhatunk, írhatunk, kimondhatjuk a véleményünket és így tovább. Akár a parlamenti választásokat is bojkottálhatnánk.
És mit érnénk vele? A kutya ugat, a karaván halad...
Mondhatnák. És nem lenne igazuk.
A polgári engedetlenség ereje olyan, mint a csöpögő vízcseppé. Idővel kivájja a legkeményebb, legnagyobb szikladarabot is. Nekünk is csak időre, következetességre és türelemre van szükségünk. Több, mint egy negyedszázad telt el a rendszerváltás óta. Vajon most is itt tartanánk, ha érdekszervezetünk nem vállal kormányzati szerepet? Legfeljebb egyszer, rövid ideig, hogy ne mondhassák, hogy elszalasztottunk egy alkalmat, hogy azért maradt minden „úgy”.
Sohase becsüljük le az erejét. Történelmünk folyamán már kétszer is alkalmaztuk „kisebbségként” egy birodalomban sikeresen. Nyelvünket és államiságunkat védelmezve. A „kalapos király”, II. József császár idejében, és 1849 után. Csak akkor ezt „passzív rezisztenciának” hívták. Majd ez kombinálódott, miután erre lehetőség nyílt, a politikai fellépéssel. Mindkét esetben győztünk. És ezek a győzelmek jelentősebbek voltak, mint a legtöbb háborús győzelem. Megőriztük nyelvünket és visszaállítottuk államiságunkat. Tehát nem vagyunk az „örök vereségek” népe, mint ahogyan egyesek mélabúval, mások kárörömmel szokták mondogatni.
Számunkra most nem az a fontos, hogy minél több pöffeszkedő és korrupt „kijáró” ember kerüljön be a román parlamentbe. Amit ott el kell mondanunk, a magyar „ceterum censeo”-t,[11] akár egy ember is elmondhatja: Nem akarjuk, hogy „gondoskodjanak” rólunk!  Autonómiát akarunk! És az sem fontos, hogy mennyien vagyunk. A lényeges kérdés az, hogy akarjuk-e, vagy nem, tudjuk-e működtetni, vagy nem. Soha ne hivatkozzunk arra, hogy kevesen vagyunk. Bizonyos helyzetekben akár egy maroknyi ember is képes arra, hogy befolyásolja a „többségi akaratot”, vagy egyenesen megakadályozza a nemzetakarat megnyilvánulását.[12] Eddig ezt a módszert többnyire ellenünk alkalmazták. Miért nem alkalmazhatnók mi is sajátos „kisebbségi” helyzetünkben.
Természetesen mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a választásokat és a parlamenti munkát el kell elhanyagolni. Csak a súlypontnak kell megváltoznia. A súlypontot a helyhatósági választásokra, kell helyezni. És ez, úgy tűnik, hogy Erdélyben már meg is történt.
A világháló adta lehetőségeket kihasználva az utóbbi időben egyre több „hálózat” jött létre, ami azt jelenti, hogy minden magyar, kapcsolatba léphet minden magyarral, bárhol is lakjon. Akár néhány óra alatt is mozgósítani lehet az együtt gondolkodókat, tüntetéseket lehet szervezni. Vannak olyan pillanatok, sőt időszakok mikor a „tömeg” okosabbnak bizonyul vezetőinél, nem is beszélve a nyakukra tukmált vezetőkről. Ez történt a Székelyföldön is, ahol a közakarat létrehozta a Székely Nemzeti Tanácsot. Elnöke, Izsák Balázs karizmatikus vezetőnek bizonyul. Mind több olyan művészi alkotás jön létre, amelyek alkalmasak arra, hogy erősítsék a nemzetünkhöz tartozás tudatát. Megmozgató erejű, katarzisélményt kiváltó dokumentumfilmek készülnek. Ilyen például a Farkas György rendező által forgatott „Az Önrendelkező székely falu”.
