Szubszidiáris nemzetstruktúra és tudásközpontú nemzetfejlesztés paradigmája, és annak korlátai

Borbély Imre a Magyarok Világszövetsége Nemzetstratégiai Bizottságának elnöke, majd Drábik János mellett társelnöke volt 2017. január 29.-én bekövetkezett haláláig.

E minőségében tartott előadást a 2012-es Világkongresszus nemzetstratégiai szekciójában. Az ott elmondottak szerkesztett változata az alábbi írás. Nem egy könnyű szöveg, de rendkívül tömör, tartalmas, elgondolkodtató és jövőbe mutató.

Megéri rááldozni egy-két órát. (BZSA)

(Az elnökségi asztalnál a 2003-as MVSZ küldöttgyűlésen)

Szubszidiáris nemzetstruktúra és tudásközpontú nemzetfejlesztés

paradigmája, és annak korlátai

(A 2008-as Világkongresszuson, a Radványi Jenő Borverseny bíráival)

A trianoni békediktátum mindmáig meghatározóan és kizárólag negatív módon hat a magyar nemzet életére, változatlanul beárnyékolja a nemzet jövőjét. Emiatt elvileg sem létezhet olyan magyar nemzetpolitika, amely megkerülheti e kérdéskört

A dolgozat célja egy eurokonform elvi megoldás felmutatása, amely lehetőséget teremtene a magyar nemzet szétszakítottságán politikai, jogi és állam-strukturális szinten túllépni. Az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott meg­ha­tá­ro­zá­sok­ból és a re­a­li­tá­sok­ból ki­in­dul­va, a nem­ze­ti szem­pont­ból op­ti­má­lisnak tűnő konk­rét meg­ol­dás kör­vo­na­la­zá­sa: a XXI. század belátható gazdasági kulturális és hatalmi trendjeinek megfelelő, reális megvalósítási eséllyel bíró magyar nemzeti egység-paradigmát megrajzolni. Ez az egységparadigma egy újszerű szubszidiáris nemzetstruktúrát tartalmaz, valamint megjelöli a magyar politika sikerességének alapját képező erő létrehozásának kézenfekvő forrását: a tudásközpontú nemzetfejlesztést.

A gondolat először 1994-ben vált publikussá, „Gyarapodó magyarság – Támpontok egy dinamikus magyar paradigmához” című vázlat formájában, amely egy sor nemzetpolitikai konferencia vitaindító irataként szolgált. A konferenciák Kolozsváron, Székesfehérváron és Zentán zajlottak 1994 és 1996 között, a temesvári INTERCONFESSIO, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, a székesfehérvári társaságok Vörösmarty Társaság valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Kör szervezésében. Az elhangzott előadások zömét tömöríti a „Magyar Jövőkép, egy minőségi magyar paradigma” című kötet, mely az MVSZ és a székesfehérvári Vörösmarty Társaság közös kiadásában /1./ 

A vázolt egység-paradigmát más reális nemzetpolitikai alternatívával való összehasonlítás módszerével vizsgáljuk. Az összehasonlítás két lényegi paradigmális kritérium szemszögéböl tesszük:

1. Először is a magyarlakta élettér szempontja. Konkrétan azok a területrészek, amelyeken a magyar politikai szuverenitás akkora foka valósul meg, hogy az a magyar élet biológiai és kulturális reprodukcióját szavatolja.
2. Másodszor az elszakított magyarság számbeli alakulásának várható tendenciája.

Ez a két szempont a közösségi lét anyagi, kulturális és működés fejlődési keretét kellőképen szintetizálja .

És van egy megkerülhetetlen metaparadigmális vetület, (a viszonyulás-kultúra fejlődése, a nemzet lelkére gyakorolt hatás), az önazonosság, a nemzeti szolidaritás, a közösségi mobilizálhatóság várható alakulása, amelyet a vázolt alternatívák összevetésekor szem előtt kel tartanunk

Összesen négy nemzetpolitikai modellt vizsgálunk. Ezek élesen eltérnek egymástól – teljesen különböző nemzeti létkeretet eredményeznének. A modellek közül három euro-konform tehát elvben megvalósítható. A negyedik a Horthy-korszakban megvalósult. Nem képezik a vizsgálódás tárgyát az olyan életszerűtlen elképzelések mint a nemzet kollektív önfeladása, az ország felosztása a szomszédjai közt, a az elvándorlásunk Madagaszkárra.  Ha ezeket a létkereteket gondolatban egy tetraéder hegyeire helyeznénk el, akkor a mai konkrét létünk ebben a tetraéderben helyezkedik el.

