Borbély Imre: A magyar állampolgárság akadálytalan odaítélése minden azt igénylő magyarnak és az erdélyi magyar autonómia

A magyar állampolgárság kiterjesztésének Borbély Imre volt az egyik legfőbb hirdetője és elméleti kidolgozója.  E témában írt megannyi tanulmányainak egyike olvasható lennebb. 
Jobb illusztrációt nem is találhattam volna e tanulmányhoz, mint az imént meglelt 12 évvel ezelőtti fotót, melyen Patrubány Miklóssal, e gondolat másik nagy harcosával látható együtt.

  

Kántor Zoltán és Majtényi Balázs vitaindítója valószínűleg nem a gyökeresen ellentétes nézetek vitáját fogja eredményezni. (A Kárpát-medence magyar nyelvű lakosságát, a nemzeti gondolat okán megosztó hideg polgárháború miatt ezt a vitát eleve meddőnek tartom - a harcot már rég nem az érvek ütköztetésével, hanem a hatalom eszközeivel vívják.) A rendkívül szerteágazó és tartalmas vitaindító sokkal inkább termékeny gondolatbörzét hivatott eredményezni, az elképzelések csiszolását az erdélyi magyar autonómia valódi hívei sorában. A magam részéről is ehhez a várható fejleményhez szeretnék hozzájárulni. 

Vannak, akik az autonómiát olyan eszközként értelmezik, amely nemcsak az érintett nemzeti közösség önazonosságának megőrzését hivatott szavatolni, hanem annak „lojalitását” is a többségi államhatalomhoz, ami által a térség stabilitása növekedne. Sőt, újabban az autonómia arra is hivatott lenne, hogy a romániai magyarság „integrálódását”(!) segítse Románia társadalmába[1]. Az autonómia funkcióit ilymódon hígitani igyekvők azt hangoztatják, hogy a magyar állampolgárság felvétele társadalomlélektanilag eme céllal szemben hatna. A premisszát elfogadva igazuk is lenne – hiszen a magyar szálak erősödése konzerválná az elnyomott kisebbség lelki távolságtartását elnyomói iránt. (Az elnyomást itt elsősorban közösségi szinten értem.). A kérdés csak az, hogy ez kinek rossz és kinek használ. A magyarkénti megmaradást az elnyomás következetes elutasítasa, a beletörődés akadályozása biztos szolgálja – az ellentétje viszont számunkra káros. Ravasz Lászlóval szólva: „a legnagyobb vereség a világon, megszokni a rosszat”.

A lojalitásnak két dimenziója van: a törvénytisztelet szférája és az érzelmi vonatkozás.

Egyrészt eddig objektív módon senki sem kérdőjelezhette meg az erdélyi magyarság törvénytiszteletét – az jószerével magasabb szintű a többséginél. Románia stabilitását a – ha úgy tetszik a hideg, érzelemmentes, de következetes törvénytisztelet tényére alapozva - magyar részről semmi sem veszélyezteti.

Másrészt, az akarata ellenére idegen állam fennhatósága alá került nemzetrész tagjai nagyon különbözőképpen érezhetnek az elnyomó hatalom iránt: gyűlölet, megvetés, elutasítás, látszólagos beletörődés, hallgatólagos elfogadás, meggyőződésből történő elfogadás, hűség, az önmegtagadó identifikáció (azonosulás), szeretet, patriotizmus, az önön gyökerek ellen forduló prozelitizmus, fanatikus elhivatottság. A viszonyulás egyéni opció – jó esetben tudatos értékválasztás.

Az érintettek méltóságának mérlegén mérve viszont a nemzeti közösség és a többség közti viszony csak akkor nevezhető egészségesnek, ha kölcsönösségen alapul. Az autonómiáért cserében esetünkben több nem járhat, mint legfeljebb az idegen hatalom hallgatólagos elfogadása. De még ez is, a történelmi tapasztalatunk okán: fenntartással!

A józan ész szerint, ezen az eléggé semleges, alacsony érzelmi szinten a magyar állampolgárság felvétele, nyugtató hatásánál fogva, sokkal inkább a kisebbségi tűrési határt fogja emelni, nagyvonalúbbá tenné az erdélyi magyarságot, mintsem hogy még jobban távolíthatná a bukaresti hatalmi rendszertől.

A romániai magyar kommunista árulók évtizedekig iparkodtak azon, hogy a magyar nemzet lelki egységét megbontó egyfajta romániai külön önazonosságot – a „romániaiság” tudatát oltsák belénk. Tudták: ez az asszimiláció társadalomlélektani lejtőjére vinne minket. Az ilyetén céllal (öntudatunkat torzító retorikával – propagandával és különállásunkat aláásó gazdasági és kulturális jogosultságokkal) létrehozott autonómia önön létrehozásának értelme ellen fordulna. A gyermeket nem hogy kiöntenénk a mosdóvízzel, hanem önkezünkkel belefojtanánk.

Mások szerint a magyar állampolgárság jogosultságának kiterjesztése az elszakított nemzetrészekre lényegében a „zavarmentes kapcsolattartás biztosítása” miatt lehetne esetleg értelmes. Ez az MSZP-SZDSZ retorikája – hangadóik mindenkoron mindössze kapcsolattartásról beszélnek. Ugyanakkor nem mulasztják el egy egyszerűbb megoldás felmutatását (mint például a tíz éves vízumot). A nemzeti erők ezzel szemben a lényeget, a célt, a nemzeti integrációban, a gazdasági és politikai szervesülésben látják. A különbség minőségi. A kapcsolattartás biztosításához valóban elég a vízummentesség (illetve a tízéves vízum) – az integráció előfeltétele viszont a közös jogalap: a közös állampolgárság.

Az autonómia önmagában az anyaországtól nagyon távoli nemzetrészek esetében lehet megoldás (Quebec), anyaország nélküli etnikum esetében (korzikaiak, kurdok) elégtelen félmegoldás, az anyaország szomszédságában viszont semmibe, értsd: végső soron az asszimilációba vezető út. Autonómia nemzeti integráció nélkül az erdélyi magyarság számára abszurdum. (Olyan, mint a levágott végtaghoz protézistestet tervezni.) Az autonómiának esetünkben értelmet, kielégítő jövőképet csakis a nemzeti integráció adhat. Bármiféle valós nemzeti integráció – gazdasági, tanügyi, politikai – nem képzelhető el közös és általánosan elismert jogalap nélkül. A státustörvény azon bukott meg, hogy éppenséggel nem hozott létre általános elismerésnek örvendő státust (jogalapot, jogosultságot). Az egyetlen jogalap, amely semmiféleképpen sem függ más politikai akarattól, mint a magyartól az az állampolgárság – ennek odaítélése az EU csatlakozás után is az állam kizárólagos szuverenitásának hatáskörében marad.[2]

A magyar állampolgárság az integrációs híd szerepét töltené be - a híd pilléreit ez esetben az anyaország és az önkormányzó (autonóm) nemzetrész képezné. Az integráció tartalmi része, a gazdasági, tanügyi és politikai szervesülési formák képezné a híd forgalmát.

 „A kettős állampolgárság csak abban az esetben elfogadható, amennyiben a szülőföldön maradást és érvényesülést nem helyezi a másodrendű opciók kategóriájába.”  Az ilyetén, sokfelől elhangzó, megfogalmazás egy sor kérdést vet fel:

- Van-e az elszakított nemzetrészeknek eleve jogosultságuk a magyar állampolgárságra, avagy az csak a magyar állam kegyeként kerülne kiterjesztésre, bármilyen (humanitárius, nemzeti, konjunkturális stb.) meggondolásból? 

