Telegdy Álmos: Hegymászás és eszmecsere

Telegdy Álmost 1979-ben ismertem meg, midőn a 18-as iskolából, ahol az első négy osztályt végeztem Varga Vera tanító néni keze alatt átírattak a „magyar líceumba”, a 2-as számú matematika-fizika líceumba, mely ma Bartók Béla nevét viseli. Egy évvel járt alattam, táborokban találkoztunk főleg. Volt nem egy közös barátunk, többek között az e kötetben szereplő Ferencz I Szabolcs és Kántor Zoltán, akik osztálytársaim voltak

Álmos egy időben apám mellett dolgozott a képviselői irodában Temesváron, akkortájt sajnos ritkán találkoztunk, mert jómagam viszont Budapesten végeztem ez idő alatt a politológia egyetemet, épp abban az évben kaptam meg kitüntetéses diplomámat, amikor apámat Markóéknak sikerült különböző machinációkkal eltávolítani a parlamentből.

Álmossal később kirándulásokon találkoztunk főleg, majd apám megbetegedése után a magyar Székesfővárosban rendszeresen, feleségével, Jutkával együtt sokat segítettek ügyes-bajos dolgaink intézésében.

A legtermészetesebb dolog volt, hogy őt is felkértem, írjon valamit e kötetbe.

A fotókat stílszerűen egyik közös kirándulásunk képei közül választottam, 2005. júniusában a Kis-Retyezát volt a téma. Lényegében itt alapítottuk meg a boros kirándulások hagyományát Csizmadia Andrással és Pók Tamással. Családunkkal együtt ők voltak a kemény mag, akikhez időnként csatlakoztak Álmosék, az azóta szintén eltávozott áldott emlékű barátunk Strahl Zoltán, majd 2010-től haláláig Konyári János és csapata.

(A jóbarátok hátul, előtérben Álmos lánya, Dorottya és Hunor fiam)

(Sokat őszültünk 13 év alatt...)

(A lefegyverző, szeretetteli mosoly)

(Mint egy cigarettareklám. Álmos feleségével, Jutkával.)

(Közös reggeli)

(családközti idill)

Telegdy Álmos:  Hegymászás és eszmecsere

Két embert legjobban közös tevékenységeik kovácsolnak össze.  Borbély Imrének és nekem két fontos közös tevékenységünk volt, ami végigkísérte azt a huszonöt évet, amikor kapcsolatban álltunk egymással.  Beszélgettünk és hegyet másztunk.  A többi mind másodlagos volt.

(beszélgetések)

Borbély Imrét kamaszkorom óta ismerem, kapcsolatunk azonban akkor mélyült el, amikor egy évig az irodájában dolgoztam.  Ez az év nagy hatással volt rám.  Éppen elvégeztem az egyetemet, ez volt életem első munkahelye, és 1993-at írtunk.  A világ leírhatatlan mértékben változott körülöttünk.  Egy nagyon zárt világból érkeztünk, ahol kedves komám, Ferencz Árpád szavaival élve „könnyű volt erkölcsösnek lenni”; vagy az elnyomó rendszert pártoltad (elfogadtad), vagy ellene voltál.  Ebből az egyszerűen leírható társadalomból egy olyan helyzetbe kerültünk, ahol nem voltak útjelző táblák.  Az idősebbek többsége szintén nem tudta hogy milyen szabályok szerint rendeződik a világ és ezért támpontot sem tudtak nyújtani.  Akkor nem tűnt ez az állapot nehéznek hanem inkább nagyon izgalmasnak, de visszatekintve azt hiszem, hogy nem volt könnyű egy olyan világban élni, ahol mi kellett kitaláljuk, hogy melyik a helyes irány és ehhez vajmi kevés segítséget kaptunk. 

Imrével a munkaadó-beosztott viszony gyorsan egy tanár-diák kapcsolattá alakult.  Beszélgettünk a világról.  Azt hiszem (remélem), hogy ezek a beszélgetések mindkettőnkek hasznosak voltak.  Én iránymutatásokat kaptam egy összekuszált világban, ő pedig összefoglalta gondolatait.  Ezeket a beszélgetéseket egészen a legutolsó időkig fenntartottuk.  Imre mindig tudta, hogy az én véleményem és az övé gyakran nem egyezik, de nem éreztem, hogy ez befolyásolná barátságunkat.  Ha valakiben látta a hagyomány fontosságába vetett hitet, akkor a vélemények különbözősége másodlagos volt.  Azt hiszem, hogy amennyiben valaki megütött egy nemzeti minimumot, amit Imre nagyon éles érzékkel állapított meg, akkor nem volt fontos a tökéletes gondolati egyezés. 

Az iránymutatás abban a kérlelhetetlen logikában és tudásban volt, amivel Imre levezette gondolatait.  Azzal ragadta meg a hallgatót, hogy gondolatmenete könyörtelenül logikus volt és hatalmas lexikális tudáson alapult.  Lehet, hogy nem tetszett az elemzés kiindulópontja, ami végső soron mindig egy vélemény csupán – Euklidész hat axiomája, amin az egész klasszikus mértan nyugszik, sem különb ennél.  A logikus, mérnöki pontossággal elvégzett levezetésből fakadó következtetés azonban megkerülhetetlen volt.  A számtalan, való világból merített, többnyire történelmi példa még jobban aláhúzta mondanivalóját.  Mi több, nem másította meg a tényeket csupán azért, hogy jobban alátámasszák elméletét.  Ha valami nem illett bele az elméletébe, azt is elmondta és megpróbálta végig gondolni, hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást.

Imrét csak a lényeg érdekelte.  Ezt kereste minden kutatásában.  Nagy összefüggéseket, a társadalom alapvető mozgatórugóit, és az ezekből következő helyes lépéseket, amelyek fenntarthatják szeretett nemzetét.  Továbbá Imrének volt bátorsága intellektuális tabukat megkérdőjelezni.  Akkor volt radikális nemzeti gondolkodó, amikor ez nem volt divatos sem értelmiségi körökben, sem a Kárpát-medence magyar politikai szférájában és semmilyen előnyt vagy elismerést nem kovácsolhatott belőle.

A könyörtelen logika és a makacsul, minden körülmények között felvállalt vélemény tette Imrét a világ legjobb beszélgető partnerévé.  Legalábbis számomra.

(hegyek, életszeretet)

Imre munkához való hozzáállása egy mérnök- vagy katonaemberé volt: keményen, fegyelmezetten és megszállottan dolgozott.  Személyiségének másik oldala azonban egy javíthatatlan bohém volt, aki szerette a társaságot, a zenét, ételt-italt és a hegyeket.  Nagy szerencse számomra (és családom számára is) hogy számos alkalommal volt szerencsénk együtt tölteni néhány napot kedves helyeinken: a Cerna völgyében és mindenekelőtt az oly nagyon szeretett Retyezáton.

Hegyek között nem volt politika, munka és nagy kérdések, csupán a nagy-nagy öröm, hogy még van egy természetes búvóhely, ahova el lehet menni a családdal és a barátokkal, és átlényegülni egy olyan emberré, akinek feladatai jól körülhatárolhatók és fontosak; ugyanazok, mint ősidők óta mindenkinek.  Tüzet rakni, sátrat verni hajléknak, meleg ételt készíteni, hogy utána élvezhessük az együttlétet, a közös borozást, éneklést és az azonosulást a természettel.  Aki volt Imrével a hegyen, tudja, hogy ez a legjobb hely arra, hogy az élet szeretete, tisztelete és az elfölött érzett szinte szakrális öröm a legjobban megnyilvánulhasson.