1. A figyelmen kívül hagyás politikája.

A nulla-megoldás.

A trianoni diktátum hatásainak kezelésében a nulla-megoldás (ha a politikai látszattevékenység formáját ölti is) de facto a kommunista amputációs politikának a jelen játékszabályokhoz igazodó folytatása. Nem egyéb, mint hallgatólagos hozzájárulás az elszakított nemzetrészeken végrehajtott önazonossági és kulturális eutanáziához (magyarul: “szép halálhoz”). Tüneti kezelés, amely mindössze azt célozza, hogy az amputációs fájdalmakat a tűréshatáron innen tartsa. A magyar politikum egy bizonyos része híve ennek a politikának és midőn a főhatalmat birtokolja, gyakorolja is. Ennek a politikának eszköztára gazdag, ám hatásirányát tekintve három csoportba osztható.

1. E politika először is felfelé irányul, a nyugati “elöljáróság” felé. Ezt kívánja arról biztosítani szüntelen, hogy itt nem lesz baj, senki sem irredenta, senki sem kíván még békés úton sem határmódosítást. (Ezt a célt szolgálták az alapszerződések.) Továbbá, hogy a határon túli magyarok autonómia-követelése nem veszélyes össz-magyar akarat, hanem mindössze a természetes módon, sajnos mindenütt Európában jelentkező, radikális csoportok magyar megfelelőinek, végső soron elhanyagolható álma.

2. Másodszor befelé, Magyarország lakossága felé a nemzeti érzelem további rombolásában és a határon túli nemzetrészek elleni látens uszítás politikájában tapintható ki.

3. Harmadszor kifelé, az érintett nemzetrészek felé, az időhúzás politikája érvényesül: a figyelemelterelés, a látszatcélok (politikai "gumicsontok") felmutatása, a lényegi probléma megnevezése és képviselete helyett, a legkülönbözőbb lényegtelen, de könnyen teljesíthető problémák újabb és újabb listájának felmutatása, a lényeget érintő politikai célok lejáratása, valamint a lényeglátó politikusok hiteltelenítése, peremre szorítása.

Ez a politika a nemzetstratégiai kritériumok fényében az összes közül a legkedvezőtlenebb: minimalizáló hatású mind a magyar élettér, mind pedig a határon túli magyarok számbeli gyarapodási esélyei tekintetében. A határon túli magyaroknak a nemzettel szembeni igényeit és emberi méltóságát semmibe veszi – ennél fogva lelkileg romboló hatású.

A nulla-megoldásnak mindazonáltal vannak bizonyos „előnyei”, amelyek a politikusok számára vonzóvá teszik: a nulla-megoldás könnyen keresztülvihető, hiszen az anyaországi társadalom egésze évtizedeken át erre lett tömeglélektanilag előkészítve. Kényelmes, a jelen nemzetközi környezetben elfogadott, sőt mosolyogva megdicsért álláspont. Pozitív külföldi média-visszhanggal kecsegtet. Rögtöni sikerélményt nyújt a vezetőknek és megnyugvást az őket követő, a kommunizmus által infantilizált, és ebben az állapotban megrekedt társadalmi szegmensnek.

2. A problémaforrás megszüntetésének politikája.

A határrevizió.

A Horthy-korszak sikeresen kivitelezett határrevíziós politikája képezi a kommunista-internacionalista gyökerű nulla-politikának ellentétét. Ennek az irredenta politikának a célja a magyar élettér és az állam által integrált magyar lélekszám maximalizálása volt. A határon túliak nem a politikának eszközét, hanem célját képezték. Az eredményes revízió hatására az egész nemzet lelkileg újjászületett.

A siker rövidéletűsége nem a magyar politikai célok és eszközök helytelenségére, nem is az akarat és tudás hiányának számlájára írhatók, hanem a magyar politikum hatalmát messze meghaladó történések számunkra kedvezőtlen alakulására.

Viszont a történelmi jog elévülhetetlen. A határrevízió magyar követelésének morális megalapozottsága, jogossága, azóta sem változott, és e tekintetben a jövőben sem változhat semmi.

Sőt. Az utódállamok hozzáállása az egykor megkapott területekhez továbbra is felelőtlen, még mindig magán hordozza az orgazda kapkodva lefölöző attitűdjét. Gazdasági politikájuk egésze pedig nem egyéb állandósult csődpolitikánál. Az utóbbi évtizedek tapasztalata arról szól, hogy a kis-antant államainak jogfelfogása és gyakorlata távol áll a jogállamiságtól – az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesülése terén messze elmaradnak Magyarország mögött. Ebből az adódna, hogy Trianon legalább is részleges revíziója jobb helyzetet eredményezne a mostaninál.

