Nincs visszaút - Borbély Imre a második Orbán-kormányról.

Borbély Imre igen árnyaltan látta a Fidesz-kormány politikáját. Annak dacára, hogy az általa haláláig felvállalt, sőt, képviselt szervezet, a Magyarok Világszövetsége állami támogatását az első Orbán kormány vonta meg és azt nem is adták vissza mindmáig. 
De nem ezt tartotta a legproblematikusabbnak, hanem azt, hogy nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar nemzet öntudati reneszánsza bekövetkezzék. A magyar büszkeség regenerálását célzó történelmi filmeposzok egyre csak késnek, értékes orgánumok szűntek meg (Borbarát, Nagy-Magyarország), míg szinte számolatlanul megy a pénz az ellenségnek kulturális célokra. (Lásd például 27 millió a kormánygyűlölő és nemzetellenes Ungváry Tamásnak.) 
Ezzel együtt apám a makro-folyamatokra figyelt elsősorban, és azt értékelte hogy Orbán Viktor a magyar szuverenitást elődeivel szemben növelni igyekszik, s hogy több meghatározó nemzetépítő lépést tett (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény stb.). 
Mindezek artikulációt nyertek az Ágoston Balázs által 2013 őszén készített interjú keretében. (BZSA)

(A fotót 2013. január 1.-én készítettem.)

Nincs visszaút

Az angolszász-cionista amalgám érdeke a pénzügyi-gazdasági eszközökkel gyarmatosított peremterületek erőforrásainak kiaknázása és az ezzel szemben esetlegesen megnyilvánuló ellenállás példát statuáló letörése. Remélem, a keleti nyitás előbb-utóbb politikai, szövetségi síkon is testet ölt – mondta a Demokratának Borbély Imre politikai elemző, a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának társelnöke.

- Nemzetpolitikai, nemzetstratégiai szempontból miként értékeli az elmúlt bő három év kormányzati teljesítményét?

- Megelégedettséggel hallgattam augusztus 20.-án Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédét, és a fiatal tisztek eskütételét, mely katonai hagyományainkhoz igazán méltó volt. Gondoljunk bele, amikor az Orbán-kormány 2010-ben átvette az ország irányítását, akkor a laktanyákat, a raktárakat az izraeli In-Kal cég magyarországi fiókjaként indult In-Kal Security Kft. őrizte, amelynek neve héberül azt jelenti: Biztos Vonal. Ez nyilvánvaló nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, főleg egy esetleges válsághelyzetben. Ma már a Honvédség objektumait magyar katonák őrzik. Ebből a jelképi sűrítményből a nemzeti szuverenitásra való törekvést olvasom ki. Ezt igazodási pontként tekintve három alapvető jelentőségű előrelépést emelnék ki az elmúlt három évből: a magyar állampolgárság kiterjesztésesét minden azt óhajtó magyarra, az Alaptörvény preambulumát, vagyis a Nemzeti Hitvallást, valamint a gazdasági szabadságharcban összefoglalható szuverenitási törekvést. Mindez akkor is vegytiszta nemzetpolitika és nemzetstratégia, ha utóbbi fenyegető konfliktus-rendszerbe torkollott. Nem is történhetett másként, és már az elején szeretném leszögezni, hogy a konfliktusokat vállalni kell.

- Miért e három területet tartja legjelentősebbnek?

- A magyar állampolgárság kiterjesztése nem csupán a lelki jóérzést szolgáló jelképes gesztus, hanem ez által a nemzet erősebb lett, mert az összetartozás érzése már most tapasztalhatóan sokkal több embert érint meg, mint korábban. Örömteli, hogy a Kárpát-medence magyarságának jelentős része már magyar állampolgár, még többen várományosok, ahogy jómagam is. Ez valóságos védelmet és biztonságot jelent a Csonka-Magyarország jelenlegi határain kívül élő magyaroknak, hiszen az Alaptörvényt bevezető Nemzeti Hitvallás azt is rögzíti, hogy a magyar állam megvédi polgárait. Ez kimondatlanul is egyfajta védőhatalmi státus, aminek nyílt deklarálásától sem kellene félni, akkor sem, ha nemrég Bukarestben műbalhé tört ki, amikor Tőkés László nyilvánosan erre kérte Orbán Viktort. A Nemzeti Hitvallás azért nagyon fontos, mert ez egy keresztény-nemzeti állam alapvetése, és ilyképp példamutató Európában.

