Mottó: ”A
kommunistától még nehéz lesz megszabadulni,
mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már
nem az eszményt védi, hanem a zsákmányt.” (Márai Sándor)
A kommunista nem csak a zsákmányt védi,
hanem kimondva-kimondatlanul világnézetét is. Azt az értékrendet, amely szerint
ő az “élcsapat” tagja lehetett, a haladás úttörőjeként tetszeleghetett maga és a
hozzá hasonlók előtt. Erről nehéz lemondani, ezért hát görcsösen ragaszkodnak
énvédő előítéleteikhez - no, meg a jól bevált hatalomgyakorló (most zsákmányvédő)
módszerekhez.
1956 a nemzeti
egység és magyar szabadságvágy (kollektív emancipáció) csodálatra méltó
szinergizmusának volt köszönhető. Ezért a szovjet tankok által hatalomra
juttatott kommunista csoport elsőrendű feladatának tekintette a magyar nemzetet
öntudatától, szellemi egységétől és szabadságvágyától megfosztani. Az
internacionalista nemzetellenes beidegződések tovább élnek. Ez magyarázza azt a
dühödt szenvedélyt és aljas harcmodort, amellyel a nemzet bármilyen
emancipációs, vagy egységesülő igyekezetére lecsapnak. Tapasztalható volt ez az
elszakított nemzetrészek autonómiapolitikájával szemben, és tapasztalható most,
a magyar nemzetet újra szervesítő, az állampolgársághoz kötött elképzelés
kapcsán is. És ki tudja meddig lesz ez még így?
Sajnos meg kell
tanulnunk ezzel a „háttérzajjal” együtt élni. Személy szerint a legjobb
taktikának a messzemenő ignorálást tartom, hiszen a céljuk egyértelműen nem a
konstruktív vita, hanem a zavarkeltés, a figyelem elvonása a lényegről. Így hát
az alábbiak nem tekintendők válasznak Tibori Szabó Zoltán 1998. május 13.-án
személyem ellen irányuló provokációjára. A valóságtól elrugaszkodott, sértő és
értelmetlen támadás sokkal inkább apropó arra, hogy megkíséreljem e
kérdéskörben a közfigyelmet visszairányítani a lényegre, és egyes fontos
tényállásokat és összefüggéseket feltárni, illetve megerősíteni, pontosítani.
Fontosnak
tartom mindenekelőtt leszögezni, hogy eddig nem hangzott el egyetlen javaslat sem
a magyar állampolgárság (automatikus) kiterjesztésére minden magyarra. Amit
jómagam (is) 1994 óta szinte minden erre alkalmas fórumon felvetettem, az a
magyar állampolgárságra való alanyi jog (lehetőségkénti) kiterjesztése minden
magyarra. Ez lehetővé tenné, hogy a felnőtt és felelős, de hazáján kívül élő
magyar etnikumú polgár szabadon döntsön arról, hogy akar-e vagy sem élni azzal
a született jogával, hogy ne csak vérileg és kulturálisan kötődjék a nemzethez,
hanem politikailag is. Ezáltal a magyar állampolgárság kiterjesztése az
individuális jog alapjára kerül - ami a mai felfogásban a legerősebb jogalap.
A
magyarság megállapításához elképzelésem szerint a mai német joggyakorlat
szolgálhat mintául, amely a szövetségi német alkotmány 116-os cikkelyére támaszkodik.
A német állampolgárságra (egyéb, most irreleváns kategóriákon kívül) jogosult
minden a német néphez tartozó egyén (Volkszugehörige). A németség 25% német
vérhez, a német nyelv ismeretéhez és a németség vállalásához kötődik. Ez
utóbbit a Romániából áttelepedő németek katonakönyvükkel, vagy tanúkkal
igazolhatják. Vannak más példák is, amelyeket hasznos szem előtt tartani:
Izrael az állampolgárságára való jogot köztudottan szigorúan (az anyai ágon)
bizonyított vérséghez köti, de alanyi jogon kiterjesztette a Földön élő minden
zsidóra. Hasonlóan rendelkezik a horvát, és bizonyos értelemben a spanyol
alkotmány is (ez utóbbi jogforrása a letűnt birodalomhoz kötődik).
A Magyarok
Világszövetségének Választmánya 1998. március 5-i gyűlésén úgy döntött, hogy a
szövetségen belül és azon kívül is, már két éve érlelődő elképzelést, mely
szerint Magyarország az állampolgárság felvételének lehetőségét alanyi jogon
terjessze ki minden magyarra, a választások után az új kormány és az új
parlament elé terjessze. Azért nem előbb, hogy a gondolat ne váljék a választási kampány témájává, ami azzal a
veszéllyel járna, hogy az elferdített formában a magyar közvélemény előtt
diszkreditálódhatna. A kollektív döntés dacára a sajtó egy része, szenzációként
röppentette fel a “kettős állampolgárság” igényét. Kovács László azonnali
reakciója megerősíti azt a feltételezést, hogy a már 1996-ban a Magyarok IV.
Világtalálkozóján publikussá vált elképzelést az MSZP kívánta sajtókampányába
integrálni. Minden valószínűség szerint ugyanarra a társadalomlélektani hatásra
számítottak, mint 1994-ben Horn Gyula 10 és fél millióra vonatkozó kijelentései
kapcsán.
Eddig úgy tűnik,
hogy ez a számítás csak részben igazolódott, sőt, az MSZP-s sajtókampány a
jövőben még bumerángként is hathat, hiszen a külügyminiszter elutasító
magatartását durva és könnyen bizonyíthatóan félrevezetések sorozatára építette.
Mivel a hecckampány nem tett egyebet, mint Kovács László, április 6-i
tételeinek ismétlését, sulykolását, a legcélszerűbbnek tartom azokat górcső alá
venni.