A nyugati világ felett uralkodó anglo-amerikai-izraeli hatalmi konglomerátum, valamint az eme államszövetséggel hatalmát szimbiózisban gyakorló finánctőke nem érdekelt az általuk (a háború győzteseiként) létrehozott status quo-t megbolygatni.  Eme hatalmi komplexum közvetve és közvetlenül is leküzdhetetlen akadályt képez a magyar határrevízió felé tett bármilyen kis lépés előtt is.

3. Az elszakított nemzetrészek a magyar állam oltalmába vonása.

A Kárpát medencében országhatáron kívül élő magyaroknak

az anyaországba való betelepítése.

Az elszakított magyarságnak "az anyaországba való betelepítése" tulajdonképpen az áttelepülés jogi megkönnyítésére, az áttelepülést serkentő propagandára és szervezésre szorítkozna. Az áttelepülés maga természetesen önkéntes lenne. Bár kevésé valószínű, hogy pl. a székelység teljességgel elhagyja szülőföldjét, az a tény, hogy mind a németség mind a zsidóság 95% elhagyta Romániát elegendő érv ahhoz, hogy ezt a forgatókönyvet, mint a kiinduló problémánk elvileg lehetséges megoldását vizsgáljuk.

A megoldás mellett számos érv sorakoztatható fel:

-                      Magyarország népsűrűsége pl. Németországéhoz képest csekély, tehát sokkal nagyobb lakosságnak tudna életlehetőséget biztosítani, mint amennyivel rendelkezik.

-                      Domborzati adottságai miatt könnyen betelepíthető,

-                      Ha tekintetbe vesszük a demográfiai tendenciákat, könnyen kiszámítható, hogy ha nem áll be drasztikus változás a magyar népesség szaporulatában, egy pár évtized alatt az anyaország (magyar) lakosságának csökkenése kiegyenlíti a határon túliak számát. Tudni kell, hogy a demográfiai trendek rendkívül nehezen változtathatók.

-                      Bármilyen más eredetű bevándorlóhoz képest a külhoni magyar okozná a legkisebb kulturális feszültséget a nyelvismeret, azonos értékrend, munka-étosz és a vallásazonosság révén. (Köztudottan az Európai Közösség országaiban az idegenekhez kötődő problematika a betelepültek asszimilációs készségének és képességének függvénye.) Az áttelepülő magyarok, az eddigi tapasztalat szerint is rögtön munkához látó, jól képzett és fegyelmezett munkaerőként vizsgáztak.

-                      A határon túli magyarság teljes áttelepítése az anyaországba jelentősen csökkentené a régió etno-kulturális feszültségszintjét. A Kárpát medencében Trianon óta jelenlevő feszültségforrására lenne ez egy non-konfrontatív, szomszédbarát, kooperatív és végérvényes feloldási módozat.

Az áttelepítés célzó politikának várható negatív hatásai:

-                      A szimbolikus dimenzióban, a trianoni határok mögé történő visszavonulást a nemzet a történelem elkövetkező évszázadaira kisugárzó vereségként élné meg.

-                      Politikailag a magyar defenzívát - történelmi tapasztalat szerint - a szomszédok offenzív lépésekkel "honorálhatnák".

Leszögezhető, hogy a külhoni magyarság tervszerűen végrehajtott áttelepítése esetén, nem valószínűsíthető semmiféle katasztrófa-szcenárió. Az áttelepítés keresztülvihető és a magyar nemzetpolitika egyik reális alternatíváját képezheti. A határon túli magyarság áttelepítése kétségtelenül az érintettek önazonosságának megőrzése szempontjából a maximális biztonságot, a gazdasági boldogulásuknak pedig a legnagyobb esélyt nyújtaná. Nemzetpolitikai szempontból ez a megoldás létszám-konzerváló, viszont a Kárpát medencében a magyarok lakta életteret minimalizálja a létező államterületre.

4. A határmódosítás nélküli részleges politikai egységesülés alternatívája –

Szer­ző­dé­ses, szubszidiáris ma­gyar nem­zet­szer­ke­zet

A magyar nem­zet­ál­lam ha­tá­ra­in kí­vül élő nem­zet­ré­szek a sza­bad tár­su­lás és aka­rat­nyil­vá­ní­tás jo­gán lét­re­hoz­zák de­mok­ra­ti­kus po­li­ti­kai kép­vi­se­le­tü­ket, a nem­zet­ál­lam pe­dig eme tes­tü­le­tek­nek part­ne­ri kom­pe­ten­ci­át ad.

