Sunday, June 3, 2018

A nemzet hiányzó paradigmája




1.      A magyar diplomácia a nemzet belpolitikája és az ország külpolitikája között (1990–1998)

Szilágyi Zsolt vitaindítója híven tükrözi az 1990 utáni magyar külpolitikai gondolkodás megosztottságát, ellentétességét. A magyar jövő megítélésének szempontjából meghatározó lehet, hogy az észlelt megosztottság pusztán a rendszerváltoztatás szükséges velejárója vagy pedig mélyebb okok eredménye. Ahhoz, hogy e kérdésre válaszoljak, az Antall- és a Horn-kormány egymástól eltérő külpolitikai súlypontrendszereinek mozgatórugóit (szélesebb politikai szándékterét) próbálom a logika eszközével megvilágítani. Következtetésem az, hogy a két külpolitika mögött két élesen eltérő jövőképnek megfelelő szándék húzódik meg. Míg az Antall-i jövőkép az egész nemzetet integrálta, addig a Horn-i tulajdonképpen megállt az országhatárnál.
Az ekkora mértékű és huzamosan fennálló politikai szándékeltérés egy országon belül vészterhes. Egyrészt a polarizáció törvényszerű növekedése miatt, másrészt azért, mert a demokratikus inga kilengései által a fejlődés a normálisnál[1] inkoherensebbé, esetlegesebbé válik.
A kérdés tehát az, hogy a magyar politikum valós (nem pusztán deklaratív) felelőssége terjedjen-e ki az egész magyarság sorsalakulására, vagy szorítkozzék pusztán a jelenlegi ország lakosságára.
E kérdés óhatatlanul maga után von egy sor további kérdést: – milyen szintű döntés szükséges? – melyek egy nemzet sorsalakításának a döntésszintjei? – ki hozza a döntést és milyen formában? – melyik járna több haszonnal, melyik a jövendő esélytöbblettel kecsegtető döntés: "nemzet" vagy "ország"? – merre fejlődik a világ és benne a nemzetállam? – lehetséges-e egyáltalán a magyar specifikus problémára (a politikai szétszakítottságra) eurokonform nemzeti megoldást elképzelni?
Írásom célja e kérdések szakmai, elvi részére válaszolni, a politikai döntést igénylőkre pedig érveket felvillantani. Konklúzióm az, hogy a dilemma reális és meghaladja az ország adminisztrálásának szintjét, azaz paradigmális szintű és ezért (demokráciában) alkotmányos megoldást igényel.
A nemzet, ha egyszer létrejött, olyan erő, amit az érintettek egyéni és kollektív érdekvédelme szempontjából a jövőben sem helyettesít semmi. A globális és európai trendek a nemzetek etnicizálódása felé hatnak. Az utolsó kérdésre válaszom igenlő, amit egy konkrét példával bizonyítok – felvázolok egy olyan eurokonform magyar paradigmát, amely tömeges áttelepítés és határmódosítás nélkül lehetővé teszi a magyarság gazdasági és kulturális újraszervesedését, valamint a nemzet korlátozott politikai integrációját. E paradigma pillérei: a szubszidiáris nemzetstruktúra (az állampolgárság kiterjesztése minden azt óhajtó magyarra) és a tudásközpontú nemzetépítés. A részletes indoklás meghaladja e korreferátum kereteit. Jelzem viszont a megfogalmazott nemzeti paradigmának megfelelő külpolitikai súlypontrendszert.


