Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

Nekifogtam apám, Borbély Imre Tóth Károly Antallal folytatott nagyívű beszélgetésének ki nem adott, eddig sehol meg nem jelente részét sajtó alá rendezni.

Addig is, míg könyv formában megjelenik, frappánsnak ítélt részeket felteszek a blogra. Itt van például egy kiváló eszmefuttatás a sajtószabadságról. (BZSA)

(A képsorozat a két jóbarát utolsó földi találkozása alkalmával készült, 2016 júliusában, Budapesten, egy közös barátunk lakásán, a Sushi Sei nevű étteremben és a Zazzi cukrászdában.)

Egy őszinte vallomás, mely anyagi ellehetetlenüléssel járt: „Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy pervertáljon, hogy becsméreljen és rágalmazzon”

A skót származású John Swinton a New York Times vezércikkírója volt az amerikai polgárháború teljes ideje alatt. Köztiszteletnek örvendett. 1883. április 12.-én díszvendége volt egy bennfentes újságírói és kiadói bankettnek a new yorki Mills Buildingben a Twilight Club-ban. Valaki elismerő szavakkal magasztalta a független sajtót.

Erre Swinton a következőket válaszolta: „Amerikában olyasmi, mint a szabad sajtó nem létezik, hacsak nem vidéki városokban. Ti mindnyájan rabszolgák vagytok. Ti tudjátok ezt és én is tudom. Nincs egy sem köztetek, aki őszintén merné kifejezni véleményét. Ha mégis megtennétek, akkor eleve tudnátok, hogy az soha nem kerülne kinyomtatásra. Jómagam 150 dollárt kapok azért, hogy az őszinte véleményeket távol tartsam azon újságtól, amelynek dolgozom. Mások közületek hasonló fizetéseket kapnak hasonló dolgokért. Amennyiben mégis megengedném becsületes vélemények megjelenését valamelyik lapszámban, akkor 24 órán belül Othello sorsára kerülnék: elveszteném foglalkozásomat. Az, aki eléggé bolond ahhoz, hogy őszinte véleményeket írjon, utcára kerülne és vadászhatna valamilyen más állásra.

Egy New York-i újságírónak az a dolga, hogy az igazságot kiforgassa, kimondottan hazudjon, hogy becsméreljen és rágalmazzon (villify), hogy a Mammon lába előtt hajbókolva az országát és fajtáját elárulja napi kenyeréért, vagy, ami egyre megy, a fizetéséért. Ti tudjátok ezt és én is tudom ezt – és akkor micsoda bolondozás a „szabad sajtóra” emelni poharainkat! Mi mindnyájan a színfalak mögötti gazdag emberek eszközei és vazallusai vagyunk. Pojácák vagyunk. Ők húzzák a zsineget, mi pedig táncolunk. Az időnk, a tehetségünk, az életünk, a lehetőségeink más emberek tulajdonában vannak. Értelmiségi prostituáltak vagyunk. (Pár hónappal a fenti kirohanás után, Swinton elhagyta állását és John Swinton’s Paper nevű önálló, munkásmozgalmi lappal kísérletezett – sikertelenül.)

Egy félrevezetett néppel nem lehet valódi népakaratot fölépíteni. A félrevezetett emberek nem képesek felismerni, hogy valójában mi az érdekük. Tehát demokráciáról a szó valódi értelmében nem lehet beszélni, amikor az információt szűrik és a szűréssel párhuzamosan súlyosan eltorzítják.

Márpedig ma is szűrik.

Nem úgy, mint a kommunizmusban és az abszolutizmusban, amikor a cenzúra eltávolította a hatalom által kifogásolt információt, hogy megakadályozzák a terjesztését. Ma már megírás előtt közbelép a cenzúra. Jelenleg a pénz cenzúrája működik. Aki egyszer hibát követ el, azt kirúgják, és elfelejtik. Nem közvetlenül az információt, hanem annak közvetítőit válogatják ki egzisztenciális alapon.

A médiában dolgozók létalapjuknál fogva kiszolgáltatottjai azoknak, akik birtokolják a tömegkommunikációt. A főszerkesztő pontosan tudja, hogy mit lehet leírni, mit kell leírni és mi nem szabad leírni. Kiadják neki. Vagy sugallják. Vagy pedig tapasztalatból tudja, hogy az elődjét miért rúgták ki. És ő rendelkezik akkora éleslátással, hogy ezt kitalálja. Így születik a bizalmi ember.