Az EU-n belül, a érvényben levő uni­ós pa­ra­dig­ma négy alap­gon­do­la­ta:

1. a szer­ző­dé­sek rend­sze­re, mint a szö­vet­sé­get össze­tar­tó jo­gi alap,
2. a szubszidiaritás, mint a ha­tal­mi kom­pe­ten­ci­ák rendezőelve, amely töb­bek kö­zött ép­pen eme kom­pe­ten­ci­á­kat be­vált­ha­tó­vá te­szi, a va­lós ha­tal­mat biz­to­sít­ja, (A szubszidiaritás min­den fö­de­ra­tív és (bizonyos) kon­fö­de­ra­tív szer­ke­zetek alap­ve­tő kom­pe­ten­cia-le­osz­tó el­ve.

A szubszidiaritás elve feltűnik Aristotelésznél (I. e. 384 – i. e. 322) , Hippói Szent Ágostonnál, (354 –430 (Hippo Regius,)) és Aquinói Szent Tamásnál (1224 -1274) akik körülírják,

Wilhelm Emmanuel von Ketteler Mainz-i püspök (1811-1877) nevezi elsőként az elvet subszidiaritásnak.

A Quadragesimo anno „subsidiarii officii principium...” pápai enciklika (1931) szerint:

„A társadalomelmélet szilárd és örök érvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges. Ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”

3. a jog­ál­la­mi­ság, mint leg­főbb mo­rá­lis princí­pi­um, va­la­mint
4. a mo­dern, al­kot­má­nyos de­mok­rá­cia, mint le­gi­ti­má­ci­ós bá­zis.

A fenti négy alapgondolat összefügg: A mo­dern, al­kot­má­nyos de­mok­rá­cia a jog szup­re­má­ci­á­ját fel­té­te­le­zi. Ez vi­szont a po­li­ti­kai le­gi­ti­mi­tás és dön­té­si me­cha­niz­mu­sok át­lát­ha­tó­sá­gát igény­li. A szer­ző­dé­sek rendszere eme átláthatóság egyik alapvető eszköze. A szerződés dokumentuma az alkotmány.

A.    A szer­ző­dő fe­lek

A nem­zet reintegrációs szer­ke­ze­té­nek szer­ző­dé­se­it ér­te­lem­sze­rű­en a nem­zet Tri­a­non és Pá­rizs ál­tal mes­ter­sé­ge­sen lét­re­ho­zott ré­szei, va­la­mint a ma­gyar ál­lam köt­né meg. A ré­szek szer­ző­dé­ses rep­re­zen­tá­ci­ó­ját de­mok­ra­ti­ku­san meg­vá­lasz­tott tes­tü­le­tek lát­nák el. Ezek lét­re­jöt­te ele­get tesz a kö­zös­sé­gi au­to­nó­mia leg­ala­cso­nyabb (sze­mé­lyi­nek ne­ve­zett) fo­ká­nak. Az au­to­nó­mia ezen fo­ka bár­mi­lyen de­mok­rá­ci­á­ban mű­köd­tet­he­tő a több­sé­gi po­li­ti­kum aka­ra­tá­tól füg­get­le­nül. Jo­gi alap­ja az egye­sü­lé­si jog. 

• A ma­gyar ál­lam. A ma­gyar ál­lam meg­te­rem­ti a nem­zet szubszidiáris egy­sé­gé­nek tár­sa­da­lom­lé­lek­ta­ni, jo­gi és anya­gi fel­tét­ele­it va­la­mint mű­köd­te­ti a lét­re­jött szer­ke­ze­tet.
• A ma­gyar au­to­nóm kö­zös­sé­gek. A nem­zet-szer­ke­zet lét­re­ho­zá­sá­hoz és mű­köd­te­té­sé­hez szük­sé­ges a nem­zet­ré­szek de­mok­ra­ti­kus ön­ar­ti­ku­lá­ci­ó­já­nak bi­zo­nyos át­lát­ha­tó ke­re­te. En­nek alap­ja a kö­zös­ség tag­ja­i­nak re­giszt­rá­ci­ó­ja. A re­giszt­rá­ció alap­ján meg­tar­tott ál­ta­lá­nos, tit­kos és köz­vet­len „bel­ső vá­lasz­tás” ered­mé­nye­ként lét­re­jön­né­nek a kö­zös­sé­gek di­é­tái. Eb­ben a fo­lya­mat­ban az anya­or­szág vá­lasz­tá­si mo­ni­tor­ing, a re­giszt­rá­ció és vá­lasz­tá­si pro­ce­dú­ra anya­gi szubszídiuma ál­tal van je­len.