2.      A magyar külpolitika prioritásai és a lehetséges mögöttes koncepciók

Az eddigi kormányok deklaráltan kiemelt külpolitikai célkitűzései: az ország euroatlanti integrációja, a jószomszédi viszony ápolása a monarchia utódállamaival, valamint a leszakított nemzetrészek támogatása. Az eddigi kormányok retorikájában e célok között különböző hierarchiák, prioritási sorrendek mutatkoztak. E sorrendek nem feltétlenül utalnak a mögöttes, átfogóbb és messzebb mutató politikai szándékra. Hiszen ugyanaz a külpolitikai fontossági sorrend lehet az egész nemzet számára perspektívát nyitó koncepció része vagy pusztán az ország, netán azon belül is csak egy szűk hatalmi csoport rövid távú célkitűzéseinek az eredménye. Sőt ugyanazt a külpolitikai vonalat az országtól és nemzettől teljesen idegen (pl. globalista vagy nagyhatalmi) érdek szolgálatában is lehet képviselni.[2] Ugyanakkor a retorika szintjén megjelenő szándék nem feltétlenül tükrözi a valós törekvéseket. Mindazonáltal hasznosnak tartom (egy gondolatsor erejéig) megkísérelni a rendszerváltoztatás utáni magyar külpolitika mögé tekinteni, mert megkönnyíti (az utóbb körvonalazott) nemzeti paradigma gondolati környezetének érzékeltetését.
Kezdjem a három cél egyenrangúságával. A Horn-kormány e három célkitűzést egyenlő mértékben tartotta fontosnak – legalábbis a retorika szintjén. Ez az egyenrangúság, a jószomszédi viszony relatív túlértékelése miatt, logikájában nehezen követhető. Hiszen elméletileg az egyenrangúság a szimultán megvalósítást feltételezi. Ez viszont abszurd helyzetekhez vezethet. (Elképzelhető lett volna olyan patthelyzet, ami abból adódhatott volna, hogy valamelyik szomszéd, pl. Ukrajna, az ország NATO-tagsága esetére a diplomáciai viszony befagyasztásával fenyeget.)
Két gyakorlati, történelmi példával próbálom a jószomszédi viszony helyét érzékeltetni a világháború utáni demokratikus Európa Magyarországhoz hasonló nagyságú államainak külpolitikai doktrínáiban. Ebben a korszakban földrészünkön kevés olyan ország ismeretes, amely ne lett volna tagja a varsói egyezménynek és a jószomszédi viszony mégis ilyen kiemelt helyet kapott volna.[3] Az egyik ilyen kétségtelenül Finnország. Köztudomású, hogy a jószomszédi viszony sarkalatossá tétele (tehát nem alárendelése) e balti ország számára a valós nemzeti érdekek háttérbe szorulását eredményezte. Legalábbis szovjet-orosz viszonylatban, Finnország szuverenitása de facto csökkent – annak minden gazdasági és politikai következményével.
Ennél szokványosabb volt Ausztria külpolitikája. Ez az ország a határon túl élő nemzetrész sorsa alakulásának, megmaradását szavatoló önkormányzási törekvése valóra váltásának rendelte alá jószomszédi viszonyát Olaszországgal. Nem riadt vissza a nyomásgyakorlás eszközétől, de még a nyílt konfrontatív kurzustól sem, amikor az szükségessé vált. Az akkor még semleges kis országot az sem tartotta vissza nemzeti célkitűzéseinek követésében, hogy Olaszország nála sokkal erősebb és ráadásul NATO-tag volt.[4] A dél-tiroli kérdésben Ausztria hajthatatlan maradt. A jószomszédi viszony e kérdés kielégítő rendezéséig alárendelt szerepet kapott.
Ezt Brüsszelben is tudják. Ezért ott sohasem fogalmazódott meg Magyarország irányában az az igény, hogy jól felfogott nemzeti érdekével ellentétben, kiemelten kezelje jószomszédi viszonyait. A Horn-kormány mégis, ismételten, erre a sosem létezett, nyugati nyomásra hivatkozott, amikor politikáját kritika érte. Ezt nem feltétlen a régi rendszerből megmaradt csatlósállami reflexként kell felfogni. Ellenkezőleg, inkább a pragmatizmus vezérelhette a szocialista-liberális politikaalkotókat. Ez a retorika végül is hatásosnak bizonyult abban, hogy az egyébként (az értékkonzervációs politikai mozgástér beszűkítése miatt) elfogadhatatlan alapszerződéseket a határon túli legitim szervezetek torkán legyűrje – azok explicit ellenzése dacára. Az alapszerződéseket nem "a Nyugat" által követelt valamiféle kötelező integrációs rituáléként kell felfogni. (Görögország EU-tagsága erre meggyőző ellenpélda.) Habár a Horn-i retorika sűrűn utalt erre, mégis más pragmatikus okok kézenfekvőbbnek tűnnek. Az alapszerződések racionális-pragmatikus értelme a politikai játszma egyszerűsítésében keresendő, azon igyekezetben, hogy a határon túli magyarok sorsalakításáért a politikai felelősséget lehetőleg az utódállamok kormányaira, valamint az ottani legitim magyar szervezetekre hárítsa. Ebből viszont az következik, hogy a fennen hirdetett külpolitikai triász valójában hierarchikus volt: az integrációnak volt alárendelve a jószomszédi viszony és ez utóbbinak a leszakított nemzetrészek ügye.
Kivetítve, az SZDSZ–MSZP-kormány valós külpolitikai prioritásai a határon túli magyar közösségek (és az általuk lakott területek) csendes "leírását", feladását jelentik. A tények és a pártatlan logika mentén kialakult konklúzió, az érvek súlya (valamint a felvetett politikai opciónak a sorsalakító jelentősége) arra késztetnek, hogy ezt a gondolatsort – nem pusztán munkahipotézisként – továbbfűzzem, akkor is, ha ezzel egyeseket megdöbbentek. Fontosnak találom felemlíteni, hogy az önamputációs szemlélet nem új keletű. Jellemző volt a területi és etnikai önfeladás a ‘94–98-as szociálliberális kormány ideológiai elődjeire is: a baloldali, radikális-liberális Károlyi-kormány politikájára éppen úgy, mint később a kommunista kormányokra. Hadd utaljak arra is, hogy a határon túli magyarok csendes feladása teljes összhangban áll Horn fennen hirdetett ország-paradigmájával. Az 1994-es választási kampány feltűnést keltő kijelentése szerint, a kommunista utódpárt elnöke pusztán 10,5 millió magyar állampolgár miniszterelnöke kívánt lenni. Saját bevallása szerint neki nincs semmiféle felettes küldetéstudata. Az ilyen hozzáállás a magyarok számára a történelemben csak szerencsétlenséget hozott. Ez a vegytiszta pragmatizmus hangja.
Ennek a politikának előnyei kézenfekvőek: nonkonfrontatív, minimális erőfeszítést igényel (a természetes asszimiláció automatizmusa és az utódállamok politikai igyekezete révén) és – ameddig nem vált ki válságot – a nyugati hatalmak jóindulatú igenlését szavatolja.[5] A határon túli nemzetrészek által esetleg kirobbantott válsághelyzet öltheti a tömeges elvándorlás (menekülthullám) racionális formáját, vagy pedig irracionális, erőszakos formákat. Ezt megelőzendő, az érintett nemzeti közösségeket mindössze "altatni" kell. A recept egyszerű: a közösségi elit nemzeti-autonomista elhivatottjainak hermeneutikai szájkosár, a kollaboráns elitnek[6] médiaszerep és juttatások, a bázisnak frázisok. Kétségtelenül a határon túli magyar nemzetrészek csendes (kifelé esetleg tagadott) feladásának politikája gazdaságilag is a minimális terhet rója az anyaországra. Ehhez még hozzájárul az is, hogy Magyarországon számottevő választói réteg honorálja az önamputációs kurzust.[7]
Ez a réteg nemcsak az elszakított területekről mond le könnyű szívvel, hanem az ott élő magyarok önazonosságáról is, amiben nem védendő értéket, hanem veszélyforrást lát.
A magyar nemzet az utóbbi évtizedekben negatív népszaporulatot mutat fel. A jelenlegi ütemben a következő két-három évtizedben az anyaország lakossága kb. annyi magyar etnikumú állampolgárral csökken, amennyit az országon kívül rekedt nemzetrészek kitesznek. Ugyanakkor ezen nemzetrészek, az anyagi és kulturális életminőség, valamint az őket körülvevő axiológiai mátrix (értékrendi közeg) szempontjából mind távolabb sodródnak az anyaországban élőtől. Magyarország és az utódállamok közötti euroatlanti integrációs lemaradás mai, óvatos becslések szerint is (országtól függően) tizenöt és meghatározhatatlanul több év között ingadozik. Kézenfekvő lenne tehát, a német modellhez hasonlóan (nonkonfrontatív megoldásként), a határon kívüli magyarokat az anyaországi lakosságcsökkenésnek megfelelő ritmusban határon belülre telepíteni. Az ország számára az áttelepítés (még a fenti ritmusban is) kétségtelenül többlet-erőfeszítést jelentene, de az humántőke-befektetésnek is felfogható. A nemzet szempontjából mindenekelőtt létrejönne az egy hazán belüli egység – a határon túliak elvesztése nélkül. Ez a forgatókönyv, nemzeti és országra szűkített szempontból egyaránt, közép és hosszú távon, kétségtelenül kedvezőbb jövőképpel kecsegtet a Horn-i távlatoknál (határon belül a magyar etnikum kiöregedése és fogyása, a határon túli magyarok lassú eltűnése). A magyar nemzetrészek betelepítési programjának a külpolitikában a következő prioritássorrend felelne meg: euroatlanti integráció, határon kívüli magyarság és végül a jószomszédi viszony.
Az Antall-kormány külpolitikája ugyanezt a fontossági sorrendet tükrözi – ami még nem jelenti azt, hogy Antall az áttelepítés híve lett volna. Ellenkezőleg, a magát lélekben az egész 15 milliós magyar nemzet miniszterelnökének érző államférfi, egy nemzeti paradigmának megfelelően, a határon kívül élő nemzeti közösségek autonómia-erőfeszítéseit támogatta (a jószomszédi viszony rovására is)[8] – miközben az ország számára elsőrendű külpolitikai célként az euroatlanti integrációt tűzte ki. Ez tehát az integráció – határon túli magyarok támogatása – jószomszédság ápolása hierarchiának megfelelő, másik logikus forgatókönyv.
Antall politikája abból a premisszából látszott kiindulni, hogy az euroatlanti integrációs olló a visegrádi négyes és a többi szomszéd között nem lesz számottevő (értsd: generációs nagyságrendű). Ebből a perspektívából a határon kívül élő nemzeti közösségek stabilizálására elégségesnek tűnhetett a kulturális, esetenként területi autonómia. Az Európai Unión belül a határok valóban kellő mértékben légiesnek bizonyultak volna ahhoz, hogy a magyar közösségeket az anyaország gazdasági, kulturális és politikai kisugárzása hathatósan érje. A közösségi önkormányzás pedig elégséges lett volna, hogy e kisugárzást hatékonyan és mindenekelőtt legitimen befogja, szétossza (majd, belátható időn belül, mindinkább vissza is reflektálja az anyaországra). Reális lehetősége rajzolódott ki tehát a nemzet újraszervesedésének, annak, hogy a meglévő határokat nem veszélyeztetve, de azokon átnyúlva, kultúrértékeinket az eddiginél nagyságrenddel hatékonyabb egységben ápolhassuk. Volt tehát egy, az autonómián is túlmutató, nemzeti integrációs perspektíva, jövőkép.
Elgondolkodtató, hogy egy egyszerű kormányváltás mennyire eltérő jövőképeknek megfelelő politikai koncepcióváltást jelenthet Magyarországon. Orbán Viktornak igaza volt, amikor a nemzeti kérdéssel kapcsolatban napvilágra törő ellentétekről azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen egymástól gyökeresen eltérő jövőképek küzdelméről van szó. Az eddigiekből mindenesetre levonható, hogy a magyar alkotmány deklaratív szintű "felelősségvállalása a határokon túl élő magyarokért" nem elégséges e kérdés egyértelmű tisztázására.

