Showing posts with label az erdélyi kérdés. Show all posts
Showing posts with label az erdélyi kérdés. Show all posts

Saturday, March 28, 2020

KERESZTÉNY ÉS NEMZETI – LIBERÁLIS EGYSÉGKERET

Az RMDSZ első hat esztendeje (1990-1996) sokkal mozgalmasabb volt, mind azt utána következő közel negyed évszázad. Nem voltak tisztázottak az erőviszonyok a román hatalommal együttműködő, annak nem ritkán alájátszó, helyzetben ragadó politikusok, valamint az autonomista, helyzetteremtő szárny között, e két oldal belső harcainak eredményeképpen a Szövetség politikája sem volt egyenes vonalú és következetes.
A két oldal vetélkedését az RMDSZ 1996-os kormányzati szerepvállalása döntötte el, akkor is, ha ezt akkor még nem tudták az egyes részvevők, s az autonomisták 2003-ig folytatták harcukat azért, hogy rákényszerítsék az RMDSZ labanc vezetését arra, hogy saját programját (az autonómiát) képviselje az engedménymorzsákért való kuncsorgás helyett. Olyan időket éltünk, amikor sokkal többet lehetett volna elérni, amikor a szétesett Jugoszlávia területén nemzetközi rendezés keretében létrejött a független Koszovó, tehát az RMDSZ ahelyett,  hogy egyetlen poltikai ütőkártyájáról, a külpolitikai nyomásgyakorlásról lemondjon apró-cseprő kedvezményekért, minden erejét mozgósítania kellett volna azért, hogy Erdély ügyében is nemzetközi fórumokon döntsenek.
Az első hat évnek egyik legfontosabb mozzanata volt, amikor 1992-től kezdődőleg az önálló magyar érdekeket képviselő, autonomista oldal több eszmei megalapozottságú platformot is létrehozott az RMDSZ-en belül.
Ezen kezdeményezéseknek kívánt Borbély Imre eszmei és akár intézményes keretet adni a „Keresztény és nemzeti liberális egységkeret” című munkájával.

Idézzük: „A vázolt keresztény és nemzeti-liberális egységkeret arra hivatott, hogy az erdélyi magyar sors gyökeres megváltoztatását felvállaló, de különböző divergens ideológiák mentén szervezkedő politikusoknak pragmatikus közös gondolati alapot nyújtson.
A három, végső következtetéseiben divergens eszmerendszer – nemzeti, keresztény, liberális – azáltal válik összeegyeztethetővé, hogy az alapgondolatok szelekciója a konkrét körülmények és a kitűzött célok szellemében történt.”

A szöveg saját kiadásban jelent meg egy füzet formájában, néhányszáz példányban, első ízben nagyobb nyilvánosságot a „Harc a nemzet érdekében” című kötetben látott három évvel ezelőtt.
Nem kevés megfontolása ma is érvényes. (BZSA)

A fotók Csávossy György 2007-es temesvári látogatása alkalmával készültek.





KERESZTÉNY ÉS NEMZETI – LIBERÁLIS EGYSÉGKERET

Előszó

Ahol emberek csoportjai vetélkednek egymással (sport, gazdaság, politika, hadviselés), ott törvényszerűen létrejön a vezérelvek, célkitűzések, és a valóra válthatóság felmérésén alapuló módszerrendszer: a stratégia.
Bármilyen stratégia sikerének előfeltétele, hogy a megoldandó problémának lehetőleg minden vetületét felmérje és rendezze a vezérelvnek megfelelő hierarchiákat. A sikernek másik előfeltétele a lehetséges jövőbeni változások minél helyesebb becslése és ennek megfelelően a helyes ütemterv (prioritáslista) felállítása. Hatásnövelő, ha a stratégiák csak az alkalmazás pillanatában vagy utána válnak közismertté. (…)
A közmegelégedést és egyetértést célul kitűző konciliáns, békítő elképzelés volt az eleve beépített kompromisszumokra, sőt egyoldalúan is áldozatra kész defenzív stratégia, amit a 1918-ban Magyarországon hatalomra került vezetés alkalmazott.
Ez a stratégia méltányosságot, tiszta játékszabályokat, kölcsönös érdektiszteletet feltételezett ott, ahol valójában csak ordas szándék, leplezetlen indulatítélkezés, hideg geopolitikai érdek és nyers erőszak ötvöződtek egy már évtizedek óta részrehajló, magyarellenes, hazug propaganda által hangolt Európában.
Az eredmény közismert.
A tanulság az lehet, hogy a pozitív előítélet is torz helyzetfelismerést okoz, hogy mégoly szép eszmék megvalósítása sem épülhet egyoldalú jó szándékra, hogy a példamutatás szándékával megnyirbált saját érdek visszaélést gerjeszt.
Tanulság lehet az is, hogy a jogos jussról való önkéntes lemondás: katasztrófa-politika.
Jelen esetben a romániai magyarság jogos jussa az önrendelkezési elv alapján a területi, működési és kulturális autonómia.
Az önrendelkezés jogán elnyert autonómia szavatolja a népcsoport megmaradását, önazonosságának megőrzését, kulturális és gazdasági gyarapodását. Teszi ezt anélkül, hogy veszélyeztetné a többségi etnosz érdekeit, sértené jogait, vagy megkérdőjelezné az ország területi épségét. Az autonómiák kivívása egyértelműen stabilitásnövelő.
Az erdélyi magyarság olyan helyzetbe került a totális elnyomás után lélegzethez jutva, mint hajdan az összmagyarság a reformkor elején. Akkor is, most is, a magyarság évtizedekig tartó elnemzetlenítő politikának volt alávetve: nyelvidegen kolonizáció, párhuzamban a magyar nyelv hivatalos betiltásával a közügyekben, nemzeti kultúránk sorvasztása, az intellektualitás asszimilálása vagy elvándorlása. E hatások eredményeként mentalitásbeli torzulások is felléptek (labanckodás). Akkor is, most is, óriási gazdasági visszamaradottság volt jellemző.
A kiutat akkor a keresztény alapon nyugvó nemzeti liberalizmus adta.
A vázolt keresztény és nemzeti-liberális egységkeret arra hivatott, hogy az erdélyi magyar sors gyökeres megváltoztatását felvállaló, de különböző divergens ideológiák mentén szervezkedő politikusoknak pragmatikus közös gondolati alapot nyújtson.
A három, végső következtetéseiben divergens eszmerendszer – nemzeti, keresztény, liberális – azáltal válik összeegyeztethetővé, hogy az alapgondolatok szelekciója a konkrét körülmények és a kitűzött célok szellemében történt.