B.     A szer­ző­dés tár­gya:

A szerződéses és szubszidiáris nemzetstruktúra és főbb intézményeinek megteremtése. A szer­ző­dés tár­gya a ha­tá­ron át­nyú­ló szubszidiáris nemzetszerkezet lét­re­ho­zá­sa és meg­fe­le­lő mű­köd­te­té­se. Az in­teg­rá­ló­dó Eu­ró­pá­ban elvileg el­kép­zel­he­tő­ egy szubszidiáris ma­gyar nem­zet­struk­tú­ra, egy ha­tá­ro­kon át­íve­lő ma­gyar korlátolt kompetenciájú „kon­fö­de­rá­ció”.

A nemzeti szintű politikai akarat artikulációja a szubszidiáris (állam és) nemzet-struktúra esetén

Ez a struk­tú­ra nem hor­doz­ná ma­gá­ban az ál­lam összes aka­rat-ér­vé­nye­sí­tő esz­kö­zét, de le­he­tő­vé ten­né az aka­rat de­mok­ra­ti­kus ar­ti­ku­lá­ci­ó­ját (legitim megfogalmazás és hiteles közlés) és imp­li­cit össz­tár­sa­dal­mi el­fo­ga­dá­sát. A nem­zet ez­ál­tal új­ból ab­ba a hely­zet­be ke­rül­ne, hogy sor­sát bi­zo­nyos fo­kig együtt ala­kí­ta­ná. A kö­zös po­li­ti­kai aka­rat ar­ti­ku­lá­ci­ós fó­ru­ma úgy ala­kul­hat­na, hogy az egyes nem­zet­ré­szek ál­ta­lá­nos, tit­kos és köz­vet­len vá­lasz­tá­sok­kal lét­re­hoz­nák di­é­tá­i­kat, ame­lyek de­le­gál­nák kül­döt­te­i­ket a ter­ri­to­ri­á­lis elv alap­ján szer­ve­ző­dő ma­gyar fel­ső­ház­ba. Ez már egyen­lő len­ne az ál­lam tör­vény­ho­zó ha­tal­má­nak össz-nemzeti meg­osz­tá­sá­val.

·         Az anyaország parlamentje e vízióban két kamarás lenne, melynek felsőháza regionális alapon szerveződne.

·         Az utódállamokban élő nemzetrészek általános, egyenlő, közvetlen és titkos választással megválasztják diétáikat.

·         A diéták kinevezik képviseletüket az országuk parlamentjeibe, valamint az anyaország felsőházába.

·         A külhoni szenátorok szavazati joggal bírnak a közösségüket - területüket, régiójukat - érintő kérdésekben és konzultatív joggal, minden egyéb kérdésben.

·         Az anyaország parlament frakciói megfigyelőket delegálhatnak a diétákba.

A szubszidiáris állam nemzeti szintű politikai akaratának végrehajtása:

Az elképzelés szerint a Magyar Köztársaság elnöke a nemzet alkotmányos elnöke, az összmagyarság egységének megjelenítője. Feladata a nemzet egészének érdekképviselete.

Az elnök megválasztása vagy a területi alapon szerveződő (össz-nemzeti) felsőház kompetenciája, vagy pedig közvetlenül az szavazó polgárok választják.

Az elnöknek (pártállásától, vallásától egyéb kötődéseitől függetlenül) alkotmányos kötelessége kell, hogy legyen az egész nemzet érdekképviselete. A nemzetet itt tágabb értelemben kell felfogni: az állampolgárok összességét valamint az állampolgárságuktól megfosztott, de magyar öntudattal és kultúrával rendelkező személyek összességét jelenti.

Az elnök nemzetképviselete érvényes mind az országon belül, mind pedig a külképviseletben.

Az elnök a retorika valamint a szimbólumteremtés szintjén a nemzeti integrációt, a kohéziót és szintézist kell, hogy erősítse. Kötelessége az egyes magyar nemzetrészeket széttartó pályára állító törvények elutasítása. Mivel ez a feladatkör tágabb a mostaninál, az elnöki hivatal és jogkör bővítése elkerülhetetlen.