Ha létezik eleve (a priori) jogosultság, akkor a jogosultság megtagadásának esetleges alapja kellene a kérdésben kialakult disputa főcsapását képezze.

Ha nincs a priori jogosultság, akkor még mindig meg kell gondolni, hogy a magyar állampolgárságra (az aláírások százezrei bizonyítják) számottevő igény létezik. Akárhogyan: a második (magyar) állampolgárság nem lenne egyéb egy plusz szabadságfoknál, lehetőségtér-többletnél.

Lehet-e e széleskörű népi szabadság-igény megtagadása morális és a megtagadás milyen (felsőbb, fontosabb) érdekek, értékek okán történne? De vegyük sorjában.

A magyar államon kívül élő magyarok több okból is jogosultak a magyar állampolgárságra[3]:

- Származás, átöröklés okán: a legtöbb európai ország állampolgárságra vonatkozó szabályozásával analóg módon, Magyarországon a származás az állampolgári jogosultság első számú jogforrása. A ma élő magyarok elsöprő többsége magyar állampolgárok leszármazottja. Magyar állampolgárságukról illetve annak jogosultságáról soha le nem mondtak, attól igazságtalan békediktátumok, illetve kommunista egyezmények fosztották meg őket. A Magyarországról származó nyugati emigráns magyarok leszármazottai magyar állampolgároknak számítanak és letelepedés nélkül is, honosíthatják magukat (magyar útlevélhez juthatnak).

 - A méltányosság, a történelmi jog folyományaként: a mai állam létrejöttéhez és fennmaradásához a történelmi magyarság egésze egyenlő mértékben járult hozzá. A határon kívül rekedt nemzetrészek akaratuk ellenére kerültek idegen államok fennhatósága alá, és akaratuk ellenére lettek megfosztva magyar állampolgárságuktól. A méltányosság elve szerint eme jogfosztást meg kell szüntetni.

 - A nemzeti szempont szerint: minden magyar tagja a nemzetnek. A határon túli magyarok a sok évtizedes kényszerű elszakítottság dacára is ragaszkodnak a nemzet közösségéhez. Az állampolgárság ezt a létező lelki köteléket és lojalitást öntené jogi formába.

Vizsgáljuk meg eme létező jogosultság további megtagadásának nemzeti szempontú indokoltságát.

Sokan attól tartanak, hogy a magyar állampolgárság akadálytalan felvétele a magyarok fokozott ütemű elvándorlását eredményezné. Személyes véleményem ezzel ellentétes, mindazonáltal belátom: első látásra nehéz ez ellen érvelni, hiszen valóban a rendszerváltás után többen hagyták el Erdélyt, mint a Ceausescu-korban a zöldhatáron át, menekültként.

A formális logika szerint (az elvándorlók motivációit figyelmen kívül hagyva, illetve az opportunista opcióra – ubi bene, ibi patria mentalitásra - átalányosítani) a folyamatot lineárisan továbbgondolva: még kevesebb akadály még több elvándorlót eredményezne. Eme látszólagos logika erdélyi foglyai legtöbb esetben moralizálnak: „felelőtlen kijelentésként hangzik, hogy a kettős állampolgárság nem segíti elő a magyarság elvándorlását”[4]. Erre a rögtön feltoluló válasz: mivel hatástanulmány nem készült, ugyanannyira felelőtlen az ellenkező kijelentés is – tudni illik az, hogy a magyar állampolgárság elősegíti az elvándorlást (mert lehet, hogy valójában a maradást szolgálná). Megfordítva a morális lándzsát joggal kérdezhetnénk: vajon mekkora azok száma, akik éppen a magyar állampolgárság hiánya miatt vándoroltak el??!

Az anyaországi moralizálóknak mindemellett tisztázniuk kellene azt is, hogy milyen politikai célt szolgál a határon túliak adminisztratív kirekesztése ősi jogukból: a magyar föld és ingatlanvagyon megőrzését, vagy pusztán a „vidéki rokonság távoltartását az úri lakástól”. Más szóval a nemzeti integrációt kívánják-e a történelmi élettér megőrzésével együtt, vagy a zavaró politikai körülmény megszüntetését amputáció által.

Le kell szögezni, hogy arra vonatkozólag, hogy a magyar állampolgárság az erdélyi magyarság elvándorlását, vagy helyben erősödését szolgálja-e inkább csak hipotézisek és spekulációk lehetségesek – természetesen részemről is. A következőkben saját okfejtéseimet kívánom a meggondolás illetve vita tárgyává tenni.

Az elvándorlás mélyebb kiváltó okainak az elnagyolt végiggondolása is sokkal árnyaltabb képet nyújt az opportunista motiváció általánosításánál. 

Az 15 év tapasztalata birtokában kijelenthető: az elvándorlásnak nem csak opportunista indokai vannak. Ha a helyhez kötődés nem létezne, ha nem létezne a gazdasági, kulturális és a „saját” territorialitás érzületének a potenciálgátja, akkor pl. Erdélyt sokkal nagyobb mértékben hagyták volna ott a magyarok. És tegyük hozzá: Magyarországról is sokkal nagyobb arányú lett volna a Nyugatra vándorlás. Valójában az elvándorlás indokai összetettebbek. Közrejátszanak közösségi traumák, mint a romániai németek esetében a Baragan pusztájába történő deportálás és etnikai alapú tulajdonfosztás, továbbá pszichológiai hatások, mint pl. a poszt-Ceausescu klausztrofóbia Erdélyben – annak a rémképe, hogy Románia újból börtönné válhat. Az egyik legerősebb motivációja mind az elvándorlásnak, mind pedig az áldozatos maradásnak az a szülők gyermekeikre vetített jövőképe – nemzeti öntudattal rendelkező szülők esetében elsősorban: magyar jövőképe.

Az autonómia, mint jövőkép annyiban fejtheti ki megtartó hatását, amennyiben a megvalósíthatósága reálisnak érzékelhető és az eljövendő tartalma kecsegtető alternatívát képez. Ez annak is függvénye, hogy a legitim érdekképviselet mennyire hitelesen és határozottan képviseli az autonómia gondolatát, és az anyaország politikuma mennyire teszi ugyanazt. Az autonómia megvalósíthatósága a magyar oldalon mobilizálható politikai nyomásnak, illetve a román politikai akaratnak a függvénye. Mindenesetre az autonómia megvalósítása csakis konfliktusoktól nem mentes politikai kötélhúzás eredményként képzelhető el. Ezért, mint megtartó jövőkép elsősorban az erős nemzeti identitással felvértezett magyar szegmentum esetében válhat hatásossá.

Ezzel szemben a magyar állampolgárság a gyenge magyar identitású szülők esetében is hatásossá válhat – (tehát társadalomlélektani hatásspektruma nagyobb). Az olyan magyarok esetében is kifejtheti megtartó hatását, akik még egymás közt magyarul beszélnek, de a gyermekkel (akit többségi nyelvű iskolába járatnak) többségi nyelven, mert „jobb az neki úgy”. Az ilyen szülő kedvezőtlenebb jövőre számít gyermeke számára magyarként, mint asszimiláns többségiként. A magyar állampolgárság birtokában e jövőkép drámai módon változhat – a magyar ügy javára[5]. Ezen felül a megvalósíthatóság szempontjából fontos tény, hogy a magyar állampolgárság jogosultságának kiterjesztése az egész nemzetre kizárólag magyar politikai akarat függvénye – ezért 1990 óta bármikor megadható lett volna és ez a jövőben is így marad.