- Brüsszelben nem így látják.

- Az Európai Unió mai formájában az egyik alapító atya, az Akcióbizottság az Európai Egyesült Államokért nevű háttérszervezetet létrehozó Jean Monnet szellemiségét követi. Ennek lényege a nemzetállamok és a nemzetek felszámolása, arra hivatkozva, hogy ezek véres konfliktusokhoz vezettek. Ez nyilvánvalóan hamis narratíva, hiszen egyrészt a nemzetállamok előtt sok ezer évvel is feljegyezhettünk véres háborúkat, másrészt a XX. század nagy kataklizmái éppen az egyes népeket, nemzeteket létükben fenyegető Versailles-i európai rendszer következményei voltak. A nemzetek és államaik alapvető törvényszerűség mentén jöttek létre, és ez a folyamat hatalmas alkotó energiákat szabadított föl. A Monnet-paradigmával szemben áll Charles De Gaulle felfogása a nemzetek Európájáról, melyben az együttműködés a gazdasági és külpolitikai összehangoltságra, valamint a kölcsönös kulturális megtermékenyítésre szorítkozik, mellőzve bármilyen uniformizálást. Magyarország ez utóbbi szemléletet vallja, és ez vörös posztó az előbbi rögeszme jelenleg uralmi helyzetben lévő képviselőinek szemében, akikhez a néhány évtizeddel ezelőtt még erőszakos terrorcselekményektől sem visszariadó, véres szélsőbaloldali diktatúrákat dicsőítő zavaros egzisztenciák is csatlakoztak. Sajnálatos tény, hogy a jelenlegi brüsszeli főáramban pártokon átívelően meghatározó ez az irányzat, a vörös-zöld Daniel Cohn-Bendittől a liberális Guy Verhofstadton és a szocialista Martin Schulzon át a ma néppárti, de maoista múltú José Manuel Barrosóig. Ez a kontraszelektált, középszerű, a valódi európaiságot hírből sem ismerő társaság a nemzetellenes brüsszeli ideológia és gyakorlat motorja. A jelenlegi főáram megtagadja Európa ethoszát, mely a hellén filozófiában, a római jogban és a keresztény etikában gyökerezik, helyette a devianciákat és a pusztulást magasztalja. Természetes, hogy gyűlölik a magyar Alaptörvényt, melynek eszmei alapvetése száznyolcvan fokban szemben áll mindazzal, amit ők képviselnek. A Magyarország elleni folyamatos gyűlölethadjárat másik fontos oka, hogy bizonyos új, sajátos magyar megoldások követőkre találtak, és ez alapjaiban veszélyezteti azt a halálos status quót, amit az említett irányzat minden erővel igyekszik fenntartani.

- Milyen status quó ez?

- A rendszer csúcsán áll az a konglomerátum, amit szokás háttérhatalomnak nevezni, bár nem is húzódik igazán a háttérbe. Az amerikai, brit és izraeli finánctőke, vagyis az angolszász-cionista érdekeltségek amalgámjáról van szó, melynek érdeke a pénzügyi-gazdasági eszközökkel gyarmatosított peremterületek, így a kommunizmust követően új függőségbe vont Közép-Európa erőforrásainak kiaknázása és az ezzel szemben esetlegesen megnyilvánuló ellenállás példát statuáló letörése. Ezért áll célkeresztben Magyarország, és ezért nevezhető egyelőre csak félsikernek a magyar szuverenitási törekvés. A rendszer következő szintjén található az e konglomerátum érdekeit szolgáló, részben általa kitartott, világmédia, melynek egyencsatoltsága az egyes jelenségek tematizálásában vagy épp szervezett, intenzív elhallgatásában, a szóhasználatban, a megfogalmazásban, a szűkre és egyoldalúra szabott értelmezési keretben, az egyszólamú narratívában lépten-nyomon tetten érhető. Az Európai Unió a globális hatalom hajtószíjaként funkcionál, és a világmédiával szinergiában tartja pórázon, fegyelmezi és bünteti az önazonosságától brutálisan megfosztott Európát. Ebben a politikai és gazdasági keretben játszadoznak öncélú és műkedvelő módon a korábban említett szélsőbalos, deviáns figurák, akiket hasznos idiótáknak is nevezhetünk, hiszen korlátoltságuk és romboló tevékenységük nagyon is beleillik a globális hatalmi konglomerátum szándékaiba. Ez a több tényezős rendszer fojtogatja Magyarországot közvetlen és követett nyomásgyakorlással. Az angolszász-cionista hatalmi tömb ugyanis a nyomás alá helyezett országokban, így Magyarországon is beavatkozik a politikai folyamatokba a kollaboránsokon keresztül. A következmények végzetesek lehetnek.

