„Rendszerváltás”, „gengszterváltás”, „módszerváltás”

E három megnevezés ugyanazt a jelenségkört fedi, Közép- és Kelet-Európa országainak 1989/1990-es alkotmányjogi fazonigazítását és nyugati érdekkörbe kerülését. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a lényeglátók felismerjék: nem az emberi jogok, a demokrácia diadalmenete volt az a pár év, hanem e régiónak a globális háttérhatalom által való birtokbavételi időszaka.

E kérdést járta körbe Tóth Károly Antal és Borbély Imre beszélgetéséből az alábbi eszmefuttatás. 

                 (Tóth Károly Antal és Borbély Imre 2015 decemberében Budapesten. Fotó: BZSA)

Borbély Imre: A rendszerváltás mögöttes célja kelet- és középeurópa országainak a globális háttérhatalom pénzszivattyúihoz való csatlakoztatása volt. A hatalomváltást nevezik rendszerváltásnak, aminek a lényegét abban látom, hogy az egyik nagyhatalom kivonult, a másik bevonult, és a bevonulók vagy közvetlen, vagy közvetett beavatkozással, vagy pedig közölt igény formájában azt szorgalmazták, hogy előkészítsék ezeket az országokat arra, hogy csatlakozhassanak a nyugati pénzszivattyúkhoz, és hogy a belső közjogi berendezkedés szavatolja a pénzszivattyúk zavartalan működését.

Ez a rendszerváltás lényege.

Bogár László idevágó mélyreható, lényeglátó tanulmányait eszmei jelzőpóznának tartom a tudatos félretájékoztatás útvesztőjében, s messzemenően azonosulok a jeles professzor mondanivalójával.

Hogy formailag az új hatalom a demokráciát tűzte zászlajára, az egy más lapra tartozik, hiszen valamikor száz-százötven évvel ezelőtt, amikor ez az újfajta imperiális hódítás körvonalazódott az amerikai külpolitikai szándékban, melynek azóta is a letéteményese a State Department, akkor ők úgy számították ki, hogy leginkább akkor zavartalan a gazdasági behatolásuk egy országba, ha annak a politikai rendszere a plurális liberális demokrácia modelljére alapozódik, mert akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy az illető ország monolitikusan ellen tud állni, hogy saját nemzeti érdekét védő protekcionista szabályokat tud foganatosítani. Ők a diktatúrákat tűrték, de csak abban az esetben, ha azok vazallus diktatúrák voltak. Azokat a diktatúrákat, amelyek a saját nemzeti érdeket protekcionista módon védték az amerikai hatalmas gazdasági gépezet ellen, ellenségként kezelték és kezelik mind a mai napig.

Parádés példa ez utóbbiakra Fidel Castro, vagy pedig a nemrég elhunyt venezuelai népvezér, Hugo Chavez. És ennek tulajdonképpen nagyon csekély köze van ahhoz, hogy ideológiailag hol állnak az ilyen protekcionista diktatúrák. Ezek a kommunizmus térhódítása idején a bipoláris világban szinte törvényszerűen baloldalivá váltak. A legjobb bizonyíték erre Kuba, amely egyáltalán nem kommunista, hanem nemzeti felszabadító harcként indította meg és vitte győzelemre forradalmát. De mert az amerikaiak cukorembargót vontak Kuba köré, tehát megzsaroltak minden megzsarolható államot, hogy amennyiben Kubától cukrot vásárol, annak gazdasági szankciók lesznek a következményei, az egyetlen hatalom, amelyik fölvásárolta a cukrot, a Szovjetunió volt.

