A magyar reintegráció, a magyar nemzetegyesítés jegyében

Borbély Imre egyik legfontosabb nemzetstratégiai gondolata az volt, hogy ha a geopolitikai realitások miatt nincs esély a határok módosítására, akkor a nemzet szerkezetét kell a valósághoz igazítani, ezt nevezte ő szubszidiáris nemzetstruktúrának. (A szubszidiaritás tudvalevőleg az az állam- vagy szervezet-építkezési elv, mely szerint az egyes problémákat a felmerülésükhöz legközelebb eső szinten kell megoldani, illetve a megoldáshoz szükséges döntéseket ott kell meghozni.)

A szubszidiáris nemzetstruktúra koncepciója egy, a Magyarok Világszövetsége, az Interconfessio Társaság, a Vörösmarty Társaság, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által szervezett konferenciasorozat keretében gyöngyöződött ki és finomodott, 1994 és 1996 között, melynek előadója volt többek között Balázs Sándor, Duray Miklós, Gál Kinga, Dr. Hegedüs Lóránt,  Hódi Sándor, Kolumbán Gábor, Kósa Ferenc, Lázár Imre, Lovas István, Németh Zsolt, Patrubány Miklós, Pokol Béla, Pozsgay Imre, Szőcs Géza, Tóth Zoltán József, Tőkés László, Tőkéczki László, Vass Csaba, Varga Domokos György, hogy az ismertebb neveket említsem.

A szubszidiáris nemzetstruktúra az egységes, egy államban élő nemzet „almamodelljével” szemben a „szőlőmodell” követését jelenti. Ebben a metaforában az egyes nemzetrészek a szőlőszemek, az őket összekötő kocsány pedig a magyar állampolgárság valamint a határokon átívelő kulturális, gazdasági és politikai szálak.

Borbély Imre a Kárpát medencei magyarság közjogi integrálását és közös politikai akaratképzését a külhoni állampolgárságon és a külhoni magyarok delegációit tömörítő felsőházon keresztül képzelte el. 

Az Orbán Viktor által 1998-ban meghirdetett program a határokon átívelő nemzetegyesítést - mely ugyanaz a koncepció elvi síkon - előbb a státustörvényen illetve a Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) keresztül igyekezett elérni. 2010-ben a MÁÉRT megőrzése mellett a magyar integráció fő eszközévé a szavazati jogot is felölelő teljes körű állampolgárság kiterjesztése vált, ami lehetővé tette, hogy a budapesti parlament 2014-től már ne csak állami, de nemzeti intézmény is legyen.

Az alábbi interjú az első, nagy sikerű Székesfehérváron megtartott konferencia után készült. (Ugyanitt volt a Kolozsváron indult, majd Székesfehérváron illetve Zentán folytatódott konferenciasorozat záróeseménye is.)

A képen az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós, Rócz Szabó László, elnökségi tag és Borbély Imre régióelnök. A fotó a 2003 májusában megtartott kongresszus után készült, a gyűlést követő közös mulatozáson.

“Jövőtervező műhelyt kell létrehozni”

- beszélgetés Borbély Imre képviselővel, az Interconfessio Társaság elnökével -

Napjaink politikája megrekedt a napi gondok szintjén. A politikai hírek szinte kivétel nélkül napi eseményekről szólnak: pártok egymással kapcsolatos állásfoglalásai, a kormány döntéseinek bírálatai, stb. melyek legfőbb célja a választók rokonszenvének megnyerése. Ha akad olykor egy-egy politikus, aki messzebbre próbál tekinteni, a válságból kivezető utat ő sem látja. Ezért nem hétköznapi az Interconfessio Társaság kezdeményezése, hogy továbbgondolja a magyarság jelenét, és olyan irányt keressen, amely a felemelkedést szolgálja. A társaság az elmúlt év őszén Kolozsváron tartotta első tanácskozását, amelynek kiindulópontja Borbély Imre képviselő "Nemzeti paradigma és posztmodern jövő" című dolgozata volt. Az elmélet lényege: ahhoz, hogy a magyarság felülkerekedjék vetélytársain, az információrobbanás követelményeihez kell igazodnia, s oktatási stratégiájában a tudástöbbletet kell célba vennie. A paradigmaelméletet szerzője a tudományból átvett fogalmakkal, a tudomány, és a történelem példáiból építette ki.

Nemrégiben kiderült: a jövőtervező gondolatokra Erdély határain kívül is akad vevő. Az Erdélyi Napló is beszámolt róla, hogy mintegy száz magyarországi, erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, és nyugat-európai politikus, egyházi és közéleti személyiség, csúcsértelmiségi vett részt azon a székesfehérvári tanácskozáson, amelyen úgyszintén Borbély Imre dolgozata volt a vitaindító. Amint Székesfehérváron megfogalmazódott, ez volt az utolsó elméleti összejövetel, a következőkben a jövőépítő program megvalósításának módozatairól tanácskoznak majd.