Ma minden magyar tekintete a világon a székelység felé fordul. Bennük reménykedünk, bennük van minden bizodalmunk. A székelység nem csak az autonómia, hanem az egész magyarság zászlóshajója.
Hivatástudattal rendelkező politikusaink száma is szaporodik Erdélyben: Tőkés László és Toró T. Tibor és társaik mellé egyre több tehetséges fiatal zárkózik fel.
Ismét „forr a világ bús tengere”. Hatalmas változások előtt állunk. De vigyázó szemünket most nem Párizsra, hanem Washingtonra és Brüsszelre kell vetnünk. 
Azt hiszem, hogy nem tévedek, mikor azt gondolom, hogy jelenleg Európa valamennyi népe az Európa Unió híve. A kérdés az, hogy milyen legyen az.
Mint minden fontos ügy esetében, a „nemlétező háttérhatalom” (én szívesebben használnám a „finánctőke urai” kifejezést) gondoskodnak arról, hogy mindent összezavarjanak. A lényeg nem az, amiről többnyire írnak és beszélnek (államok, nemzetállamok, föderáció, konföderáció stb.), hanem az, hogy a jelenlegi európai államok jövendő közössége erős, vagy gyenge, független, vagy függő legyen-e.[13] A finánctőke minden rendelkezésére álló eszköz bevetésével arra törekszik, hogy gyenge és függő maradjon. Miért? Mert egy gyenge (esetleg a migrációval is szétbombázott) Európai Uniót könnyebben irányíthatna, könnyebben maga alá gyűrhetne. Megvalósíthatná régi álmát, az általa kialakított gazdaság elsőbbségét az állammal szemben.[14]
Ne higgyük, hogy a „meghatározó” szerepű hatalmak politikusai olyan „hülyék”, mint amilyeneknek mutatják magukat. A politikusok most is hazudnak vagy hallgatnak. A háttérben irtózatos küzdelem folyik. És nem a világuralomért, mint ahogy ezt a a többség hiszi, hanem a világon jelenleg létező hatalmi helyzet, a „status quo” megtartásáért. Addig, mindaddig, amíg lehet.  Kerül, amibe kerül, akár  a világtörténelem legborzalmasabb katasztrófája árán is. Aztán? Utánuk az özönvíz! Majd lesz valahogy…
Nem szeretek élő politikusokat dicsérgetni. Eddigi életemben sohasem tettem.
De Orbán Viktor esetében kivételt kell tegyek. Egy nagyon hosszú korszak után ő az első miniszterelnökünk, aki nem csak engedelmeskedik vagy sodródik.
A világuralom elérhetetlen. Csak a világ legfanatikusabb emberei hihetik, hogy ez megvalósítható.
Lássuk a másik lehetőséget. Az erős és független Európát.
A nemzetállamok „kiegyeznek” egymással és létrehoznak egy új  államközösséget a már kipróbált hajdani osztrák-magyar monarchia mintájára. Javítva a hajdani modellt. A nemzetállamok és a kisebbségi autonómiák Európáját. Minden olyan kisebbség autonómiaigényét kielégítve, amely az autonómiáját működtetni is tudja. Külön, egymásnak nem alá és felé rendelt kormányokkal és egy elnökkel, amelyet az Európai Unió összlakossága választana meg. Az elnök feladata a „felügyelet”, az „őrködés” lenne lenne a „kiegyezési okirat” (alkotmány?) szövegének betartása felett. Nem lenne közös parlament, hanem csak a kormányok delegációi ülnének össze, ha erre szükség lenne.
Nagy vonalakban ez az erős és független „Európai Unió” volt Konrad Adenauer, Robert Schuman és Charles De Gaulle elképzelése. Kisebb, nem lényeges különbségekkel.
Erről álmodott tulajdonképpen Borbély Imre is. Meg mi is, akik őt nagyon sokra becsültük. De most már jóval többen álmodunk – egyenes derékkal.
