1. A magyar
diplomácia a nemzet belpolitikája és az ország külpolitikája között (1990–1998)
Szilágyi
Zsolt vitaindítója híven tükrözi az 1990 utáni magyar külpolitikai gondolkodás
megosztottságát, ellentétességét. A magyar jövő megítélésének szempontjából
meghatározó lehet, hogy az észlelt megosztottság pusztán a rendszerváltoztatás
szükséges velejárója vagy pedig mélyebb okok eredménye. Ahhoz, hogy e kérdésre
válaszoljak, az Antall- és a Horn-kormány egymástól eltérő külpolitikai
súlypontrendszereinek mozgatórugóit (szélesebb politikai szándékterét) próbálom
a logika eszközével megvilágítani. Következtetésem az, hogy a két külpolitika
mögött két élesen eltérő jövőképnek megfelelő szándék húzódik meg. Míg az
Antall-i jövőkép az egész nemzetet integrálta, addig a Horn-i tulajdonképpen
megállt az országhatárnál.
Az ekkora mértékű
és huzamosan fennálló politikai szándékeltérés egy országon belül vészterhes.
Egyrészt a polarizáció törvényszerű növekedése miatt, másrészt azért, mert a
demokratikus inga kilengései által a fejlődés a normálisnál[1]
inkoherensebbé, esetlegesebbé válik.
A kérdés
tehát az, hogy a magyar politikum valós (nem pusztán deklaratív) felelőssége
terjedjen-e ki az egész magyarság sorsalakulására, vagy szorítkozzék pusztán a
jelenlegi ország lakosságára.
E kérdés
óhatatlanul maga után von egy sor további kérdést: – milyen szintű döntés szükséges?
– melyek egy nemzet sorsalakításának a döntésszintjei? – ki hozza a döntést és
milyen formában? – melyik járna több haszonnal, melyik a jövendő esélytöbblettel
kecsegtető döntés: "nemzet" vagy "ország"? – merre fejlődik
a világ és benne a nemzetállam? – lehetséges-e egyáltalán a magyar specifikus
problémára (a politikai szétszakítottságra) eurokonform nemzeti megoldást elképzelni?
Írásom célja
e kérdések szakmai, elvi részére válaszolni, a politikai döntést igénylőkre
pedig érveket felvillantani. Konklúzióm az, hogy a dilemma reális és meghaladja
az ország adminisztrálásának szintjét, azaz paradigmális szintű és ezért
(demokráciában) alkotmányos megoldást igényel.
A nemzet, ha
egyszer létrejött, olyan erő, amit az érintettek egyéni és kollektív érdekvédelme
szempontjából a jövőben sem helyettesít semmi. A globális és európai trendek a
nemzetek etnicizálódása felé hatnak. Az utolsó kérdésre válaszom igenlő, amit
egy konkrét példával bizonyítok – felvázolok egy olyan eurokonform magyar
paradigmát, amely tömeges áttelepítés és határmódosítás nélkül lehetővé teszi a
magyarság gazdasági és kulturális újraszervesedését, valamint a nemzet
korlátozott politikai integrációját. E paradigma pillérei: a szubszidiáris
nemzetstruktúra (az állampolgárság kiterjesztése minden azt óhajtó magyarra) és
a tudásközpontú nemzetépítés. A részletes indoklás meghaladja e korreferátum
kereteit. Jelzem viszont a megfogalmazott nemzeti paradigmának megfelelő
külpolitikai súlypontrendszert.
2. A magyar
külpolitika prioritásai és a lehetséges mögöttes koncepciók
Az eddigi
kormányok deklaráltan kiemelt külpolitikai célkitűzései: az ország euroatlanti integrációja,
a jószomszédi viszony ápolása a monarchia utódállamaival, valamint a
leszakított nemzetrészek támogatása. Az eddigi kormányok retorikájában e célok
között különböző hierarchiák, prioritási sorrendek mutatkoztak. E sorrendek nem
feltétlenül utalnak a mögöttes, átfogóbb és messzebb mutató politikai szándékra.
Hiszen ugyanaz a külpolitikai fontossági sorrend lehet az egész nemzet számára
perspektívát nyitó koncepció része vagy pusztán az ország, netán azon belül is
csak egy szűk hatalmi csoport rövid távú célkitűzéseinek az eredménye. Sőt
ugyanazt a külpolitikai vonalat az országtól és nemzettől teljesen idegen (pl.
globalista vagy nagyhatalmi) érdek szolgálatában is lehet képviselni.[2] Ugyanakkor
a retorika szintjén megjelenő szándék nem feltétlenül tükrözi a valós törekvéseket.
Mindazonáltal hasznosnak tartom (egy gondolatsor erejéig) megkísérelni a
rendszerváltoztatás utáni magyar külpolitika mögé tekinteni, mert megkönnyíti
(az utóbb körvonalazott) nemzeti paradigma gondolati környezetének érzékeltetését.
Kezdjem a
három cél egyenrangúságával. A Horn-kormány e három célkitűzést egyenlő mértékben
tartotta fontosnak – legalábbis a retorika szintjén. Ez az egyenrangúság, a
jószomszédi viszony relatív túlértékelése miatt, logikájában nehezen követhető.
Hiszen elméletileg az egyenrangúság a szimultán megvalósítást feltételezi. Ez
viszont abszurd helyzetekhez vezethet. (Elképzelhető lett volna olyan
patthelyzet, ami abból adódhatott volna, hogy valamelyik szomszéd, pl. Ukrajna,
az ország NATO-tagsága esetére a diplomáciai viszony befagyasztásával
fenyeget.)
Két
gyakorlati, történelmi példával próbálom a jószomszédi viszony helyét érzékeltetni
a világháború utáni demokratikus Európa Magyarországhoz hasonló nagyságú
államainak külpolitikai doktrínáiban. Ebben a korszakban földrészünkön kevés
olyan ország ismeretes, amely ne lett volna tagja a varsói egyezménynek és a
jószomszédi viszony mégis ilyen kiemelt helyet kapott volna.[3] Az egyik
ilyen kétségtelenül Finnország. Köztudomású, hogy a jószomszédi viszony
sarkalatossá tétele (tehát nem alárendelése) e balti ország számára a valós
nemzeti érdekek háttérbe szorulását eredményezte. Legalábbis szovjet-orosz
viszonylatban, Finnország szuverenitása de facto csökkent – annak minden
gazdasági és politikai következményével.
Ennél
szokványosabb volt Ausztria külpolitikája. Ez az ország a határon túl élő
nemzetrész sorsa alakulásának, megmaradását szavatoló önkormányzási törekvése
valóra váltásának rendelte alá jószomszédi viszonyát Olaszországgal. Nem riadt
vissza a nyomásgyakorlás eszközétől, de még a nyílt konfrontatív kurzustól sem,
amikor az szükségessé vált. Az akkor még semleges kis országot az sem tartotta
vissza nemzeti célkitűzéseinek követésében, hogy Olaszország nála sokkal
erősebb és ráadásul NATO-tag volt.[4] A dél-tiroli
kérdésben Ausztria hajthatatlan maradt. A jószomszédi viszony e kérdés kielégítő
rendezéséig alárendelt szerepet kapott.
Ezt
Brüsszelben is tudják. Ezért ott sohasem fogalmazódott meg Magyarország
irányában az az igény, hogy jól felfogott nemzeti érdekével ellentétben,
kiemelten kezelje jószomszédi viszonyait. A Horn-kormány mégis, ismételten,
erre a sosem létezett, nyugati nyomásra hivatkozott, amikor politikáját kritika
érte. Ezt nem feltétlen a régi rendszerből megmaradt csatlósállami reflexként
kell felfogni. Ellenkezőleg, inkább a pragmatizmus vezérelhette a
szocialista-liberális politikaalkotókat. Ez a retorika végül is hatásosnak
bizonyult abban, hogy az egyébként (az értékkonzervációs politikai mozgástér
beszűkítése miatt) elfogadhatatlan alapszerződéseket a határon túli legitim
szervezetek torkán legyűrje – azok explicit ellenzése dacára. Az alapszerződéseket
nem "a Nyugat" által követelt valamiféle kötelező integrációs rituáléként
kell felfogni. (Görögország EU-tagsága erre meggyőző ellenpélda.) Habár a
Horn-i retorika sűrűn utalt erre, mégis más pragmatikus okok kézenfekvőbbnek
tűnnek. Az alapszerződések racionális-pragmatikus értelme a politikai játszma
egyszerűsítésében keresendő, azon igyekezetben, hogy a határon túli magyarok
sorsalakításáért a politikai felelősséget lehetőleg az utódállamok kormányaira,
valamint az ottani legitim magyar szervezetekre hárítsa. Ebből viszont az
következik, hogy a fennen hirdetett külpolitikai triász valójában hierarchikus
volt: az integrációnak volt alárendelve a jószomszédi viszony és ez utóbbinak a
leszakított nemzetrészek ügye.