- Amennyiben?

- Jómagam az RMDSZ-en belül átéltem 1993-ban, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb titokban kiválasztott három árulót, akiket a Fekete-tenger partján található Neptunfürdőn összeültettek a román állam képviselőivel, hosszú távra biztosítandó a magyar érdekérvényesítés és az azzal óhatatlanul együtt járó politikai konfliktusok elfojtását, mivel számukra geopolitikai érdekeik miatt mindennél előbbre való volt a stabilitás. Ha Erdélyben megtalálták a kollaboránsokat, okkal feltételezhető, hogy ez bármely ország esetében is ugyanígy történik. Annál inkább, hiszen a CIA nemrég nyíltan elismerte, hogy részt vett az 1953-as iráni puccsban. A Magyarországra nehezedő külső nyomás egyértelmű, de belső nyomás is érzékelhető, a kollaborációra építve részben összefüggésben a külső ellenséggel, ide sorolom a Magyar Szocialista Pártot és mindazon szervezeteket, melyek különböző címek alatt az SZDSZ néven beazonosítható nemzetellenes irányzat újraélesztésén ügyködnek; részben vannak olyan kvázi szövetségesnek tekinthető erők, melyek saját üzleti-hatalmi érdekeiket érvényesíteni igyekezve ugyancsak nyomást gyakorolnak a kormányra. Ebben látom annak fő okát, hogy olyan sorskérdésben, mint a magyar föld ügye, kompromisszumos, döntetlen meccsnek tekinthető törvény született, amely nem garantálja a nagy latifundiumok szükséges mértékű visszaszorítását. Összességében azt látjuk, hogy a magyar kormány saját programja megvalósításában globális és hazai szinteken is különböző irányú, eltérő erejű ellenállásba ütközik. Mindezeket figyelembe véve elmondható, hogy a játéktér rendkívül szűk, s a nyomást fokozza az időnként tudatosan szabadjára engedett kisantant-sovinizmus is, amint azt láthatjuk épp mostanában a Nemzetközi Valutaalapnak egyébként megdöbbentő önfeladással behódoló Románia esetében. Beszédes tény, hogy a Magyarországot naponta kínpadra vonó globális média ingerküszöbét nemigen érik el a Gheorghe Funar legrosszabb korszakát idéző magyarellenes kirohanások. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra, hiszen nem csak a Magyarországra nehezedő nyomást növelik újabb konfliktusok szításával, hanem a térség népeinek egyébként kívánatos együttműködését is hosszú időre ellehetetlenítik. Rémálmuk ugyanis, hogy a magyar példa ragadóssá válik; figyelemre méltó például, hogy a máskülönben magyarellenességéről hírhedt Robert Fico szlovák miniszterelnök már beharangozott olyan intézkedéseket, melyek a magyar gazdaságpolitikára hasonlítanak.

- A kisantant-logika és a magyar példa követése kissé ellentmondásos – hogy lesz ebből szükségszerű Kárpát-medencei együttműködés?

- A térséget felosztó békediktátumok stratégiai célja épp az volt, hogy itt soha ne legyen béke, egyes nemzeti törekvéseket pedig multietnikus, internacionalista béklyókba szorítottak. Ez a bilincs azonban Jugoszlávia szétesésével elpattant, okos diplomáciával ez növelheti a magyar mozgásteret. Nagyon helyes lépés volt, hogy Magyarország fegyverszállítással is támogatta a horvátok szabadságharcát, ennek következtében a két nép a XIX. század súrlódásait követően ma ismét bizalommal tekint egymásra. Sajátos helyzetéből adódóan a megroppant, kivérzett Szerbiának sem érdeke ma már a Magyarországgal szembeni konfliktus, bár a valódi kiegyezés nem lesz könnyű, hiszen a két állam viszonyát még mindig több megoldatlan probléma terheli, gondoljunk csak a temerini magyar fiúk elleni koncepciós perekre. A térképre tekintve tehát azt mondhatjuk, hogy van bizonyos mozgástér, és ezt erősíti az a történelmi barátság, amely Lengyelországhoz fűzi Magyarországot. A lengyelek általános politikai mentalitása hasonló a magyar jobboldaléhoz, szilárdak a keresztény erkölcsi alapok, ráadásul Lengyelország nagy területű, homogén erőt képviselő, gyarapodó népességű ország, mely az esetleges kisantant-törekvések ellensúlyozásában szövetségesünk lehet.