Nem véletlenül neveztem álomnak azt, amit inkább tervnek, vagy legalábbis elképzelésnek szerettem volna nevezni. De a finánctőke urai éppen úgy mint már két alkalommal nem tudnak mit kezdeni Németországgal. Nem tudnak mit kezdeni Oroszországgal sem.  Lenne megoldás, de az a hatalmuk biztos bukását jelentené. Tehát ha a gyenge és függő EU-tervezetüket nem tudják megvalósítani, hát szétrobbanthatják az egészet.
Vajon sikerül nekik?




[1] A Project on Ethnic Relations amerikai „civil” szervezet. 1991-ben a délszláv háborúk idején hozták létre.„Közvetítő” szerepet játszott a „hatalom” és az elnyomott etnikai kisebbségek között. Áldásos hivatásának betöltése után eltűnt.
[2] Az ottani tárgyalás után pattant ki a „titok”.
[3] Azt hiszem, Borbély Imre nevezte így őket.
[4] Kovács Lászlónak, az MSZP akkori elnökének és magyar külügyminiszternek elhíresült mondása: „Merjünk kicsik lenni!”
[5] Így mondta.
[6] Ciprian Fabian: Baronul a scăpat, Lordul Apelor a fost condamnat. S-a dat sentința în dosarul fostului ministru Laszlo Borbely, acuzat că aranja licitații (A báró megúszta. A Vizek Lordját elítélték. Ítéletet hoztak Borbély László, volt miniszter dossziéja ügyében, akit árverések megrendezésével vádoltak
[8] uo.
[9] uo.
[10] Bővebben erről: Borbély Imre: Az RMDSZ Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete. Megjelent 1993 elején az Erdélyi Naplóban (1993/1., 2.) valamint a Köztársaság című lapban.; Borbély Zsolt Attila: Amire felesküdtünk Isten és ember előtt – A Kolozsvári nyilatkozat tíz esztendeje, 2002;Kolozsvári nyilatkozat – a húszéves autonómiaadósság. Erdélyi Napló, 2012. 10 26 stb.
[11] Cato: Ceterum censeo cathaginem esse delendam (Egyébként az a véleményem, hogy a karthágóikat el kell pusztítani.) Minden felszólalása után elmondta, bármi egyébről is esett szó.
[12] Például 1919-ben. Vagy most - kicsiben: Néhány feltűnési viszketegségben szenvedő, politikusi pályára lépni akaró kelekótya fiatalembernek, az ország többségi lakosságának fügét mutatva sikerült „meggyilkolni egy álmot”. Egy óriási, csak ritkán megvalósulható lehetőségtől, az olimpiai játékok 24. évi budapesti megrendezésének esélyétől fosztották meg nemcsak Budapestet, hanem egész Magyarországot. Mi azzal különbözünk azonban ettől a „kisebbségtől”, hogy nyíltan megmondjuk, kik vagyunk, és mit akarunk. Ők nem.
[13]A második világháború után a győztesek kétfelé osztották Európát. A délnyugati rész Az Egyesült Államok, az északkeleti a Szovjetunió gyámsága – hogy tapintatosan fejezzem ki magam – alá került.
[14]Semmi sem olyan bonyolult, mint amilyenné „bonyolítják”. A finánctőke urai azzal tették tönkre a parlamentáris demokráciára épülő államot, hogy a „liberálisok” segítségével megváltoztatták a kötelességeknek és jogoknak azt az arányát, amely biztosítja az állam optimális működését. A „jogok” olyanok, mint a só. Akár keveset, akár többet teszünk az ételbe a kellő mennyiségnél, elrontjuk. Először elsőbbségi helyzetet „vívtak” ki az egyén számára a közösséggel szemben. Most az általuk teremtett és részben irányított gazdaság elsőbbségét akarják biztosítani az állammal szemben. A média megvásárlásával nagy mértékben befolyásolják a közvéleményt. Ez és a szavazatok egyen értékűsége lehetővé teszi számukra, hogy nyomást gyakoroljanak a mindenkori végrehajtó hatalomra.

No comments:

Post a Comment