Ezek után vált Fidel Castro hithű kommunistává, addig azt se tudta, hogy az mi fán terem. Tehát maga a forradalom nem kommunista forradalom volt. Úgyhogy nagyon sokszor, pont a rendszerváltó országokban megvetéssel, elutasítással, kritikával viseltetnek az ilyen baloldali kommunista színt öltött felszabadító mozgalmakkal, mint például a Fidel Castróéval vagy pedig a kurd felszabadító mozgalommal szemben. Ugyanezt lehet tulajdonképpen Katalóniára is vonatkoztatni, ott is azt mondják, hogy kommunisták voltak, közben a kommunizmus formája alatt a legkeményebb forradalmi mozgalom, a katalán nemzeti felszabadító mozgalom fejlődött ki. Azt kellett letörnie a Kondor légiónak és Francónak, hogy úgymond a belső békét szavatolja. Egyoldalú az a kritika, hogy a kommunizmus és az antikommunizmus harcolt ott. A kommunizmus mögött meghúzódott egy nemzeti felszabadító mozgalom, és az antikommunista erők mögött pedig egy etno-hegemon kasztíliai szándék.

Nos, a rendszerváltó országokban a rendszerváltás folyamatának a lényege az volt, hogy ezek az országok önkezükkel lebontsanak minden olyan korábbi gazdasági vívmányt, konkrét létesítményeket, ipart, mezőgazdaságot, ami veszélyeztetné az Egyesült Államok és csatlósainak a gazdasági érdekeit. Az is hozzátartozott a rendszerváltás fő mögötteseihez, külső motivációjához, hogy az egyes demokratizálódó ex-kommunista országok megengedjék, hogy a térfoglaló nyugati gazdasági erők behatoljanak, és amit nem pusztítottak el önkezükkel a „rendszerváltó” országok, azt potom pénzért felvásárolják. Legtöbbször nem azzal a szándékkal, hogy azokat az iparágakat vagy gazdasági létesítményeket saját gazdaságukba integrálva tovább működtessék helyben, hanem hogy leállítsák, megszüntessék azokat. Ennek például a kelet-német Narva és magyar Tungsram cégek a mintapéldái. A Tungsramot rögtön a rendszerváltás elején megvásárolta a General Electric. Nem azzal a céllal, hogy ott a nagyon jó minőségű villanyégőket tovább gyártsák, hanem, hogy bezárják. Hiszen a de facto törvényes tilalom dacára továbbra is érvényes Nyugaton, hogy csak kétezer órás villanykörtéket gyártanak, míg a Tungsram körték legalább kétszer annyi ideig voltak használhatóak. Túl jók voltak, és csökkentették a piacon az eladott villanyégők mennyiségét. A Narva körték még ennél is jobbak voltak, azok körülbelül nyolcezer – tizenkétezer órát tartottak, ezért fölvásárolták a Narvát azzal a céllal, hogy azokat a gyártási vonalakat, amelyek a technikailag túl jók, de gazdaságilag éppen azért károsak, megszüntessék, a hosszú életű villanykörték gyártását ellehetetlenítsék.

Mindehhez kellett egy olyan jogi rendszer, amely a pénzszivattyúk, tehát a multinacionális konszernek és a bankrendszer zavartalan működtetését szavatolja. Ezért kellett kivonni a jegybankot például a nemzeti fennhatóság alól. Mindezt egyfajta szómágia igénybevételével teszik azóta is. Az általuk kierőszakolt folyamatokat nem úgy hívják, hogy elnemzetlenítés, noha a nemzet önmaga sorsa és saját vagyona fölötti rendelkezését szüntetik meg. Nem úgy hívják, hogy demokráciátlanítás, pedig a demokrácia és egy ország saját nemzeti bankja fölötti ellenőrzési lehetősége elválaszthatatlan. A nemzet többek között azáltal szuverén, hogy a parlamentje és a kormánya demokratikus eszközökkel beavatkozhat saját nemzeti bankja vezetésébe és annak politikájába.

Ők a nemzeti bank függetlenségére hivatkoznak. 

Miközben a jegybank „függetlenítése”valójában annak idegen hatalom függőségébe való helyezését

 elenti. (A berni székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja közvetlen fennhatóságába, 

ami végső soron az amerikai birodalmi akarat zavartalan érvényesítését jelenti.)

(Részlet a megjelenés előtt álló életműinterjúból.)