- A játékteret így is a globális hatalmi konglomerátum határozza meg. Hogy lehet ebből kitörni?

- Ha feltérképezzük a rendelkezésre álló mozgásteret, azt látjuk, hogy az angolszász-cionista birodalomnak az atlanti-nyugati világban ma nincs ellenfele. A magyar radikális jobboldal gyakran fölveti, hogy ki kell lépni az Európai Unióból. Szerintem ezt csak egy nagy és erős állam tudná megtenni, az is csak komoly kockázatok mellett. Magyarországra nézve ennek végzetes következményei lennének, hiszen nincs olyan kiépült, biztos alternatív szövetségesi rendszerünk, melynek nekivethetnénk a hátunkat. Csak akkor lehetne ilyen lépésen gondolkodni, ha szoros szövetségesi viszonyt építünk ki a fölemelkedő Kínával és a nemzeti akaratában megújult Oroszországgal. Addig marad a Reményik Sándor-i „ahogy lehet” politikája.

- Vagyis a sokat hangoztatott keleti nyitás nem csak gazdaságilag fontos?

- Minél keletebbre tekintünk, annál fontosabbá válnak a kulturális kapcsolatok. Az eredményes gazdaságpolitikához például ismerni kell az egyes keleti népek tárgyalási kultúráját. De nem csak erről van szó. A türk világban egészen Ujguriáig rokon népként tekintenek ránk. Ezt érdemes kihasználni. Minimális ráfordítással olyan szimpátiát, erkölcsi tőkét lehet megalapozni, ami nem csak a gazdaságnak, hanem a magyar nemzetpolitikának is jelentős mozgásteret és súlyt adhat.

Oroszországgal is szorosabbra kell fűzni a viszonyt, hiszen a kommunizmussal és az orosz szempontból hazaárulásnak nevezhető gorbacsovi és jelcini anarchiával egyaránt leszámoló, a nyugati tőkevilágtól jelentős mértékben független Moszkva mai politikája annak bizonyítéka, hogy a demokrácia fedőnevű, de a kifejezés eredeti jelentésével épp ellentétes gyakorlatot megvalósító angolszász-cionista rendszeren kívül is van élet. Az 1990-es évek eleje óta meggyőződésem, hogy Oroszország Magyarország természetes szövetségese kellene hogy legyen, már csak azért is, mert az ország területén számos olyan nép él, amely ugyancsak rokonként tekint ránk.

Kína az orosz autoriter demokráciánál is radikálisabban más úton jár. Ez egyfajta „harmadik út”. A kilencvenes években az amerikai rendszer propagandistái mantraszerűen ismételték, hogy a piacgazdaság csakis az ő demokratikusnak titulált rendszerűkben lehetséges. Hogy nem lehet életképes egy harmadik út. Kína erre rácáfol. Eddig is voltak ellenpéldák, mint Szingapúr. De Kína más nagyságrendet képvisel. Gondoljunk bele, hogy Kínában több az egyetemista, mint Japán egész lakossága. Ez olyan felívelő szellemi potenciál, amivel számolni kell. Örömmel nyugtázom, hogy a második Orbán-kormány, szakítva a korábbi egyoldalú, önsorsrontó atlantista függőséggel, ajtót nyitott kelet felé, és remélem, előbb-utóbb ez a nyitás politikai, szövetségi síkon is testet ölt.

- Milyen szerepe lehet a magyar nemzetstratégiában a világmagyarság feltérképezését, összefogását célzó nemzeti regiszter intézményének?