Álljon itt egy pár további érv, amely cáfolja azt a hipotézist, hogy a magyar állampolgárság egyértelműen felgyorsítaná a határon túli magyar területekről az elvándorlást: a magyar állampolgárságot 1993 óta (tizenegy éve) az erdélyi magyar megkaphatja egy évi honi tartózkodás, lakhely és szavatolt megélhetés esetén. Feltételezhető, hogy a határon túli magyar, kettős állampolgárként is, ha át szeretne majd települni Magyarországra, lakhelyre és állásra szüksége lesz – az áttelepülés ez esetben sem lenne „könnyebb”. A különbség abban állna, hogy magyar állampolgárság birtokában nem kényszerülne rabszolgaként a fekete munkapiacon dolgozni, hanem eleve munkavállalási engedélye lenne. Nem elhanyagolható, hogy magyar állampolgárként fokozott mértékben van lehetősége arra, hogy pl. erdélyi létkerete (háza, telke, földje) feláldozása nélkül hozzon létre magának egzisztenciát „odaát” – fenntartva magának és utódainak a kétlakiság, illetve a visszatelepülés opcióját. Az erdélyi magyar kis- és középvállalkozók magyar állampolgárként más háttérrel rendelkeznének, több munkahelyet biztosítva itt, a szülőföldön (magyar vidéken feltehetően magyar munkavállalók számára). Fontos, hogy ez a pozitív nemzeti gazdasági-integratív hatás megőrződjön Románia Euró-integrációja után is.

De ad abszurdum elfogadva, hogy az erdélyi magyarok a magyar állampolgárság birtokában fokozott mértékben áttelepülnének: a magyar állampolgárság - több szempontból is jogos - igényének megtagadása még immorális marad.

Ha magunkra vennénk ezt az immoralitást magasabb, (esetünkben: nemzeti) célok érdekében, akkor az legalább is értelmes történelmi környezetben kellene, hogy történjék. Lippa „feladása” a nagy fejedelem által a kedvenc hivatkozása sok és sokfajta magyar politikusnak, akárhányszor nemzeti ügy kerül feladásra. Eddig kizárólag Horthy Miklós bizonyította be, hogy a kitartásra, a határontúliaknak lemondást és szenvedést jelentő helyben-maradásra történő felhívása nem üres és hazug szólam volt. Ő bebizonyította, hogy számára a határon kívülre került nemzetrészek nem munkájának (esetleg zavaró) körülményét jelentik csupán, hanem ellenkezőleg: vezénylete alatt a magyar állam egyik fő céljává tette a határon túli magyarok sorskérdésének megoldását, a magyar föld és nép egységét. Az ő országában a politikai akarat ebben a kérdésben homogén volt a szélsőjobbtól a baloldalig. Ellenvélemények, ha voltak is, némák maradtak a nem utolsó sorban a kormányzónak köszönhető egészséges közhangulat hatására.

A rendszerváltoztatás utáni politikai elit viszonyulása az elmúlt 15 év történelmi tapasztalatának birtokában enyhén szólva finom - vegyes. Bármilyen sorsformálás viszont ettől az elittől is függ. Milyen moralitás az, amely a magyarországi politikum mélyen ellentétes szándékait immáron ismerve, az eddigi és a körvonalazódó jövő asszimilációs veszteségeire való tekintet nélkül, dogmatikusan a feltétel nélküli „szülőföldön-boldogulást” követeli, sőt adminisztratív gátak fenntartásával igyekszik azt oktrojálni?! Hol van az a megnyugtató jövőkép, ki artikulálta és mekkora erőt képes koncepciója mögé felsorakoztatni ahhoz, hogy felelő magyar politikus nyugodt lélekkel akadályt gördítsen, teszem azt egy délvidékről Magyarországra települni kívánó magyar elé?! De az ilyen hipotétikus igyekezet immoralitása mellett egyszerűen értelmetlen is - mert aki el akar menni, az megy: ha Magyarországra nem lehet, akkor máshová. Viszont a magyar öntudat átörökítésének valószínűsége a következő generációkra Magyarországon nagyságrenddel nagyobb, mint a Nyugat bármely országában.

Személyes véleményem szerint a magyar állampolgárság jogosultságának kiterjesztése az egész nemzetre a határon túli szülőföldön maradni óhajtókat erősíti, a kivándorlásra készülőket abban segíti, hogy inkább Magyarországra és ne más országba emigráljanak. Mindeközben a magyar állampolgárság a szülőföldön maradó, de az asszimilációnak objektív okoknál fogva legjobban kitett szórvány disszimilációjának leghatékonyabb reálisan alkalmazható eszköze. A szelekciós hatás a maradni szándékozó szegmentum politikai homogenizálását is jelentheti: a végérvényes itthoni berendezkedés döntése feltehetőleg növelné a közösségképző kohéziós motivációt és határozottabbá tenné ezt a nemzetrészt az önkormányzás kiharcolásának irányában.

A kilencvenes évek elején, Brüsszel a keleti a bővítést a gazdasági, jogi és politikai „integrációs érettség” eléréséhez kötötte, és azt sorban, országonként képzelte el. Ez megfelelt a régi, homogén Európa-paradigmának. Akkoriban Románia Euró-integrációs esélye csekély és a valószínű időpont távoli volt. Emiatt értelmes volt eltöprengeni azon, hogy vajon a magyar állampolgárság birtokában az erdélyi magyar inkább elvándorol, avagy a szülőföldjén „erősödik”. Az elmúlt évtized végére viszont radikálisan megváltozott Brüsszel bővítési politikája. Teret nyert a „többsebességű” Európa-modell. Szinonima: „hagyma-modell”. Valójában ezek a szóvirágok eufemizmusok. Mögöttük egyszerűen a vezérhatalmak – Franciaország, Németország és Anglia – imperiális szerepre való törekvése húzódik meg. Az imperiális hatalomgyakorlás már sokkal kevésbé követeli meg a jogi, gazdasági és politikai-kulturális homogenitást. Így kerülhetett be a „big bang” keretében a politikai kultúra szempontjából favágó-mentalitású Szlovákia, a gazdaságilag Romániánál is visszamaradottabb Lettország és a képtelen belső feszültségektől szétfeszülő Ciprus.

A megváltozott körülmények között reális és belátható időhatárhoz köthető Románia EU-felvétele is. Azt követően a magyarországi letelepedés szempontjából a román és a magyar útlevél teljes mértékben egyenrangúvá válik.

A felvidéki magyarok 2004. május 1. óta máris megkezdhetik a tömeges áttelepülést (Kovács László: „zúdulást”)... Románia csatlakozása után majd akadálytalanul „zúdulhatnak” az erdélyi magyarok is – (a 20 millió nem-magyar román állampolgárral együtt). Ez esetben elmaradnak viszont a magyar állampolgárság kiterjesztésével járó pozitív lehetőségek és hatások[6]. A magyar állampolgárságot ezért Románia csatlakoztatása előtt kell akadálytalanul megadni minden azt igénylő magyarnak.