1. Helyzetértékelés
1.1. Románia
Romániában az 1989-es változások után egy álparlamentarista diktatúra jött létre. A reális politikai harc két egyformán diktatórikus, de ellentétes érdekek és lehetőségek által determinált hatalmi góc között folyik.
Az egyik hatalmi góc a hadsereg tábornokaiból és a szekuritate ideológiai osztályának egy részéből áll össze. Ők egzisztenciálisan kötődnek a hatalom birtoklásához, melyet nyílt diktatúrával is készek felvállalni, hiszen ők felelősek a 1989-es vérengzésekért is, tehát számukra a hatalom birtoklása büntetlenségük egyetlen záloga. Ez a kategória a civil életben legfeljebb egyszerű munkás, vagy hivatalnoki beosztást remélhetne.
Velük szemben állnak a szekuritate technokratái, akik képesítésüknél fogva főleg a gazdasági átmentésben, emiatt a demokratikus látszat fenntartásában érdekeltek. Módszereik, az általuk létrehozott vagy átvett struktúrák egyértelműen diktatorikusak.
Az ismétlődő társadalmi megrázkódtatások mögött (bányászrohamok, vásárhelyi pogrom) e két hatalmi góc közötti torzsalkodást kell keresni. Iliescu elnök a hadsereg strómanja, a kormány kulcspozícióit pedig a másik pólus birtokolja (a technokraták). A parlament, melynek mandátuma lejár, egy az utóbbi időben kissé nehezen kezelhetővé vált színfal.
A Vatra Româneascӑ, a hatalom eszköze (az ortodox államegyház ide betársult), az elmúlt időben kulcspozíciókat szerzett a törvénykezésben, igazságügyben, egészségügyben, tanügyben és az állami gazdaságban. Ez lehetővé teszi a pártállami hatalomgyakorlást telefonon, szóbeli intézkedések útján, a törvényeket megkerülve – egyszóval a politikai-gazdasági maffiotizmust. A reálhatalom mindkét pólusa – a katonák és a "szeku-technokraták" – a „magyar kérdés" forrásponton való tartásában érdekelt, hiszen mindkét pólus számára ez az első számú diverziós propaganda-fegyver. Sajnos a magyar kártya kijátszásánál kivétel nélkül partner az ellenzék is. Az árnyalatnyi különbségek inkább tűnnek a nemzetközi image-kényszer eredményének, mintsem a morális meggyőződés megnyilvánulásának.
Mindennek dacára, az álparlamentarizmus adta szólásszabadság és szervezkedési szabadság gyökeresen új – habár nem veszélytelen –lehetőségeket nyit a közel 2 milliós erdélyi magyarság számára a negatív megkülönböztetés elleni harcában, önazonossága védelmében és önrendelkezésének kivívásában.

1.2.RMDSZ
      
Az RMDSZ-en belül két alapvetően eltérő megközelítési módja van a romániai magyar problémakomplexum kezelésének.
- Az egyik az egyén szabad fejlődésében látja valamennyi problémának a megoldását, a csoportjogot nem tartja fontosnak, a nemzetérzést, mint a nemzeteszme táptalaját elutasítja.
- A másik számot vet azzal, hogy az ember közösségi lény, és ezért az egyén szabadsága mellett a közösségek (pl. nyelvi, kulturális közösségek) számára is közös fejlődést kíván.
(Olyan áramlat, amely az egyén szabadságát alá szeretné rendelni a csoport érdekeinek, nem ismeretes az RMDSZ-en belül).
A két megközelítési mód tovább tagolódik a megoldások, prioritások és ütemtervek szerint.

1.2.1.Baloldali liberálisok (szociál-liberálisok)

Míg a mérsékelten vagy radikálisan a romániai magyar önazonosság megőrzéséért síkraszállók tudatában vannak a magyarságot ért diszkrimináció specifikusan nemzeti jellegének, addig az RMDSZ egy befolyásos csoportja az egész problémakomplexumot a politikai rendszerváltás síkjára kívánja helyezni. Ők – helyesen – a nemzeti érzéskomplexumban látják a múlt és jelen egyik nagy tömegmanipulációs eszközét, de mivel (hallgatólagosan) a nemzetérzést elsődlegesen kultúr-terméknek hiszik, a megoldást az elfojtásban, a nemzetlenítésben vélik felfedezni.
Az eddigi proletár internacionalizmust a liberális kozmopolitizmussal próbálják felcserélni. Az elsősorban állampolgári jogokat követelő baloldali liberális politika abból indul ki, hogy a demokrácia automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést. Tévesen, hiszen ismertek olyan demokratikus berendezkedésű nyugati országok, amelyekben éppen a demokratikus és a jóléti társadalom adta fejlettebb lehetőségek által „olvadt be" számottevő másként beszélő. Tekintettel a román civil társadalom fejletlenségére, valamint arra, hogy a romániai álparlamentarista diktatúra továbbra sem szavatolja az emberi jogok betartását (a totalitarizmushoz képest a helyzet csak viszonylagosan javult) – az, aki kizárólag az emberi jogok kivívásában, a civil társadalom kiépítésében látja a végcélt, külön a magyar önazonosságot biztosító politikai és jogi garanciák nélkül, az (ha nem is tudatosan) elfogadja a beolvadást.
Viszont az RMDSZ létének értelme éppen a romániai magyarság identitásvédelme (tehát az, hogy a magyarság magyar maradjon), mind rövid, mind hosszútávon. Ez az a funkciója az RMDSZ-nek, ami független a romániai politikai fejleményektől vagy az adminisztratív berendezkedéstől.

Az önazonosság védelme nem szorítkozhat a kulturális autonómia kiharcolására és ezen belül elsődlegesen az anyanyelvi felsőoktatás beindítására. Számot kell vetni a 72 évi elnyomás, tudatos kultúrasorvasztás morális, öntudati, nyelvi és hagyományromboló hatásával a társadalom mély rétegeiben, és már most tudatos és koordinált gyógy-intézkedéseket kell megfogalmazni és foganatosítani. Ez viszont lelki nevelést, önmegismerést, nyelvápolást és hagyományápolást jelent – ami összeegyeztethetetlen a baloldali liberalizmus hagyományfelettiségével és a nemzetérzés elutasításával.
Ám pontosan a baloldali liberalizmus e két vonása (hagyományfelettiség, kozmopolitizmus) az, mely a fiatalság számára, annak lelki alkatánál fogva, rendkívül vonzó, hisz egybecseng a társadalmat gyarmatosító szórakoztató ipar hasonló tendenciáival (nemzeti tradíciók felett szerveződő filmgyártás, zenekultúra). Úgyszintén a hagyományfelettiség s a kozmopolitizmus nyithat lelkiismereti kiskaput az erdélyi magyar fiatal értelmiség számára, s legitimálhatja a reális problémák ignorálását, az illúzióba menekülést, avagy legrosszabb esetben az emigrációt, asszimilációt.
A baloldali szociál-liberális irányzat képviselői jelen vannak az RMDSZ-frakcióban, a MISZSZ-ben, s az ún. Temesvár-platform vezetésében. A Szabadelvű Körön belül is vannak pártolói ennek a gondolkodásmódnak, habár eddig nem hangadóak.