Én nem hiszem, hogy a New York Times élére az utóbbi ötven évben olyasvalaki kerülhetett, akiben a háttérhatalom ne bízott volna. Aki az ilyen állást betölti, már eleve beépített ember.

Udo Ulfkotte „Megvásárolt újságírók” című magyarul is megjelent könyve részletesen leírja azokat a finom mechanizmusokat melyeken keresztül demokratikusnak mondott politikai rendszerben is kézi vezérléssel működik a sajtó. Ilyen körülmények között a demokrácia, illetve a most demokráciaként eladott vagy címkézett rendszer nem más, mint népfélrevezetés, népszórakoztatás és népámítás.

Bodó Barna: BORBÉLY IMRE

Apám tiszteletére összeállított emlékkönyvben a felkért szerzők írásai mellett helyet kaptak a sajtóban valamint a világhálón közzétett megemlékezések is. Elsőként, a szerzőket abc sorrendbe téve Bodó Barna újságíró, politológus sorait teszem közzé a blogon.

Bodó Barna:

BORBÉLY IMRE

Elmentél.
Űrt hagytál. Személyeset is, de ezen túl is.

Az általad képviselt felkiáltójel fog hiányozni szű­kebb és tágabb világunkból.
Képviselt? Te voltál a felkiáltójel.

Úgy hallgatni, mint Te, senki sem tud/ott. Olyan so­katmondóan. Olyan lel­ket rázóan. Olyan számon ké­rő­en.

Tekintetedre sokan, sokáig fogunk emlékezni. Minden benne volt azok számára, akik figyelnek másokra, figyelnek eseményekre, figyelnek fo­lyamatokra.
Örökséget is hagytál ránk, meg kér­dőjeleket.

Mi van társnemzet mivoltunkkal? Az­zal az elméletileg megalapozott, politikailag szükséges értelmezési ke­rettel, amely lehetővé teszi az auto­nómia-diskurzus áthangolását, új re­giszterbe emelését. Ízlelgetjük a szót: társ a nemzeti mivoltban. Nem kisebbség, ha­nem társnemzet. Miért ne volnánk? Hányan élnek Lu­xem­burg­­ban? És Cipruson? Nemzetek, ugye, ki be­szél ar­ról, hogy hol a határ, hányan alkothatnak nem­zetet…

Te 1991-ben vi­lágosan láttad: jövőnk csak akkor lesz hosszú távon, ha sorsunkról magunk döntünk. Láttad és vallottad ezt akkor, amikor az autonómia szó kapcsán sok politi­ku­sunkat kirázta a hideg, amikor a kifejezés maga félelmet gerjesztett a leg­felsőbb politikai körökben.
Láttad azt, amit az utóbbi időben vallanak/vallunk egyre többen: jövőnk biztosítéka, az autonómia elő­fel­tétele a nemzeti többség és a magyar ­közösség kö­zötti párbeszéd a kö­zösségi lét jogi kereteiről. Pár­beszélni az autonómiáról ma Romá­niában nem le­het. A román politikus alapviszonyulása: kizárt, mert nem­zetellenes, al­kotmányellenes. És nem hallja meg az érveket, hogy egyik állítás sem igaz.

Te nem vitázni akartál, hanem át­lépni egy másik re­giszterbe, ahol a zsigeri elutasítás elkerülhető. Vajon miért állt el a romániai magyar köz­kép­viselet az auto­nómia-diskurzus közéleti fenntartásának ezen lehető­ségétől?

Nem Tőled kérdem, Imre, de Rád való hivatkozással.

És látom a tekintetedet, amitől a potenciális vá­laszadó megáll mondata közepén, és arra kényszerül, hogy vessen számot önmagával, a helyzettel.

Soha nem vitáztunk, de sokszor néztél rám is azzal a tekintettel.

Na nem akkor, amikor a Kolozs­vári Nyilatkozat szö­vegét megbe­szél­tük, amikor az elvekben meg­álla­podtunk és fogalmaztuk. Hanem akkor, amikor mások­kal hajlandó voltam elnéző, úgymond megértő lenni…

Abban a tekintetben nemcsak villogó számon­kérés, de játékos lángok is felcsillantak. Pl. akkor, ha szóba ke­rült egyik-másik közéleti szereplőnk tur­pissága, átlátszó magamentési kí­sérlete. Mások megal­kuvásait ekként nyugtáztad.

Magad számára maradtál felkiáltójel.