Kivetítve,
az SZDSZ–MSZP-kormány valós külpolitikai prioritásai a határon túli magyar
közösségek (és az általuk lakott területek) csendes "leírását", feladását
jelentik. A tények és a pártatlan logika mentén kialakult konklúzió, az érvek
súlya (valamint a felvetett politikai opciónak a sorsalakító jelentősége) arra
késztetnek, hogy ezt a gondolatsort – nem pusztán munkahipotézisként –
továbbfűzzem, akkor is, ha ezzel egyeseket megdöbbentek. Fontosnak találom
felemlíteni, hogy az önamputációs szemlélet nem új keletű. Jellemző volt a
területi és etnikai önfeladás a ‘94–98-as szociálliberális kormány ideológiai
elődjeire is: a baloldali, radikális-liberális Károlyi-kormány politikájára éppen
úgy, mint később a kommunista kormányokra. Hadd utaljak arra is, hogy a határon
túli magyarok csendes feladása teljes összhangban áll Horn fennen hirdetett
ország-paradigmájával. Az 1994-es választási kampány feltűnést keltő kijelentése
szerint, a kommunista utódpárt elnöke pusztán 10,5 millió magyar állampolgár
miniszterelnöke kívánt lenni. Saját bevallása szerint neki nincs semmiféle
felettes küldetéstudata. Az ilyen hozzáállás a magyarok számára a történelemben
csak szerencsétlenséget hozott. Ez a vegytiszta pragmatizmus hangja.
Ennek a
politikának előnyei kézenfekvőek: nonkonfrontatív, minimális erőfeszítést igényel
(a természetes asszimiláció automatizmusa és az utódállamok politikai
igyekezete révén) és – ameddig nem vált ki válságot – a nyugati hatalmak
jóindulatú igenlését szavatolja.[5] A határon
túli nemzetrészek által esetleg kirobbantott válsághelyzet öltheti a tömeges
elvándorlás (menekülthullám) racionális formáját, vagy pedig irracionális,
erőszakos formákat. Ezt megelőzendő, az érintett nemzeti közösségeket mindössze
"altatni" kell. A recept egyszerű: a közösségi elit
nemzeti-autonomista elhivatottjainak hermeneutikai szájkosár, a kollaboráns
elitnek[6] médiaszerep
és juttatások, a bázisnak frázisok. Kétségtelenül a határon túli magyar nemzetrészek
csendes (kifelé esetleg tagadott) feladásának politikája gazdaságilag is a
minimális terhet rója az anyaországra. Ehhez még hozzájárul az is, hogy
Magyarországon számottevő választói réteg honorálja az önamputációs kurzust.[7]
Ez a réteg
nemcsak az elszakított területekről mond le könnyű szívvel, hanem az ott élő magyarok
önazonosságáról is, amiben nem védendő értéket, hanem veszélyforrást lát.
A magyar
nemzet az utóbbi évtizedekben negatív népszaporulatot mutat fel. A jelenlegi
ütemben a következő két-három évtizedben az anyaország lakossága kb. annyi
magyar etnikumú állampolgárral csökken, amennyit az országon kívül rekedt
nemzetrészek kitesznek. Ugyanakkor ezen nemzetrészek, az anyagi és kulturális életminőség,
valamint az őket körülvevő axiológiai mátrix (értékrendi közeg) szempontjából
mind távolabb sodródnak az anyaországban élőtől. Magyarország és az utódállamok
közötti euroatlanti integrációs lemaradás mai, óvatos becslések szerint is
(országtól függően) tizenöt és meghatározhatatlanul több év között ingadozik. Kézenfekvő
lenne tehát, a német modellhez hasonlóan (nonkonfrontatív megoldásként), a
határon kívüli magyarokat az anyaországi lakosságcsökkenésnek megfelelő
ritmusban határon belülre telepíteni. Az ország számára az áttelepítés (még a
fenti ritmusban is) kétségtelenül többlet-erőfeszítést jelentene, de az
humántőke-befektetésnek is felfogható. A nemzet szempontjából mindenekelőtt létrejönne
az egy hazán belüli egység – a határon túliak elvesztése nélkül. Ez a
forgatókönyv, nemzeti és országra szűkített szempontból egyaránt, közép és
hosszú távon, kétségtelenül kedvezőbb jövőképpel kecsegtet a Horn-i távlatoknál
(határon belül a magyar etnikum kiöregedése és fogyása, a határon túli magyarok
lassú eltűnése). A magyar nemzetrészek betelepítési programjának a
külpolitikában a következő prioritássorrend felelne meg: euroatlanti
integráció, határon kívüli magyarság és végül a jószomszédi viszony.
Az
Antall-kormány külpolitikája ugyanezt a fontossági sorrendet tükrözi – ami még
nem jelenti azt, hogy Antall az áttelepítés híve lett volna. Ellenkezőleg, a
magát lélekben az egész 15 milliós magyar nemzet miniszterelnökének érző államférfi,
egy nemzeti paradigmának megfelelően, a határon kívül élő nemzeti közösségek
autonómia-erőfeszítéseit támogatta (a jószomszédi viszony rovására is)[8] – miközben
az ország számára elsőrendű külpolitikai célként az euroatlanti integrációt
tűzte ki. Ez tehát az integráció – határon túli magyarok támogatása – jószomszédság
ápolása hierarchiának megfelelő, másik logikus forgatókönyv.
Antall
politikája abból a premisszából látszott kiindulni, hogy az euroatlanti
integrációs olló a visegrádi négyes és a többi szomszéd között nem lesz
számottevő (értsd: generációs nagyságrendű). Ebből a perspektívából a határon
kívül élő nemzeti közösségek stabilizálására elégségesnek tűnhetett a kulturális,
esetenként területi autonómia. Az Európai Unión belül a határok valóban kellő mértékben
légiesnek bizonyultak volna ahhoz, hogy a magyar közösségeket az anyaország
gazdasági, kulturális és politikai kisugárzása hathatósan érje. A közösségi
önkormányzás pedig elégséges lett volna, hogy e kisugárzást hatékonyan és
mindenekelőtt legitimen befogja, szétossza (majd, belátható időn belül,
mindinkább vissza is reflektálja az anyaországra). Reális lehetősége
rajzolódott ki tehát a nemzet újraszervesedésének, annak, hogy a meglévő
határokat nem veszélyeztetve, de azokon átnyúlva, kultúrértékeinket az eddiginél
nagyságrenddel hatékonyabb egységben ápolhassuk. Volt tehát egy, az autonómián
is túlmutató, nemzeti integrációs perspektíva, jövőkép.
Elgondolkodtató,
hogy egy egyszerű kormányváltás mennyire eltérő jövőképeknek megfelelő
politikai koncepcióváltást jelenthet Magyarországon. Orbán Viktornak igaza
volt, amikor a nemzeti kérdéssel kapcsolatban napvilágra törő ellentétekről azt
nyilatkozta, hogy tulajdonképpen egymástól gyökeresen eltérő jövőképek küzdelméről
van szó. Az eddigiekből mindenesetre levonható, hogy a magyar alkotmány
deklaratív szintű "felelősségvállalása a határokon túl élő magyarokért"
nem elégséges e kérdés egyértelmű tisztázására.
3. Döntéshozási
szintek – a modern társadalmak paradigmái
A modern
demokráciák önkény elleni bebiztosítása szükségessé teszi a hatalom
funkcionális szétválasztását. A döntési kompetenciák széttelepítése kétségtelenül
bonyolultabb struktúrákat eredményezett, mint az önkényuralom. Történelmi
tapasztalat viszont, hogy e struktúrák megnövekedett komplexitásuk dacára
működnek. Békeidőkben, bejáratott, jól működő társadalmak hétköznapjainak
eligazgatása esetében ezen felül az érdeklődő polgár számára a döntéskompetenciával
járó felelősség is kielégítően lokalizálható. Másképp áll a helyzet válságos
vagy még inkább a válság formáját még nem öltött, de sorsformáló választási kényszerhelyzetekben.