Az erdélyi magyar autonómia ellenzői, a célt annó azzal az érvvel is hitelteleníteni próbálták, hogy annak megvalósítása csak hosszútávon képzelhető el. A déltiroli két évtizedes emacipációs harcot hozták fel a napi gondokkal küzdők elrettentésére. Azóta sikerült is nekik 15 éven át apró lépésekben hátrálni úgy, hogy mára a képviseletükből kiábrándultak már jószerével nem is itt élnek Erdélyben. A mindennek dacára kitartóknak: hasonlóan, mint ahogyan a magyar állampolgárság odaítélése addig a legcélszerűbb, amig Románia nem válik EU tagországgá, az erdélyi magyar autonómiát is addig lehet valós eséllyel kivitelezni, a gondolat mögé politikai erőt gyűjteni kül- és belföldön, amíg Magyarország az EU-n belül, Románia pedig az EU-n kívül van. Románia csatlakozása után az akkorra elért status quo nagymértékben befagy. A hátramaradt idő rövid.

Megjelent a Magyar Kisebbség 2004/1-2 számában

---

[1]Egry Gábor, történész - Politikatörténeti Intézet Bp, a Magyar Hirlap, Élet és Irodalom és a Mancs publicistájának álláspontja a kolozsvári Krónika 2003-nov. 15-16. számában. Egry, amennyiben őszinte és az integráció kifejezést nem az asszimiláció eufemizmusaként haszálja, eltévesztette a fejezetet. Az integráció a társadalomból kirekesztett, vagy önmagát kirekesztő, esetleg szubkultúrákat képező kisebbségek problémája: a régmúltban jelentett problémát a románok „integrálása” az erdélyi társadalomba, a magyarországi cigányok integrálása a többségi kultúrába (civilizációba), a németországi – németül megtanulni nem akaró törökök esetében létezik integrációs problémája. Az erdélyi magyarságnak nem integrációs problémái vannak (hiszen a romániai össz-társadalom minden szintjén és területén jelen van, „integrálva” van), hanem politikai-emancipatórikus, hatalmi problémái. Önmaga akarja mennél nagyobb mértékben sorsát formálni – az autonómia erről kell, hogy szóljon. Ha az autonómia nem a reális döntésjogról – hatalomról - szól, azt akkor látszatautonómiának nevezzük: lásd a kommunista modellt.

[2]196. ET Egyezmény, 1997

[3] Borbély Imre, Krónika, 2003-nov.-1

[4] Orbán Balázs: „Autonómiatörekvések a kettős állampolgárság tükrében” Krónika 2003. október. 25.

[5] Ez a mechanizmus működött a délbánsági horvátok esetében, amikor is az előrehaladott asszimiláció szignifikáns mértékben disszimilációba csapott át mihelyt megkapták 1993-ban alanyi jogon a horvát állampolgárságot.

[6]A magyar politikum imamalomként ismételt három dogmája közt súlyos logikai ellentét feszül:

1. A határon túli magyarság feltétlenül a szülőföldjén kell, hogy maradjon – ebben kell erősíteni.

2. A magyar állampolgárság alanyi jogosultságának kiterjesztése minden magyarra növeli az elvándorlást – ezért nem ajánlott.

3. Magyarországnak az a fontos szerep jut, hogy a határon túli nemzetrészeknek otthont adó államok EU-integrációját támogatása – akkor viszont éppen oly könnyen telepedhet át Magyarországra, mint az esetleges magyar állampolgársággal.

Kántor Zoltán A külhoni magyar állampolgárságtól a külhoni magyarok állampolgárságáig

2000 augusztusában került nyilvánosságra a Magyarok Világszövetségének „Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása” című dokumentuma[1], amelynek egyik indítványozója Borbély Imre volt. A státustörvény vitájában Borbély Imre azon kevesek közé tartozott, akik következetesen az állampolgárság kiterjesztését javasolták a státustörvény helyett.[2] Természetesen vitatkozni lehet azon, hogy az akkoriban nem időszerűnek ítélt állampolgárság-kiterjesztés időszerű lett volna vagy sem, mindenesetre az akkori kormány a státustörvény megoldása mellett tette le voksát.

Magyar­or­szág és a külhoni ma­gya­rok vi­szo­nyát – leg­alább­is el­mé­le­ti szin­ten – több­fé­lekép­pen pró­bál­ták ren­dez­ni: az 1990-es évek vé­gén a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság kö­rü­li vi­ták­ban ve­tet­ték fel e kér­dést, majd a Fi­desz 1998-as vá­lasz­tá­si kam­pá­nya so­rán hang­zott el ugyan­ez a gon­do­lat. 2001. jú­ni­us 19-én ­fo­gad­ta el a ma­gyar Or­szág­gyű­lés a szom­szé­dos ál­la­mok­ban élő ma­gya­rok­ról szó­ló tör­vényt. Ily mó­don 1918 után elő­ször ala­kult ki olyan po­li­ti­kai ke­ret, amely a ha­tá­ron tú­li in­téz­mé­nyek és a szom­szé­dos or­szá­gok­ban élő ma­gya­rok hely­ze­tét egy­szer­re ke­ze­li. A tör­vény kap­csán több olyan kér­dés me­rül fel, ame­lyek el­mé­le­ti­ és ki­sebb­ségpo­li­ti­ka­i­ szempontból is igen ér­de­ke­sek, és a nem­zet­kö­zi ki­sebb­ség­vé­de­lem­ terén is új­sze­rű­ek.

Annak ellenére, hogy a magyar státustörvény nem az első ilyen jellegű törvény Európában, mondhatni, egyetlen hasonló törvény sem keltette fel ilyen mértékben a nemzetközi tudományos élet érdeklődését. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy egyetlen másik nemzettársakat támogató törvényt sem kísért ilyen belpolitikai feszültség, nem vezetett két szomszédos ország közötti konfliktushoz, illetve nem került az európai intézmények fókuszába.

Az első, külföldiek által írott tanulmányok a jelenség értelmezésére tesznek kísérletet. Általánosságban megállapítható, hogy a szerzők kivétel nélkül újfajta jelenségként tekintenek az anyaország és a határain kívül élő kisebbségekhez tartozó egyének viszonyának szabályozására.[3] Brigid Fowler a „fuzzy citizenship” (talán a ’homályos tartalmú állampolgárság’ a magyar megfelelője) fogalmat használja a magyar állam és a határon túli magyarok közötti – a státustörvény által meghatározott – viszony jellemzésére.[4] Michael Stewart, aki romológiai tárgyú kutatásaival vált ismertté, a ’transznacionális nacionalizmus’ fogalmat tekinti a legmegfelelőbbnek a jelenség leírására.[5] A Csergő Zsuzsa – James Goldgeier szerzőpáros a ’transzszuverén nacionalizmus’ kategóriába helyezi az anyaország és határon túli nemzettársai közötti politikát.[6] Habár Schöpflin György 2004 óta a Fidesz európai parlamenti képviselője, a státustörvényről szóló írásai megjelenésekor még Londonban oktatott, így külföldi szerzőnek tekintem. Schöpflin az univerzalista-partikularista dichotómiában vizsgálja az etnicitás és az állampolgárság közötti összefüggéseket.[7] Myra Waterbury a magyarországi belpolitikai ellentétekben véli felfedezni a magyarázatot a státustörvény megszületésére.[8]

A jogászok érdeklődése elsősorban arra irányult, hogy a státustörvény jellegű törvények és intézkedések helyét megtalálják a nemzetközi jogban és kisebbségvédelemben,[9] illetve az EU-csatlakozás kontextusában vizsgálták nemzettársakat támogató politikát.[10] Több kutató a jelenségre volt kíváncsi, így több összehasonlító tanulmány született. Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs a térség státustörvényeit hasonlítja össze,[11] illetve Halász Iván ezt az összehasonlítást gondolja tovább egy későbbi tanulmányában.[12] A státustörvényt más országok hasonló jogszabályaival veti össze Constantin Iordachi (román),[13] Csergő Zsuzsa és James Goldgeier (orosz).[14]