Az elnök integratív szerepéből következően - a jelenlegi alkotmányos hatalommegosztás újragondolásával - közvetlen elnöki fennhatóság alá kellene vonni

·         a HTMH-t,

·         a Magyarságkutató Intézetet,

·         Nemzetstratégiai Intézetet,

·         Nemzetpropaganda Intézetet,

·         valamint a Kárpátmedencei Népek Kutató Intézetét

A felvázolt nemzetstruktúra és annak alkotmányos kodifikálása azzal kecsegtetne, hogy történelmi távlatban egyszerre szolgálja a magyar nemzet egységesítését, erőforrásainak optimalizálását, miközben bizonyos mértékű pozitív választ ad az újkori magyar történelem máig ható legnagyobb traumájára, a trianoni szétszakítottságra. Mind az élettér megtartása, a lélekszám szempontjából e perspektívák kedvezőek lennének. A nemzet lelkének is gyógyírt jelentene. Teszi mindezt úgy, hogy nem ütközik az európai trendekbe és megvalósítása kizárólag a magyar politikai akaraton múlik.

A vázolt szubszidiáris nemzetstruktúra az igazságos határrevízióhoz képest csak szurrogátum – nem képez végső megoldást, hanem legfeljebb többgenerációs idő-nyereséget. A szubszidiáris nemzetstruktúra legfőbb hátránya az, hogy nem képes kivonni a határon túli magyarságot a felettük uralkodó többségi államok hatása alól.

A TUDÁSKÖZPONTÚ NEMZETFEJLESZTÉS

paradigmális (viselkedési) és metaparadigmális (viszonyulási és akarati) tere

A tudásnövelés és alkotókészség a civilizációs fejlődés alapja, az emberi tudás és alkotás, a legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és katalizátora.  Abban a  korszakban és azon környezetben amelyben nemzetünk él, a tudásnövelés nem csak az egyén születet tudásszomjának, vagy kielégítését élettervének megalapozását kell, hogy szolgálja mint ahogyan ezt a liberális doktrína hirdeti, hanem egyben a magát építő nemzet alternatíva nélküli hatalmi bázisa, akaratérvényesítésének megkerülhetetlen előfeltétele.

Ebben a gondolatmentben a tudást legtágabb értelmezésében tárgyaljuk. Nem pusztán (de első sorban) a különböző szaktudásokról van szó, hanem a társadalom belső viselkedési és viszonyulási kultúrájáról (közvetíthető szabályzó algoritmusairól) is – értsd népi és nemzeti hagyomány, törvény és szabályrendszer továbbá moralitás és vallás.

Egy közösség munkájának és védelmének hatékonysága közvetlenül függ az összetartás mértékétől.  Ez viszont többek közt annak a bizalomnak is folyománya, amit a közösség tagjai egymás iránt éreznek. A bizalomtőke tehát erőforrás. A közösség belső bizalomszintjének  növelése az igazságosság erősítése, etikai szint emelése, szabálykövetési hajlandóság biztosítása, valamint az altruizmus támogatása révén képzelhető el.

Az állam tehát mind a társadalmi paradigma: az igazságos törvényhozás, következetesség törvénykövetés biztosítása, mind pedig meta-paradigma a viszonyulás-kultúra szintjén a vallások és történelmi egyházak erősítése, a hazafias nevelés és a kultúrpolitika  révén.

A tudásközpontú nemzetfejlesztés paradigmális vetületeinek vázlata

A nemzeti  tudás-elitek

E nemzetfejlesztő irányelv alkotmányos leszögezése felvértezné nemzetünket azon kihívásokkal szemben, melyek a globálisan kibontakozó információs paradigmaváltásnak köszönhetően következnek be, de azokkal szemben is, melyek már most jellemzőek szűkebb szomszédságunkban, a Kárpát medencében.

A jö­vő­ben a nem­ze­tek döntő módon a tu­dás-elit­je­ik kon­ku­ren­cia-ké­pes­sé­gének a függ­vé­nyé­ben jut­nak majd az ér­de­ke­ik ér­vé­nye­sí­té­sé­hez szük­sé­ges kom­pa­ra­tív előny­höz. Eb­ből a köz­hely­nek szá­mí­tó meg­ál­la­pí­tás­ból fa­kad­na az al­kot­mányos elv, mely szerint a magyar állam minden rendelkezésére álló eszközzel bátorítaná és támogatná az egész magyar nemzet állandó tudásszint-emelését, valamint az az állampolgári jogosultság, amelynek megfelelően min­den ki­ma­gas­ló­an te­het­sé­ges és ma­gát ké­pez­ni kí­vá­nó magyar fi­a­tal­ az anya­gi hely­ze­té­től és szü­le­té­si he­lyé­től füg­get­le­nül a leg­ma­ga­sabb stan­dar­dok­nak meg­fe­le­lő kép­zés­ben ré­sze­sül­hessen.