Felelős-e az
a vezető aki, mint Horn a rendszerváltás derekán, az ország körül forrongó régió
etnokratáinak kiszolgáltatott nemzetrészeknek az arcába mondja, hogy nincs
küldetéstudata? Nincs tehát olyan jövőképe sem, amely e küldetéstudatot létrehozná.
Tehát átfogó koncepciója sincs a kétségtelenül fennálló döntési kényszerhelyzetben.
Elégséges-e összehangolatlan részcélokat kitűzni és azok megvalósítását
lemenedzselni? Elégséges-e a puszta adminisztráció? E retorikus[9] kérdésekkel
érzékeltetni akartam annak a szükségét, hogy a modern társadalmak döntési
szintjeit megrajzoljam ahhoz, hogy az átfogó magyar jövőkép belpolitikai
konjunktúrától függetlenített, a modern demokráciának megfelelő helyét
megjelölhessem.
Az emberi
tevékenység, az egyéné éppen úgy, mint a csoportoké, lehet sztochasztikus vagy
előre megtervezett. Sokszor a terv végrehajtása vele ellentétes akaratba
ütközik. A terv megvalósítását akadályozó akarat megelőzését vagy semlegesítését
célzó tevékenység a taktika. Azt a fajta tervet, amely a jövő bizonytalanságát
integrálva, alternatíváknak helyet adva, elasztikusan célkövető, stratégiának
nevezik. A stratégia adott célt, eszközöket és játékszabályokat feltételez –
ezek kijelölése egy felsőbb döntéshozási szinten történik. Ezt paradigmális
szintnek neveztem. /1/ Természetszerűen a paradigmális szintű döntések általában
ritkábbak, hatásuk hosszabban tartó és mélyebb a stratégiai vagy taktikai
szintűeknél – társadalmak esetében nemritkán több generációra kiterjedhetnek. E
döntések összessége a társadalom paradigmája, amely meghatározza annak működését.
A társadalom
paradigmája (magyarul talán leginkább a működési rendszer, illetve rend,
valamint az össztársadalmi cél együtteseként lehetne körülírni) tartalmazza
egyrészt a szóban forgó társadalom történelmi tapasztalatát, tradícióit,
szokásjogát, közmegegyezéseit, rítusait, másrészt az elitje által előírt
szabályokat, valamint össztársadalmi célt (exodus, hódítás, függetlenségi harc
stb.), illetve fejlődési irányokat (expanzió/izolacionizmus,
demokrácia/szocializmus/nemzetiszocializmus/iszlám állam stb.). /2, 3/
A társadalom
paradigmája tehát többek közt tagjainak viselkedését szabályozza.
Van azonban
egy még ennél is mélyebb (vagy ha úgy tetszik: magasabb) döntésbefolyásoló, néha
döntéshozó szint is, amely a társadalom és tagjainak többé vagy kevésbé
szigorúan rendszerezett viszonyulási tere. Ezt a társadalom metafizikai
paradigmájának vagy metaparadigmájának neveztem. /1/
A társadalom
metaparadigmája felöleli tagjainak (világi és transzcendens) hitvilágát, a
vágyvilágát, a relatív szükségleteinek terét,[10] a spirituális
szükségletek terét,[11] a
mentalitást, az értékrendet (axiológiai mátrixot), a szemantikai és
hermeneutikai teret.
A nemzet
metaparadigmája az előbbieken kívül tartalmazza a nemzeti öntudatot (saját
kultúrája egyediségének és más által pótolhatatlan, ezért védendő értékességét),
a közös eredet és történelem tudatát, a kollektív kötődést a hazaként érzékelt
területhez, valamint a közösség kötődését magamagához (nemzetszeretet, nemzeti
szolidaritás). Tartalmazza, célmeghatározó algoritmusként, a közösség azon igényét,
hogy önmagát mint közösséget, valamint kultúrértékeit politikai eszközökkel is
megvédje és gyarapítsa.
A társadalom
paradigmájának (pl. viselkedési formáinak) egy része a meta-paradigmájából
(viszonyulásából) közvetlenül fakad. Mindenekelőtt az értékrendből és a
mentalitásból.[12]A másik részét,
mint már említettem, az elit írja elő. A társadalmi békét (a paradigmális
állapotot) az szavatolja, ha e két rész harmonizál. Más szóval az elit döntései,
célkitűzései akkor igazán esélyesek, ha összhangban vannak az adott kultúra értékrendjével,
mentalitásával. Tehát a társadalom sorsformáló paradigmális döntései
metaparadigmális kompatibilitást feltételeznek[13]. Ez érvényes
a modern nemzetekre is. Amikor a magyar elit dönt "nemzet" és "ország"
között, gondosan mérlegelnie kell majd, hogy metaparadigmális szinten melyek a
következmények (implikációk), milyen módon és mennyire szükséges e szinten is
befolyást gyakorolni.[14]14
Amint az már
az eddigiekből kiderült, a paradigmális döntéseket a nemzet politikai elitje
hozza. Alkotmányos demokráciákban mindenekelőtt a "törvények törvényében",
az alkotmányban fekteti azokat le. Abban az esetben, ha Magyarország politikai
elitje úgy döntene, hogy felelőssége (nem pusztán az ünnepélyes deklaráció szintjén,
hanem annak minden konzekvenciájában) az egész etnikai-kulturális nemzetre
kiterjed, akkor ez a paradigmális döntés az adekvát ("nemzeti")
alkotmány formáját kell hogy öltse.
E döntés mérlegelése
lehet pusztán érzelmi indíttatású – hiszen a nemzet lényege érzelem. De léteznek
pró és kontra észérvek is, amelyek terét (többek közt) a nemzetállam lehetséges
fejlődésirányai szabják meg.
A modern
nemzetállam, éltetőitől és kárhoztatóitól függetlenül, a mai társadalmak létét és
működését lehetővé tevő szabályzás nélkülözhetetlen és alapvető szereplője. Az
akceleráció (a fejlődés felgyorsulása) dacára ez minden bizonnyal a jövőben is
így marad, hiszen még koherens elmélet sem született egy életképes
alternatívára. Ami nem jelenti azt, hogy nem változhat az államok struktúrája
vagy hogy nem szűkülhetnek vagy bővülhetnek a funkciói. A nemzetközi szabályzás
legitim és elismert alanyai döntő többségben ma még az államok. Lehet, hogy a
globalizáció vagy a szubszidiaritás elvének a térhódítása a jövőben pl. az
óriáskorporációkat, illetve (hazátlan) népcsoportokat a nemzetközi élet
alanyaivá teszi.[15] Ma ez még
valószínűtlen és távoli.
4. A
nemzetállam a 21. században
Az európai[16] nemzetállam
jövőbeni lehetséges fejlődésirányait abból a szempontból próbálom körülírni,
hogy a hatalom megjelenési formáinak /4/ – a pénznek, a nyers erőnek és a
tudásnak – a jövőbeni kimagasló megtestesítői milyen irányban vektorializálják
hatásukat.
A pénz
világformáló hatását (kb. negyedszázada felgyorsult iramban) leginkább a
"globalizmus" gyűjtőnév alatt elhíresült folyamatkomplexumon
keresztül gyakorolja. A globalizmus motorja a tőkekivitel – az
információfeldolgozásban és a kommunikációban még javában tartó forradalom e
tekintetben ("mindössze") alárendelt, de fontos (lehetőségteremtő és
katalizáló) szerepet játszik.
A tudás (itt
nagyon tág értelmezésben a társadalom tudásminősége és mennyisége) sokkal
közvetlenebben kötődik az információs forradalomhoz – ezért ez utóbbi hatását
fogom taglalni.
A nyers erő
hatása a klasszikus geopolitika terepe. A monopoláris világban az Egyesült
Államok befolyása, mind metaparadigmális kisugárzása (az amerikai életforma és
kultúra exportja révén), mind pedig liberális demokratikus paradigmája terjesztése
által tovább is meghatározó marad. Hatása a magyar nemzetállamra beteljesült[17] – ezért a
továbbiakban a nyers erő hatásával nem foglalkozom.
5. A
globalizáció hatása
A fogalom
szemantikájából kiindulva, az egész világra kiterjedő gazdasági, kulturális és
politikai tevékenység Magellán útjával lépte át a szándék és megvalósítás
közötti szimbolikus küszöböt. Az első olyan kereskedelmi, missziós és katonai
akció volt, amely az egész földgömbre vonatkozott és sikerrel járt. A következő
évszázadokban a világkereskedelem, a globális léptékű gazdasági, kulturális és
katonai gyarmatosítás formáját öltve, a globalizáció (eme a szó eredeti értelmének
perspektívájából) tulajdonképpen a nyugati civilizáció világhódítását és az
ennek nyomán létrejött egységesedését jelzi.