A külügyminisztrer
gyakorlati, nemzetközi jogi és politikai okokkal indokolja azon véleményét,
hogy a magyar állampolgárság jogának fent vázolt kiterjesztése “megvalósíthatatlan
és veszélyes”. Legyünk jóindulatúak és tekintsünk el e két minősítés egymást
kioltó logikai ellentmondásától.
Az általa fölsorolt
gyakorlati okok a kettős állampolgárok katonai szolgálatához, szavazati
jogához, adófizetői kötelezettségeihez valamint a nyugdíjhoz való joghoz kötődik.
Egyértelmű félrevezetésről van szó, hiszen Kovács László az Európa Tanács
Parlamenti Közgyűlésének 1997. szeptember 6.-án megfogalmazott 166-os sorszámot
viselő konvenciójának aláírói közé tartozik, amely konvenció az állampolgárság
és többes állampolgárság kérdéskörét keretezi be. Ennek a konvenciónak egy
egész fejezete, a 7. fejezet foglalkozik a kettős állampolgárok katonai
kötelezettségével. A többi ellenvetés az országok (államok) kompetenciájába
tartozó adózást, szavazati jogot, nyugdíjjogot jelölte meg, mint megoldatlan,
megoldhatatlan problémát a kettős állampolgárok esetében - holott ezek nyolc
évvel a rendszerváltoztatás után, a
térség minden országában már szabályozottak, a kettős állampolgársággal
rendelkező lakosokra is vonatkoztatva.
Más kérdés, hogy a Kárpát medencében élő magyarság a nemzeti szervesedés
érdekében a demokratikus rendszerét még tovább fejlesztheti.
A másik ok a
nemzetközi joghoz kötődik, amely, Kovács László szerint, ellentétes az Európa
Tanács az állampolgárságra vonatkozó konvenciójával.
Az igazság ettől
eltér. A 166/1997-es Konvenció második fejezetének harmadik cikkelye leszögezi,
hogy az állampolgárság jogköre továbbra is az állami szuverenitás kizárólagos
körébe tartozik, valamint azt, hogy az egyes államok által a saját
állampolgárságra vonatkozó szabályzást a többi állam el kell, hogy ismerje,
amennyiben az nem sérti a nemzetközi konvenciókat, a nemzetközi szokásjogot.
Németország, amely az Európai Unió vitathatatlanul legnagyobb gazdasági hatalma
és a lakosság számarányát tekintve is vezető tagállama, az állampolgárságát a
szövetségi állam megszületése óta kiterjesztette minden németre (Grundgesetz,
art. 116.) és eddig az Unión belül és kívül még senki sem szólította fel
alkotmányának ezirányú módosítására. Hasonló szabályzatot fogadott el a nem EU-tagállam
és Magyarországnál kétszer kisebb lakossággal rendelkező Horvátország (a horvátság
fele él országon kívül). Levonható tehát a következtetés hogy az ilyetén
állampolgársági szabályzás nem sérti a nemzetközi konvenciókat és nem
ellentétes a nemzetközi szokásjoggal.
A harmadik ok, ami
miatt Kovács László szerint, a magyar állampolgárság felvételi lehetőségének
kiterjesztése kockázatos, politikai természetű. A külügyminiszter szerint: “nagyon könnyű lenne a szomszédos országoknak
ezt az egészet úgy beállítani, hogy Magyarország önkényesen és egyoldalú
lépéssel ki akarja terjeszteni a joghatóságát több millió román, horvát,
szlovén, szerb, illetve jugoszláv, ukrán, vagy szlovák állampolgárra és bizony
ennek nagyon kedvezőtlen lenne a visszhangja nemcsak a szomszédos országokban,
de az Európai Unió, illetve a NATO tagállamaiban is.” Az Európai Unió
nehezen kifogásolhatna bármit is éppen Németországra való tekintettel, a NATO
ezenfölül azért is nehéz helyzetbe kerülhetne a kifogásaival, mert annak vezető
hatalma, az Egyesült Államok, különlegesen szoros kapcsolatot ápol Izraellel,
amely hasonlóan szabályozza az állampolgárság kérdéskörét.
A környező országok
eddig nem protestáltak az ellen, hogy a területükön élő horvátok éltek azon
jogukkal melyet az új horvát alkotmány biztosít számukra így nehéz helyzetbe
hozhatók a magyar diplomácia által - miért diszkriminálnak?
Mi húzódik meg e
sorozatos félrevezetés mögött? Óhatatlanul is a politikai akarat kategóriájához
jutunk. Akik ellenzik a magyar állampolgárság jogának kiterjesztését, ezt
távolról sem azért teszik, mert az lehetetlen lenne, vagy netán a magyarságra
bármiféle veszélyt jelentene, hanem egyszerűen azért, mert ő maguk
ellenérdekeltek. Felmérték, hogy egyes dolgok számukra kedvezőtlenek netán
vészjóslóak. Az összmagyar szervesedés gondolati tisztulást is jelent - összközösségi
szinten. Elképzelhető, hogy az állandósult diverzió, félrebeszélés és
zavarkeltés okozta társadalomlélektani másnaposságból felocsúdva a
közérdeklődés esetleg a lényegi dolgok felé fordul, netán az elorozott
közvagyon sorsáról kér, horribile dictu, követel felvilágosítást.
A kádárista elit
hajdan a proletár internacionalizmus fügefalevelével takargatta önös érdekeit,
miközben bomlasztotta a magyar nagyközösséget. Manapság hamis nemzetféltésből
sző leplet jogtalanul szerzett zsákmányának.
Megjelent a kolozsvári Szabadság című napilap 1998. május
20.-i számában.
No comments:
Post a Comment