3.      Döntéshozási szintek – a modern társadalmak paradigmái

A modern demokráciák önkény elleni bebiztosítása szükségessé teszi a hatalom funkcionális szétválasztását. A döntési kompetenciák széttelepítése kétségtelenül bonyolultabb struktúrákat eredményezett, mint az önkényuralom. Történelmi tapasztalat viszont, hogy e struktúrák megnövekedett komplexitásuk dacára működnek. Békeidőkben, bejáratott, jól működő társadalmak hétköznapjainak eligazgatása esetében ezen felül az érdeklődő polgár számára a döntéskompetenciával járó felelősség is kielégítően lokalizálható. Másképp áll a helyzet válságos vagy még inkább a válság formáját még nem öltött, de sorsformáló választási kényszerhelyzetekben.
Felelős-e az a vezető aki, mint Horn a rendszerváltás derekán, az ország körül forrongó régió etnokratáinak kiszolgáltatott nemzetrészeknek az arcába mondja, hogy nincs küldetéstudata? Nincs tehát olyan jövőképe sem, amely e küldetéstudatot létrehozná. Tehát átfogó koncepciója sincs a kétségtelenül fennálló döntési kényszerhelyzetben. Elégséges-e összehangolatlan részcélokat kitűzni és azok megvalósítását lemenedzselni? Elégséges-e a puszta adminisztráció? E retorikus[9] kérdésekkel érzékeltetni akartam annak a szükségét, hogy a modern társadalmak döntési szintjeit megrajzoljam ahhoz, hogy az átfogó magyar jövőkép belpolitikai konjunktúrától függetlenített, a modern demokráciának megfelelő helyét megjelölhessem.
Az emberi tevékenység, az egyéné éppen úgy, mint a csoportoké, lehet sztochasztikus vagy előre megtervezett. Sokszor a terv végrehajtása vele ellentétes akaratba ütközik. A terv megvalósítását akadályozó akarat megelőzését vagy semlegesítését célzó tevékenység a taktika. Azt a fajta tervet, amely a jövő bizonytalanságát integrálva, alternatíváknak helyet adva, elasztikusan célkövető, stratégiának nevezik. A stratégia adott célt, eszközöket és játékszabályokat feltételez – ezek kijelölése egy felsőbb döntéshozási szinten történik. Ezt paradigmális szintnek neveztem. /1/ Természetszerűen a paradigmális szintű döntések általában ritkábbak, hatásuk hosszabban tartó és mélyebb a stratégiai vagy taktikai szintűeknél – társadalmak esetében nemritkán több generációra kiterjedhetnek. E döntések összessége a társadalom paradigmája, amely meghatározza annak működését.
A társadalom paradigmája (magyarul talán leginkább a működési rendszer, illetve rend, valamint az össztársadalmi cél együtteseként lehetne körülírni) tartalmazza egyrészt a szóban forgó társadalom történelmi tapasztalatát, tradícióit, szokásjogát, közmegegyezéseit, rítusait, másrészt az elitje által előírt szabályokat, valamint össztársadalmi célt (exodus, hódítás, függetlenségi harc stb.), illetve fejlődési irányokat (expanzió/izolacionizmus, demokrácia/szocializmus/nemzetiszocializmus/iszlám állam stb.). /2, 3/
A társadalom paradigmája tehát többek közt tagjainak viselkedését szabályozza.
Van azonban egy még ennél is mélyebb (vagy ha úgy tetszik: magasabb) döntésbefolyásoló, néha döntéshozó szint is, amely a társadalom és tagjainak többé vagy kevésbé szigorúan rendszerezett viszonyulási tere. Ezt a társadalom metafizikai paradigmájának vagy metaparadigmájának neveztem. /1/
A társadalom metaparadigmája felöleli tagjainak (világi és transzcendens) hitvilágát, a vágyvilágát, a relatív szükségleteinek terét,[10] a spirituális szükségletek terét,[11] a mentalitást, az értékrendet (axiológiai mátrixot), a szemantikai és hermeneutikai teret.
A nemzet metaparadigmája az előbbieken kívül tartalmazza a nemzeti öntudatot (saját kultúrája egyediségének és más által pótolhatatlan, ezért védendő értékességét), a közös eredet és történelem tudatát, a kollektív kötődést a hazaként érzékelt területhez, valamint a közösség kötődését magamagához (nemzetszeretet, nemzeti szolidaritás). Tartalmazza, célmeghatározó algoritmusként, a közösség azon igényét, hogy önmagát mint közösséget, valamint kultúrértékeit politikai eszközökkel is megvédje és gyarapítsa.
A társadalom paradigmájának (pl. viselkedési formáinak) egy része a meta-paradigmájából (viszonyulásából) közvetlenül fakad. Mindenekelőtt az értékrendből és a mentalitásból.[12]A másik részét, mint már említettem, az elit írja elő. A társadalmi békét (a paradigmális állapotot) az szavatolja, ha e két rész harmonizál. Más szóval az elit döntései, célkitűzései akkor igazán esélyesek, ha összhangban vannak az adott kultúra értékrendjével, mentalitásával. Tehát a társadalom sorsformáló paradigmális döntései metaparadigmális kompatibilitást feltételeznek[13]. Ez érvényes a modern nemzetekre is. Amikor a magyar elit dönt "nemzet" és "ország" között, gondosan mérlegelnie kell majd, hogy metaparadigmális szinten melyek a következmények (implikációk), milyen módon és mennyire szükséges e szinten is befolyást gyakorolni.[14]14
Amint az már az eddigiekből kiderült, a paradigmális döntéseket a nemzet politikai elitje hozza. Alkotmányos demokráciákban mindenekelőtt a "törvények törvényében", az alkotmányban fekteti azokat le. Abban az esetben, ha Magyarország politikai elitje úgy döntene, hogy felelőssége (nem pusztán az ünnepélyes deklaráció szintjén, hanem annak minden konzekvenciájában) az egész etnikai-kulturális nemzetre kiterjed, akkor ez a paradigmális döntés az adekvát ("nemzeti") alkotmány formáját kell hogy öltse.
E döntés mérlegelése lehet pusztán érzelmi indíttatású – hiszen a nemzet lényege érzelem. De léteznek pró és kontra észérvek is, amelyek terét (többek közt) a nemzetállam lehetséges fejlődésirányai szabják meg.
A modern nemzetállam, éltetőitől és kárhoztatóitól függetlenül, a mai társadalmak létét és működését lehetővé tevő szabályzás nélkülözhetetlen és alapvető szereplője. Az akceleráció (a fejlődés felgyorsulása) dacára ez minden bizonnyal a jövőben is így marad, hiszen még koherens elmélet sem született egy életképes alternatívára. Ami nem jelenti azt, hogy nem változhat az államok struktúrája vagy hogy nem szűkülhetnek vagy bővülhetnek a funkciói. A nemzetközi szabályzás legitim és elismert alanyai döntő többségben ma még az államok. Lehet, hogy a globalizáció vagy a szubszidiaritás elvének a térhódítása a jövőben pl. az óriáskorporációkat, illetve (hazátlan) népcsoportokat a nemzetközi élet alanyaivá teszi.[15] Ma ez még valószínűtlen és távoli.


4.      A nemzetállam a 21. században

Az európai[16] nemzetállam jövőbeni lehetséges fejlődésirányait abból a szempontból próbálom körülírni, hogy a hatalom megjelenési formáinak /4/ – a pénznek, a nyers erőnek és a tudásnak – a jövőbeni kimagasló megtestesítői milyen irányban vektorializálják hatásukat.
A pénz világformáló hatását (kb. negyedszázada felgyorsult iramban) leginkább a "globalizmus" gyűjtőnév alatt elhíresült folyamatkomplexumon keresztül gyakorolja. A globalizmus motorja a tőkekivitel – az információfeldolgozásban és a kommunikációban még javában tartó forradalom e tekintetben ("mindössze") alárendelt, de fontos (lehetőségteremtő és katalizáló) szerepet játszik.
A tudás (itt nagyon tág értelmezésben a társadalom tudásminősége és mennyisége) sokkal közvetlenebben kötődik az információs forradalomhoz – ezért ez utóbbi hatását fogom taglalni.
A nyers erő hatása a klasszikus geopolitika terepe. A monopoláris világban az Egyesült Államok befolyása, mind metaparadigmális kisugárzása (az amerikai életforma és kultúra exportja révén), mind pedig liberális demokratikus paradigmája terjesztése által tovább is meghatározó marad. Hatása a magyar nemzetállamra beteljesült[17] – ezért a továbbiakban a nyers erő hatásával nem foglalkozom.