Van azonban
a globalizációnak egy másik értelmezése is, amely az utóbbi évtizedek világméretű
gazdasági fejlődésének eredményeként létrejött új minőségről szól. Immáron nem
államok hódítanak és nem is nemzetgazdaságok terjeszkednek, nem világegyházak térítenek,
hanem az államoktól függetlenedett transznacionális pénzügyi tőke és
multinacionális konszernek határozzák meg nagymértékben a gazdasági fejlődés
irányát, befolyásolják az államok politikáját és fejtenek ki lelki hódítást,
pl. reklámhadjáratokkal vagy pedig azzal, hogy (az oligopóliumokba koncentrált
médián keresztül) fogyasztásserkentő, hedonista és a szabadosság köré
csoportosítható attitűdöket sulykolnak. Az új minőség lényege: az államhatalmaktól
független és tőlük különböző, de államléptékű[18] és (egyben)
világméretű hatalmak színre lépése.
E hatalmak
(vállalatok) paradigmája nem a méltányosság, emberi méltóság és szabadság
metaparadigmális koordinátái mentén szerveződik, hanem a jéghideg utilitarizmus
jegyében. Tehát nem demokratikus, hanem alkalmasint demokráciaellenes. Nem
emberbarát, hanem alkalmasint embermegvető. Nem természetvédő, hanem
alkalmasint természetpusztító. A multinacionális hatalmak nem a
multikulturalizmust segítik, erősítik, hanem kultúrszabványosító, homogenizáló,
uniformizáló hatásúak.
A fő probléma
az, hogy e hatalmak jószerével felelősségre-vonhatatlanok és ezért többnyire
felelőtlenek.
Hans-Peter
Martin és Harald Schumann könyve /5/, de többek közt Joschka Fischer /6/, a Német
Szövetségi Köztársaság külügyminisztere, vagy a semleges szakmát képviselő
Ulrich Becktől /7/ származó régebbi dolgozatok is egybehangzóan
figyelmeztetnek, hogy a multinacionális konszernek és a globális finánctőke
demokráciaveszélyeztetőek.
A
globalista, multinacionális pénzügyi és ipari hatalmak nem az országok (még kevésbé
a nemzetek) érdekéhez kötődnek. Sőt, legalábbis egy ponton, ezekkel szöges érdekellentétben
állnak, és az a bizonyos pont a középosztály. A középosztály mindig és mindenütt,
ahol nem képes globális befolyásra, egzisztenciálisan a régióhoz, illetve
országhoz kötött (egzisztenciálisan patrióta). A fejlett országok a multiktól
független (egyelőre még döntően nagyobb) része, a kis- és középvállalatok
tulajdonosai és alkalmazottai, tényleges és potenciális vetélytársai a
multinacionális konszerneknek. Többek között a Toffler házaspár /4/ szerint is,
a jövő fő hatalmi törésvonala világszerte a mindinkább önállósodó, mind mozgékonyabb
globális pénz- és ipari hatalom, valamint az országos, regionális érdekek
(hatalmak) között húzódik. Értsd a nemzetállamok és azok létéhez
egzisztenciálisan kötődő százmilliók, valamint a koncentráció hatására mind
szűkülő, de egyre inkább elhatalmasodó globalista törpe kisebbség között.
Köztudomású,
hogy a második világháború utáni modern nyugat-európai demokráciák három pilléren
nyugszanak, ezek a demokratikus játékszabályok, a piacgazdaság és a szociális
állam – e három tényező együttese szavatolja a méltányosságot, hatékonyságot és
stabilitást.
A globális
hatalmak a szociális államot támadják meg, azt ássák alá. Egyrészt azáltal,
hogy a vám- és adórendszereket kijátszva (nem járulnak arányosan hozzá a
szociális államok fenntartásához), haszonélvezői a szociális állam (óriási
erőforrásokat felemésztő) juttatásainak: magas szintű munkaerő, kiépített
infrastruktúra, jól működő közszolgálatok, jogbiztonság. Másrészt közvetlenül
is növelik a szociális problémákat, a (kevésbé képzett munkaerőt feltételező)
gyártási folyamatok külföldre telepítésén keresztül okozott munkanélküliség
által (az olcsóbb munkaerőpiacokat kihasználva). A csak-profit-kapitalizmus térnyerése
annál rombolóbb, mennél szociálisabb az a bizonyos nyugat-európai állam.
Az utóbbi évtizedekben
a globális hatalmak világviszonylatban olyan befolyásra tettek szert, amely még
a fejlett ipari országok belső egyensúlyát is veszélyezteti. Árva és Diczházi
/8/ eme cégek hatalompotenciálját szintetikusan két megállapítással érzékelteti:
– Napjainkra
közel kerültünk ahhoz, hogy a világ összes termelőkapacitásának felét ne az
országon belüli, hanem külföldi, mégpedig a világ néhány legfejlettebb térségében
bejegyzett tulajdonosok irányítsák.
– Még inkább
előrehaladt az a folyamat, hogy a világban elfogyasztott összes kulturális
javak nagyobbik részét gazdasági társaságok egy még szűkebb körből kikerülő
csoportja termelje meg, illetve közvetve ellenőrizze azok előállítását.
A globalista
hatalmak nemcsak tőkeelszívó, szociálisan destabilizáló hatásuk révén hatnak a nemzetállamokra,
hanem nemegyszer közvetlenül is. /9/ Már majdnem negyedszázada, hogy az
USA-Kongresszus vizsgálatot végzett az ITT ügyében, a harmadik világban
kifejtett politikai aknamunkája miatt. És ez csak egy példa. A
Clinton-adminisztráció által hozzáférhetővé tett, eddig titkosított CIA-akták
tanúsága szerint, a globalista hatalmak viszonya a demokráciához sok esetben
ellentétes volt. Az amerikai kémelhárítással karöltve, vagy saját szakállra,
egyes globális cégek éltek a közvetlen politikai beavatkozás mindazon formáival
(a velük kollaboráló vagy "kedvező" beállítottságú pártok
támogatásától, az államcsínyszervezésen keresztül, el egészen a fizikai terror
alkalmazásáig), amelyeket a velük kollaboráló média és politikai pártok
"obskúrus összeesküvés-elméletnek" titulálva, eleddig tagadni
igyekeztek.
De hát természetesen
nem erről van szó: a globális hatalomra szert tett cégek egész komplexuma éppen
azáltal is válik megfoghatatlanabbá (ergo veszélyesebbé), mert nem összeesküvésen
alapszik, hanem az érdekazonosság "szervező" ereje folytán jött létre.
A túlélésre, a reflexszerű védelemre és támadásra kiválóan alkalmas hálózati
formák irányszabásra, netán iránytartásra, jobbára alkalmatlanok. A globális
ipari-pénzügyi komplexum, mivel nem rendelkezik a felelősségrevonás
szempontjából elengedhetetlen vállalatközi hierarchikus hatalmi struktúrákkal –
az összeesküvés ezt feltételezné –, hanem strukturálatlan, illetve laza
hálózati struktúrákban szerveződik, képtelen káros hatását bölcs előrelátással
lokálisan fékezni. A szimbiózis szerves, kölcsönösen hasznos modellje helyett a
gazdát ölő parazitizmus modellje irányában fejlődik. Ezért szaporodnak méltán
azok a hangok, amelyek szerint a helyi, regionális és országos érdekek védelme
demokratikus kötelesség.
A globalista
hatalmak (vagy nevezzük a jelenséget: "globalizmus"-nak) hatására a
nemzetállamok több módon is reagálhatnak. (Ezt semmiféleképpen sem helyes
determinisztikusan mérlegelni, mint ahogyan azt egyes elemzők teszik, hiszen az
államok nem pusztán külső impulzusokra reagáló rendszerek, hanem képesek
politikai akaratra.) Passzivitás esetén a kezdeményezés teljesen az
országidegen hatalom kezébe kerül, amely média- és pénzfölényét kamatoztatva, a
helybéli kishatalmasok korruptságát kihasználva, rövid időn belül dominálja a
hatalmi játszmát. Az ország az ott érdekelt globális cégek kiszolgáltatott
munka- és felvásárlópiacává silányul – a média-oligopólium pedig betetőzi a
kulturális egyencsatolást.[19] Ez a csökkentett
szuverenitás legnegatívabb formájával, a félgyarmati állapottal egyenlő. Ez azért
rosszabb még a klasszikus gyarmatok helyzeténél is, mert a globalista gazdasági
hatalmak félgyarmatainak sorsa bizonytalanabb – urai semmiféle felelősséget nem
éreznek érte. A régi gyarmatosítók saját utódaikkal szemben éreztek (legalább)
felelősséget, az ő számukra kívánták a birtokot megtartani, gyarapítani – ezért
tettek is némiképp a gyarmataik felemeléséért. A globalista vállalatok állandó,
dinamikus belső hatalmi átrendeződése eleve lehetetlenné teszi az éppen
hatalomgyakorló elit számára a félgyarmatok generációs átörökítését.