- Az összmagyarság számba vétele a Magyarok Világszövetségének nagyon régi terve. Valószínűleg már a szervezet 1931-es megalapítója, báró Perényi Zsigmond koronaőr is célul tűzte ki ezt. A kommunizmusban sor került valamiféle felmérésre, de az inkább a külföldi titkosszolgálatok hírszerzői érdekeit szolgálta. 1991 után megváltozott a helyzet, de a szövetség akkori vezetése elsőbbséget adott a Duna Televízió létrehozásának, így a regisztráció későbbre tolódott, 2000 után viszont lehetetlenné vált, hiszen az első Orbán-kormány megvonta a szervezet költségvetési támogatását. Ebben sajnálatosan azóta sincs változás. A nemzeti regiszter megvalósítása viszont így is jelentős előrelépés. Ha rajtam múlna, a világmagyarság politika preferenciáit is felmérném.

- Abból aztán világbotrány lenne.

- Minden csoda három napig tart, a valóban borítékolható nemzetközi cirkusz idővel elül, épp ezért minél gyorsabban minél messzebbre kell menni. Egy ilyen felmérés nemzetstratégiai haszna óriási lenne, hogy mást ne mondjak, a magyar állam információs bázis nagyságrendekkel szélesedne. Különben három éve tapasztaljuk, hogy magyar érdekérvényesítésre irányuló mégoly szerény, csöndes kísérletekből így is, úgy is világbotrány kerekedik.

-          Ha dönthetne, mit csinálna a továbbiakban?

Folytatnám. Három év alatt sokan felfigyeltek ránk. Mind többen kiállnak mellettünk. Legtudóbb a lengyel kormányfő és az ellenzék. A megtorpanás káros lenne, a visszakozás katasztrofális. A kocka el van vetve, azon az úton, amelyen a második Orbán kormány elindult, nincs visszaút.

Ágoston Balázs

Megjelent a Demokrata 2013. szeptember 8-i számában.

Ki tudja meddig… (Egy politikai félrevezetés dimenziói)

Mottó: ”A kommunistától még nehéz lesz       megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszményt védi, hanem a zsákmányt.” (Márai Sándor)    

                                                                                                                                            

                           A kommunista nem csak a zsákmányt védi, hanem kimondva-kimondatlanul világnézetét is. Azt az értékrendet, amely szerint ő az “élcsapat” tagja lehetett, a haladás úttörőjeként tetszeleghetett maga és a hozzá hasonlók előtt. Erről nehéz lemondani, ezért hát görcsösen ragaszkodnak énvédő előítéleteikhez - no, meg a jól bevált hatalomgyakorló (most zsákmányvédő) módszerekhez.

1956 a nemzeti egység és magyar szabadságvágy (kollektív emancipáció) csodálatra méltó szinergizmusának volt köszönhető. Ezért a szovjet tankok által hatalomra juttatott kommunista csoport elsőrendű feladatának tekintette a magyar nemzetet öntudatától, szellemi egységétől és szabadságvágyától megfosztani. Az internacionalista nemzetellenes beidegződések tovább élnek. Ez magyarázza azt a dühödt szenvedélyt és aljas harcmodort, amellyel a nemzet bármilyen emancipációs, vagy egységesülő igyekezetére lecsapnak. Tapasztalható volt ez az elszakított nemzetrészek autonómiapolitikájával szemben, és tapasztalható most, a magyar nemzetet újra szervesítő, az állampolgársághoz kötött elképzelés kapcsán is. És ki tudja meddig lesz ez még így?

Sajnos meg kell tanulnunk ezzel a „háttérzajjal” együtt élni. Személy szerint a legjobb taktikának a messzemenő ignorálást tartom, hiszen a céljuk egyértelműen nem a konstruktív vita, hanem a zavarkeltés, a figyelem elvonása a lényegről. Így hát az alábbiak nem tekintendők válasznak Tibori Szabó Zoltán 1998. május 13.-án személyem ellen irányuló provokációjára. A valóságtól elrugaszkodott, sértő és értelmetlen támadás sokkal inkább apropó arra, hogy megkíséreljem e kérdéskörben a közfigyelmet visszairányítani a lényegre, és egyes fontos tényállásokat és összefüggéseket feltárni, illetve megerősíteni, pontosítani.