Aki nem enged a 48-ból. Aki szá­mára labanc csak azért létezett, hogy mások is lássák, mitől kell elhatá­ro­lód­ni.

Jó volt tudni, hogy ott állsz a strázsán.

Eszmei értelemben ott is maradsz.

(Fotókat kerestem a bejegyzéshez, végül hármat is leltem, jó hangulatúakat, egy 2007-es balatonboglári közös kiruccanásunk életképeit.)

(A Kukorica  csárdában)

 (A boglári parkolóban)

 (Légli Ottó pincéjében)

Megjelent a Heti Új Szó 2017. február 2-i számában.

Vesztergám Miklós: Öntudat, erő, határozottság

Vesztergám Miklós tárogatóművészt a kétezres évek első évtizedének közepén ismertem meg, Bálint Zoltán hívta meg Aradra. Nagyon gyorsan barátságot kötöttünk, úgy hiszem életre szólót. Megannyiszor mulattunk együtt úgy, hogy apám vezette a férfikórust, borklubokban baráti társaságokban. Köztük is meghitt barátság alakult ki. Miklósnak három cédéjét gyakran hallgattuk az autóban apám utolsó életévében, 2016-ban programszerű budapesti útjaink alkalmával. (Egy komoly vetélytársa volt Miklósnak e műfajban, Varga B. Tamás.)

Apám temetésén is Ő fújt a tárogatót.

Nagy ember, nagy lélek, a nemzetéért bármire hajlandó hazafi, a Szent Korona tanának önkéntes hirdetője.

Alább az Ő búcsúszavait olvashatjuk.

(A képek a kitűnő egri borász, Vincze Béla temesvári kóstolója alkalmából készültek 2005 késő őszén.)

Vesztergám Miklós:

Öntudat, erő, határozottság

Borbély Imrét a fián, Zsolton keresztül ismertem meg, aki többször is meghívott Aradra és Temesvárra borbemutatókon tárogatózni. Temesváron Imrééknél mindig felséges ebéd volt, utána a családfővel "megvitattuk", hogyan kellene helyreállítani a nemzeti öntudatot, és Magyarország egységét, és az ezzel kapcsolatos feladatokat. Már előre vártam ezeket a vitákat, mert élmény volt hallgatni az érveit, megközelítéseit.

Óriási erő, öntudat, és tettrekészség sugárzott belőle, kemény, határozott, és radikális lépésekben látta a megoldást. A célban természetesen egyetértettünk, a megoldást illetően másképp láttuk a feladatokat, mert míg a Szent Korona tanban, és az öntudat visszaszerzésében láttam a kiutat, Ő azt mondta, ez jó, de lassú folyamat, most kell cselekedni, és erőt felmutatni, mert ellenségeink csak abból értenek.

Ezek a eszmecserék nagy élményt jelentettek számomra, nagyon sokat tanultam belőlük. Imre azon kevés ember közé tartozott az ismerőseim közül, akinél mindig éreztem, hogy nem másoktól összelopkodott érvekkel vitázik, hanem minden gondolata a legmélyebb meggyőződéséből fakad és mindig őszinte. Ez ma már sajnos nagyon kevés embernél tapasztalható.

Nagyon szeretett énekelni, erős, mély, dörgő hangja volt. A kedvencei a hazafias, irredenta és katonadalok voltak. Hozott magával egy összefűzött szöveggyűjteményt, és nyújtotta oda mindenkinek, hogy Ők is tudják énekelni a dalokat. Nagyon szerette a Horthy-nótákat, nagyon tisztelte a kormányzó urunkat, és példaképül állította mindenki elé.

Lelkét visszahívta az Úr, de meggyőződésem, hogy odaátról is minden erejével azért tesz, hogy hazánk újra feltámadjon. Arra kérem a Teremtő Jó Istent, hogy a lelkét ne százszor, de ezerszer küldje le közénk, hogy legyen olyan új nemzedék, aki folytatja azt az utat, melyet Imre jó példával elénk állított.

Számomra Imre az öntudat, az erő, a határozottság, a tettrekészség, és a céltudat eszményét személyesíti meg, és biztos nem vagyok ezzel egyedül.

Emlékét szívemben megőrzöm.

Vágó Bálint: Borbély Imre emlékére

A Transindex nevű balliberális portál sosem tartozott a kedvenceim közé. Annyit viszont el kell ismerjek, hogy e portál Disputa rovatának köszönhetek több életre szóló barátságot. És ha azt nézem, hogy az a két ember, akivel itt találkoztunk először – név szerint Ferenczi Attila és Strahl Zoltán - kikkel ismertetett össze a későbbiekben, akkor tucatnyira nő azok száma, akiket implicit e portál vitarovatának köszönhetően ismertem meg és máig nagyra tartok.