Az RMDSZ összes többi irányzata gondolkodásának és cselekvésének központjában az önazonosság, a magyarság tudati és kulturális megőrzése áll. Eltérő viszont az egyes platformok (azonos célt hasonló módszerekkel elérni kívánó, párton belüli szervezett csoportok) véleménye afelől, hogy miként lehet legjobban szavatolni az önazonosságvédelmet.


1.2.2. Mérsékeltek

A mérsékeltek szerint a szűken értelmezett politikai jelenből kell kiindulni, a hatalommal ki- vagy megegyezve kell a népcsoport számára fontos jogokat megszerezni és intézni a magyarság mindennapi életét könnyítő konkrét ügyeket. Ennek a platformnak politikai módszere: írott szót kicsikarni a hatalomtól, majd betartatni azt. Ennek megfelelően a harc színtere a parlament, az élharcosok pedig jogászok.
Több buktatója is van ennek a megközelítési módnak.
Az egyik az, hogy a használt érvrendszer egésze – és ebből fakadóan a figyelem is – eleve a látszatra van összpontosítva, hiszen „szavánál kell fogni" a hatalmat. Ez egyrészt megnehezíti a mélyebb mögöttes erők számbavételét, másrészt látszat-megnyilvánulásokra készteti a romániai magyarságot is.
Ez az álláspont érvényes egyébként az egész romániai ellenzékre. Minden párt úgy tesz, mintha a reális hatalmat a parlament birtokolná. Teszik ezt egyrészt egzisztenciális okokból, másrészt dolgozik a félelem, hogy a reális tényállás következetes leleplezése (hogy a jelen helyzetben nem a törvényhozás tölti be a legfelsőbb hatalmi funkciót, hanem a végrehajtó hatalom, sőt, a parlament mögöttesen a hadsereg nemzeti kommunista szárnyának szavazógépe és propagandaeszköze) nyílt diktatúrává fejlesztheti a jelenlegi burkoltat. Az egység tehát a kölcsönös látszattartás. Létezik az a remény is, hogy idővel – csoda folytán – demokráciává erősödik a mai látszat-demokrácia, csupán elég hosszú ideig ki kell bírni a színházat.

A "látszatot látszatért" politikának nem kedvezőek az olyan jogos, (de nem „tetszetős") RMDSZ-követelések, amelyek a politikai jelenben ugyan nem megvalósíthatók, de esetleg ma kell őket kimondani ahhoz, hogy holnap valóra válhassanak.
E politikának ugyancsak nem kedveznek a jelen hatalmat negatív oldalról leleplező, vagy a hatalom felelősségét egy-egy antidemokratikus, rasszista vagy xenofób politikai tettben kipellengérező RMDSZ-megnyilvánulások sem. Hiszen, ha létezik kiegyezéses alap az RMDSZ és a román hatalom között, az legfőképpen a „hallgatás fejében megkapott jogok" elve lehet. Ez magyarázza a megegyezés hívei által tanúsított magatartást a tömbmagyar területi autonómia ügyében és a Domokos - Tokay páros vonakodását Tőkés László megvédésében (éppen és bevallottan a tiszteletbeli RMDSZ-elnök ismételt leleplező nyilatkozatai miatt). A mérsékeltek látszatorientáltsága magyarázza azt is, hogy az elnök következetesen kitér az alapvető koncepciós viták elől, habár az elnökségben és a frakción belül is többen sürgették ezt. Ezért sajnos a II. Kongresszus óta, továbbra is – döntéshozási szinten –az RMDSZ-politikára a végig-nem-gondolt gondolat a jellemző. A mögöttes realitások figyelmen kívül hagyása csökkenti a reakciókészséget, de az előrelátó képességet is, így válhat eleve megkérdőjelezhetővé bármilyen politikai koncepció, vagy kezdeményezés.
Ennek az eddig meghatározó politikai vonalnak pozitív hatása a román társadalom egyes rétegeinek megnyugtatása, valamint a Nyugat biztosítása a romániai magyarság békés mivolta felől.
Mindkét hatás teljes mértékben üdvözlendő lenne, ha a román-magyar ellentét kizárólag történelmi, kultúrköri vagy temperamentális motiváltságú lenne. Viszont esetünkben illuzórikus az elért nyugtató hatás stabilitása, hiszen éppen a HATALOM az első számú érdekelt a feszültség fenntartásában.
E látszateredmény azért veszélyes, mert a magyarság reális problematikájának, valamint a lehetséges megoldásoknak a szőnyeg alá seprése által jött létre, így pedig semmi esetre sem stabilitást növelő.
A Nyugat, melyhez az érintett népcsoportok felől a legkisebb (sőt, néha nem létező) jogsérelmekről is hangos tiltakozások jutnak el, az RMDSZ hallgatását, vagy nagyon visszafogott állásfoglalásait, bizonyítékként foghatja fel arra, hogy a romániai magyarság ügye kedvező megoldást nyert.
Ha létezett alku az RMDSZ-elnök és az államelnök között, csakis az alkotmányra vonatkozhatott: alkotmányos önazonosság-védelmi garanciák – mérsékelt hangerejű kritika ellenében. A konkrét eredmény egyértelműen negatív. Hiszen az RMDSZ elnöke párizsi útjával a legkritikusabb helyzetből segítette ki Iliescut, úgymond szalonképessé téve őt, viszonzásul megszületett egy, a magyarság specifikus problémái szempontjából kedvezőtlenebb alkotmány, mint a régi, 1965-ös Ceausescu-féle.
Itt mutatkozik meg, hogy megegyezéses politikát csak szavahihető partnerekkel célszerű folytatni, vagy legalábbis olyan jogállami, vagy egyéb szerződéses keretek között, amelyek szavatolják az alku betartását.
Az utóbbi két év bizonyította, hogy a jelenlegi román hatalom nem szavahihetőbb, nem fogékonyabb a fair játékszabályok iránt, mint bármelyik előző, Trianon óta.
Az elmúlt két év nem táplálja azt a reményt, hogy Románia a jogállamiság felé halad, sőt, az alkotmányozástól a joggyakorlatig nyomon követhető egy egyre erősödő bizánci fanarióta hagyományokat sejtető fejlődési irány, amely szerint a törvény nem a gyengét oltalmazó pajzs, hanem pallos a minden szinten megtalálható hatalmasságok kezében. Megerősödhet tehát egy neo-totalitarista rend, amely egyenes folytatása a Ceausescu idejében kifejlődött félfeudális állapotnak.
A fentieket tekintetbe véve, a megegyezésre játszó, a harcot kizárólag jogi eszközökkel a parlamentben megvívó politikai vonal eleve csak mérsékelt tüneti eredményekre számíthat. Annyit lehet ily módon elérni, amennyit taktikai szempontból a hatalom önszántából nyújt. Ráadásul módjában áll a hatalomnak úgy tenni, hogy e látszatjogok, kedvezménymorzsák, az RMDSZ-en belül működő, de a hatalommal egyezkedő vezetők ügyes ügyintézéseként jelenjenek meg, ily módon szerezve bázist a kamarilla-politikának.
Ennek a politikának gyengéje, hogy a romániai magyarság száma, gazdasági, kulturális potenciálja és politikai súlya kizárólag a parlamentben jelenlévő frakciók számában mutatkozik meg. Így a magyarság egy nagyrészt passzivitásra ítélt, két választás között a fiókba süllyesztett tömeg marad, a társadalomépítés pedig háttérbe szorul. A probléma ilyetén megközelítése törvényszerűen tagadja az önálló RMDSZ-külpolitikát (amit az elnök a csíkszeredai Székely Fórumon nyilvánosan hangoztatott).
A „cél érdekében megalkuvást" - politika ugyan annak gyakorlói számára minimális kockázatot biztosít, de a bázis kiábrándulását, elégedetlenségét eredményezi (megnő a spontán módon román iskolába íratott magyar gyermekek száma, az elvándorlást komolyan fontolók száma úgyszintén, stb.) Ugyanakkor radikalizálódhatnak csak-azért-is csoportok is az RMDSZ-en belül, de kívül is, ami természetesen megnöveli a provokációs csapda veszélyét.
Az RMDSZ II. Kongresszusán a fenti politikai vonalat „mérsékeltnek" nevezték – találóan. A mérsékelt módszerekkel, mérsékelt célok eléréséért folytatott jogi harc eredményei – amint az várható volt –mérsékeltek maradtak.
Tény, hogy az RMDSZ-frakció jelenléte józanító és demokratizáló hatással volt a parlament egészére és az is bizonyos, hogy fontos törvénymódosítások az RMDSZ-frakció hiányában nem születtek volna.
Mindenképpen eredmény az is, hogy most már visszatekintve nyilvánvaló az, amit 1990-ben még csak jósolni lehetett: a román hatalom a magyar passzivitás, sőt, kollaborációs hajlam dacára, élesen magyarellenes politikát folytat, egyszerűen azért, mert az uralkodó csoport létérdeke a veszély-pszichózist fenntartani az országban.