Erről kérdeztük Borbély Imre Hargita megyei képviselőt, az Interconfessió Társaság elnökét.

- Hogyan látja, módosult-e a Kolozsváron megfogalmazott elmélet a kétnapos székesfehérvári vita során?

- Különös elégtétel számomra, hogy elképzelésem minden vetületére született egy részletekbe vágó korreferátum, mely nemhogy kétségbe vonná a kiindulópontot, hanem megerősítette azt. A kétnapos tanácskozáson egy sor nagyon fontos kérdésben egyetértettünk. Ilyen például egy pozitív, előremutató médiastratégia kidolgozása, vagy a hasonló gondolatokat képviselő civil társadalmi szervezetek megkeresése. Elhatároztuk azt is, hogy tovább működtetjük a Székesfehérváron alakult szellemi műhelyt. A következő gyűlés ez év szeptemberében Szabadkán lesz.

- A jelen továbbgondolása eddig nem volt jellemző sem az összmagyarság, sem az RMDSZ politikájára...

- Igen, én is úgy érzem, hogy a magyarság elfordul a jövőtől, nem akar a jövőbe nézni. Én ezt a trianoni traumára, majd a második világháborúra, és az 56-os forradalom vérbefolytása által okozott csalódásokra vezetem vissza. Ezeket tetézte Magyarországon az Aczél György nevéhez fűződő kultúrpolitika, melynek egyik sarkalatos pontja éppen a jövőképtől való megfosztás volt. Érdekes például az is, hogy magyar nyelvterületen nagyságrenddel kevesebb jövőkutatással foglalkozó könyv született, mint a szomszédos országokban, Japánról nem is beszélve, ahol gazdag irodalma van a futurológiának. A politikusoknak mindig hosszútávon kellene gondolkozniuk. Sajnos ez a nyugati típusú demokráciáknak is gyengéje. A négyéves választási ciklus ugyanis arra ösztönzi az egész politizáló elitet, hogy csak négyéves időszakokban gondolkozzék, ezen belül is a hatalmon lévők legfontosabb törekvése az legyen, hogy újraválasszák őket. Ezzel szemben áll a japán modell, ahol a politikai csatározás hátterében létezik a hosszútávú jövőtervezés intézménye, egy szuperminisztérium, mely a technológiai és tudományos fejlesztésért felel. Akkora hatalommal rendelkezik, hogy beleszólhat a gazdasági és a pénzügyminisztérium dolgaiba is. A paradigmális állapotot a japánok tudatosan a politikumból kiindulva építették ki.

- Mit is jelent a "paradigmális állapot" kifejezés?

- Thomas S. Kuhn értelmezésében egy tudományág akkor kerül paradigmális állapotba, hogyha általánosan elfogadott algoritmusokat, azaz műveletsorokat dolgozott ki a felmerülő kérdésekre. Az euklidészi geometria például paradigmális állapot volt a mértanban, amelyből Bolyai zökkentette ki. A társadalom - a tudományágakhoz hasonlóan - paradigmális állapotok elérésére törekszik. A paradigmális állapotban lévő társadalom  döntő része egyetért a beállt közrenddel, a problémamegoldó módozatokkal, és -  ami nagyon fontos - a fejlődési iránnyal, a céllal. Ez az állapot tehát egy virágzó, prosperáló társadalom jellemzője. Létrejöttének előfeltétele - legalábbis a kialakulás szakaszában - egy világos és mobilizáló hatású cél, célcsomag léte.

- A jövőépítő program egyik célja - tanulmánya szerint - a szubszidiáris nemzet kialakulása. Mit ért Ön ezen?

- Ez abból a kényszerűségből fakad, hogy a nemzet egyharmada Magyarországon kívül él olyan helyzetben, hogy onnan elvándorolni sem akar, de identitását sem kívánja feladni. Ebből a tényből kiindulva jutottam el a szubszidiáris nemzetstruktúra gondolatáig. Ez azt jelenti, hogy az egyes nemzetrészeknek önmaguknak kell megoldaniuk saját gondjaikat, ugyanakkor azon kell fáradozniuk, hogy millió szállal kötődjenek egymáshoz, egymást kisegítő tömbökké fejlődjenek. Ezeket neveztem a dolgozatban szervesítő algoritmusoknak. A világon rég léteznek hasonló modellek. A legsikeresebb a zsidóságé, mely nemzet fiainak többsége az országon kívül él. Az ő esetükben ez a szubszidiáris nemzetstruktúra odáig fejlődött, hogy Izraelnek nemhogy problémája a diaszpóra, hanem éltető ereje. Ha mi ezen az úton haladunk, akkor a részsiker is nagyságrenddel több, mint a jelen fejlődés kivetítése, amely szerint az anyaország és a leszakított részek különböző pályákon mozognak. A leszakított nemzetrészeknek - úgy  gondolom - e szubszidiáris nemzet-struktúrának megfelelő autonómia-célkitűzéseket kell maguk elé állítaniuk