5.      A globalizáció hatása

A fogalom szemantikájából kiindulva, az egész világra kiterjedő gazdasági, kulturális és politikai tevékenység Magellán útjával lépte át a szándék és megvalósítás közötti szimbolikus küszöböt. Az első olyan kereskedelmi, missziós és katonai akció volt, amely az egész földgömbre vonatkozott és sikerrel járt. A következő évszázadokban a világkereskedelem, a globális léptékű gazdasági, kulturális és katonai gyarmatosítás formáját öltve, a globalizáció (eme a szó eredeti értelmének perspektívájából) tulajdonképpen a nyugati civilizáció világhódítását és az ennek nyomán létrejött egységesedését jelzi.
Van azonban a globalizációnak egy másik értelmezése is, amely az utóbbi évtizedek világméretű gazdasági fejlődésének eredményeként létrejött új minőségről szól. Immáron nem államok hódítanak és nem is nemzetgazdaságok terjeszkednek, nem világegyházak térítenek, hanem az államoktól függetlenedett transznacionális pénzügyi tőke és multinacionális konszernek határozzák meg nagymértékben a gazdasági fejlődés irányát, befolyásolják az államok politikáját és fejtenek ki lelki hódítást, pl. reklámhadjáratokkal vagy pedig azzal, hogy (az oligopóliumokba koncentrált médián keresztül) fogyasztásserkentő, hedonista és a szabadosság köré csoportosítható attitűdöket sulykolnak. Az új minőség lényege: az államhatalmaktól független és tőlük különböző, de államléptékű[18] és (egyben) világméretű hatalmak színre lépése.
E hatalmak (vállalatok) paradigmája nem a méltányosság, emberi méltóság és szabadság metaparadigmális koordinátái mentén szerveződik, hanem a jéghideg utilitarizmus jegyében. Tehát nem demokratikus, hanem alkalmasint demokráciaellenes. Nem emberbarát, hanem alkalmasint embermegvető. Nem természetvédő, hanem alkalmasint természetpusztító. A multinacionális hatalmak nem a multikulturalizmust segítik, erősítik, hanem kultúrszabványosító, homogenizáló, uniformizáló hatásúak.
A fő probléma az, hogy e hatalmak jószerével felelősségre-vonhatatlanok és ezért többnyire felelőtlenek.
Hans-Peter Martin és Harald Schumann könyve /5/, de többek közt Joschka Fischer /6/, a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere, vagy a semleges szakmát képviselő Ulrich Becktől /7/ származó régebbi dolgozatok is egybehangzóan figyelmeztetnek, hogy a multinacionális konszernek és a globális finánctőke demokráciaveszélyeztetőek.
A globalista, multinacionális pénzügyi és ipari hatalmak nem az országok (még kevésbé a nemzetek) érdekéhez kötődnek. Sőt, legalábbis egy ponton, ezekkel szöges érdekellentétben állnak, és az a bizonyos pont a középosztály. A középosztály mindig és mindenütt, ahol nem képes globális befolyásra, egzisztenciálisan a régióhoz, illetve országhoz kötött (egzisztenciálisan patrióta). A fejlett országok a multiktól független (egyelőre még döntően nagyobb) része, a kis- és középvállalatok tulajdonosai és alkalmazottai, tényleges és potenciális vetélytársai a multinacionális konszerneknek. Többek között a Toffler házaspár /4/ szerint is, a jövő fő hatalmi törésvonala világszerte a mindinkább önállósodó, mind mozgékonyabb globális pénz- és ipari hatalom, valamint az országos, regionális érdekek (hatalmak) között húzódik. Értsd a nemzetállamok és azok létéhez egzisztenciálisan kötődő százmilliók, valamint a koncentráció hatására mind szűkülő, de egyre inkább elhatalmasodó globalista törpe kisebbség között.
Köztudomású, hogy a második világháború utáni modern nyugat-európai demokráciák három pilléren nyugszanak, ezek a demokratikus játékszabályok, a piacgazdaság és a szociális állam – e három tényező együttese szavatolja a méltányosságot, hatékonyságot és stabilitást.
A globális hatalmak a szociális államot támadják meg, azt ássák alá. Egyrészt azáltal, hogy a vám- és adórendszereket kijátszva (nem járulnak arányosan hozzá a szociális államok fenntartásához), haszonélvezői a szociális állam (óriási erőforrásokat felemésztő) juttatásainak: magas szintű munkaerő, kiépített infrastruktúra, jól működő közszolgálatok, jogbiztonság. Másrészt közvetlenül is növelik a szociális problémákat, a (kevésbé képzett munkaerőt feltételező) gyártási folyamatok külföldre telepítésén keresztül okozott munkanélküliség által (az olcsóbb munkaerőpiacokat kihasználva). A csak-profit-kapitalizmus térnyerése annál rombolóbb, mennél szociálisabb az a bizonyos nyugat-európai állam.
Az utóbbi évtizedekben a globális hatalmak világviszonylatban olyan befolyásra tettek szert, amely még a fejlett ipari országok belső egyensúlyát is veszélyezteti. Árva és Diczházi /8/ eme cégek hatalompotenciálját szintetikusan két megállapítással érzékelteti:
– Napjainkra közel kerültünk ahhoz, hogy a világ összes termelőkapacitásának felét ne az országon belüli, hanem külföldi, mégpedig a világ néhány legfejlettebb térségében bejegyzett tulajdonosok irányítsák.
– Még inkább előrehaladt az a folyamat, hogy a világban elfogyasztott összes kulturális javak nagyobbik részét gazdasági társaságok egy még szűkebb körből kikerülő csoportja termelje meg, illetve közvetve ellenőrizze azok előállítását.
A globalista hatalmak nemcsak tőkeelszívó, szociálisan destabilizáló hatásuk révén hatnak a nemzetállamokra, hanem nemegyszer közvetlenül is. /9/ Már majdnem negyedszázada, hogy az USA-Kongresszus vizsgálatot végzett az ITT ügyében, a harmadik világban kifejtett politikai aknamunkája miatt. És ez csak egy példa. A Clinton-adminisztráció által hozzáférhetővé tett, eddig titkosított CIA-akták tanúsága szerint, a globalista hatalmak viszonya a demokráciához sok esetben ellentétes volt. Az amerikai kémelhárítással karöltve, vagy saját szakállra, egyes globális cégek éltek a közvetlen politikai beavatkozás mindazon formáival (a velük kollaboráló vagy "kedvező" beállítottságú pártok támogatásától, az államcsínyszervezésen keresztül, el egészen a fizikai terror alkalmazásáig), amelyeket a velük kollaboráló média és politikai pártok "obskúrus összeesküvés-elméletnek" titulálva, eleddig tagadni igyekeztek.
De hát természetesen nem erről van szó: a globális hatalomra szert tett cégek egész komplexuma éppen azáltal is válik megfoghatatlanabbá (ergo veszélyesebbé), mert nem összeesküvésen alapszik, hanem az érdekazonosság "szervező" ereje folytán jött létre. A túlélésre, a reflexszerű védelemre és támadásra kiválóan alkalmas hálózati formák irányszabásra, netán iránytartásra, jobbára alkalmatlanok. A globális ipari-pénzügyi komplexum, mivel nem rendelkezik a felelősségrevonás szempontjából elengedhetetlen vállalatközi hierarchikus hatalmi struktúrákkal – az összeesküvés ezt feltételezné –, hanem strukturálatlan, illetve laza hálózati struktúrákban szerveződik, képtelen káros hatását bölcs előrelátással lokálisan fékezni. A szimbiózis szerves, kölcsönösen hasznos modellje helyett a gazdát ölő parazitizmus modellje irányában fejlődik. Ezért szaporodnak méltán azok a hangok, amelyek szerint a helyi, regionális és országos érdekek védelme demokratikus kötelesség.
A globalista hatalmak (vagy nevezzük a jelenséget: "globalizmus"-nak) hatására a nemzetállamok több módon is reagálhatnak. (Ezt semmiféleképpen sem helyes determinisztikusan mérlegelni, mint ahogyan azt egyes elemzők teszik, hiszen az államok nem pusztán külső impulzusokra reagáló rendszerek, hanem képesek politikai akaratra.) Passzivitás esetén a kezdeményezés teljesen az országidegen hatalom kezébe kerül, amely média- és pénzfölényét kamatoztatva, a helybéli kishatalmasok korruptságát kihasználva, rövid időn belül dominálja a hatalmi játszmát. Az ország az ott érdekelt globális cégek kiszolgáltatott munka- és felvásárlópiacává silányul – a média-oligopólium pedig betetőzi a kulturális egyencsatolást.[19] Ez a csökkentett szuverenitás legnegatívabb formájával, a félgyarmati állapottal egyenlő. Ez azért rosszabb még a klasszikus gyarmatok helyzeténél is, mert a globalista gazdasági hatalmak félgyarmatainak sorsa bizonytalanabb – urai semmiféle felelősséget nem éreznek érte. A régi gyarmatosítók saját utódaikkal szemben éreztek (legalább) felelősséget, az ő számukra kívánták a birtokot megtartani, gyarapítani – ezért tettek is némiképp a gyarmataik felemeléséért. A globalista vállalatok állandó, dinamikus belső hatalmi átrendeződése eleve lehetetlenné teszi az éppen hatalomgyakorló elit számára a félgyarmatok generációs átörökítését.
A passzív (vagy nem tömörült, kis) államoktól eltérően, a kellően nagy gazdasági potenciállal rendelkező ország választhatja a protekcionista izolacionizmust, ami hosszú távon óhatatlanul a gazdaság visszaesését eredményezi, viszont lehetővé teszi a kulturális autonómiát (példa erre Irán).
A harmadik út a nagyrégiók gazdasági, politikai integrációja. A német politikum axiómájának tekinthető, hogy az euroatlanti integráció a globális kihívásra az egyetlen plauzibilis válasz. Habár az integráció is a szuverenitás csökkenését jelenti, ez az út az integráltak számára mégis védelmet nyújt. De nem feltétlen örökké. Mindössze addig tartom e védelmet reálisnak, amíg a multik mobilizálható gazdasági ereje messze elmarad az integrált országoké mögött. A helyzet drámaian megváltozik, mihelyt a globalizált tőke egy kellően nagy része hierarchikusan strukturálódik és ezáltal a koherens politikai akaratkifejtés képességén kívül kellő erőre is szert tesz. Előállhat egy olyan helyzet, amikor a nagyrégiók integrációja is elégtelennek bizonyul majd a demokrácia, szociális állam és magas életszínvonal megvédésére.
A negyedik út a globális kihívással szemben: a globális válasz. Globálisan harmonizált vám-, adó- és (akármilyen utópisztikusan is hangzik, de az elvi megoldások közt elmondható) globálisan harmonizált szociális és környezetvédő szabályzás. Az adó- és munkaerő-paradicsomok kellő mértékű ritkulása a globalizáció legfőbb értelemalapját, legfőbb motivációját zsugorítaná veszélytelen méretűre.[20] E védelmi formának az ára szintén a nemzetállamok szuverenitásának csökkentése lenne.
Úgy tűnik, hogy a globalizmus hatására, közvetlenül vagy közvetve, a nemzetállamok szuverenitása csökkenni fog. A jelentős különbségek a szuverenitáscsökkenés módjából, a kísérőfejleményekből következnek.