A passzív
(vagy nem tömörült, kis) államoktól eltérően, a kellően nagy gazdasági
potenciállal rendelkező ország választhatja a protekcionista izolacionizmust,
ami hosszú távon óhatatlanul a gazdaság visszaesését eredményezi, viszont
lehetővé teszi a kulturális autonómiát (példa erre Irán).
A harmadik
út a nagyrégiók gazdasági, politikai integrációja. A német politikum
axiómájának tekinthető, hogy az euroatlanti integráció a globális kihívásra az
egyetlen plauzibilis válasz. Habár az integráció is a szuverenitás csökkenését
jelenti, ez az út az integráltak számára mégis védelmet nyújt. De nem feltétlen
örökké. Mindössze addig tartom e védelmet reálisnak, amíg a multik
mobilizálható gazdasági ereje messze elmarad az integrált országoké mögött. A
helyzet drámaian megváltozik, mihelyt a globalizált tőke egy kellően nagy része
hierarchikusan strukturálódik és ezáltal a koherens politikai akaratkifejtés képességén
kívül kellő erőre is szert tesz. Előállhat egy olyan helyzet, amikor a nagyrégiók
integrációja is elégtelennek bizonyul majd a demokrácia, szociális állam és
magas életszínvonal megvédésére.
A negyedik
út a globális kihívással szemben: a globális válasz. Globálisan harmonizált
vám-, adó- és (akármilyen utópisztikusan is hangzik, de az elvi megoldások közt
elmondható) globálisan harmonizált szociális és környezetvédő szabályzás. Az
adó- és munkaerő-paradicsomok kellő mértékű ritkulása a globalizáció legfőbb értelemalapját,
legfőbb motivációját zsugorítaná veszélytelen méretűre.[20] E védelmi
formának az ára szintén a nemzetállamok szuverenitásának csökkentése lenne.
Úgy tűnik,
hogy a globalizmus hatására, közvetlenül vagy közvetve, a nemzetállamok
szuverenitása csökkenni fog. A jelentős különbségek a szuverenitáscsökkenés
módjából, a kísérőfejleményekből következnek.
6. Az
informatikai és kommunikációs forradalom hatása
A
globalizmussal párhuzamban minden kétséget kizáróan az információfeldolgozás és
a kommunikáció (főleg a telekommunikáció) viharos ütemű fejlődése, forradalma
az, amely a ma és a jövő emberének életét, hétköznapjait meghatározóan
befolyásolja. Nem pusztán a tudomány és a technika fejlődési ütemének hallatlan
felgyorsítása és lehetőségeinek kitágítása[21] által. Az
informatikai robbanás jelentéktelenné zsugorította a tudásgyarapodás
(találmányok, újítások) hasznosítási, átfutási idejét, azáltal hogy többek közt
(és ez kulcsfontosságú) átszőtte a gyártástechnológiákat. Az eddigelé idő- és
költségmeghatározó tervezés, modellezés, szimuláció és gyártásszervezés a
gyakorlatilag kimeríthetetlen kapacitású számítógépek hátterével egyszerű és
gyors rutinná váltak. Így hát a "mit" került az abszolút előtérbe a
"hogyan"-hoz képest. A kreativitás, az újdonság ismerete, a tudás
(látszólag) közvetlen, de mindenképpen elsőrendű termelőeszközzé vált.
A
telekommunikáció is forradalmasodott. A műholdrendszerek technikailag lehetővé
teszik a föld bármely pontja közötti egyszerű és hatékony információcserét. A
jövő formálása szempontjából kimagaslóan legfontosabb áttörés, az egymástól
távol eső számítógépek összekapcsolásának lehetővé tétele: az Internet. A
telekommunikációs és informatikai szupersztráda, amelyre hovatovább százmilliós
nagyságrendű számítógép kapcsolódik, eddig soha el nem ért adatátviteli sávszélesség
biztosításával teszi lehetővé a távmunkát és az időfaktort de facto kiiktató
távolsági üzletbonyolítást.
A két
forradalom megváltoztatja a hatalmi viszonyokat:
– A hatalom
eddigi, tradicionális alapjához, a területhez (talajkincsekhez) és
lakosságszámhoz képest mindinkább kiemelt szerephez jut a lakosság kreativitása
és a tudása mint hatalmi (érdekérvényesítési) eszköz. Felértékelődik tehát az
elitképzés és a mennél általánosabb szaktudásszint-növelés. A képzés elsőrendű
nemzeti befektetéssé válik. Az állam elsőrendű funkciójává válik a kulturális
hatás.
– Előtérbe
kerülnek a nemzetek kulturális, mentális és ezen belül a mentalitásbeli különbségei
mint az új termelési mód adaptációs mércéi /10/.
– Fontosabbá
válik a metaparadigmális kompatibilitás, ezért erősödik a civilizációk
(metaparadigmális nagyrégiók), valamint az etnikumok agglutinációja /11/.
– A
nemzetállam hatalmi érdekévé válik kölcsönhatását a terület lakosságán túl a
nyelvi, (és ahol lehet) etnikai közösségre kiterjeszteni az etnikumon belül létező
lojalitás, valamint a kommunikáció magas szintű komplementaritásának komparatív
előnyei miatt.[22]
7. A nemzet
belső ereje
A nemzetről és
államáról összegezve leszögezhető, hogy a nemzet, függetlenül attól, hogy a
társadalom mely kohéziós erővonal mentén jött létre, a lényegét alkotó közösségi
érzület szempontjából kiemelkedően erős. Az etnikai és kultúrnemzetek esetében
hangsúlyosabban. Ez az érzület centripetális erőként befolyásolja a társadalom
viselkedését, viszonyulását, élet- és világképét – metaparadigmálisan
homogenizáló, ugyanakkor paradigmaalkotó erőként hat. Ez a felismerés késztette
a neves R. Emersont /12/, hogy a nemzetet végső közösségként (terminal
community) határozza meg. Szerinte a nemzet a legnagyobb közösség, amely ha
egyszer létrejön és konszolidálódik, nagy hatékonysággal biztosítja magának az
emberek lojalitását, legyőzve mind az általa magában foglalt kisebb közösségeket,
mind pedig azokat a nagyobbakat, amelyek átszelik (osztály) vagy pedig
potenciálisan bekebelezik, egy még nagyobb társadalmat alkotva. Sorsközösségként
pótolhatatlan a tagjai egyéni és közösségi érdekeinek védelmében mind a
konkurens nemzetekkel, mind pedig a globális kihívásokkal szemben.
A
nemzetállam a továbbiakban is az emberi társadalmak rendezőkerete marad.
A nemzet
leglényege a nemzeti érzés, a közös kommunikációs (nyelvi, metakommunikációs és
viszonyítási) rendszerből, valamint a közös ősök, sors és történelem tudatából
táplálkozó, az egész eredet- és kultúrközösségre kiterjedő rokoni, együvé
tartozási érzület. A nemzet saját kultúrájában (kommunikációs rendszerében,
felhalmozott tárgyi és tudástőkéjében), valamint e kultúrához kötött (kódolt)
kreatív potenciálban védendő értéket lát. A nemzeti kultúra (és az abból
táplálkozó önazonosság) védelme erkölcsi kötelesség. Az együvé tartozás érzülete,
valamint az értékkonzerváció morális imperatívusza a politikai, gazdasági és
kulturális egységesülést minden nemzet elemi igényévé teszi. A nemzet tehát
kváziegységes metaparadigmában gondolkodó, érző és viszonyuló, rokon kultúrájú és/vagy
eredetű nagyközösség, amelyet az egységes paradigmaigény hat át.