A ko­ráb­bi – szer­ve­ze­te­ket, in­téz­mé­nye­ket tá­mo­ga­tó – po­li­ti­ka mel­lett[15] a stá­tus­tör­vény egy új­faj­ta ma­gyar ál­lam – ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyén kö­zöt­ti jog­vi­szonyt lé­te­sít. Ezt egy meg­ha­tá­ro­zó kül­po­li­ti­kai for­du­lat­nak kell mi­nő­sí­te­ni, amely fel­te­he­tő­en ab­ból a fel­is­me­rés­ből in­dult ki, hogy a két­ol­da­lú meg­egye­zé­sek, ame­lye­ket az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­nak is ne­vez­he­tünk, nem ve­zet­tek mérhető ered­mény­re a határon túli magyarok helyzetének javulása tekintetében. Ezt a vál­tást Bauer Ta­más is ér­zé­ke­li, aki tá­mo­gat­ta az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­ját: „Mi­ben tér el ez a po­li­ti­ka az alap­szer­ző­dé­sek po­li­ti­ká­já­tól? Elő­ször is ab­ban, hogy a nyel­vi-kul­tu­rá­lis in­téz­mény­rend­szer­nek a ki­sebb­sé­gek in­teg­rá­ci­ó­já­val egy­ide­jű fej­lesz­té­se he­lyett sze­mély­re szó­ló köz­jo­gi kap­cso­la­tot te­remt a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok és a ma­gyar ál­lam kö­zött, s eb­ben a ke­ret­ben a tá­mo­ga­tást a ha­tá­ron tú­li ma­gyar kö­zös­sé­gi in­téz­mé­nyek he­lyett az egyes sze­mé­lyek­re, csa­lá­dok­ra szab­ja.”[16] Itt vi­lá­go­san ki­ve­he­tő két kon­cep­ció: az egyik ar­ra he­lye­zi a hang­súlyt, hogy a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ügyét az il­le­tő ál­lam­ban kell és le­het meg­ol­da­ni, a má­sik pe­dig szkep­ti­kus ez­zel a né­zet­tel szem­ben és az anya­or­szág tá­mo­ga­tá­sát eme­li ki. Ha a po­li­ti­ku­mot nem ven­nénk fi­gye­lem­be, ak­kor azt is mond­hat­nánk, hogy tu­laj­don­kép­pen egy el­mé­le­ti vi­ta fo­lyik ar­ról, mi­lyen mó­don le­het a leg­job­ban tá­mo­gat­ni a ha­tá­ron túl élő nem­ze­ti ki­sebb­sé­ge­ket.

A ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi tár­sa­da­lom, il­let­ve a ki­sebb­ség­hez vagy a több­ség­hez tar­to­zó egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ról is el­té­rő­ek a vé­le­ke­dé­sek. A nem­zet­po­li­ti­kai szem­pont­tal kap­cso­lat­ban Bor­bély Zsolt At­ti­la ki­emel­te, hogy „a tör­vény nem egyes egyé­nek­ben, ha­nem mak­ro­szin­ten gon­dol­ko­dik, s a tör­vény prog­nosz­ti­zál­ha­tó disszimilatív ha­tá­sá­nak erő­sí­té­se vé­gett az érin­tet­tek kö­rét tá­gan kí­ván­ja meg­szab­ni”. Nem a ma­gyar ál­lam és a ha­tá­ron tú­li ma­gyar egyé­nek kö­zöt­ti vi­szony­ra he­lye­zi a hang­súlyt, ha­nem a tár­sa­dal­mi vál­to­zá­so­kat ál­lít­ja a köz­pont­ba: „Vélhető […], hogy a stá­tus­tör­vény disszimilatív ha­tás­sal fog jár­ni, hogy a Ma­gya­ror­szág­gal szom­szé­dos ál­la­mok több­sé­gi nem­ze­te­i­nek asszi­mi­lá­ci­ós po­li­ti­ká­ja kö­vet­kez­té­ben a ma­gyar érzelmi-kulturális-szolidaritási kollektívumból ki­sza­kad­tak egy ré­sze vissza­ta­lál sa­ját kö­zös­sé­gé­hez.”[17]

A disszi­mi­lá­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ha­tás­ra utalt Duray Mik­lós is, ami­kor az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tás igény­be­vé­te­lé­ről szólt. A prob­lé­ma gyö­ke­rét az ké­pe­zi, hogy ho­gyan ve­he­ti igény­be az is­ko­láz­ta­tá­si tá­mo­ga­tást az a csa­lád, amely szór­vány­ban él, és nincs le­he­tő­sé­ge ma­gyar is­ko­lá­ba já­rat­ni a gye­re­ke­it. „[A] tör­vény­nek le­het olyan ha­tá­sa, hogy aki meg­kap­ja a ma­gyar­iga­zol­ványt, és él­ni akar azok­kal a le­he­tő­sé­gek­kel is, ame­lyek­kel egyéb­ként a hely­ze­te mi­att nem él­het, eset­leg ke­res­het olyan élet­for­mát, amely­ben ki­hasz­nál­hat­ja a tör­vény biz­to­sí­tot­ta le­he­tő­sé­ge­ket.”[18]A tör­vény­nek azonban kompenzatorikus jel­le­ge is van, ami ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy mind­azt, amit a szom­szé­dos ál­la­mok nem nyúj­ta­nak a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok­nak, a stá­tus­tör­vény né­mi­képp el­len­sú­lyoz­za. Egy­ben fel­ér­té­ke­li a ki­sebb­ség­hez és egyi­de­jű­leg a ma­gyar nem­zet­hez va­ló tar­to­zás ér­té­két. Ha­son­ló­an gon­dol­ko­dott Duray Mik­lós is, ami­kor a szom­szé­dos ál­la­mok­nak a ma­gya­rok ro­vá­sá­ra tör­té­nő nem­zet­épí­tő po­li­ti­ká­jára utalt: „[M]indegyik szom­szé­dos ál­lam­ban, a szám­be­li több­ség­ben élő nem­zet tag­ja­i­nak egy je­len­tős ré­sze, kö­zös­ség­ként is, az ott élő ma­gya­rok ro­vá­sá­ra ju­tott több­let­ja­vak­hoz a ma­gyar adó­fi­ze­tők ká­rá­ra, vagy ál­ta­lá­ban a ma­gya­rok szám­lá­já­ra az­ál­tal, hogy szer­ve­zet­ten ki­szo­rí­tot­ták a ma­gya­ro­kat a köz­élet­ből, a gaz­da­sá­gi élet­ből, a ha­ta­lom­ból és min­den­ből. Ez fo­lyik mint­egy nyolc­van éve. A stá­tus­tör­vény te­rem­te­ne elő­ször le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy egy csöpp­nyi kár­pót­lás­hoz jus­sa­nak ezek a sze­ren­csét­len, ki­sem­mi­zett ma­gyar tö­me­gek, mint­egy há­rom­mil­li­ó­nyi, ön­hi­bá­ján kí­vül kül­föl­di­vé vált ma­gyar. A törvény által adott lehetőségeket számba véve, hatása inkább lélektani lesz, mintsem más.”[19]

A jogosultak meghatározását és az asszimiláció kérdését Harrach Gábor köti össze: „A magyar államnak meg kell határoznia azon kedvezmények körét, amelyek már elegendőek ahhoz, hogy identitásának vállalásában, valamint szülőföldön való maradásában érdekeltté tegyék az egyént. [...] Azonban bármilyen kritériumokat is alkalmazna az anyaország a magyarsághoz való tartozás meghatározásakor, meg kell adni az esélyt a magyar származású, de már az asszimiláció peremére sodródott egyének számára, hogy visszatérhessenek gyökereikhez, amennyiben ők is így akarják. Másképp megfogalmazva, a magyarság körét inkább bővíteni, mint szűkíteni kellene egy ilyen jogi és adminisztrációs eljárás során.”[20]

Harrach úgy látja, hogy amennyiben a magyar jogalkotó, és a végrehajtásban részt vevők permisszívek a magyar igazolványt igénylő kérelmek elbírálásában, akkor az asszimilációnak leginkább kitett magyarok (a szórványban, illetve a vegyes családokban élők) nagyobb eséllyel őrzik meg magyar identitásukat.