6.      Az informatikai és kommunikációs forradalom hatása

A globalizmussal párhuzamban minden kétséget kizáróan az információfeldolgozás és a kommunikáció (főleg a telekommunikáció) viharos ütemű fejlődése, forradalma az, amely a ma és a jövő emberének életét, hétköznapjait meghatározóan befolyásolja. Nem pusztán a tudomány és a technika fejlődési ütemének hallatlan felgyorsítása és lehetőségeinek kitágítása[21] által. Az informatikai robbanás jelentéktelenné zsugorította a tudásgyarapodás (találmányok, újítások) hasznosítási, átfutási idejét, azáltal hogy többek közt (és ez kulcsfontosságú) átszőtte a gyártástechnológiákat. Az eddigelé idő- és költségmeghatározó tervezés, modellezés, szimuláció és gyártásszervezés a gyakorlatilag kimeríthetetlen kapacitású számítógépek hátterével egyszerű és gyors rutinná váltak. Így hát a "mit" került az abszolút előtérbe a "hogyan"-hoz képest. A kreativitás, az újdonság ismerete, a tudás (látszólag) közvetlen, de mindenképpen elsőrendű termelőeszközzé vált.
A telekommunikáció is forradalmasodott. A műholdrendszerek technikailag lehetővé teszik a föld bármely pontja közötti egyszerű és hatékony információcserét. A jövő formálása szempontjából kimagaslóan legfontosabb áttörés, az egymástól távol eső számítógépek összekapcsolásának lehetővé tétele: az Internet. A telekommunikációs és informatikai szupersztráda, amelyre hovatovább százmilliós nagyságrendű számítógép kapcsolódik, eddig soha el nem ért adatátviteli sávszélesség biztosításával teszi lehetővé a távmunkát és az időfaktort de facto kiiktató távolsági üzletbonyolítást.
A két forradalom megváltoztatja a hatalmi viszonyokat:
– A hatalom eddigi, tradicionális alapjához, a területhez (talajkincsekhez) és lakosságszámhoz képest mindinkább kiemelt szerephez jut a lakosság kreativitása és a tudása mint hatalmi (érdekérvényesítési) eszköz. Felértékelődik tehát az elitképzés és a mennél általánosabb szaktudásszint-növelés. A képzés elsőrendű nemzeti befektetéssé válik. Az állam elsőrendű funkciójává válik a kulturális hatás.
– Előtérbe kerülnek a nemzetek kulturális, mentális és ezen belül a mentalitásbeli különbségei mint az új termelési mód adaptációs mércéi /10/.
– Fontosabbá válik a metaparadigmális kompatibilitás, ezért erősödik a civilizációk (metaparadigmális nagyrégiók), valamint az etnikumok agglutinációja /11/.
– A nemzetállam hatalmi érdekévé válik kölcsönhatását a terület lakosságán túl a nyelvi, (és ahol lehet) etnikai közösségre kiterjeszteni az etnikumon belül létező lojalitás, valamint a kommunikáció magas szintű komplementaritásának komparatív előnyei miatt.[22]


7.      A nemzet belső ereje

A nemzetről és államáról összegezve leszögezhető, hogy a nemzet, függetlenül attól, hogy a társadalom mely kohéziós erővonal mentén jött létre, a lényegét alkotó közösségi érzület szempontjából kiemelkedően erős. Az etnikai és kultúrnemzetek esetében hangsúlyosabban. Ez az érzület centripetális erőként befolyásolja a társadalom viselkedését, viszonyulását, élet- és világképét – metaparadigmálisan homogenizáló, ugyanakkor paradigmaalkotó erőként hat. Ez a felismerés késztette a neves R. Emersont /12/, hogy a nemzetet végső közösségként (terminal community) határozza meg. Szerinte a nemzet a legnagyobb közösség, amely ha egyszer létrejön és konszolidálódik, nagy hatékonysággal biztosítja magának az emberek lojalitását, legyőzve mind az általa magában foglalt kisebb közösségeket, mind pedig azokat a nagyobbakat, amelyek átszelik (osztály) vagy pedig potenciálisan bekebelezik, egy még nagyobb társadalmat alkotva. Sorsközösségként pótolhatatlan a tagjai egyéni és közösségi érdekeinek védelmében mind a konkurens nemzetekkel, mind pedig a globális kihívásokkal szemben.
A nemzetállam a továbbiakban is az emberi társadalmak rendezőkerete marad.
A nemzet leglényege a nemzeti érzés, a közös kommunikációs (nyelvi, metakommunikációs és viszonyítási) rendszerből, valamint a közös ősök, sors és történelem tudatából táplálkozó, az egész eredet- és kultúrközösségre kiterjedő rokoni, együvé tartozási érzület. A nemzet saját kultúrájában (kommunikációs rendszerében, felhalmozott tárgyi és tudástőkéjében), valamint e kultúrához kötött (kódolt) kreatív potenciálban védendő értéket lát. A nemzeti kultúra (és az abból táplálkozó önazonosság) védelme erkölcsi kötelesség. Az együvé tartozás érzülete, valamint az értékkonzerváció morális imperatívusza a politikai, gazdasági és kulturális egységesülést minden nemzet elemi igényévé teszi. A nemzet tehát kváziegységes metaparadigmában gondolkodó, érző és viszonyuló, rokon kultúrájú és/vagy eredetű nagyközösség, amelyet az egységes paradigmaigény hat át.
Az egységes nemzetállam az etnikai-kulturális közösség egységesülési igényének mindössze egyik (radikális) megoldása. Az önkormányzás által konzerválódó nemzeti közösségeket és a légiesülő határokon át szervesedő nemzetet feltételező Antall-i vízió például egy másik ilyen (mérsékelt) megoldás lett volna. Létezik egy harmadik is, ami megoldást jelenthet – az állampolgárság kiterjesztése az egész etnoszra.