Az egységes
nemzetállam az etnikai-kulturális közösség egységesülési igényének mindössze
egyik (radikális) megoldása. Az önkormányzás által konzerválódó nemzeti közösségeket
és a légiesülő határokon át szervesedő nemzetet feltételező Antall-i vízió például
egy másik ilyen (mérsékelt) megoldás lett volna. Létezik egy harmadik is, ami
megoldást jelenthet – az állampolgárság kiterjesztése az egész etnoszra.
8. A
metaparadigmális hatás
A
társadalmak metaparadigmáira a világvallások (több összetevő által[23]) évszázadokon
keresztül meghatározó szervezőerőként hatottak, azért az egyazon világvallás
által dominált társadalmak összeférhető (kompatibilis), sok esetben hasonló
metaparadigmák szerint élnek. Az értékrendek és viszonyulási rendszerek
(mentalitások) a vallási körön (kultúrkörön – civilizációkon) belül megőrződtek
az adott társadalmak fokozatos szekularizációja után is. Ennek magyarázata,
hogy a generációról generációra történő átörökítés döntően a korai
szocializáció szakaszában megy végbe, leginkább a környezet (beidegződött, kevéssé
ellenőrzött, legtöbbször öntudatlan) metakommunikációja révén.[24] A
metaparadigmák mindenkoron világi hitekkel is átitatódtak – ezek többnyire
változóbbak a vallásosaknál –, a kétfajta hit között fennáll egy bizonyos fokú
kicserélhetőség. Hiszen az ember hitigényét elégíti ki mind a kettő.
A
nacionalizmus egy ilyen világi hit: a nemzet tagjainak hite a közösségben, nem
kizárt tehát, hogy a múlt századi szekularizáció felerősítette a kibontakozó
nacionalizmusokat.
A Máltán
1985-ben eldöntött szovjet nyitás végül is a kommunista (szekuláris)
világvallás bukásához vezetett. Helyébe a hitet nem adó, csak élvezetet kergető
konzumtársadalom hatol több-kevesebb eséllyel és sebességgel. A posztkommunista
nagytérség többségének a változás még konzumnövekedést sem jelent, inkább csak
a (mélyebb gondolatot – a hit celebrális feltételét – egyenesen inhibáló)
konzumimpulzusok szűnni nem akaró áradatát.
Amerika és a
globalista hatalmak által kisugárzott (vagy éppenséggel propagált)
individualista, racionális és hedonista metaparadigma képtelen a közösségi és
hitigényeket kielégíteni – az individualista-racionális liberalizmus által
átszőtt mai nyugati pártideológiák jobbára szintén nem. Így hát reneszánszát élik
a vallások, de aratnak a valláspótlékok is: többek közt a szekták és az annak
álcázott hatalmi szervezetek, mint a (német alkotmánybíróság által betiltott)
Scientologie hálózat. Terjed az anómia.
A
metaparadigmális válságba került világban nő a nacionalizmus és még inkább az
etnocentrizmus.
A tanulság
ebből az, hogy világjelenségről lévén szó, értelmetlen ezen erőkkel
szembeszegülni. A bölcs államvezetés ilyen esetekben nem az esélytelen
elfojtást kísérli meg, hanem amennyiben lehetséges, a felszabadult erők
kreatív, közjót szolgáló felhasználását: a nemzeti érzés esetében ilyen törekvés
a közösségépítés, a közösségi szolidaritás és felelősségérzet erősítése, a
saját értékre és annak gyarapítására koncentráló, büszkeségre és nem gyűlöletre
alapozó nemzetérzés kiművelése.
9. Egy magyar
nemzeti paradigma alkotmányos vetületei
A modern
demokráciák működési rendszerük alapjait alkotmányukban rögzítik – ezért
alkotmányos demokráciának is nevezik őket. Az alkotmányok e társadalmak
paradigmájának meghatározó elemei – egyrészt a törvényhozás törvényességét,
másrészt az államszervezet és a civil társadalom hosszú távú működését,
bizonyos esetekben a működés irányát is megszabják. A magyarság szétszakítottságából
eredő problémakomplexum mindmáig nem nyert megoldást. Írásom elején három
lehetséges opciót említettem, amelyek közül kettő az országhatárhoz idomulna.
Az egyik a határon túli nemzetrészek de facto feladása és pusztán sorsukat
enyhítő fájdalomcsillapító segélyekről szólna. A másik a német mintájú
áttelepítés az anyaországba. Ez utóbbit is országopciónak neveztem nem egészen
teljesen, hisz az áttelepítés nemzeti megoldásként is felfogható. Az általam
nemzetinek nevezett opció a magyarság évezredes szállásterületeit nem feladó, a
határokat sem módosító, de mégis a nemzet reintegrációját lehetővé tevő újszerű
nemzetstruktúráról szólt. Ez az opció csak akkor válhat valósággá, ha
összmagyar célként kivonják a politika napi csatározásainak témaköréből. A
nemzetopciót esetleges belső ellenzői felé kell megvédeni. Ez kizárólag az
ország új alkotmányában való kodifikáláson keresztül képzelhető el. Az ország
alkotmánya hatótávolság szempontjából globálissá nőne, mert minden magyarra
kiterjedne. Globálisak már ma is azok a kulturális lehetőségek, amelyekkel a
magyarság rendelkezik. Mennél inkább válik a kultúra, a tudás a jövő
meghatározó hatalmi formájává, annál fontosabb ezt a potencialitást
kihasználni. A magyar kultúrnemzet érdekeit az újraszervesedés és az
euroatlanti integráció mellett az állandó intenzív tudásfejlesztéssel, a
tudásközpontú nemzetfejlesztéssel kell kifelé érvényesíteni. Úgy ítélem, hogy
ez is részévé kell, hogy váljon az új magyar alkotmánynak.
Az
alkotmányok az ország és a politikai rendszer definiálása mellett a nemzet és
tagjainak definícióját is tartalmazhatja a német alkotmány mintájára. Minden közösség
a meghatározó (definitorikus) minőségének függvényében határolja el tagjait a
nem-tagoktól. Az etnokulturális nemzetek esetében (mint a magyar) is így van.
Ezek szerint minden magyar tagja a nemzetnek. Magyarnak minősül az, aki magyar
eredetű, kultúrájú és vállalja nemzeti hovatartozását.[25]
A magyar
adófizető a közteherviselésből adódó jogainak érvényesítése miatt, valamint a
határon túliak indokolatlan és nemzetérdeket sértő méretű betelepítésének
megelőzése érdekében, a magyar állampolgárság kettős mélységű lenne[28]: honi
állampolgár (magyarországi adófizető – teljes jogú) és külhoni (nem
magyarországi adófizető – korlátozott jogú). A külhoni állampolgár jogosult
lenne útlevélre, de korlátozott maradna a honosítása. Úgyszintén korlátozottak és/vagy
feltételekhez kötöttek lennének a munkavállalási, egészségügyi lehetőségei az
anyaországban. A külhoni magyar állampolgárok honosítása a magyar állam szükségei
szerint történne, vagy a külhoniak veszélyeztetettsége esetén, kötelezően és
preferenciálisan menne végbe.
Az új
nemzetstruktúra a hatalom politikai vonalát követve szubszidiáris lenne:
– az
anyaország parlamentje kétkamarás, felsőháza regionális alapon szerveződik (pl.
a hárommegyés régiók modellje szerint),
– az
utódállamokban élő nemzetrészek általános, egyenlő, közvetlen és titkos
választással megválasztják diétáikat,
– a diéták
kinevezik képviseletüket az országuk parlamentjeibe, valamint az anyaország
felsőházába (a külhoni szenátorok szavazati joggal bírnak a közösségüket –
területüket, régiójukat – érintő kérdésekben és konzultatív joggal minden egyéb
kérdésben),
– az
anyaország parlamenti frakciói megfigyelőket delegálhatnak a diétákba.
Úgy ítélem,
hogy a szubszidiáris nemzetstruktúra kellőképpen érzékelhető a fent vázolt tézisekből.
Az alábbiakban a tudásközpontú nemzetfejlesztés lehetséges alkotmányos téziseit
villantom fel.
A tudásnövelés
és az alkotókészség fejlesztése a civilizációs fejlődés alapja, az emberi tudás
és alkotás a legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és
katalizátora. A jövő társadalmai hatékony működésének és javuló életminőségének
alapja a tudásszint emelése. Az egyén szempontjából a legjobb szociális segély
a rugalmas kompetenciaváltás és -növelés lehetőségének szavatolása. A fentieket
is figyelembe véve, a magyar állam minden rendelkezésére álló eszközzel
bátorítja az egész magyar nemzet tudásszintjének folyamatos emelését, valamint
alanyi jogon biztosítja minden kiváló tehetségének (születési helyétől
függetlenül) a legmagasabb szintű képzését.