A magyar állam és a külhoni magyarok viszonyának rendezése elsősorban a státustörvény koncepció körül zajlott. A kettős állampolgárság kevesebb figyelmet kapott. Nem a koncepció problematikussága, hanem politikai támogatottság hiányában. Borbély Imre meglátása szerint a „társadalmi vita tanúsága szerint a teljes körű magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztését az egész nemzetre a mai magyar politikai kultúra nem teszi lehetővé.”[21] Ezért Borbély Imre a több mint státustörvény, de kevesebb, mint kettős állampolgárság (teljes körű állampolgárság) paradigmában gondolkodik: „a Külhoni Magyar Állampolgárság intézményét olyan tartalommal (jogosultságokkal, jogviszonnyal) lehetne feltölteni, amely a határon túli magyarok problémáinak megoldásában és közösségeik erősítése szempontjából a ma belpolitikailag elérhető pragmatikus maximumot képezné.”[22] A külhoni állampolgárság az adott magyarországi belpolitikai helyzet függvényében fejleszthető: „A külhoni állampolgárság intézménye, azáltal hogy "állampolgárság", a nemzeti integráció mindazon dimenzióját megnyitja, amelyet a teljes körű is. Ez utóbbival (a teljes körű állampolgársággal) szemben, a "külhoni" viszont rendelkezik azzal a taktikai előnnyel, hogy nem hozza be "kötött áruként" a teljes körűvel járó egész jogviszonyt, hanem külön, "helyzetre szabott" jogviszony építhető ki körülötte. Ez lehetővé teszi a társadalmilag kívánatos és a politikailag lehetséges közötti egyensúly megteremtését, s nyitva hagyja a későbbi optimizálás lehetőségét is. A törvényhozó kezébe olyan eszköz kerül, amely a valódi veszélyeket kikerülhetővé, a mondvacsinált indokokra hivatkozó akadékoskodást pedig leleplezhetővé teszi.”[23]

Az elképzelés akkoriban nem valósult meg, erre a 2010-es magyarországi kormányváltásig várni kellett. A jelenlegi, 2010 utáni magyarországi állampolgársági törvény több, mint a 2001-ben javasolt külhoni állampolgárság koncepció, de azzal számos tekintetben rokon. Nem tisztázott, hogy a 2010-es törvény megalkotói mennyiben vették figyelembe a Borbély Imre nevével fémjelzett koncepciót, a lényeg, hogy megvalósult az állampolgárság kiterjesztése.

A 2010-es magyarországi parlamenti választásokkal hatalomra kerülő Fidesz-KDNP kormány új irányt szabott a nemzetpolitikának. Ezt jelezte többek között az állampolgársági törvény módosítása, a Nemzeti Összetartozás törvényének megalkotása, a Bethlen Gábor Alap létrehozása. A kormányváltást követően kialakított csúcsminisztériumi rendszerben a nemzetpolitika ugyanolyan rangra emelkedett, mint minden más ágazati politika: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül létrejött a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság. A követendő irányokat a Magyar Nemzetpolitika – A nemzetpolitikai stratégia kerete c. dokumentum szabta meg.

Az időszakban végbement nemzetpolitikai átalakulás, közte az állampolgársági törvény módosítása körüli dilemmákat jól jellemzik Szarka László által még a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás kapcsán megfogalmazott tétele: „A kettős állampolgárság ügyében nem annyira a költők, történészek és a jogászok különböző nemzetépítő és államszervező víziói ütköznek, hanem a következményeket jóhiszeműen és negativisztikusan megfogalmazók táborai.”[24] A nemzetpolitikáról, az állampolgárságról szóló tisztánlátást ma nem csupán az zavarja, hogy a releváns fogalmaknak (nemzet, nemzeti kisebbség, „ki a magyar”) nincs egyértelmű meghatározása, hanem az – és talán elsősorban az –, hogy a politikai és a társadalomtudományi megközelítések közötti határok összemosódnak. A magyarországi státustörvény, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, a 2010 utáni nemzetpolitikai átalakítás nem csak a külhoni magyar kisebbségekkel kapcsolatos válaszok, hanem legalább ugyanilyen mértékben szólt, illetve szól a belpolitikai vitákról is: milyen nemzeteszme alapján intézményesüljön a magyar állam; milyen legyen a magyar állam hivatalos nemzetfelfogása.

Már az 1989-es alkotmánymódosítást követően a magyar alaptörvény leszögezte: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ezzel a magyar állam határain kívül élő magyarsággal való kapcsolattartás és felelősségvállalás alkotmányos kötelezettsége új fejezetet nyitott az anyaország és a külhoni magyarság viszonyában. Ezt a felelősséget az Alaptörvény (2011) a következőképpen fogalmazza meg: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

Az állampolgársági törvény módosítása

2010. május 26-án a magyar Országgyűlés módosított az állampolgársági törvényt, amelyet 2010. augusztus 20-án hirdették ki és 2011. január 1-jén lépett hatályba. A változás lényege a kedvezményes honosítást érintette. Az új megfogalmazás szerint „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja.”

2011 előtt az állampolgárság megszerzésének egyik feltétele volt a sikeres vizsga állampolgársági ismeretekből. A jogszabály új változata összeköti az állampolgárságot (illetve a magyar állampolgártól való származást) a magyar nyelvtudással, nem köteles vizsgát tenni az, „aki magyar tannyelvű nevelési-oktatási vagy felsőoktatási intézményben végzettséget szerzett.” Ugyanakkor a visszahonosítás tekintetében az elv nem változott: „5. § Kérelmére visszahonosítható a 4. § (1) bekezdés b) és d) pontjában meghatározott feltételek fennállása esetén az a személy, akinek magyar állampolgársága megszűnt, és magyar nyelvtudását igazolja.” Habár minden volt magyar állampolgár, vagy az, aki igazolni tudja, hogy felmenői magyar állampolgárok voltak, elvben azonos feltételek mellett kérheti visszahonosítását, a magyar nyelv ismerete gyakorlati előnyt jelent az igénylőnek. A törvény ki nem mondott célja, hogy a magukat magyarnak tekintőknek biztosítsa az állampolgárság megszerzését. Mivel pontosan nem lehet meghatározni, ki a magyar, azért technikai megoldásokra van szükség. Hasonló megoldás született a státustörvény esetében is a magyar igazolványra jogosultak körének meghatározásánál, és ettől eltérő módon, de hasonló szellemben lett meghatározva a magyarországi kisebbségi önkormányzati választásokon szavazni jogosultak köre. Ez utóbbinál is az a cél, hogy a magukat kisebbséginek tekintők válasszák meg a kisebbségi önkormányzati képviselőket.