                            Fontosnak tartom mindenekelőtt leszögezni, hogy eddig nem hangzott el egyetlen javaslat sem a magyar állampolgárság (automatikus) kiterjesztésére minden magyarra. Amit jómagam (is) 1994 óta szinte minden erre alkalmas fórumon felvetettem, az a magyar állampolgárságra való alanyi jog (lehetőségkénti) kiterjesztése minden magyarra. Ez lehetővé tenné, hogy a felnőtt és felelős, de hazáján kívül élő magyar etnikumú polgár szabadon döntsön arról, hogy akar-e vagy sem élni azzal a született jogával, hogy ne csak vérileg és kulturálisan kötődjék a nemzethez, hanem politikailag is. Ezáltal a magyar állampolgárság kiterjesztése az individuális jog alapjára kerül - ami a mai felfogásban a legerősebb jogalap.

                            A magyarság megállapításához elképzelésem szerint a mai német joggyakorlat szolgálhat mintául, amely a szövetségi német alkotmány 116-os cikkelyére támaszkodik. A német állampolgárságra (egyéb, most irreleváns kategóriákon kívül) jogosult minden a német néphez tartozó egyén (Volkszugehörige). A németség 25% német vérhez, a német nyelv ismeretéhez és a németség vállalásához kötődik. Ez utóbbit a Romániából áttelepedő németek katonakönyvükkel, vagy tanúkkal igazolhatják. Vannak más példák is, amelyeket hasznos szem előtt tartani: Izrael az állampolgárságára való jogot köztudottan szigorúan (az anyai ágon) bizonyított vérséghez köti, de alanyi jogon kiterjesztette a Földön élő minden zsidóra. Hasonlóan rendelkezik a horvát, és bizonyos értelemben a spanyol alkotmány is (ez utóbbi jogforrása a letűnt birodalomhoz kötődik).               

A Magyarok Világszövetségének Választmánya 1998. március 5-i gyűlésén úgy döntött, hogy a szövetségen belül és azon kívül is, már két éve érlelődő elképzelést, mely szerint Magyarország az állampolgárság felvételének lehetőségét alanyi jogon terjessze ki minden magyarra, a választások után az új kormány és az új parlament elé terjessze. Azért nem előbb, hogy a gondolat ne váljék a  választási kampány témájává, ami azzal a veszéllyel járna, hogy az elferdített formában a magyar közvélemény előtt diszkreditálódhatna. A kollektív döntés dacára a sajtó egy része, szenzációként röppentette fel a “kettős állampolgárság” igényét. Kovács László azonnali reakciója megerősíti azt a feltételezést, hogy a már 1996-ban a Magyarok IV. Világtalálkozóján publikussá vált elképzelést az MSZP kívánta sajtókampányába integrálni. Minden valószínűség szerint ugyanarra a társadalomlélektani hatásra számítottak, mint 1994-ben Horn Gyula 10 és fél millióra vonatkozó kijelentései kapcsán.

Eddig úgy tűnik, hogy ez a számítás csak részben igazolódott, sőt, az MSZP-s sajtókampány a jövőben még bumerángként is hathat, hiszen a külügyminiszter elutasító magatartását durva és könnyen bizonyíthatóan félrevezetések sorozatára építette. Mivel a hecckampány nem tett egyebet, mint Kovács László, április 6-i tételeinek ismétlését, sulykolását, a legcélszerűbbnek tartom azokat górcső alá venni.

A külügyminisztrer gyakorlati, nemzetközi jogi és politikai okokkal indokolja azon véleményét, hogy a magyar állampolgárság jogának fent vázolt kiterjesztése “megvalósíthatatlan és veszélyes”. Legyünk jóindulatúak és tekintsünk el e két minősítés egymást kioltó logikai ellentmondásától.

Az általa fölsorolt gyakorlati okok a kettős állampolgárok katonai szolgálatához, szavazati jogához, adófizetői kötelezettségeihez valamint a nyugdíjhoz való joghoz kötődik. Egyértelmű félrevezetésről van szó, hiszen Kovács László az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1997. szeptember 6.-án megfogalmazott 166-os sorszámot viselő konvenciójának aláírói közé tartozik, amely konvenció az állampolgárság és többes állampolgárság kérdéskörét keretezi be. Ennek a konvenciónak egy egész fejezete, a 7. fejezet foglalkozik a kettős állampolgárok katonai kötelezettségével. A többi ellenvetés az országok (államok) kompetenciájába tartozó adózást, szavazati jogot, nyugdíjjogot jelölte meg, mint megoldatlan, megoldhatatlan problémát a kettős állampolgárok esetében - holott ezek nyolc évvel a rendszerváltoztatás után,  a térség minden országában már szabályozottak, a kettős állampolgársággal rendelkező lakosokra  is vonatkoztatva. Más kérdés, hogy a Kárpát medencében élő magyarság a nemzeti szervesedés érdekében a demokratikus rendszerét még tovább fejlesztheti.