1.2.3.A gyökeres változást sürgetők szerveződése
      
A nemzeteszmét felvállaló másik irányzat, mely a II. Kongresszuson „radikálisként" lépett fel, a csoportok született szabadságjogából kiindulva, a romániai magyarság önrendelkezésének kivívását tűzte ki célul. E kongresszuson Tőkés László szólított fel a gyökeres megoldások keresésére és felvállalására. Ezt a célt követte a társnemzeti koncepció, és bontotta törvénytervezet formájára Szőcs Géza.
A posztkommunista délkelet-európai események, ezen belül a romániai fejlemények arra utalnak, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnökének látnoki módon igaza volt. Igaza ma súlyosabb imperatívusz, mint bármikor.
Ha nem sikerül határozottabb önszerveződés által az RMDSZ struktúráját hatékonyabbá tenni, valamint politikáját társadalmasítani és intézményesíteni, tehát az önrendelkezésünket konkrétan megalapozni, az egy történelmi esély elmulasztásával lesz egyenlő.
Itt mutatkozik meg az eddig meghatározó mérsékelt politika legnagyobb hiányossága, tudniillik az, hogy mindinkább a parlamenti frakció tevékenységére szűkült – a társadalomépítést inkább tűrve, mint szorgalmazva, az RMDSZ külpolitikát egyenesen ellenezve.
Így két olyan év telt el, amely alatt radikális vezetés esetén, most egy jól szervezett, motivált és fegyelmezett közösség nézhetne szembe a bármikor lehetséges súlyos provokációkkal, kiépített külföldi kapcsolatrendszerrel hátvédként. A magasabb szintű szervezettség a népcsoport gazdaságára is minden bizonnyal jó hatással lenne.
A „mérsékelt szárny", személyes ismeretségek révén, a régi pártfegyelem birtokában, már a II. kongresszuson is szervezett platformként jelentkezett. Ez a platform a régi rendszerből (különösen a tömbmagyar területeken) fennmaradt helyi magyar tisztségviselők, valamint a romániai magyar médiák (újságok, rádió, TV) zömére támaszkodhat mindmáig. Ez a körülmény hatástalanította a radikálisok önrendelkezést felvállaló elképzeléseit.
A helyzet szükségszerűvé tette a radikális szárny artikulálódását, a politikai nézetek programszerű megfogalmazását, felvállalóik megszerveződését. Az a tény, hogy e szerveződés platformok formáját ölti, tehát nem külön jogi személyként fellépő pártok alakulnak, bizonyítja, hogy az ebben a folyamatban résztvevő politikusok eleve egységben gondolkoznak.
Az eddig megjelent platformok ezen felül kivétel nélkül tételesen is tartalmazzák az egység - gondolatot.
A mérsékelt szárny egy csoportja a radikálisok megszerveződésére egy félrevezető „egység-felhívással" reagált, azt a látszatot keltve, hogy a szerveződő radikális szárny egységbontó. Tekintettel a II. kongresszus által leszögezett, az RMDSZ szabályzatában tételesen megfogalmazott platform-szabadságra, valamint arra, hogy a mérsékelt platform már régen létezett, a felhívás egyaránt szabályzatellenes és realitásidegen.
A fantomveszély kivetítése, mely a tagság mély rétegeit megrendítette, az RMDSZ történelmében első példája az eddig többnyire a román hatalomgyakorlásra jellemző megfélemlítési politikának.