Az új
alkotmányt éppenséggel az egész nemzetre kitágult politikai hatótávolságára
való tekintettel az egész nemzetet képviselő alkotmányozó nemzetgyűlés kellene
megvitassa és elfogadja. Elfogadása után a politikai súlypontok megváltoznának,
a külpolitikaiak is. Az új helyzetnek megfelelő külpolitikai súlypontrendszer a
bevezetőben tárgyaltaktól eltérően a következő lenne: magyar nemzeti integráció
(tehát a határon kívüli nemzetrészek szervesítése az anyanemzettel) –
euroatlanti integráció – jószomszédi viszony.
10. Összegzés
Az Antall- és
a Horn-kormány külpolitikai súlypontelosztása mögött komoly paradigmális szintű
ellentét feszül. A szembenállás a kommunista időszakhoz fűződő
"kismagyar" világkép és a szerves összmagyar tudat és szándék között
máig is kitapintható. A belpolitikai realitások ma még olyanok, hogy a trianoni
diktátum által megcsonkított ország perspektívája az egész nemzet ügyével szembehelyezhető
valós alternatívaként jelenik meg.[29] Igaza van
Kövér Lászlónak, amikor a magyarországi hideg polgárháborúról beszél. A magyar
politikai elit még nem döntött ebben a kérdésben. A döntés sürgős, mert idővel
a megosztottság mélyül és a politikai kurzusok kiszámíthatatlansága nő.
A két
lehetőség közül az országopció triviális. Egyenértékű a határon túli magyarok
csendes feladásával. Ez esetben a magyarok eltűnése évezredes szülőföldjükről
(az elvándorlás, a természetes asszimiláció és a monarchia utódállamainak
agresszíven magyarellenes beállítottságú[30] politikája
folytán) csak idő kérdése. Az ország szempontjából e megoldás pillanatnyilag a
legolcsóbb. A jövőben viszont, a kultúra és tudás évszázadában, a tudáselitet
kitermelő bázis[31] csökkenése,
valamint a specifikus, tájhoz kötött magyar kultúrák eltűnése hatalomcsökkenést,
illetve kárt jelent az ország számára is. A dilemma megoldása meghaladja a
puszta adminisztráció (normális törvényhozás) döntésszintjét. A megoldás
alkotmányos rendezést igényel.
Az ország
számára a kontinentális integráció középtávon relatív védettséget nyújt a
globalizmus negatív hatásaival szemben. Ennek ára az állam szuverenitásának
csökkenése. A légies belső határokkal rendelkező integrált Európán belül a
kulturális hovatartozás jelentősége nő. Az információ és kommunikáció
forradalma a tudáshatalom és a kultúra primátusát hozza a nyers erővel és a pénzhatalommal
szemben. Ezáltal a nemzet, hatalmi lényegét tekintve, a politikai dimenzióból a
kulturális dimenzió felé tolódik. A kultúrrokonság jelentősége növekszik. A
nemzetállam egyszerre lesz (lefelé) "etnikaibb" és (felfelé)
integráltabb a rokon kultúrkörön (civilizáción) belül.
A
kommunizmus bukását követően az addiginál is jobban kidomborodik a nyugati
(individualista és liberális, kollektívfelelősség-fóbiás, konzumorientált és
hedonista) metaparadigma képtelensége az objektív módon létező hitigény kielégítésére.
Ezért a vallások reneszánsza mellett világszerte nő a nacionalizmus és
etnocentrizmus. Az állam funkciója tehát nem (a globalista prédikátorok által
terjesztett) kultúrsemleges adminisztráció, hanem ellenkezőleg. Az állam
hivatott arra, hogy pl. a spontán módon feltörő kohéziós igény vadhajtásait
nyesegetve, e társadalmi energiákat a társadalom önnön erősítésére alkalmazza.
A jövőben az állam védelmi és gazdasági szabályzó szerepe fog csökkenni (nem
utolsósorban az integráció által), ezzel szemben a kulturális és nemzetépítő
funkció válik elsőrendűvé. Ezért alkotmányos szintűvé kell emelni a
tudásközpontú nemzetfejlesztés elvét.
A tárgyalt
világtrendeknek teljes mértékben megfelel az, hogy az ország (euroatlanti
integrációja mellett) állampolgárságát kiterjessze az egész magyarságra. Ebből
egy szubszidiáris nemzetstruktúra eredeztethető úgy, hogy a határon túli nemzetrészek
demokratikusan megválasztott képviselői a magyar felsőházban szavazati jogot
kapjanak a közösségeiket érintő kérdésekben és konzultatív jogot minden más kérdésben.
Az ország
külpolitikája így részben a nemzet belpolitikájává válna, ami a bevezetőben
tárgyalt súlypontok fontossági sorrendjének a módosulását is eredményezné. A
következőképpen: határon kívüli nemzetrészek integrálása, euroatlanti
integráció, jószomszédi viszony.
Irodalom
1. Borbély
Imre: A nemzetstratégia fogalmi megalapozása. Valóság 1999/1.
2. Hankiss
Elemér: Diagnózisok 2. Magvető Kiadó, Bp. 1986. 228.
3. Thomas S.
Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Társadalomtudományi könyvtár,
Gondolat, Bp. 1984.
4. Alvin
Toffler: Hatalomváltás. Európa. Bp. 1993. 28–29.
5. Hans
Peter Martin és Harold Schuman: Die Globalisierungsfalle – der Angriff auf
Demokratie und Wohlstand. Rowolt Verlang Gmbh, Reibeck bei Hamburg 1996.
6. Der
Spiegel 1996/4.
7. Der
Spiegel 1996/20.
8. Árva
László és Diczházi Bertalan: Globalizáció és külföldi beruházások
Magyarországon. Kairosz Kiadó, Növekedéskutató, 1998.
9. Economist
1996. július 20.
10. Francis
Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Kiadó, Bp. 1994.
11. Samuel
P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa
Kiadó, Bp. 1998.
12. Borbély
Imre: Egy minőségi magyar paradigma. = Nemzetstratégia a harmadik évezred
küszöbén. Magyarok IV. Világkongresszusa.
[1] A demokráciák "normális" működése feltételezi a politikai
szereplők konszenzusát (vagy kvázikonszenzusát) a legalapvetőbb nemzeti
kérdésekben.
[3] Köztudottan a varsói egyezmény
országainak kominternista kötelességük volt a katonai-politikai szövetségesek
irányában a jószomszédi viszony ápolásának szólamait imamalomszerűen ismételni.
[4]Ausztria magatartásával szöges
ellentétben állt Hornék viszonyulása. Emlékezetes Kovács László külügyminiszter
fejtegetése, amikor a jószomszédi viszony sarkalatosságát védte. Szerinte
Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a jószomszédi viszony prioritásos
kezelését feladva a határon túli magyarok érdekében a nyomásgyakorlás
eszközéhez folyamodjon. Indoklása: "azért
nem, mert Románia erősebb Magyarországnál és emiatt e politika hatástalan
maradna, Szlovákia viszont gyengébb és ezért a nyomásgyakorlás nem lenne
lovagias".
[6] Az autonomista-nemzeti politikus
célja közösségi (és szövetséges) hatalmat kiépíteni a többségivel szemben,
valamint a legmesszebbmenő szervesedés az anyanemzettel. A kollaboráns az
elnyomó hatalom részévé kíván lenni. Az előbbire példa a dél-tiroli elit, amely
sikerrel megőrzött németajkúnak és politikai önigazgatáshoz juttatott egy
kétszázhetvenezres (mindmáig tiroli–osztrák identitású) nemzeti közösséget.
Ezzel szemben a kollaboráns elzász-lotaringiai elit politikai opciója nyomán,
negyven év alatt elfranciásodott az 1,3 milliós, eladdig német ajkú közösség.
