A
Transindex nevű balliberális portál sosem tartozott a kedvenceim közé. Annyit
viszont el kell ismerjek, hogy e portál Disputa rovatának köszönhetek több
életre szóló barátságot. És ha azt nézem, hogy az a két ember, akivel itt
találkoztunk először – név szerint Ferenczi Attila és Strahl Zoltán - kikkel
ismertetett össze a későbbiekben, akkor tucatnyira nő azok száma, akiket
implicit e portál vitarovatának köszönhetően ismertem meg és máig nagyra tartok.
Közülük
való Vágó Bálint, aki anno dacumál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom
aktivistái közé tartozott, azok közé, akik nem fogadták el Toroczkai László vezetési
stílusát s végül külön szervezetet alapítottak Egyesült Magyar Ifjúság néven.
Bálint
egyike azoknak, akikkel apám is, jómagam is úgyszólván minden fontos értékrendi
kérdésben egyetértettünk, különös tekintettel a nemzet sorskérdéseire s egyike
azon keveseknek, akikkel apám „szemmagasságban” tudott egyik kedvenc témájáról,
a haditechnikáról eszmét cserélni.
Miután
Bálint Nagykörűbe költözött sajnos ritkultak találkozásaik és találkozásaink,
de a „nemzetpolitika” nevű levelező listának köszönhetően heti rendszerességgel
vagy egy pezsgő több napos vita esetén akár napi rendszerességgel cserélhetünk eszmét.
Alább
Vágó Bálint búcsúszavait olvashatjuk.
Vágó Bálint:
Borbély Imre
emlékére
Amikor
megkaptam Borbély Imre halálhírét, bevallom őszintén, elsőnek az önző érzés
tolakodott elő: mi lesz most velünk?
Úgy
alakult az életem, hogy Imrével jobbára csak a távolból tartottuk a kapcsolatot
és messzebbről követhettem nemzetépítő munkásságát. Családommal egy kis Tisza
menti faluba költözve próbáltunk megkapaszkodni, nem gondolhattam arra, hogy
ellátogassak barátom vendégszerető otthonába.
Azt
gondolja az ember ilyenkor, hogy majd bepótoljuk az elmaradt találkozásokat.
A
ritka összejövetelek közötti időt segített áthidalni az info-kommunikációs
forradalom eredményeként kiszélesedett internet, hiszen hellyel-közzel az
internet robbanásszerű magyarországi elterjedésének idején kezdődött
ismeretségünk és barátságunk, amiért hálás vagyok a Sorsnak. Sok-sok bitté
alakított betű hozta-vitte a gondolatokat két találkozás között.
Éltetve
a megnyugtató tudatot, hogy ha a távolban is, de ott van Imre és kiterjeszti
jótékony hatását „a fiatalságra” - gyermekein kívül többünkre, akik körülötte
időközben lassanként családos felnőttekké formálódtunk. Gondolom, remélem, hogy
öröme telt ezt az emberré alakulást látni, hiszen megvolt a maga része benne.
Szerencsémnek
tartom, hogy lehetőségem volt megismerni öreg, háborút megjárt, egykori magyar
királyi honvédtiszteket, mint a keleti fronton eltűnt nagyapám ludovikás
évfolyamtársát, az utolsó huszárok egyikét vagy egykori vadászpilótákat,
akiknek megcsodálhattam életük alkonyán, esetleg rokkantan is, bámulatra méltó
tartását. Általuk megsejthettem valamit az ő idejük szellemiségéből.
Ezt
az élő szellemiséget láttam viszont Borbély Imrénél.
Igazi
parancsnoki egyéniség volt, 1848-as honvédtábornokot idéző megjelenésével,
orgánumával, hatalmas tudásával és bölcsességével, atyai szigorával, vita hevében
villámló tekintetével, amit kellemesen oldott barátságos jó kedéllyel,
egészséges, férfias nevetéssel.
Szerencse
és szerencsétlenség egyben, hogy Imre nem vezethetett minket harctéren, a még
reánk váró harcokat nélküle kell megvívnunk, maradt utána kínzó űr és az a
harcos szellem, amit közvetített és ami örökkön itt lebeg felettünk, míg
magyarok élnek a Kárpát-medencében.
Tehát
jobban tesszük, ha fölemeljük a fejünk, mert nem tetszene neki, ha elhagyjuk
magunkat.
A
legkiválóbb magyar borok kóstolása közben ismertem meg Borbély Imrét, a jó
magyar bor és mélyen tisztelt barátom összekapcsolódtak tudatomban. Minden
pohár borban, mit ezután elfogyasztok benne lesz Borbély Imre emléke, egyben
egy-egy sor ima érte.
(Vágó Bálint barátok körében 2018. március 15-én a Békemenet után.
Apám is eljött volna, ha megéli.)
Nagykörű, 2017. március 5.-én,
az 1849-es szolnoki csata évfordulóján
No comments:
Post a Comment