Közülük való Vágó Bálint, aki anno dacumál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistái közé tartozott, azok közé, akik nem fogadták el Toroczkai László vezetési stílusát s végül külön szervezetet alapítottak Egyesült Magyar Ifjúság néven.

Bálint egyike azoknak, akikkel apám is, jómagam is úgyszólván minden fontos értékrendi kérdésben egyetértettünk, különös tekintettel a nemzet sorskérdéseire s egyike azon keveseknek, akikkel apám „szemmagasságban” tudott egyik kedvenc témájáról, a haditechnikáról eszmét cserélni.

Miután Bálint Nagykörűbe költözött sajnos ritkultak találkozásaik és találkozásaink, de a „nemzetpolitika” nevű levelező listának köszönhetően heti rendszerességgel vagy egy pezsgő több napos vita esetén akár napi rendszerességgel cserélhetünk eszmét.

Alább Vágó Bálint búcsúszavait olvashatjuk.

Vágó Bálint:

Borbély Imre emlékére

Amikor megkaptam Borbély Imre halálhírét, bevallom őszintén, elsőnek az önző érzés tolakodott elő: mi lesz most velünk?

Úgy alakult az életem, hogy Imrével jobbára csak a távolból tartottuk a kapcsolatot és messzebbről követhettem nemzetépítő munkásságát. Családommal egy kis Tisza menti faluba költözve próbáltunk megkapaszkodni, nem gondolhattam arra, hogy ellátogassak barátom vendégszerető otthonába.

Azt gondolja az ember ilyenkor, hogy majd bepótoljuk az elmaradt találkozásokat.

A ritka összejövetelek közötti időt segített áthidalni az info-kommunikációs forradalom eredményeként kiszélesedett internet, hiszen hellyel-közzel az internet robbanásszerű magyarországi elterjedésének idején kezdődött ismeretségünk és barátságunk, amiért hálás vagyok a Sorsnak. Sok-sok bitté alakított betű hozta-vitte a gondolatokat két találkozás között.

Éltetve a megnyugtató tudatot, hogy ha a távolban is, de ott van Imre és kiterjeszti jótékony hatását „a fiatalságra” - gyermekein kívül többünkre, akik körülötte időközben lassanként családos felnőttekké formálódtunk. Gondolom, remélem, hogy öröme telt ezt az emberré alakulást látni, hiszen megvolt a maga része benne.

Szerencsémnek tartom, hogy lehetőségem volt megismerni öreg, háborút megjárt, egykori magyar királyi honvédtiszteket, mint a keleti fronton eltűnt nagyapám ludovikás évfolyamtársát, az utolsó huszárok egyikét vagy egykori vadászpilótákat, akiknek megcsodálhattam életük alkonyán, esetleg rokkantan is, bámulatra méltó tartását. Általuk megsejthettem valamit az ő idejük szellemiségéből.

Ezt az élő szellemiséget láttam viszont Borbély Imrénél.

Igazi parancsnoki egyéniség volt, 1848-as honvédtábornokot idéző megjelenésével, orgánumával, hatalmas tudásával és bölcsességével, atyai szigorával, vita hevében villámló tekintetével, amit kellemesen oldott barátságos jó kedéllyel, egészséges, férfias nevetéssel.

Szerencse és szerencsétlenség egyben, hogy Imre nem vezethetett minket harctéren, a még reánk váró harcokat nélküle kell megvívnunk, maradt utána kínzó űr és az a harcos szellem, amit közvetített és ami örökkön itt lebeg felettünk, míg magyarok élnek a Kárpát-medencében.

Tehát jobban tesszük, ha fölemeljük a fejünk, mert nem tetszene neki, ha elhagyjuk magunkat.

A legkiválóbb magyar borok kóstolása közben ismertem meg Borbély Imrét, a jó magyar bor és mélyen tisztelt barátom összekapcsolódtak tudatomban. Minden pohár borban, mit ezután elfogyasztok benne lesz Borbély Imre emléke, egyben egy-egy sor ima érte.

(Vágó Bálint barátok körében 2018. március 15-én a Békemenet után. 

Apám is eljött volna, ha megéli.)

Nagykörű, 2017. március 5.-én,

az 1849-es szolnoki csata évfordulóján