[7] Eltérően Lengyelországtól vagy a
néhai Csehszlovákiától, a magyarországi bolsevik hatalom kezdettől fogva
elsődlegesen a proletár internacionalizmus meggyőződéses híveinek moszkovita csoportjából
toborzódott. Őket a megszálló imperialista nagyhatalom "volt
kénytelen" pozícióba juttatni, hiszen maguktól erre képtelennek
mutatkoztak és a társadalomba jobban beágyazott számottevő kommunista erő
akkortájt az országban nem volt. Az új hatalmasok (elenyészően kevés
kivétellel) semmilyen lelki szállal nem kötődtek a kényükre került nemzethez –
sőt "az utolsó csatlós nép" ellen úgymond "jogos"
ellenérzéseket tápláltak. Ezek az ellenérzések tetten érhetők az egész káros
tevékenységükben. A legmaradandóbb kárt az elnemzetlenítő kultúrpolitikájuk
okozta. 1956 után Kádárék (már legitimációs kényszerből is, hiszen
"internacionalista" segítséggel jutottak hatalomra) folytatták a
nemzetérzés kigyomlálását, a szabadságvágy elzsibbasztását és helyébe az országhatárhoz
idomuló kismagyar életforma-sovinizmust igyekeztek ültetni. Ez a kirekesztő
érzület minden ellen irányult, ami még távolról is veszélyeztetheti az anyagi
jólétet, vagy pedig a közöny langymeleg kényelmét a szolidaritás felelősségével
zaklatná. Az életforma-soviniszta indulat irányult 1980-ban a lengyel
testvérnép ellen, amikor az a vörös totalitarizmust igyekezett lerázni
("sztrájk helyett inkább dolgoznának"), és ugyanez irányul 1990 óta a
határon kívül rekedt nemzetrészek ellen, miközben azok az etnokrata béklyóktól
igyekeznek szabadulni ("maradjanak otthon és ne annyit ugráljanak, mit
magyarkodnak annyit...lássák már be...!"). Az önamputációs országpolitika
választói bázisa éppen ez az átöröklött életforma-soviniszta réteg. Megjegyzendő,
hogy a késő kádári korszakban létrejött és hatalomba helyeztetett egy, a
proletár internacionalizmusnak megfelelő, szublimáltabb,
"nyugatosabb" nemzetfölöttiségnek (a később színeváltó) hordozója. A
kádári kultúrpolitika végül is sikerrel kinevelt egy balos, nemzetsemleges vagy
éppenséggel nemzetellenes, gyökértelen vagy gyökereit egyszerűen csak tagadó
értelmiségi réteget, amely napjainkban is a magyarországi kultúr- és
médiahatalom kulcspozícióit birtokolja.
[8] Az ukrán–magyar alapszerződés
aláírása ennek a politikának ellentmondani látszik. A naiv (vagy ha úgy tetszik
dilettáns) politikai cselekedet mindenesetre egyedi maradt az MDF további
kormányzása alatt. Ennek dacára olyan precedenst teremtett, amelyet aztán a
Horn-kormány bőségesen kihasznált.
[9] E kérdések demokratikus szempontból valósak (dogmatikailag nincsenek
eldöntve). Nemzeti szempontból viszont pusztán retorikusak.
[10]A relatív szükségletek azok, amelyek
túlmutatnak a puszta megélhetésen. Ide tartoznak a kulturális és hedonista
szükségletek.
[11] A spirituális szükségletek felölelik
az egyén szabadságigényét, valamint közösséghez kötött igényeit: pl. a
szimbolikus szükségleteket, az együvé tartozás igényét, az elismerés,
szereplés, tisztelet, fontosság stb. igényeit, valamint a hitigényt (a világi kapaszkodók,
hitek igényét éppen úgy, mint a transzcendencia létének és annak megélésének
igényét).
[12] A dzsihádra szocializált mohamedán
társadalomban az erőszakos vallási expanziót szolgáló (a személyes szabadságot
esetleg megnyirbáló) paradigma feltehetően nem vált ki különösebb ellenállást.
[13] A perzsa sah bukását eme
inkompatibilitásnak köszönhette. Az általa szorgalmazott (paradigmális)
modernizációt nem választotta le az azzal (tudatos beavatkozás híján, normális
módon, együttjáró) nyugatosításról. A nyugati életvitel viszont szöges
ellentétben (metaparadigmális inkompatibilitásban) áll a síita iszlám által
kitermelt mentalitással és értékrenddel (metaparadigmával).
Szent István mindenekelőtt az akkori metaparadigmát
kellett, hogy forradalmasítsa – az őshit és a bizánci ortodox rítusú
kereszténység helyettesítése a nyugati római katolikus hittel. Köztudottan ez
csak nehezen, külföldi segítséggel és extrém erőszakkal, több évtizedes
belháború óriási véráldozata árán sikerült. A paradigmális változtatás –
törzsszövetségből központosított királyság – csak ez után (illetve ezzel
párhuzamban) vált lehetségessé.
[14] Az ország-opció esetében a már említett életforma-soviniszta réteg, amelyet
a nemzetellenes kominternista kultúrpolitika termelt ki, rendkívül hasznos
legitimációs bázisként szolgálhat. Ugyanaz a tömeglélektani imprinting (ami ezt
a réteget motiválja) a nemzetopció esetében nem egyéb káros és feltétlenül
eltávolítandó metaparadigmális salakterméknél.
[15] A PLO (mint a palesztin nép
képviselője) évtizedekkel a palesztin autonómia előtt már kvázialanyi jogot
élvezett. A kurdok és tibetiek politikai képviselete viszont máig sem
[16] Kétségtelen, hogy Dél-Amerikában, Ázsiában vagy éppenséggel
Afrikában a fejlődés gyökeresen más formákhoz vezethet, de ez a tárgyalt téma
szempontjából irreleváns.
[17] Oroszország befolyásának lehetősége
(az ország NATO-tagságának köszönhetően) csak egy kontinentális katasztrófa
esetében képzelhető el, tehát mérlegelésünk szempontjából irreleváns.
[19] A
kulturális egyencsatolás jelen van a tárgyi környezet uniformizálásában, a
világcégek és termékeik szimbólumdominanciájában éppen úgy, mint az
elektronikus világmédiák tematikai, axiológiai és hermeneutikai
egyszínűségében.
[20] A globalizálódó tendenciák legfőbb katalizátora az, hogy a Föld egyes
részein adó-és vámparadicsomok léteznek, másutt a nyersanyag- és
munkaerő-paradicsomok nagyok, és ismét más égtájakon a felvásárlóerő sokkal
nagyobb stb. E különbségek uniformizációja eltünteti a globalizáció legfontosabb
gazdasági motivációját
[21] Az emberiség eddigi legnagyobb,
egyetlen gnosztikus célt szolgáló információs adatbankjának létrehozásán
dolgoznak jelenleg – az ember genetikai kódjainak térképén. Ez a – mind a
tudásgyarapodás, mind a jövőformálás szempontjából ma még csak körvonalakban
felbecsülhető óriási jelentőségű – kutatómunka az informatikában elért
feldolgozó kapacitások nélkül a szó legszorosabb értelmében kivitelezhetetlen
lenne.
[22] Ezen előnyöket Kína már régen élvezi. Japán, felismerve a hatalomkiterjesztés
e lehetőségét, erőfeszítéseket tesz egy világméretű japán etnikumú diaszpóra
létrehozására.
[23]Pl. értékrend (esetleg csak
részleges) meghatározása, transzcendens szükségletek ébresztése és kielégítése,
a vágyak befolyásolása, a kollektív öröm és bánat tárgyának meghatározása.
[24]Ilymódon például a több generáción át már ateista beállítottságú nyugat-európai
családok természetszerűen a nyugati keresztény értékrend szerint élnek és azt
örökítik tovább.
[25]Európa legnagyobb hatalma,
Németország is hasonlóan definiálja a nemzethez való tartozás kritériumait.
[26]Ez a tétel
nem zárja ki azt, hogy más etnikum szülöttei is letelepedhetnek az országban.
[27] Ez a tétel is német mintát követ, de Horvátország, Izrael
és Bulgária is kiterjesztette az állampolgárság jogát minden nemzettársra. A
tétel nem zárja ki azt, hogy az ország területén szülöttek, humanitárius okokból
itt letelepedôk, vagy ha a nemzetérdek úgy kívánja, más etnikum szülöttei ne
kaphatnának magyar állampolgárságot. Izrael sokkal szigorúbb: csak zsidó vérû
ember válhat teljes jogú állampolgárrá.
[29]Ez elképzelhetetlen lenne olyan
egészséges tudattal rendelkező nemzetek esetében, mint a francia, ír vagy
lengyel.
[30] Ausztria és Szlovénia nem tekinthető
magyarellenesnek, Ukrajna és Horvátország nem agresszíven az. (Ukrajna mind a
monarchia, mind pedig az orosz birodalom utódállama.)
[31]Nem
mindegy, hogy a tudáselit 15 vagy 10 milliós népességből kerül ki.
No comments:
Post a Comment