8.      A metaparadigmális hatás

A társadalmak metaparadigmáira a világvallások (több összetevő által[23]) évszázadokon keresztül meghatározó szervezőerőként hatottak, azért az egyazon világvallás által dominált társadalmak összeférhető (kompatibilis), sok esetben hasonló metaparadigmák szerint élnek. Az értékrendek és viszonyulási rendszerek (mentalitások) a vallási körön (kultúrkörön – civilizációkon) belül megőrződtek az adott társadalmak fokozatos szekularizációja után is. Ennek magyarázata, hogy a generációról generációra történő átörökítés döntően a korai szocializáció szakaszában megy végbe, leginkább a környezet (beidegződött, kevéssé ellenőrzött, legtöbbször öntudatlan) metakommunikációja révén.[24] A metaparadigmák mindenkoron világi hitekkel is átitatódtak – ezek többnyire változóbbak a vallásosaknál –, a kétfajta hit között fennáll egy bizonyos fokú kicserélhetőség. Hiszen az ember hitigényét elégíti ki mind a kettő.
A nacionalizmus egy ilyen világi hit: a nemzet tagjainak hite a közösségben, nem kizárt tehát, hogy a múlt századi szekularizáció felerősítette a kibontakozó nacionalizmusokat.
A Máltán 1985-ben eldöntött szovjet nyitás végül is a kommunista (szekuláris) világvallás bukásához vezetett. Helyébe a hitet nem adó, csak élvezetet kergető konzumtársadalom hatol több-kevesebb eséllyel és sebességgel. A posztkommunista nagytérség többségének a változás még konzumnövekedést sem jelent, inkább csak a (mélyebb gondolatot – a hit celebrális feltételét – egyenesen inhibáló) konzumimpulzusok szűnni nem akaró áradatát.
Amerika és a globalista hatalmak által kisugárzott (vagy éppenséggel propagált) individualista, racionális és hedonista metaparadigma képtelen a közösségi és hitigényeket kielégíteni – az individualista-racionális liberalizmus által átszőtt mai nyugati pártideológiák jobbára szintén nem. Így hát reneszánszát élik a vallások, de aratnak a valláspótlékok is: többek közt a szekták és az annak álcázott hatalmi szervezetek, mint a (német alkotmánybíróság által betiltott) Scientologie hálózat. Terjed az anómia.
A metaparadigmális válságba került világban nő a nacionalizmus és még inkább az etnocentrizmus.
A tanulság ebből az, hogy világjelenségről lévén szó, értelmetlen ezen erőkkel szembeszegülni. A bölcs államvezetés ilyen esetekben nem az esélytelen elfojtást kísérli meg, hanem amennyiben lehetséges, a felszabadult erők kreatív, közjót szolgáló felhasználását: a nemzeti érzés esetében ilyen törekvés a közösségépítés, a közösségi szolidaritás és felelősségérzet erősítése, a saját értékre és annak gyarapítására koncentráló, büszkeségre és nem gyűlöletre alapozó nemzetérzés kiművelése.


9.      Egy magyar nemzeti paradigma alkotmányos vetületei

A modern demokráciák működési rendszerük alapjait alkotmányukban rögzítik – ezért alkotmányos demokráciának is nevezik őket. Az alkotmányok e társadalmak paradigmájának meghatározó elemei – egyrészt a törvényhozás törvényességét, másrészt az államszervezet és a civil társadalom hosszú távú működését, bizonyos esetekben a működés irányát is megszabják. A magyarság szétszakítottságából eredő problémakomplexum mindmáig nem nyert megoldást. Írásom elején három lehetséges opciót említettem, amelyek közül kettő az országhatárhoz idomulna. Az egyik a határon túli nemzetrészek de facto feladása és pusztán sorsukat enyhítő fájdalomcsillapító segélyekről szólna. A másik a német mintájú áttelepítés az anyaországba. Ez utóbbit is országopciónak neveztem nem egészen teljesen, hisz az áttelepítés nemzeti megoldásként is felfogható. Az általam nemzetinek nevezett opció a magyarság évezredes szállásterületeit nem feladó, a határokat sem módosító, de mégis a nemzet reintegrációját lehetővé tevő újszerű nemzetstruktúráról szólt. Ez az opció csak akkor válhat valósággá, ha összmagyar célként kivonják a politika napi csatározásainak témaköréből. A nemzetopciót esetleges belső ellenzői felé kell megvédeni. Ez kizárólag az ország új alkotmányában való kodifikáláson keresztül képzelhető el. Az ország alkotmánya hatótávolság szempontjából globálissá nőne, mert minden magyarra kiterjedne. Globálisak már ma is azok a kulturális lehetőségek, amelyekkel a magyarság rendelkezik. Mennél inkább válik a kultúra, a tudás a jövő meghatározó hatalmi formájává, annál fontosabb ezt a potencialitást kihasználni. A magyar kultúrnemzet érdekeit az újraszervesedés és az euroatlanti integráció mellett az állandó intenzív tudásfejlesztéssel, a tudásközpontú nemzetfejlesztéssel kell kifelé érvényesíteni. Úgy ítélem, hogy ez is részévé kell, hogy váljon az új magyar alkotmánynak.
Az alkotmányok az ország és a politikai rendszer definiálása mellett a nemzet és tagjainak definícióját is tartalmazhatja a német alkotmány mintájára. Minden közösség a meghatározó (definitorikus) minőségének függvényében határolja el tagjait a nem-tagoktól. Az etnokulturális nemzetek esetében (mint a magyar) is így van. Ezek szerint minden magyar tagja a nemzetnek. Magyarnak minősül az, aki magyar eredetű, kultúrájú és vállalja nemzeti hovatartozását.[25]
Magyarország minden magyar hazája.[26] Minden magyarnak született joga a magyar állampolgárság.[27]
A magyar adófizető a közteherviselésből adódó jogainak érvényesítése miatt, valamint a határon túliak indokolatlan és nemzetérdeket sértő méretű betelepítésének megelőzése érdekében, a magyar állampolgárság kettős mélységű lenne[28]: honi állampolgár (magyarországi adófizető – teljes jogú) és külhoni (nem magyarországi adófizető – korlátozott jogú). A külhoni állampolgár jogosult lenne útlevélre, de korlátozott maradna a honosítása. Úgyszintén korlátozottak és/vagy feltételekhez kötöttek lennének a munkavállalási, egészségügyi lehetőségei az anyaországban. A külhoni magyar állampolgárok honosítása a magyar állam szükségei szerint történne, vagy a külhoniak veszélyeztetettsége esetén, kötelezően és preferenciálisan menne végbe.
Az új nemzetstruktúra a hatalom politikai vonalát követve szubszidiáris lenne:
– az anyaország parlamentje kétkamarás, felsőháza regionális alapon szerveződik (pl. a hárommegyés régiók modellje szerint),
– az utódállamokban élő nemzetrészek általános, egyenlő, közvetlen és titkos választással megválasztják diétáikat,
– a diéták kinevezik képviseletüket az országuk parlamentjeibe, valamint az anyaország felsőházába (a külhoni szenátorok szavazati joggal bírnak a közösségüket – területüket, régiójukat – érintő kérdésekben és konzultatív joggal minden egyéb kérdésben),
– az anyaország parlamenti frakciói megfigyelőket delegálhatnak a diétákba.
Úgy ítélem, hogy a szubszidiáris nemzetstruktúra kellőképpen érzékelhető a fent vázolt tézisekből. Az alábbiakban a tudásközpontú nemzetfejlesztés lehetséges alkotmányos téziseit villantom fel.
A tudásnövelés és az alkotókészség fejlesztése a civilizációs fejlődés alapja, az emberi tudás és alkotás a legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és katalizátora. A jövő társadalmai hatékony működésének és javuló életminőségének alapja a tudásszint emelése. Az egyén szempontjából a legjobb szociális segély a rugalmas kompetenciaváltás és -növelés lehetőségének szavatolása. A fentieket is figyelembe véve, a magyar állam minden rendelkezésére álló eszközzel bátorítja az egész magyar nemzet tudásszintjének folyamatos emelését, valamint alanyi jogon biztosítja minden kiváló tehetségének (születési helyétől függetlenül) a legmagasabb szintű képzését.
Az új alkotmányt éppenséggel az egész nemzetre kitágult politikai hatótávolságára való tekintettel az egész nemzetet képviselő alkotmányozó nemzetgyűlés kellene megvitassa és elfogadja. Elfogadása után a politikai súlypontok megváltoznának, a külpolitikaiak is. Az új helyzetnek megfelelő külpolitikai súlypontrendszer a bevezetőben tárgyaltaktól eltérően a következő lenne: magyar nemzeti integráció (tehát a határon kívüli nemzetrészek szervesítése az anyanemzettel) – euroatlanti integráció – jószomszédi viszony.

