Önsorsrontó, öngyűlölő nemzetellenesség Erdélyben

A magyar közéletben az Osztrák-Magyar Monarchia időszakától, a magukat „polgári radikálisoknak” nevező destruktív kör színre lépésétől kezdve jelen van a nyílt nemzetellenes gondolkodás.

Az 1918/19-es tombolás után a Horthy-korszakban csak hangfogóval, majd később, a második világháborút követően, midőn vezető pozícióba kerültek, egyre harsányabban artikulálták romboló nézeteiket, sőt, arra is volt erejük, hogy átrajzolják egész generációk magyarságélményét, önazonosságát, történelmi folytonosságtudatát. 

Áldatlan tevékenységük eredménye, hogy sok magyarul beszélő ember nem érzi magát a világot behálózó magyar nemzeti szolidaritási kötelék tagjának, hogy 2004. december 5.-én a választók jelentős része nem ment el szavazni, hogy sokan ma is inkább látnak veszélyt a nemzeti identitásban és büszkeségben, mint mobilizáló társadalmi erőt.

A nemzeti oldalon visszatérő téma a nemzetellenes gondolkodás és a zsidóság kapcsolata. Borbély Imre, tudva azt, hogy nincs veszítenivalója, őszintén és morálisan kifogásolhatatlanul beszélt erről a kérdésről is a Tóth Károly Antallal folytatott eszmecsere során.

 Hadd idézzük:

TKA: Hogy látod, a személyes döntésekben szerepet játszhattak-e az RMDSZ-ben vezető szerepet betöltők nemzetellenes nézetei, indulatai?

BI: Nem kétséges, hogy a kolozsvári központú SZDSZ-es ideológiai kommandó tagjaiban, akik a Kolozsvári Nyilatkozat és az autonómia-programba vétele ellen lázadtak, nemzetellenes indulat dolgozott. Elég csak arra utalni, hogy Cs. Gyímesi Éva, az egész akció központi figurája, az egyik alapvető dolgozatában, melyet fontosnak tartott a sajtóetikai szokásrend felrúgásával 4 azaz négy (!) újságban megjelentetni, magát a nemzet iránti szeretetet állítja pellengérre és bélyegzi meg „új kollektivizmusként”. A nemzeti gondolkodásnak ugyanaz a ziháló gyűlölete érhető tetten írásaiban, mint az SZDSZ-es alapítók, a Trianont igazságosnak mondó Bauer Tamás, a románság autonómiaellenessége iránt oly nagy empátiával viseltető Magyar Bálint, a nemzeti gondolkodást csak etnicizmusként emlegető s az idegengyűlölettel azonosító Tamás Gáspár Miklós vagy a Bolyai Egyetem ellen elsőként támadó Törzsök Erika szövegeiben.

Sokan, olyan neves gondolkodók is, mint Csoóri Sándor és Csurka István összefüggést láttak az SZDSZ-es politikusok zsidó származása és a magyar nemzeti gondolkodás elleni indulataik között. Álláspontjukat egyes zsidó szociológusok és zsidó prominensek is alátámasztani látszanak, akik szerint a zsidóság a vészkorszak után veszélyt érzékelt a magyar nemzeti törekvésekben. Soros György édesanyjának tulajdonítják azt a mondatot, miszerint „ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat”, ami habár abszurd és illogikus, de jól leírja azt a pszichózist, amit megérthetünk ugyan, de el nem fogadhatunk.

Jómagam károsnak tartom a származás kérdésének firtatását.

Nem azért, mert az egész világsajtó úgy van idomítva, hogy aki ezt a kérdést érinti, azt rögtön exkommunikálják, náciként, rasszistaként bélyegzik meg, perifériára szorítják. Ezért egy politikus számára e témának a fősodorral ellentétes irányultságú exponálása végzetes lehet. Ez engem már nem érint.

Az viszont morális szempontból fontos számomra, hogy a nemzetellenességnek a differenciálatlan összekapcsolása a zsidósággal joggal sértheti azokat a magyar gondolkodású zsidókat, bármilyen kevesen is lehetnek, bármilyen gyenge is ma már a hangjuk,  akik őszintén azonosulnak a magyar nemzettel. Megrázó olvasmány e tárgykörben Radnóti Miklós naplója, aki munkaszolgálatosként a magyarsággal azonosulva s nem kárörömmel hallgatta a frontról szóló, magyar szempontból egyre aggasztóbb jelentéseket. De említhetem Reiner Pétert is, aki vállalja zsidó származását, de büszke magyar kultúrájára, sokat segítette az erdélyi autonomistákat, tiszteletbeli tagja a Magyar Gárdának és Jobbikhoz áll a legközelebb a magyar pártok közül. S ez nem a Jobbik utóbbi időben tapasztalható irányváltásának köszönhető. Ő támogatta a Jobbikot a kezdet kezdetétől, a szervezet legradikálisabb korszakában is. 

(Reiner Péter könyvbemutatója 2012. október 4.-én a Belvárosi Református Templom imatermében, a fotót Baracsi Levente lelkipásztor készítette.)

Ha már e témát érintjük, hadd idézzek fel egy ideillő kínos jelenetet. Az autonomisták nem utolsósorban meggyőző munkámnak köszönhetően többségbe kerültek a kilencvenes évek derekán az RMDSZ képviselőházi frakcióján belül. Ez időtájt történt, hogy újraválasztották a parlamenti tisztségekbe a képviselőket, s az RMDSZ-nek az egyik parlamenti titkári funkció jutott. Hogy ki töltheti be ezt a pozíciót a Szövetség részéről, azt az RMDSZ frakció döntötte el titkos szavazással. Addig kvázi tradicionálisan, ismétlődően Borbély László volt a titkár. Akkor a neptunista és konokul autonómiaellenes, paktálásra hajlamos Borbély Lászlóval szemben jelöltük Kónya-Hamar Sándort, aki két vagy három szavazattal legyőzte Borbély Lászlót. A frakció megdöbbenésére Borbély László akkor fölpattant, és indulatosan, szinte könnyes szemmel kiabálta, hogy „úgyis tudom, hogy azért csináltátok ezt velem, mert a nagymamám zsidó.” Ezután kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót.

Döbbent csend volt, és talán legmegdöbbentebb én voltam. Valóban volt közöm hozzá, hogy ő megbukott, kétségkívül célom volt, hogy a neptunisták lehetőleg ne töltsenek be vezető tisztségeket. Ám halvány sejtelmem sem volt arról, hogy Borbély László részben zsidó származású, de ha tudtam volna, akkor se törődtem volna vele. Egyáltalán nem számított nekem ez a dolog. Egyébként még Borbély Lászlóról sem hiszem, hogy magyarellenes lett volna. Viszont karrierista volt ízig-vérig, mindig azon volt, hogy egyénileg megtalálja a számítását. Akár törtetés, fondorlat vagy intrika árán is.

A szöveg részlet a Tóth Károly Antal által készített, megjelenés előtt álló életmű-interjúból.