A nemzeti tudás-elitek létrehozása a nemzetállam elsőrendű feladata kell, hogy legyen.

Nemzeti kultúra és kultúrharc

Már Arisz­to­te­lész /10. / az ál­lam egyik ki­emel­ten fon­tos funk­ci­ó­ját a ha­gyo­má­nyok át­örö­kí­té­sé­ben lát­ja. A nem­zet ál­la­ma meg­ha­tá­ro­zó funk­ci­ó­já­nak ak­kor tesz ele­get, ha a nem­ze­ti kul­tú­rá­nak biz­to­sít gya­ra­pí­tó ke­re­tet. A nem­zet­ál­lam te­hát ha­tal­mi esz­köz, a kö­zös­nek ér­zé­kelt kul­tú­ra vé­del­mé­re a kö­zös ér­dek ér­vé­nye­sí­té­sé­re. A nem­zet­ál­lam el­ső szá­mú ér­tel­me a nem­ze­ti kul­tú­ra szab­vá­nyo­sí­tá­sa és ál­lam­te­rü­le­tén va­ló ál­ta­lá­nos­sá té­te­le. Ese­tünk­ben azért, mert a nem­zet ha­tá­rai és az ál­lam­ha­tár­ok nagymér­ték­ben el­tér­nek egy­más­tól, a ma­gyar ál­lam ak­kor tesz ele­get meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­nek, ha nem­ze­ti kul­tú­rát nem­csak az or­szág­ban vé­di meg, ha­nem in­téz­mé­nye­sen ter­jesz­ti azt az el­csa­tolt nem­zet­ré­szek kö­ré­ben is.

A nemzeti kultúra erősítése ellentétes a anglo-amerikai-izraeli hatalmi tengely akaratával. E hatalmi konglomerátum világviszonylatban igyekszik a nemzeteket szétbomlasztani. A társadalom-tudományos kutatás befolyásolásától, a lazán egyen-csatolt világmédia segítségével történő tömegmanipuláción keresztül, a Hollywood nevével fémjelzett kultúr-konszern globális terjesztésű termékáradattal, valamint a reklámvilág által sugalt individualizmussal és egoista hedonizmussal folytatva, az egyes országok belpolitikai életének akár durva befolyásolásáig minden eszköz bevetésre kerül. Az EU-nak ebben a hatalmi igyekezetben a hajtószíj szerep jut.

A nemzet állama, amennyiben eleget akar tenni  egyik első számú létértelmének, ezzel a globális politikával fel kell, hogy vegye a harcot. A feladat nem könnyű. A magyar nemzeti állam nem csupán a kultúr-szuperhatalom külföldről érkező impulzusaival kell, hogy szembe nézzen, hanem az országon belül és kultúránkban otthonos rendkívül erős ötödik hadoszloppal is számolnia kell. A kis-entente államok ellenséges kultúrpolitikájával megütközni bár mellék-harcszíntér, de koránt sem mellékes.

Összefoglalva, a tudásközpontú nemzetfejlesztésnek, paradigmális szinten, az alábbi fejlődési irányok vonatkozásában kellene törvényes és intézményes szinten eleget tennie:

-                      A nemzeti tudás elitek fejlesztése. A létezők egzisztenciális támogatása, új generációk fokozott kinevelése 

-                      A nemzet adottságainak és legjobb haszonkulccsal kecsegtető kiemelt fejlődési irányok megszabása és szubvenciója.

-                      Az általános tudásszint emelése. Például az erre is kitérő médiatörvénnyel, a nemzeti alaptanterv fokozott szigorral történő implementálása stb.

-                      tudományos és technológiai ismeretszerzés állami szubvenciója pl. a kiemelt fejlődési irányok szakirodalmának állami fordítása és olcsó rendelkezésre bocsájtása révén. Finnország szintű internet hálózat kiépítése, stb.

-                      A tudományos és technológiai hírszerzés megszervezése.

-                      tudományfejlesztés infrastrukturális támogatása. Világszínvonalú tanulmányi-, dokumentációs- és kutatóbázisok kiépítése.

-                      A nemzeti kultúra fokozott ápolása és védelme. Államilag vezérelt kultúrharc.

-                      A magyarságtudomány előítélet mentes művelése. A paleo-genetika és kapcsolódó régészet fokozott szubvenciója.