A másik ok a nemzetközi joghoz kötődik, amely, Kovács László szerint, ellentétes az Európa Tanács az állampolgárságra vonatkozó konvenciójával.

Az igazság ettől eltér. A 166/1997-es Konvenció második fejezetének harmadik cikkelye leszögezi, hogy az állampolgárság jogköre továbbra is az állami szuverenitás kizárólagos körébe tartozik, valamint azt, hogy az egyes államok által a saját állampolgárságra vonatkozó szabályzást a többi állam el kell, hogy ismerje, amennyiben az nem sérti a nemzetközi konvenciókat, a nemzetközi szokásjogot. Németország, amely az Európai Unió vitathatatlanul legnagyobb gazdasági hatalma és a lakosság számarányát tekintve is vezető tagállama, az állampolgárságát a szövetségi állam megszületése óta kiterjesztette minden németre (Grundgesetz, art. 116.) és eddig az Unión belül és kívül még senki sem szólította fel alkotmányának ezirányú módosítására. Hasonló szabályzatot fogadott el a nem EU-tagállam és Magyarországnál kétszer kisebb lakossággal rendelkező Horvátország (a horvátság fele él országon kívül). Levonható tehát a következtetés hogy az ilyetén állampolgársági szabályzás nem sérti a nemzetközi konvenciókat és nem ellentétes a nemzetközi szokásjoggal.

A harmadik ok, ami miatt Kovács László szerint, a magyar állampolgárság felvételi lehetőségének kiterjesztése kockázatos, politikai természetű. A külügyminiszter szerint: “nagyon könnyű lenne a szomszédos országoknak ezt az egészet úgy beállítani, hogy Magyarország önkényesen és egyoldalú lépéssel ki akarja terjeszteni a joghatóságát több millió román, horvát, szlovén, szerb, illetve jugoszláv, ukrán, vagy szlovák állampolgárra és bizony ennek nagyon kedvezőtlen lenne a visszhangja nemcsak a szomszédos országokban, de az Európai Unió, illetve a NATO tagállamaiban is.” Az Európai Unió nehezen kifogásolhatna bármit is éppen Németországra való tekintettel, a NATO ezenfölül azért is nehéz helyzetbe kerülhetne a kifogásaival, mert annak vezető hatalma, az Egyesült Államok, különlegesen szoros kapcsolatot ápol Izraellel, amely hasonlóan szabályozza az állampolgárság kérdéskörét.

A környező országok eddig nem protestáltak az ellen, hogy a területükön élő horvátok éltek azon jogukkal melyet az új horvát alkotmány biztosít számukra így nehéz helyzetbe hozhatók a magyar diplomácia által - miért diszkriminálnak?

Mi húzódik meg e sorozatos félrevezetés mögött? Óhatatlanul is a politikai akarat kategóriájához jutunk. Akik ellenzik a magyar állampolgárság jogának kiterjesztését, ezt távolról sem azért teszik, mert az lehetetlen lenne, vagy netán a magyarságra bármiféle veszélyt jelentene, hanem egyszerűen azért, mert ő maguk ellenérdekeltek. Felmérték, hogy egyes dolgok számukra kedvezőtlenek netán vészjóslóak. Az összmagyar szervesedés gondolati tisztulást is jelent - összközösségi szinten. Elképzelhető, hogy az állandósult diverzió, félrebeszélés és zavarkeltés okozta társadalomlélektani másnaposságból felocsúdva a közérdeklődés esetleg a lényegi dolgok felé fordul, netán az elorozott közvagyon sorsáról kér, horribile dictu, követel felvilágosítást.

A kádárista elit hajdan a proletár internacionalizmus fügefalevelével takargatta önös érdekeit, miközben bomlasztotta a magyar nagyközösséget. Manapság hamis nemzetféltésből sző leplet jogtalanul szerzett zsákmányának.

Megjelent a kolozsvári Szabadság című napilap 1998. május 20.-i számában.