1.2.4.Szerkezeti válság

Az RMDSZ jelenleg válságon megy keresztül
Ennek a válságnak egy része személyekhez kötött, a vezéregyéniségek nem mindig következetes állásfoglalásai által. A szubjektív válságtényezőnek része a torzult kollektív gondolkodásmód is, mely egyaránt a sok évig tartó kommunizmus hatásának és a jelen hatalom pszichológiai hadviselésének tudható be. Ez utóbbi érinti a magyar lakosság egészét, kiválasztott célcsoportja viszont az RMDSZ-frakció és egyes vezéregyéniségek (például Tőkés László, Sütő András, Szőcs Géza, Domokos Géza stb.)
A válságnak objektív, strukturális okai is vannak.
Tekintettel arra, hogy egy társadalmi szervezet annál jobb, minél függetlenebb a szubjektív emberi tökéletlenségtől, bizonyos fokig még a személyekhez kötött válságtünetek is redukálhatók a szerkezeti pontatlanságokra, elégtelenségekre. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy eddig nem eléggé kidolgozott (még kevésbé kiépített) a legitimitást adó mechanizmus (pl. a szavazás különböző módozatai).
A II. Kongresszus által jóváhagyott szerkezet két szempontból bizonyult működésében elégtelennek. Egyrészt, az elképzelt apparátus nem épült ki – ez a vetület a szövetség egyes funkcióit hatékonyságában csökkentette.
Másrészt, a szerkezeti elégtelenségnek súlyosabb oka: elvi, beépített
- az eddigi struktúrában a kompetenciák nem megfelelően körvonalazottak (a Küldöttek Országos Tanácsában ott van az Országos Elnökség – a végrehajtó testület döntéshozó csúcsa – de nincs ott a frakció.)
A Küldöttek Országos Tanácsa (KOT), mely a szabályzat szerint két kongresszus között a legfelső döntéshozói fórum, nemcsak összetételében fogyatékos, de rövidre szabott működési idejénél fogva nem tehet eleget céljának. Ugyanerre a körülményre vezethető vissza (gyakorlathiány) a gyűléseken tapasztalt alacsony hatásfok.
Az Országos Elnökség, tagjainak egyéni, a kongresszus által kölcsönzött legitimitásánál fogva, nem mint a végrehajtás döntéshozó szerve, hanem mint mini-parlament (öregek tanácsa) működött. A döntések konszenzust kereső viták kíséretében, szavazás által születtek, a problémák természetétől (politika, gazdaság, tanügy, szervezés stb.) függetlenül. Az egyéni legitimitás meggátolta mind a hierarchizálódást, mind pedig a hatékony munkamegosztást. Döntően az a tény fékezte az Országos Elnökség operativitását, hogy – a statisztika törvényei szerint – az elnökségi tagok a két politikai szemlélet (mérsékelt, radikális) szerint tagolódtak. Teljesen elégtelennek bizonyult a szabályzat által előírt közös munkaidő (kéthetenkénti gyűlés).
Szabályzati következetlenség viszont, hogy a szabályos többségi döntést önkényesen felülbíráló, cenzúrázó, vagy megvétózó személy – tételesen az Országos Elnök – ellen nem indultak felelősségre vonó és büntető automatizmusok.
A végrehajtás munkájának hiányosságai leginkább az apparátus feltöltetlenségére vezethetők vissza.
Külön ki kell emelni egy létfontosságú szerv hiányát: a szakértői csoportokét. Az időközben elképzelt „Tanácsadói Testület", mely a KOT és OE mellérendelt szerveként működött volna (szabálytalan időközökben), nem jött létre.
Kétségtelenül az RMDSZ egyetlen jól működő szerve a parlamenti frakció volt. De itt is felléptek hiányosságok.
Legsúlyosabbak az elvi következetlenségek, melyek nem az alapszabályzatra, a programra vezethetők vissza, hanem a parlamentben egyre erősebben érezhető pszichológiai nyomás hatásaként születtek. Habár a program tételesen kimondja, hogy az RMDSZ egyik testülete sem tehet elvtelen kompromisszumokat, mégis történtek ilyenek (például: a kollektív jogokról való lemondás egyértelműen elvtelen és elfogadhatatlan kompromisszum egy olyan szervezet részéről, mely éppen a kollektív jogok kiharcolásában látja egyik létértelmét).
Hiányzanak az alapszabályból az erre vonatkozó felelősségre vonó és büntető automatizmusok, valamint a szerkezetből a megfelelő szervek. Az alapszabály egy másik hiányossága, hogy nem fogalmazza meg tételesen a szolidaritás kötelező elvét. Így történhetett meg, hogy a parlamenti frakció, valamint az Országos Elnökség elnöke ismételten elhatárolta magát a közös ügyet határozottan képviselő, a programot és szabályzatot tiszteletben tartó személyektől és csoportoktól. Így történhetett meg az is, hogy az amerikai Kongresszus és Szenátus csoportjai aláírásaikkal szolidaritást vállalnak az RMDSZ tiszteletbeli elnökével, míg az RMDSZ-frakció passzivitásba burkolózik. Erre a probléma-komplexumra is hiányzanak a felelősségre vonást szavatoló szervek. Az idevágó szabályzás hiányában, az „EGYSÉG" üres jelszó marad.


2. Szükséghelyzet
      
Az erdélyi magyarság 72 évvel Trianon után változatlanul számos negatív hatásnak van kitéve, melyek eredményeként két kedvezőtlen folyamat figyelhető meg: az asszimiláció és az elvándorlás.
Addig, amíg a totalitarizmus zárt határai az elvándorlást nagymértékben megakadályozták, a népcsoport vesztesége az erőszakos asszimilációból származott.
Az álparlamentarista diktatúra viszont drámaian előtérbe hozta az elvándorlást, mint a közösséget leginkább gyengítő folyamatot.
Az elvándorlást kiváltó tényezők:
-            Magyarország nagyságrenddel magasabb életszínvonala. Tény, hogy az anyaországban valóban végbement rendszerváltás valódi polgári demokráciát eredményezett, hogy bár keservesen, de megindult a nemzetgazdaság nyugatiasítása, ez pedig előrevetíti azt, hogy a gazdasági szívóhatás a jövőben is jellemző marad.
A román rendszerváltás egyelőre még várat magára (a változások csak látszólagosak, a folyamat nagymértékben visszafordítható, a közjogok csak részlegesek és bármikor megvonhatóak.) A nemzetgazdaság továbbra is szabadesésben van. Ezek a körülmények fokozhatják a gazdasági motiváltságú elvándorlási kényszert.
- A kulturális elnyomás továbbra is jellemző, a működő magyar iskolák felett ott lebeg a soviniszta önkény Damoklész-kardja, a magyar egyetem továbbra is csak terv, a kommunisták által jogtalanul kisajátított 700 éves magyar egyházi iskolák közül egyet sem kaptunk vissza, ugyanez a helyzet a számos kulturális célt szolgáló egykori magyar házakat illetően. Mindezek következtében nő az elvándorlás (különösen a magasabb kultúrigényű magyarság hagyja el az országot).
- A hatalom a romániai magyarság ellen pszichológiai háborút visel. Ez módszereiben nem különbözik a III. Birodalom zsidóellenes propagandájától: rémhírterjesztés, diverziók, ködösítés. A magyarságot kollektív bűnösséggel vádolják. Fő eszköze ennek a háborúnak a televízió, aktív részei nemcsak a Ceauşescu-féle propaganda-apparátus vezéregyéniségei, hanem a román parlament is. A rendőrség és a hadsereg a fizikai megfélemlítéstől sem riad vissza, nyíltan fitogtatott, részrehajló, a magyarellenes atrocitások irányítóit és elkövetőit sértetlenül hagyják. A diszkriminatív joggyakorlat is része a pszicho-terrornak, hiszen azt sugallja, hogy a magyart következmények nélkül  lehet bántani. Sőt tapasztalható a magyarellenes fellépésben jeleskedők heroizálása.
Ennek a pszichológiai hadviselésnek fő célja a román tömegek manipulációja, másodlagos a magyar önrendelkezési kísérletek kényelmes féken tartása, harmadlagos logikus célja, minden bizonnyal a magyar elvándorlás serkentése.
-            A magyar népcsoport ellen irányuló masszív fizikai terror eddig csak egyszer került alkalmazásra: Marosvásárhelyen. A térség politikai képlékenysége, az a körülmény, hogy a szerb nemzeti kommunista erők a genocídium (civil lakosság tömeggyilkolása és tömeges elűzése) eszközéhez folyamodhattak, eddig büntetlenül, hasonló eszközök mérlegelését indukálhatja a román nemzeti kommunistákban is. Tömeges elvándorlás, exodus lehet az eredménye (melynek mérete feltehetően fordítottan arányos a népcsoport szervezettségi fokával).
A vázolt szükséghelyzet sürgősségi, konszolidációs politikát kíván középtávon, függetlenül a távlati céloktól. Az a tény, hogy a Hatalom a demokratikus látszat megőrzésében érdekelt, a szólás és szervezkedési szabadságot szavatolja. Adott tehát a társadalmi építkezésnek és a népcsoport ügyének hathatós képviseleti lehetősége – a román parlamentben, valamint külföldön is. E felismerést illetően az RMDSZ-en belül konszenzus van – eltérőek a vélemények a miként felől.
Az erdélyi magyarság olyan helyzetbe került a totális elnyomás után lélegzethez jutva, mint hajdan az összmagyarság a reformkor elején. Akkor is, most is, a magyarság évtizedekig tartó elnemzetlenítő politikának volt alávetve: nyelvidegen kolonizáció, párhuzamosan a magyar nyelv hivatalos betiltásával a közügyekben, nemzeti kultúránk sorvasztása, az intellektualitás asszimilálása vagy elvándorlása – e hatások eredményeként mentalitásbeli torzulások is felléptek (labanckodás). Akkor is, most is óriási gazdasági visszamaradottság volt jellemző.
A kiutat akkor a keresztény alapon nyugvó nemzeti liberalizmus adta. Habár a reformkor óta a világ óriási változáson ment keresztül, bizonyos lényegi vetületek hasonlóak.
A nyugati keresztény HIT változatlanul az erdélyi magyar népcsoport alapvető értékrendjét képezi.
A NEMZETI tudatápolás, a nyelvőrzés, a kultúrafejlesztés a romániai magyar érdekképviselet létértelme.
A SZABADSÁG-eszme valóra váltása mind politikai (önrendelkezés), mind pedig gazdasági (piacgazdálkodás) vonatkozásban célja az RMDSZ-nek. A közös cél érdekében szövetkező magyar politikai irányzatok EGYSÉGe képezi az RMDSZ erejét.