10.  Összegzés

Az Antall- és a Horn-kormány külpolitikai súlypontelosztása mögött komoly paradigmális szintű ellentét feszül. A szembenállás a kommunista időszakhoz fűződő "kismagyar" világkép és a szerves összmagyar tudat és szándék között máig is kitapintható. A belpolitikai realitások ma még olyanok, hogy a trianoni diktátum által megcsonkított ország perspektívája az egész nemzet ügyével szembehelyezhető valós alternatívaként jelenik meg.[29] Igaza van Kövér Lászlónak, amikor a magyarországi hideg polgárháborúról beszél. A magyar politikai elit még nem döntött ebben a kérdésben. A döntés sürgős, mert idővel a megosztottság mélyül és a politikai kurzusok kiszámíthatatlansága nő.
A két lehetőség közül az országopció triviális. Egyenértékű a határon túli magyarok csendes feladásával. Ez esetben a magyarok eltűnése évezredes szülőföldjükről (az elvándorlás, a természetes asszimiláció és a monarchia utódállamainak agresszíven magyarellenes beállítottságú[30] politikája folytán) csak idő kérdése. Az ország szempontjából e megoldás pillanatnyilag a legolcsóbb. A jövőben viszont, a kultúra és tudás évszázadában, a tudáselitet kitermelő bázis[31] csökkenése, valamint a specifikus, tájhoz kötött magyar kultúrák eltűnése hatalomcsökkenést, illetve kárt jelent az ország számára is. A dilemma megoldása meghaladja a puszta adminisztráció (normális törvényhozás) döntésszintjét. A megoldás alkotmányos rendezést igényel.
Az ország számára a kontinentális integráció középtávon relatív védettséget nyújt a globalizmus negatív hatásaival szemben. Ennek ára az állam szuverenitásának csökkenése. A légies belső határokkal rendelkező integrált Európán belül a kulturális hovatartozás jelentősége nő. Az információ és kommunikáció forradalma a tudáshatalom és a kultúra primátusát hozza a nyers erővel és a pénzhatalommal szemben. Ezáltal a nemzet, hatalmi lényegét tekintve, a politikai dimenzióból a kulturális dimenzió felé tolódik. A kultúrrokonság jelentősége növekszik. A nemzetállam egyszerre lesz (lefelé) "etnikaibb" és (felfelé) integráltabb a rokon kultúrkörön (civilizáción) belül.
A kommunizmus bukását követően az addiginál is jobban kidomborodik a nyugati (individualista és liberális, kollektívfelelősség-fóbiás, konzumorientált és hedonista) metaparadigma képtelensége az objektív módon létező hitigény kielégítésére. Ezért a vallások reneszánsza mellett világszerte nő a nacionalizmus és etnocentrizmus. Az állam funkciója tehát nem (a globalista prédikátorok által terjesztett) kultúrsemleges adminisztráció, hanem ellenkezőleg. Az állam hivatott arra, hogy pl. a spontán módon feltörő kohéziós igény vadhajtásait nyesegetve, e társadalmi energiákat a társadalom önnön erősítésére alkalmazza. A jövőben az állam védelmi és gazdasági szabályzó szerepe fog csökkenni (nem utolsósorban az integráció által), ezzel szemben a kulturális és nemzetépítő funkció válik elsőrendűvé. Ezért alkotmányos szintűvé kell emelni a tudásközpontú nemzetfejlesztés elvét.
A tárgyalt világtrendeknek teljes mértékben megfelel az, hogy az ország (euroatlanti integrációja mellett) állampolgárságát kiterjessze az egész magyarságra. Ebből egy szubszidiáris nemzetstruktúra eredeztethető úgy, hogy a határon túli nemzetrészek demokratikusan megválasztott képviselői a magyar felsőházban szavazati jogot kapjanak a közösségeiket érintő kérdésekben és konzultatív jogot minden más kérdésben.
Az ország külpolitikája így részben a nemzet belpolitikájává válna, ami a bevezetőben tárgyalt súlypontok fontossági sorrendjének a módosulását is eredményezné. A következőképpen: határon kívüli nemzetrészek integrálása, euroatlanti integráció, jószomszédi viszony.

Irodalom
1. Borbély Imre: A nemzetstratégia fogalmi megalapozása. Valóság 1999/1.
2. Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. Magvető Kiadó, Bp. 1986. 228.
3. Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Társadalomtudományi könyvtár, Gondolat, Bp. 1984.
4. Alvin Toffler: Hatalomváltás. Európa. Bp. 1993. 28–29.
5. Hans Peter Martin és Harold Schuman: Die Globalisierungsfalle – der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Rowolt Verlang Gmbh, Reibeck bei Hamburg 1996.
6. Der Spiegel 1996/4.
7. Der Spiegel 1996/20.
8. Árva László és Diczházi Bertalan: Globalizáció és külföldi beruházások Magyarországon. Kairosz Kiadó, Növekedéskutató, 1998.
9. Economist 1996. július 20.
10. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Kiadó, Bp. 1994.
11. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa Kiadó, Bp. 1998.
12. Borbély Imre: Egy minőségi magyar paradigma. = Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén. Magyarok IV. Világkongresszusa.

Megjelent a Magyar Kisebbség 1999/1-es számában.


[1] A demokráciák "normális" működése feltételezi a politikai szereplők konszenzusát (vagy kvázikonszenzusát) a legalapvetőbb nemzeti kérdésekben.
[2] Gondoljunk csak a banánköztársaságok esetére vagy pedig a néhai kominternista politikára.
[3] Köztudottan a varsói egyezmény országainak kominternista kötelességük volt a katonai-politikai szövetségesek irányában a jószomszédi viszony ápolásának szólamait imamalomszerűen ismételni.
[4]Ausztria magatartásával szöges ellentétben állt Hornék viszonyulása. Emlékezetes Kovács László külügyminiszter fejtegetése, amikor a jószomszédi viszony sarkalatosságát védte. Szerinte Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a jószomszédi viszony prioritásos kezelését feladva a határon túli magyarok érdekében a nyomásgyakorlás eszközéhez folyamodjon. Indoklása: "azért nem, mert Románia erősebb Magyarországnál és emiatt e politika hatástalan maradna, Szlovákia viszont gyengébb és ezért a nyomásgyakorlás nem lenne lovagias".
[5] Kevesebb kisebbség – kevesebb probléma Európában.  
[6] Az autonomista-nemzeti politikus célja közösségi (és szövetséges) hatalmat kiépíteni a többségivel szemben, valamint a legmesszebbmenő szervesedés az anyanemzettel. A kollaboráns az elnyomó hatalom részévé kíván lenni. Az előbbire példa a dél-tiroli elit, amely sikerrel megőrzött németajkúnak és politikai önigazgatáshoz juttatott egy kétszázhetvenezres (mindmáig tiroli–osztrák identitású) nemzeti közösséget. Ezzel szemben a kollaboráns elzász-lotaringiai elit politikai opciója nyomán, negyven év alatt elfranciásodott az 1,3 milliós, eladdig német ajkú közösség.
[7] Eltérően Lengyelországtól vagy a néhai Csehszlovákiától, a magyarországi bolsevik hatalom kezdettől fogva elsődlegesen a proletár internacionalizmus meggyőződéses híveinek moszkovita csoportjából toborzódott. Őket a megszálló imperialista nagyhatalom "volt kénytelen" pozícióba juttatni, hiszen maguktól erre képtelennek mutatkoztak és a társadalomba jobban beágyazott számottevő kommunista erő akkortájt az országban nem volt. Az új hatalmasok (elenyészően kevés kivétellel) semmilyen lelki szállal nem kötődtek a kényükre került nemzethez – sőt "az utolsó csatlós nép" ellen úgymond "jogos" ellenérzéseket tápláltak. Ezek az ellenérzések tetten érhetők az egész káros tevékenységükben. A legmaradandóbb kárt az elnemzetlenítő kultúrpolitikájuk okozta. 1956 után Kádárék (már legitimációs kényszerből is, hiszen "internacionalista" segítséggel jutottak hatalomra) folytatták a nemzetérzés kigyomlálását, a szabadságvágy elzsibbasztását és helyébe az országhatárhoz idomuló kismagyar életforma-sovinizmust igyekeztek ültetni. Ez a kirekesztő érzület minden ellen irányult, ami még távolról is veszélyeztetheti az anyagi jólétet, vagy pedig a közöny langymeleg kényelmét a szolidaritás felelősségével zaklatná. Az életforma-soviniszta indulat irányult 1980-ban a lengyel testvérnép ellen, amikor az a vörös totalitarizmust igyekezett lerázni ("sztrájk helyett inkább dolgoznának"), és ugyanez irányul 1990 óta a határon kívül rekedt nemzetrészek ellen, miközben azok az etnokrata béklyóktól igyekeznek szabadulni ("maradjanak otthon és ne annyit ugráljanak, mit magyarkodnak annyit...lássák már be...!"). Az önamputációs országpolitika választói bázisa éppen ez az átöröklött életforma-soviniszta réteg. Megjegyzendő, hogy a késő kádári korszakban létrejött és hatalomba helyeztetett egy, a proletár internacionalizmusnak megfelelő, szublimáltabb, "nyugatosabb" nemzetfölöttiségnek (a később színeváltó) hordozója. A kádári kultúrpolitika végül is sikerrel kinevelt egy balos, nemzetsemleges vagy éppenséggel nemzetellenes, gyökértelen vagy gyökereit egyszerűen csak tagadó értelmiségi réteget, amely napjainkban is a magyarországi kultúr- és médiahatalom kulcspozícióit birtokolja.