A magyar állampolgári kontinuitás a moldovai csángók esetében nehezen bizonyítható (mivel az 1879-es első magyarországi állampolgársági törvény megszületésekor – és azután sem – tartoztak Magyarország fennhatósága alá). Éppen rájuk való tekintettel került be a törvénybe a „magyarországi származás vélelmezése” megfogalmazás. A korábbi állampolgársági törvény gyakorlatilag kizárta azt, hogy a moldovai csángók kedvezményesen szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A státustörvény által nyújtott támogatásokat és kedvezményeket viszont igénybe vehették, mivel a magyar igazolvány megszerzése nem kötődött a korábbi magyar állampolgársághoz.

A státustörvény, az eredeti elképzelések szerint, a magyar igazolványt a Kárpát-medencei magyarok igényelhették volna. Így a moldovai csángók és a csehországi magyarok kimaradtak volna az igénylők köréből. Hosszas vita után – amint az a törvény címében is szerepel – az a döntés született, hogy a szomszédos államokban élő magyarok igényelhették a magyar igazolványt. Ennek következtében a moldovai csángók is hozzájuthattak a státustörvény által biztosított kedvezményekhez és támogatásokhoz. Az EU-s munkavállalási szabályok miatt, végül Ausztria kikerült a státustörvényből (2003-as módosítás). A státustörvény módosítása – annak ellenére, hogy a kedvezményes munkavállalásról szóló rész kikerül a státustörvényből – sem biztosította az ausztriai magyaroknak a magyar igazolvány kérvényezésének lehetőségét.

Míg a korábbi állampolgársági törvény, és a státustörvény is, elsősorban a szomszédos államokban élő magyarokat hozta kedvező helyzetbe, a 2010-es módosítás után a világ bármely részén élő magyarok kérhetik visszahonosításukat, a magyar állampolgárság megszerzését. Az állampolgársági törvény nem azoknak nyújt kedvezményt, akik magyarok, hanem akik – vagy akiknek felmenői – egykoron magyar állampolgárok voltak. Az állampolgársági kérelemben a nemzeti hovatartozásra csak egyetlen – nem kötelezően megválaszolandó, és a hatóságok által nem ellenőrizhető – kérdés vonatkozik, illetve semmilyen formában sem határozza meg a felmenő magyar nemzethez tartozása a leszármazottak hovatartozását, ellentétben például a német állampolgársági törvénnyel. Téves minden olyan értelmezés, hogy a magyar nemzetfelfogás bárminemű vérségi köteléket. Erre a magyar jogszabályokban utalás sincs.

Az állampolgársági törvény időzítése

Habár a kampányban kevés szó esett a kettős állampolgárságról, a kormánypártok számára a törvény módosítása elvi kérdés volt a 2010-es választások után, azonban hozzá kell tennünk, hogy nem kormányzati kezdeményezés formájában került a törvényhozás elé.[25] Az állampolgársági törvény módosítása volt az egyik első döntése az új Országgyűlésnek. A gyorsaságnak elsősorban szimbolikus jelentőséget kell tulajdonítanunk, ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy ekkor volt lehetőség arra, hogy az ellenzék támogatását is megszerezzék a törvénymódosításhoz. 2009 őszétől nyilvánvaló volt az az álláspont, hogy az egyetlen politikai erő sem ellenzi a módosítást, s ezt a hozzáállás biztosította a konszenzus lehetőségét. A parlamentbe újonnan bekerülő pártok is – más-más megfontolásból – támogatták a külhoni magyarok számára biztosított könnyítéseket. Ugyanakkor ezzel összefüggésben el kellett kerülni, hogy a törvénymódosítást a Jobbik kezdeményezze.

Az időzítés kérdésének elemzéséhez érdemes áttekintenünk néhány szomszédos ország aktuálpolitikai állapotát. Szlovákiában választási kampány zajlott, amelynek legalább két – Magyarország számára – fontos tétje volt. Az első, hogy sikerül-e a Robert Fico által vezetett kormánykoalíciónak hatalmon maradnia (akár ugyanabban, akár más felállásban). A másik pedig az, hogy a két rivális magyar párt között hogyan oszlanak meg a szlovákiai magyarok szavazatai, illetve melyik(ek)nek  sikerül bekerülni a szlovákiai törvényhozásba. A magyar kormánynak az volt az érdeke, hogy bukjon a nacionalista koalíció, másrészt pedig, hogy a vele partneri viszonyban lévő Magyar Koalíció Pártja kerüljön be a parlamentbe. A magyarországi kormánypolitika álláspontja szerint – ami később megalapozatlannak bizonyult – az állampolgársági törvény módosítása erősítette volt az MKP pozícióit.

Szerbiába, a Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács megválasztására készülődtek a magyarok. Feltételezhető, hogy a magyar állampolgársági törvény módosítása pozitívan befolyásolta a szavazási hajlandóságot. Romániában viszont a koalíciós válság miatt a magyarországi állampolgársági törvény nem került a figyelem középpontjába.

Az állampolgársági törvény módosításának időzítéssel kapcsolatban a kormánynak mérlegelni kellett, hogy ne halassza-e a döntést Magyarország EU elnöksége utáni időszakra. Mérlegelni kellett azt, hogy nem szerencsés, ha az EU soros elnökségét betöltő ország konfliktusban áll valamelyik szomszédjával.

A kormány 2010. július 16-án Wetzel Tamás jogászt jelölte ki a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztosnak. Első intézkedései közé tartozott a közbeszerzési pályázatok kihirdetése az egyszerűsített honosításhoz kapcsolódó fejlesztésekről. A KIM Nemzetpolitikai Főosztályának közreműködésével indult el az állampolgárság igénylését segítő tájékoztató honlap. Az állampolgársági törvény módosítását nem kísérték hasonló viták, mint amilyenek a státustörvény elfogadását[26] és a kettős állampolgárságról szóló népszavazást.[27] A szomszédos államokban élő magyar politikai vezetők többsége üdvözölte a lépést.

Összegzés

A Magyarok Világszövetsége 2000 augusztus 20-án nyilvánosságra hozott tervezete szellemi alapja a 2010-ben módosított, a külhoni magyarokra kiterjesztett állampolgársági törvény módosításának. Borbély Imrének megadatott, hogy megvalósulva lássa korábbi elképzeléseit.

A kettős állampolgárságról szóló törvény – a státustörvényhez hasonlóan – kulturális értelemben vett egységes magyar nemzet formulát használja. A tipológiák, dichotómiák felállítása ugyanis nem pontosítja a nemzet fogalmát. Szemléletváltásra van szükségünk: a nacionalizmusra kell összpontosítanunk, azt kell megvizsgálnunk, hogy a nemzet- és államépítés folyamatában egy adott állam politikai elitjei miről vitatkoztak a nemzet kérdésében, és milyen nemzetkoncepció alapján intézményesítették az államot. Ez az elmúlt évtizedekben a politikai érdekeknek megfelelően történt. A politikai, illetve kulturális nemzet fogalmak helyett helyesebb a politikai vagy kulturális nemzet eszméjén alapuló politikáról beszélni. A politikai vagy a kulturális nemzet egyedüli helyességéből való kiindulás már önmagában is normatív választás, s e választás már magában hordja a gondolkodás végeredményét: nem a gondolatmenet, hanem a kiinduló-posztulátum határozza meg a következtetéseket. A két szignifikáns (státustörvény, kettős állampolgárság) vita – egyáltalán nem meglepő módon – nem vezetett a magyarországi belpolitikai álláspontok közeledéséhez; az eredeti álláspontokat megerősítette, egyrészt az egymással ellentétben álló célok és szándékok miatt, másrészt mivel a kiinduló – dogmaszerű nemzet-meghatározás – választásból sem a politikai, sem a tudományos logika nem enged más következtetést, mint a kiindulópont igazolását.