2.1. KERESZTÉNY és NEMZETI-LIBERÁLIS EGYSÉGKERET

Az RMDSZ határozottabb kiállást, metódusokat és ritmust sürgető politikusai a keresztény, a nemzeti, valamint a liberális (szabadság) eszmék köré csoportosultak (társult pártokban és platformokban). Népcsoportunk állóképessége érdekében szükséges e divergens (egymástól távolodó) pályán mozgó eszmerendszerek körül kialakult politikai irányzatokat célegységre hozni, eme eszmerendszerek elemeinek ésszerű, probléma-orientált szelekciója révén. Annál is inkább, hogy mindeme eszmerendszerek ideológiává merevedve és fundamentalista következetességgel társadalmasítva, katasztrófába vezetnek (keresztény inkvizíció, nemzeti holocaust, liberális anarchia).
E célegység működési alapját tehát egy pragmatikus gondolati egységkeret képezheti, mely ugyanakkor lehetőséget nyújt az együttgondolkodásra, tettre, azok számára, akiket eddig a valódi népféltés és óvatosság, nem pedig a félelem és önös érdek tartott a mérsékelt haladást hirdetők, de hátrálást gyakorlók táborában.
Keresztény dimenzió:
Közismert a vallás krízis-áthidaló hatása. Az egyetemes történet ebből a szempontból láncolata a veszélyhelyzetbe került embercsoportok vallásos hit általi megmaradásának. A romániai magyarság növekvő szorongatottságában semmiképp sem mondhat le a történelmi vallások (és egyházak) összetartó erejéről.
Az RMDSZ politikája arra kell törekedjen, hogy a történelmi egyházakkal karöltve, a veszendőben lévő lelki értékeket újra a társadalmi figyelem központjába helyezze. A jelen és a múlt eseményeinek kiértékelésében alapvetően a nyugati keresztény igazságvágyból és igazságosság-érzékelésből kell kiindulni.
Az évtizedekig tartó Bukarest-központú, korrupt államhatalmi és gazdasági apparátus az erdélyi lakosság, és ezen belül a magyarság bizonyos fokú morális balkanizációját eredményezte. Érezhetően terjed a megbízhatatlanság, csökken a munkaerkölcs, teret hódít a megalkuvás a népcsoporton belül. A kommunista vallásüldözés hatására terjedt az ateizmus, ami a közerkölcs csökkenését, a családi értékek elhalványulását, az ifjúság körében illúzió- és reményvesztettséget eredményezett. Ugyancsak drámaian csökkent az emberek közötti pozitív viszonyulás: az összetartás, előzékenység, szeretet.
A vallásnak át kell hatni a politikát is, hiszen a morális megújhodás előfeltétele a mielőbbi valós rendszerváltásnak, de át kell hatnia a gazdaságpolitikát is, hiszen a korrupció és a megbízhatatlanság egyaránt bénítja a társadalmat és a gazdaságot. Valószínűsíthető, hogy a gyökeres pozitív változásokat csak új generációk helyes nevelésével lehet kieszközölni. A morális megújhodás érdekében társadalmi léptékű keresztény ifjúsági mozgalmat kell létrehívni. Értékrendszerünkben a gyermekszeretet és a családi értékek méltó helyüket újra el kell foglalják.
Terjeszteni kell a felebaráti szereteten alapuló keresztény szolidaritás elvét, intézményesíteni kell az elveszett, jellegzetesen keresztény szociális segélyrendszert.
Nemzeti dimenzió:
Az elmúlt 72 év, de legfőképpen az utolsó 40 év óriási morális, öntudati és kulturális károkat okozott a romániai magyarságnak.
Elsősorban az etnokratikus ideológia hatásának tudhatók be azok a lelki torzulások, amelyek a hamis, negatív romániai magyar önbecsüléshez vezettek. Generációkon át adagolva, ez az ideológia a megtűrtség, betolakodottság komplexusát, a haszontalanság kényszerképzetét idézi elő a kisebbségekben. Hasonló romboló hatású a hamis történelemtanítás, mely szerint a román etnosz történelmileg bűntelen, a nem-románok, főleg a magyarok viszont bűnösök.
A szisztematikus kultúrasorvasztás hatására, a magyarság zöme nem ismeri saját történelmét, kiemelkedő szerepét e táj és kultúra kialakulásában. Veszendőben hagyományaink, nő a gyökérvesztett erdélyi magyarok száma. A romániai magyar népcsoport önazonosságát évszázadokig megőrző és részben kitevő hagyományok, vallás, nemzettudat és önismeret olyan értékek, melyekhez, éppen ezen önazonosság további megőrzésének céljából (ami viszont született joga e közösségnek) feltétlenül és mindenáron ragaszkodnunk kell. A nemzeti értékek újratársadalmasítására különös gondot kell fordítani.
Liberális dimenzió:
A civil társadalom kiépülése a nyugati fejlett polgári liberális demokráciákban önmagában nem szavatolja a különböző kisebbségek fennmaradását. Mégis, az eddigi történelemben éppen a polgári-liberális demokráciák adták meg azt a jogi, társadalmi keretet, amelyben a kisebbségek reális eséllyel fejthettek ki olyan politikai és kulturális tevékenységet, mely a fennmaradáshoz és a gyarapodáshoz szükséges.
A méltányosság (fairness-principium), a szabadság-elv és az emancipáció eleve elfogadása az a filozófiai alap, amely a modern demokráciákban, a többségi legitimáció fölé helyezve, megadja az egyén, vagy a kisebbség ésszerű függetlenségét az őt esetleg sértő többségi akarattól. Ebből ered politikai síkon a személyi és kollektív önrendelkezés elve, gazdasági síkon a vállalkozási függetlenség.