[8] Az ukrán–magyar alapszerződés aláírása ennek a politikának ellentmondani látszik. A naiv (vagy ha úgy tetszik dilettáns) politikai cselekedet mindenesetre egyedi maradt az MDF további kormányzása alatt. Ennek dacára olyan precedenst teremtett, amelyet aztán a Horn-kormány bőségesen kihasznált.

[9] E kérdések demokratikus szempontból valósak (dogmatikailag nincsenek eldöntve). Nemzeti szempontból viszont pusztán retorikusak.
[10]A relatív szükségletek azok, amelyek túlmutatnak a puszta megélhetésen. Ide tartoznak a kulturális és hedonista szükségletek.
[11] A spirituális szükségletek felölelik az egyén szabadságigényét, valamint közösséghez kötött igényeit: pl. a szimbolikus szükségleteket, az együvé tartozás igényét, az elismerés, szereplés, tisztelet, fontosság stb. igényeit, valamint a hitigényt (a világi kapaszkodók, hitek igényét éppen úgy, mint a transzcendencia létének és annak megélésének igényét).
[12] A dzsihádra szocializált mohamedán társadalomban az erőszakos vallási expanziót szolgáló (a személyes szabadságot esetleg megnyirbáló) paradigma feltehetően nem vált ki különösebb ellenállást.
[13] A perzsa sah bukását eme inkompatibilitásnak köszönhette. Az általa szorgalmazott (paradigmális) modernizációt nem választotta le az azzal (tudatos beavatkozás híján, normális módon, együttjáró) nyugatosításról. A nyugati életvitel viszont szöges ellentétben (metaparadigmális inkompatibilitásban) áll a síita iszlám által kitermelt mentalitással és értékrenddel (metaparadigmával).
 Szent István mindenekelőtt az akkori metaparadigmát kellett, hogy forradalmasítsa – az őshit és a bizánci ortodox rítusú kereszténység helyettesítése a nyugati római katolikus hittel. Köztudottan ez csak nehezen, külföldi segítséggel és extrém erőszakkal, több évtizedes belháború óriási véráldozata árán sikerült. A paradigmális változtatás – törzsszövetségből központosított királyság – csak ez után (illetve ezzel párhuzamban) vált lehetségessé.
[14] Az ország-opció esetében a már említett életforma-soviniszta réteg, amelyet a nemzetellenes kominternista kultúrpolitika termelt ki, rendkívül hasznos legitimációs bázisként szolgálhat. Ugyanaz a tömeglélektani imprinting (ami ezt a réteget motiválja) a nemzetopció esetében nem egyéb káros és feltétlenül eltávolítandó metaparadigmális salakterméknél.
[15] A PLO (mint a palesztin nép képviselője) évtizedekkel a palesztin autonómia előtt már kvázialanyi jogot élvezett. A kurdok és tibetiek politikai képviselete viszont máig sem
[16] Kétségtelen, hogy Dél-Amerikában, Ázsiában vagy éppenséggel Afrikában a fejlődés gyökeresen más formákhoz vezethet, de ez a tárgyalt téma szempontjából irreleváns.
[17] Oroszország befolyásának lehetősége (az ország NATO-tagságának köszönhetően) csak egy kontinentális katasztrófa esetében képzelhető el, tehát mérlegelésünk szempontjából irreleváns.
[18] Egy egész sor multinacionális vállalat tőkeforgalma meghaladja a kis államok háztartását.


[19] A kulturális egyencsatolás jelen van a tárgyi környezet uniformizálásában, a világcégek és termékeik szimbólumdominanciájában éppen úgy, mint az elektronikus világmédiák tematikai, axiológiai és hermeneutikai egyszínűségében.
[20] A globalizálódó tendenciák legfőbb katalizátora az, hogy a Föld egyes részein adó-és vámparadicsomok léteznek, másutt a nyersanyag- és munkaerő-paradicsomok nagyok, és ismét más égtájakon a felvásárlóerő sokkal nagyobb stb. E különbségek uniformizációja eltünteti a globalizáció legfontosabb gazdasági motivációját
[21] Az emberiség eddigi legnagyobb, egyetlen gnosztikus célt szolgáló információs adatbankjának létrehozásán dolgoznak jelenleg – az ember genetikai kódjainak térképén. Ez a – mind a tudásgyarapodás, mind a jövőformálás szempontjából ma még csak körvonalakban felbecsülhető óriási jelentőségű – kutatómunka az informatikában elért feldolgozó kapacitások nélkül a szó legszorosabb értelmében kivitelezhetetlen lenne.
[22] Ezen előnyöket Kína már régen élvezi. Japán, felismerve a hatalomkiterjesztés e lehetőségét, erőfeszítéseket tesz egy világméretű japán etnikumú diaszpóra létrehozására.

[23]Pl. értékrend (esetleg csak részleges) meghatározása, transzcendens szükségletek ébresztése és kielégítése, a vágyak befolyásolása, a kollektív öröm és bánat tárgyának meghatározása.
[24]Ilymódon például a több generáción át már ateista beállítottságú nyugat-európai családok természetszerűen a nyugati keresztény értékrend szerint élnek és azt örökítik tovább.
[25]Európa legnagyobb hatalma, Németország is hasonlóan definiálja a nemzethez való tartozás kritériumait.
[26]Ez a tétel nem zárja ki azt, hogy más etnikum szülöttei is letelepedhetnek az országban.
[27] Ez a tétel is német mintát követ, de Horvátország, Izrael és Bulgária is kiterjesztette az állampolgárság jogát minden nemzettársra. A tétel nem zárja ki azt, hogy az ország területén szülöttek, humanitárius okokból itt letelepedôk, vagy ha a nemzetérdek úgy kívánja, más etnikum szülöttei ne kaphatnának magyar állampolgárságot. Izrael sokkal szigorúbb: csak zsidó vérû ember válhat teljes jogú állampolgárrá.
[28] Brit minta.

[29]Ez elképzelhetetlen lenne olyan egészséges tudattal rendelkező nemzetek esetében, mint a francia, ír vagy lengyel.
[30] Ausztria és Szlovénia nem tekinthető magyarellenesnek, Ukrajna és Horvátország nem agresszíven az. (Ukrajna mind a monarchia, mind pedig az orosz birodalom utódállama.)
[31]Nem mindegy, hogy a tudáselit 15 vagy 10 milliós népességből kerül ki.

No comments:

Post a Comment