Az állampolgársági törvény módosítása és legitimálása a Magyar Állandó Értekezlet nemzetpolitikai irányváltást jelez. Korai értékelni ennek az átalakításnak a következményeit, annyi viszont állítható, hogy ez nem vezetett elvi és/vagy elméleti vitákhoz, a politikai vita inkább pragmatikus kérdések körül forog. A politika szereplőit nem köti a tudományos objektivitás követelménye. A nemzet kérdése a politikában akkor kerül terítékre, amikor egy adott állam vagy kormány a nemzeti kisebbségek kérdését kívánja saját doktrínájának megfelelően rendezni (vagy nem rendezni), amikor a határokon kívül élők számára kíván valamilyen jogokat (kedvezményeket vagy támogatást) biztosítani, vagy amikor a pártok belpolitikai hasznot remélnek egy adott nemzet-koncepció intézményesítéséből. A gyakorlatban ez a három kérdés a leggyakrabban együttesen jelentkezik. Míg egy tudományos meghatározásnak nincsenek gyakorlati következményei, ez nem igaz a politika meghatározásai esetében.

A szerkesztő utószava:

Mivel Kántor Zoltán, egykori osztálytársam, aki apámnak is jóbarátja volt, nemcsak nekem, nem utalt erre a szövegben, szerkesztőként meg kell jegyeznem, hogy szabad kezet adtam minden emlékezőnek abban, hogy milyen műfajt választ a Borbély Imre előtti tisztelgéshez. Zoli, avagy ahogy mi szólítottuk, Áci, tanulmányt írt, melyben az állampolgárság kiterjesztésének kérdését járja körül.

Ezt apám a legjelentősebb nemzetstratégiai sikerének tartotta. Nyilván, miként Kántor Zoltán is írja, nem lehet tudni, hogy az 1999/2000-es dokumentumok, melyeknek apám szerzője vagy társszerzője volt, mennyiben hatottak 2010-ben a törvényhozókra, az azonban leszögezhető, hogy az MVSZ konok harca, mely végül elvezett a népszavazáshoz, szükséges volt ahhoz, hogy e kérdést a politikai napirend részévé tegye s kellett a 2004-es népszavazást megelőző kampány illetve a népszavazási össznépi tapasztalata ahhoz, hogy végül a törvényt 2010-ben mindössze három cégéres nemzetáruló „nem”-je mellett, szinte konszenzusban fogadja el a Magyar Országgyűlés.

---

[1] Tervezet a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének alkotmányos létrehozása. In Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. 38-44.

[2] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? Az elszakított nemzetrészek magyarországi 
jogállásának rendezési lehetőségei. Magyar Kisebbség, 1999. 4. sz.

[3] Nem egy tanulmány először internetes portálokon vagy szakmai folyóiratokban jelentek meg; ezeket a Sapporo-i Egyetem által kiadott kötetben is megtalálhatók. Vö. Kántor – Majtényi – Osamu – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law: Nation Building and/or Minority Protection. Sapporo: Slavic Research Center, Hokkaido University, 2004.

[4] Fowler, Brigid: Fuzzing Citizenship, Nationalising Political Space: A Framework for Interpreting the Hungarian ‘Status Law’ as a New Form of Kin-state Policy in Central and Eastern Europe. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 177–238.

[5] Stewart, Michael: The Hungarian Status Law: A New European Form of Transnational Politics? Uo. 120–150.

[6] Csergő Zsuzsa – Goldgeier, James: Nationalist Strategies and European Integration. Uo. 270–302.

[7] Schöpflin, George: Citizenship and Ethnicity: The Hungarian Status Law. Uo. 87–104.

[8] Waterbury, Myra A.: Ideology, Organization, Opposition: How Domestic Political Strategy Shapes Hungary’s Ethnic Activism. Regio, 2006. Vol. 9. 65–86.

[9] Weber, Renate: The Kin-State and Its Minorities: Which European Standards? The Hungarian Status Law: Its Antecedents and Consequences. In: Kántor–Majtényi–Ieda–Vizi–Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 350–364.

[10] Hornburg, Helge: Transnational Minority Protection In: Central and Eastern Europe and European Community Law. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 139–158.

[11] Halász Iván, Majtényi Balázs és Vizi Balázs: A New Regime of Minority Protection? Preferential Treatment of Kin-minorities under National and International Law. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 328–349.

[12] Halász Iván: Models of KIn: Minority Protection In: Central and Eastern Europe. In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 255–280.

[13] Iordachi, ConstantIn: Dual Citizenship and Policies toward Kin-Minorities in East-Central Europe: A Comparison between Hungary, Romania and the Republic of Moldova. In: Kántor – Majtényi – Ieda – Vizi – Halász (szerk.): The Hungarian Status Law … i. m. 239–269.

[14] Zsuzsa Csergő – Golgeier, James: Virtual Nationalism In: Comparative Context: How Unique Is the Hungarian Approach? In: Ieda – Majtényi – Kántor – Vizi – Halász – Deets (eds.): Beyond Sovereignty … i. m. 281–302.

[15] A státustörvény elfogadása alőtti időszakban a magyar állam intézményeket, szervezeteket támogatott, a státustörvény újszerűsége a magyar állam – határon túli magyar egyén relációjának intézményesítése.

[16] Bauer Ta­más: Ma­gyar ál­lam – ma­gyar ki­sebb­sé­gek. Nép­sza­bad­ság, 2001. áp­ri­lis 20.

[17] Bor­bély Zsolt At­ti­la: A stá­tus­tör­vény mint a ma­gyar (re)integráció esz­kö­ze. Pro­vin­cia, 2001. 5. sz.

[18] Duray Mik­lós a Be­szé­lő 2001. jú­li­us-au­gusz­tu­si szá­má­ban meg­je­lent in­ter­jú­ban, 72.

[19] Duray Mik­lós: So­sem­volt tör­vé­nyünk lesz! Be­szé­lő, 2001. 5. sz. 30.

[20] Harrach Gábor: Státustörvény és megmaradás. Erdélyi Magyarság, 1999. 40. sz. 8.

[21] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[22] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[23] Borbély Imre: Külhoni állampolgárság vagy státustörvény? i.m.

[24] Szarka László: A kettős állampolgárság jogintézménye, mint a kisebbségi és a migrációs léthelyzetek kezelésének eszköze. Kisebbségkutatás 2004. 2. sz. 255–265.

[25] Bauer Tamás: Alkotmány és állampolgárság. Élet és Irodalom 2010. szeptember 10.

[26]  Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.

[27] Kántor Zoltán – Majtényi Balázs: A kettős állampolgárság – népszavazás, politikai vita, szakmai érvek. In: Sándor Péter – Vass László – Sándor Ágnes – Tolnai Ágnes (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2004-ről. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2005.; www.kettosallapolgarsag.mtaki.hu (2013-02-22)