Fontos liberális politikai cél az állam hatalmának minimálisra csökkentése, a decentralizáció, a helyi önigazgatás kiépülése.
Az önazonosságot hosszútávon legjobban saját állam keretén belül lehet szavatolni. Mivel a határmódosítás nem tartozik a politikai realitások közé, az önrendelkezési jog alapján az autonómia különböző formáit kell tekintetbe venni, ezek egyidejű alkalmazása kielégítően biztosíthatná a megmaradást. Az önrendelkezés érvényesülhet a participatív demokrácia adta döntéshozási mechanizmus által is –helyi referendum, illetve csoport-referendum formájában. A liberális eszmevilág antipaternalista felfogása kulturális síkon bármiféle kultúr-hegemonizmust kizár. Ebből ered, hogy a népcsoport semmilyen idegen nyelv használatára nem kényszeríthető, de abban nem is gátolható – a többségi, úgynevezett államnyelvet is beleértve.
A polgári liberalizmus dogmaellenes, tehát visszautasít bármilyen vallási, faji, nemzeti vagy történelmi eredetű ideológiai kényszert.
Az eddig felsoroltakból kitűnik, hogy a liberális elvek kielégítő eszköztárat kínálnak a népcsoport számára ahhoz, hogy a többség felől jövő nyomással szemben érveket és konkrét, legitim követelményeket sorakoztasson fel.
Az emberközi kapcsolatok síkján a liberalizmus, mint társadalmi mozgalom, a tolerancia és a humanizmus hirdetője.
A kommunista világ teljesen államosított, egalitarisztikus gazdaságának látványos összeroppanása arra int, hogy funkcionális igazságtalanságra nem lehet hatékony gazdaságot építeni. Ebből a szempontból a nomenklatúra létrejötte talán kevésbé volt kártékony, mint annak a funkcionális igazságtalanságnak alapvető társadalmi princípiummá emelése, amely szerint egyformán elismerésben részesült a szorgalmas és a lusta, az ügyes és az ügyetlen, a kreatív és a sztereotip, végső soron a gazdaságilag hatékonyan tevékenykedő és hatástalan. Ez a fajta igazságtalanság demotiválta a társadalomnak hajtóerejét képező, rátermett csoportját. Erejét és szívósságát a rendszer a kevésbé rátermettek privilégiumokkal megvásárolt politikai lojalitásának köszönhette. Az óhatatlanul beálló kontraszelekció, korrupció, letargia, valamint a piac hiányában, a torz gazdasági struktúrák hatására a kommunista gazdaság csődbe jutott.         
Ebből az állapotból kizárólag a funkcionális igazságosság elvét követő, teljesítmény-orientált, magántulajdonon és szabad versenyen alapuló új gazdaság létrehozása jelentheti a kiutat, tehát a gazdasági liberalizmus.
A gazdasági liberalizáció és liberális eszmevilág képezheti a romániai magyar népcsoport állóképességének anyagi alapját, illetve jogi-politikai eszköztárát.

A vázolt keresztény és nemzeti-liberális egységkeret arra hivatott, hogy az erdélyi magyar sors gyökeres megváltoztatását felvállaló, de különböző divergens ideológiák mentén szervezkedő politikusoknak pragmatikus közös gondolati alapot nyújtson.
A három, végső következtetéseiben divergens eszmerendszer – nemzeti, keresztény, liberális – azáltal válik összeegyeztethetővé, hogy az alapgondolatok szelekciója a konkrét körülmények és a kitűzött célok szellemében történt. Az egységkeret nem tartalmazza az egyenlőség és a testvériség klasszikus felfuttatását. Ezen eszmék a keresztény szolidaritásból és felebaráti szeretetből levezethetők.
Az egységkeret elfogadása által kialakuló platformkoalíció, (az esetleg társuló platform-független politikusokat beleértve) azt a sokszínű egységet biztosítja, mely szemben az erőltetett egyformaság-szülte bénító feszültséggel, a szerepek megoszlásán keresztül, magasabb szintre emelheti szervezetünk tevékenységét.
Habár a huszonötök által 1992.március 20-án közreadott „Egységfelhívás" időzítésével (radikális szerveződés beindulása) és mikéntjével (megfélemlítési politika) nem lehet egyetérteni, az egység megőrzésének imperatívusza helyes. Úgyszintén helyesek a felhívás végén felsorolt „egységprogram" alapelvei:
       „- Nemzeti önazonosság nélkül nincs egyéni önazonosság.
        - A nemzeti önazonosságért való küzdelem elválaszthatatlan a demokráciáért való küzdelemtől.
        - A romániai magyarság politikai élete része az ország politikai életének, de abba egységes egészként illeszkedik.
        - Az autonómia elvét saját erdélyi hagyományainkra és a legkorszerűbb európai modellekre alapozva kell megvalósítanunk."
       A keresztény és nemzeti-liberális Egységkeret ezen alapelvek felbontásának tekinthető egyéni kezdeményezés, melyben a szerző kikerült bármilyen ellentmondást az „Egységprogram" alapelveivel, hogy ezáltal eleve kizárja az egységbontó egymásnak feszülést.


2.2.Végrehajtásorientált, szerves, önjavító szerkezet.
Intézményesítés. Társadalmasítás.