-                      A népi kultúra, hagyományőrzés hangsúlyos állami támogatása.

-                      A rokon népek kultúrák és történelmek kutatásának állami támogatása – a kultúra-diplomácia eszközeivel is.

-                      A környező kultúrák és történelmek állami kutatása.

-                      A moralitásnövelő állami intézkedések fokozott implementálása. (pl. nulla tolerancia bizonyos bűnözési formákkal szemben)

A tudásközpontú nemzetfejlesztés metaparadigmális vetületeinek vázlata

A nemzet metaparadigmális fejlesztése, lelki építése

A nemzetépítés természetesen kulturális feladatkomplexum, de a nemzeti kultúra terjesztése annak csak egy részét képezi. A nemzetépítés kulturális dimenzióra szorítása az etnikai kultúrák megőrzésének feladatszintjét jelenti (pl. a kamcsatkai korjákok, amazonászi indiánok, a pamíri hegyi törzsek kihalástól fenyegetett kultúráinak életbe tartásának nemes, de tisztán kulturális és nem politikai feladat.)

A nemzetépítés ennél sokkal több: a meta-családi érzület ápolása, közös szimbólumok teremtése és intézményesített ápolása, a nemzeti kultúra optimális szelekciója a nemzeti tantervekben, a viszonyulás-kultúra homogenizálása.

Annak tudatositása, hogy a jelen nemzettagok akarata, cslekedetei összekötö kapcsot jelentenek az ősök és utódok végtelen sora közt

A nemzetérdek „ösztönének” létrehozása, a nemzeti immunitás felépítése és erősítése, az egységakarat politikumának genezise és mélyítése.

1. Ha a nemzetérdek „ösztönéről” beszélek, természetesen nem az ösztön genetikailag determinált kategóriájára gondolok, hanem a közös metaparadigma egyes részeinek szintézisére utalok. A jövő generációk féltése és szeretete, a haza szeretete, a közösnek érzékelt környezet féltése, az egész közösségre kivetített gyarapodási vágy, a győzelmi akarat és a kollektív siker kívánsága tudatalatti szintézisének az adott lehetőségekkel való ütköztetése az, amit nemzeti érdek „ösztönös” megérzésének nevezhetünk - lásd az érdekről szóló fejezetet.

2. A nemzeti immunitás alatt egy bizonyos metaparadigmális szűrőt, készenléti állapot és az illető viszonyulás-sztereotípia (latens reakció) kialakulását értem a nemzet meghatározó szegmentumában. A szűrő: tények és a viselkedések közvetlen szelekciója aszerint, hogy azok az ösztönösen érzett nemzetérdeket mi módon befolyásolják, illetve hozzá hogyan viszonyulnak. A készenléti állapotnak két vetülete van: az események, az érzékelt viszonyulások nemzeti szempontból való állandó elemzése és a látens reakció „melegen tartása”.  A látens reakció létrejötte: a barát-ellenség dichotómia kialakulása, a veszély-reakció kifejlődése, mobilizálás a válaszadásra, a cselekvő reakcióra.

3. Az egységakarat meta-családi szeretet érzületből fakad. A hozzákötődő politikum legfőbb eszközei az egységesítő szimbólumok és közös célra történő mobilizálás.

Összefoglalva, a tudásközpontú nemzetfejlesztés, metaparadigmális szinten, az alábbi fejlődési irányoknak kellene törvényes és intézményes szinten eleget tennie:

-                      A nemzetérzést ápoló egyházi tisztségviselők és gyülekezetek céltámogatása

-                      A bölcsőde- és óvodaprogram vonatkozásában a nemzetépítő tartalom központi megfogalmazása, annak közvetítésének rendszeres ellenőrzése és kompetencia-pontszám odaítélése. A munkaszerződések felújítása az elért kompetencia-pontszám függvényében történjen.

-                      A nemzet létkörnyezetének szimbolikus magyarítása és keresztényesítése.

-                      A rokon és baráti népekhez fűződő ismeretek bővítése és érzületek ápolása.

A vázolt paradigmális és metaparadigmális fejlesztés értelmet, erőt és pozitív tartalmat adna bármilyen nemzetstruktúra esetén. Implementálása nem függ a szubszidiáris struktúra létrejöttétől.

(Előadás után, 2012-ben a Zila vendéglőben. Az asztalon jégágyon kovászos uborka, mellette az elmaradhatatlan vodka. Ahogy apámmal mondtuk, e két entitást metafizikus kapcsolat köti össze.)