- Amint az Ön által felvázolt paradigma elméletben is szerepel, az információrobbanás korában élünk. Ez azt jelenti, hogy akinek ott van a lakásában a televízió, a videó, a számítógép, az hajlamos a begubózásra, nem igényli a közösségi életet. A nemzeti érzés azonban közösségi érzés, amelyet igazán csak a közösség tud kialakítani. Nem érzi úgy, hogy a számítógépe mellé bezárkózott ember képe ellentmondásba kerül azzal a nemzeteszmével, amelyet célként jelöl meg?

- Nem hiszem. Az informatika berobbanása az egyén életébe a fejlett országokban nem elidegenedést, hanem új kapcsolatteremtési lehetőségeket hozott létre, hiszen a számítógép segítségével közösségi munkát is lehet végezni. A japánokban az informatika még csak nem is halványította a közösségi érzést. Még kevésbé az amerikaiakban, akikben néha túlteng a nacionalizmus. A nyugati nemzeteknél is reneszánszát éli a nemzeti érzés, holott ők az információrobbanás kellős közepén tartanak. Náluk már  jelentkeznie kellett volna a nemzettől való elfordulás jeleinek.

- Elképzelése szerint mi volna a teendőjük az anyaországi, és a határon túli magyarság sorsformáló politikai szervezeteinek?

- Mindenképpen egy tudásközpontú nemzetfejlesztés. A tudásszint állandó növelését elsőrendű államérdekként kellene kezelni mind vízszintes, mind pedig függőleges irányban. Ez azt jelenti, hogy a tömegek tudásszintjét is emelni kellene egy ehhez a célhoz igazított tanrenddel, népfőiskolák, tanfolyamok által, de nem szabadna elhanyagolni az elitképzést sem a kiemelkedő képességű fiatalok esetében. Ez nem azonos a számítógép használatának megtanulásával. Az informatika csak katalizátora és növelője az emberi tudásnak. Ez a célirányosság azt jelentené, hogy amennyiben dönteni kell arról, hogy egy bizonyos összeget egy iskola épületének a tatarozására, vagy a tanintézet számítógépekkel való felszerelésére fordítsanak, akkor az a döntés szülessék, hogy a tatarozás még várathat magára. Ha választani kell, hogy egy bizonyos összeget az úthálózat fejlesztésére, vagy egy műholdas információs hálózatba való belépésre szánnak, az utóbbi legyen a fontosabb. Ez a vonalvezetés ha nem is azonnal, de négy-öt év múlva befolyásolná a dolgok menetét az anyaországban s a leszakított nemzetrészek testében is.

- Nem érzi egy kicsit úgy, hogy túlságosan nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Erdélyből, kisebbségi sorban élő magyarként, Hargita megyei képviselőként az összmagyarság, tehát Magyarország számára is utat kíván mutatni?

- Szerintem minden magyarnak - bárhol is éljen - el kell gondolkoznia nemzete sorsa felett. Egy ilyen paradigma kidolgozása a magyar kormány feladata lenne, de ez eddig nem történt meg. Másrészt, saját történelmünk példázza, hogy nemzeti megmaradásunk egyszer már Erdélyen múlott, a török hódoltság idején. Ami az összetartó erőket illeti, úgy érzem, az erdélyi magyarság sokkal kevésbé sérülten került ki a kommunizmus évtizedeiből, mint a magyarországi. Ezért, azt hiszem, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy egy ilyen gondolatsor, egy ilyen műhely itt Erdélyben jöjjön létre. Szó sincs arról, hogy egyedül vágnék neki, én csak szerény kezdeményezője vagyok egy olyan folyamatnak, amely - remélem - egyre több magyarországi gondolkodót is arra késztet, hogy akár kritikai szembenállással is, végeredményben egy jövőépítő, nemzetépítő programot körvonalazzon.

Gazda Árpád

Megjelent az Erdélyi Napló 1995. augusztus 16.-i számában, és a Fejér Megyei Hírlap 1995. július 29. számában 'Távlati cél: a magyar tudás' címmel.