Az RMDSZ intézményeinek kiépítése és társadalmi hatásának növelése csak olyan szerkezetben képzelhető el, amely néhány alapvető célkitűzés elérésére esélyt ad.
Mindenekelőtt az RMDSZ-szerkezetnek hozzá kell járulnia a népcsoport, az ország és a térség stabilitásához. Ezért erősnek és ugyanakkor erőszakmentesnek kell lennie (legitimitás, konszenzusos döntéshozás, szervesen integrált szakértői csoportok, erős apparátus). A szerkezet meg kell feleljen a romániai magyarság földrajzi elhelyezkedésének (ennek megfelel a területi szervezetek szövetségi egysége). Számon kell tartsa a tagság számarányából (tömbmagyarság, szórvány), illetve a politikai képviselet (RMDSZ-önkormányzatok) milyenségéből eredő különbségeket. Keretet kell biztosítania a magyarság érdekbeli és ideológiai különbözőségei számára. Méltó képviseletét kell nyújtsa a romániai magyarság számából, társadalmi struktúrájából, kultúrájából és öntudatából eredő követeléseinek. A felsorolt célkitűzések elérésére a szerkezet keretet, illetve optimális lehetőséget kell biztosítson. Az RMDSZ kiépülőben van, mégpedig egy állandóan változó közegben. Ezért egy statikus szerkezet (illetve egy statikus program) a krízishelyzetek állandósulását jelentené – ezen kívül a statikus struktúrák az egylépcsős kiépítést igénylik általában. Célszerűbb egy építőkocka-elven kiépülő és ugyanakkor dinamikus, önjavításra-optimizálásra képes struktúra, mely a folyamatos programmódosításhoz szükséges legitimitással is rendelkezik. Biztosítania kell a sokszínűség egységét.
A szerkezet lehetővé kell tegye a minél hitelesebb, legitimebb képviseleti demokráciát, de helyet és konkrét lehetőséget kell kapjon a bázisdemokrácia is (a helyi vagy csoport-referendum). A szerkezetnek szavatolnia kell a konkrét döntések programhűségét, valamint végrehajtását.
A felsorolt célkitűzéseknek és ezekből eredő követelményeknek az államstruktúrák felelnek meg.
A romániai magyarság országnyi területen él és ezen belül jól elhatárolt régiókban. Az RMDSZ területi szervezeteinek máris létező autonómiája által, magától kínálkozik egy szövetségi állam modellje (nagyságát tekintve Ausztriához hasonlóan). Csak egy ilyen modell szavatolhatja a sokszínűséget és az egységet, a területi érdekek és a közös célok egyensúlyát, a szakértelem és a közakarat építő együttműködését. Gyökeresen reformálni kell a legitimitást kölcsönző mechanizmust –fel kell állítani a romániai magyarság személyi kataszterét, majd ki kell építeni az exhausztív megkérdezést lehetővé tevő apparátust.
A szövetség központi döntéshozását három szintre kell tagolni:
1. Alapvető állásfoglalások kidolgozására, nagy horderejű döntések hozatalára egy kizárólag konszenzusos (általánosan kötelező rendeletek, programmódosítás), vagy 2/3-os többségű (struktúramódosítás az alsóbb szinteken) döntések elfogadásával működő legfelső döntéshozói szerv. Ezt a szövetségi struktúrának megfelelően, a megyei tagszervezetek választmányaiból kellene kialakítani (területi elv, például minden megyei választmány elnöke és alelnöke), a gyűléseket a testület választott elnöke vezeti.
2. A program keresztülviteléhez szükséges, többségi szavazás alapján működő döntéshozói szerv, melyben a különböző áramlatok jelen lehetnek. Ez a szint döntene a (még nem jellemző) vétójog konkrét alkalmazása felett. A parlamenti frakció ennek a szervnek része kell legyen. A gyűléseket a testület választott elnöke vezeti.
3. A szervezet végrehajtását irányító és ehhez szükséges döntéseket folyamatosan hozó állandóan működő szerv (Országos Elnökség). Ennek a szervnek tagjai a második szint többségi frakciójából (koalícióból) kerülnek ki. Ilyenformán az Országos Elnökség homogén és operatív. A végrehajtásban szükséges struktúramódosításról és belpolitikai (szövetségen belüli) döntések esetén az O.E. szavazással döntene.
Külpolitikai és operatív ügyintézésben (gazdasági, társadalomépítés, stb.) (szak)elnöki javaslat alapján, az elnök dönt. A végrehajtásnak szerződéses alkalmazásban dolgozó szakértői csoportokra kell támaszkodnia, melynek vezetői ugyanakkor tagjai a harmadik szintű döntéshozásnak (alelnöki referensek). Ez szavatolja a szakértői csoportok szerves részvételét mind koncepcionális szinten, mind pedig a végrehajtás módozatainak kidolgozásában.
A szövetség tagszervezetei, autonómiájuk alapján, saját szerveiket építik ki. A megyei elnökségek (M.E.) a megyei választmányok többségi frakciójából kerülnek ki. A megyei elnök (megyei végrehajtás) és a megyei választmány elnöke (döntéshozás) értelemszerűen nem lehet azonos. A megyei tagszervezetek döntéshozói testületeiből (választmányok elnökei és alelnökei) áll össze a legfelső szövetségi döntéshozói szint. A szövetségi végrehajtás egyes átfogó szervei jelen vannak a területi szervezetek végrehajtásában. Ez szavatolja az autonómiát és a szövetség szerves egységét.
Tekintettel az RMDSZ alig több mint két éves tapasztalatára, valamint a bel- és külpolitikai helyzet képlékenységére, a szervezet struktúrája nem lehet statikus, hiszen ez magában hordozná a jövőbeli kríziseket, ezért önjavító képességet kell szerkezetileg biztosítani. Ezt azáltal lehet elérni, hogy a felső szint korrekciókat hajthat végre az alatta lévő struktúrában. A szakértői csoportokat és a végrehajtó apparátus részeit külön projectek formájában, építőkockaszerűen lehet kialakítani.
Az RMDSZ felvázolt szerkezete a romániai magyarságot az őt megillető társnemzeti státuszhoz közelíti.


1992. április.
Temesvár


Friday, July 7, 2017

Az erdélyi kérdés magyar szempontból



A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege. 

(Borbély Imre 2014-ben, az EMI táborban Gergely "Tiszti" Istvánnal)


Az erdélyi kérdés magyar szempontból

A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: "Nemzeti liberalizmus". Limes 1. évf. 1. szám) 

A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv 
nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért "az erdélyi kérdés" fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
"Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!"[2] 
(Lucian Boia)
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják. [16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: "Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna."
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a "régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének"? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a "figyelmeztetést" miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy "Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés." Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos "apróságokban", mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – "mert Erdély román kérdés" – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell "felajánlásáról". Elsősorban ki az, aki a devolúció "felajánlását" megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a "saját zsebre menő" újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceausescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4 Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar "politikai nemzetbe", határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar "konföderáció" az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
"Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe"[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: "Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell."[13]
"A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme."[14]
"A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek." [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minoritãtii maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet "A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek" elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról ("modernitás") és szellemiről ("nyugatosodás") van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.

Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában.